2012. szeptember 10.
1 hozzászólás“Ha csak leheletnyi kétely fogalmazódik is meg az emberben az »örökös tagság« megalapozottságát illetően, máris alá van támasztva a nem. A szakmai etikának szigorúbbnak kell lennie a törvénynél.”
2008. elején, már mint javában nyugdíjas, HÉV-vel felutaztam Pestre, hogy befizessem a kedvezményes tagdíjat. Ennek fejében megkaptam a MÚOSZ, Magyar Újságíró Szövetség, évkönyvét. Végiglapozva bukkantam az örökös tagok névsorára. Néhai tényfeltáró zsurnaliszta létemre, fogalmam sem volt, kik ők, hogyan lettek halhatatlanná életükben, miben különböznek tőlünk, mezei újságíróktól. Nem fárasztom az olvasót a kiválasztódás módjával. Feltűnt két örökös tag – Tollas Tibor és Kecskés Tibor. Bent volt – akkor még az Andrássy úti székházban – Eötvös Pál, MÚOSZ-elnök, egykori főszerkesztőm a Népszabadságnál. Elmondtam neki, szerintem a kettő ugyanaz, Kecskési Tollas Tibor egykori csendőr főhadnagy. Beregszászon részt vett tízenegyezer környékről összegyűjtött zsidó deportálásában. Eötvös annyit mondott – kínos ügy. Holnap vacsoravendég lesz Balog Jánosnál, az örökös tagok elnökénél, aztán beszélünk. De ő csak tájékozódik, nem avatkozik be, ez az örökös tagok dolga. Többször felhívott telefonon, referált a dolgok alakulásáról, s csak gyanítottam, minek köszönhetem ezt a nagyfene tisztességet.
A magyar zsidóság gettósításának 60. évfordulóján, 2004. április 16-án nyílt meg Budapesten, a Páva utcai zsinagógában, Kelet-Európában egyedülálló Holokauszt Emlékközpont. A Jogfosztástól a népírtásig című állandó kiállítással egyidejűleg jelent meg az Auschwitz Album, egy transzport története. Két SS tiszt eredeti felvételei. Sütkéreztek a nagy utazás után a Beregszászon a téglagyárban összegyűjtött zsidók. Ültek a gyepen, ették a maradék hazait, mosolyogtak a kamerába. Pár száz méterre füstölt a krematórium. A fotókon megörökítve a transzport érkeztetési rendje. Az utolsó momentumok a gázkamra előtt. A filmtekercseket a 18 éves Jakab Lili találta meg, felismerte számos rokonát, földijét. Évekkel később adományozta a Yad Vasem Intézetnek.
Az eseményről hírt adott Breuer Péter egyszemélyes hírügynöksége, ő írta az Albumhoz az Utószó-t, neve az albumhoz mellékelt ismertető impresszumában is olvasható.
Breuerpress Internetional
Breuer Péter BPI. BP.21.01.2004
Elkészült a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény épülete, az intézmény április 15-én megemlékezés keretében nyílik meg – jelentette be Hiller István kulturális miniszter, a helyszínen tartott sajtóbejáráson. A megnyitó alkalmából Magyarországra érkezik Móse Kacav, Izrael Állam elnöke, aki a magyar közjogi méltóságok mellett ugyancsak jelen lesz a megemlékezésen. A holokauszt emléknapja Magyarországon április 16. Ez a nap ebben az évben péntekre esik, ezért a vallás iránti kegyelet és tisztelet okán a megemlékezést április 15-én tartjuk” – mondta Hiller István.
Április közepén megkezdődött a kárpátaljai zsidóság gettósítása és hamarosan a mintegy 1500 bilkei zsidóra is sor került. Őket csendőrök és rendőrök kísérték a beregszászi téglagyárba, ahol a magyar hatóságok mintegy 10 ezer zsidót zsúfoltak össze. A táborban – akárcsak a többi magyarországi gettó és gyűjtőtábor nagy részében – a zsidók éheztek, az idősek és betegek nem kaptak megfelelő ellátást, tisztálkodásra szinte egyáltalán nem volt lehetőség, ezért egyre többen betegedtek meg. A helyzetet súlyosbította, hogy a tábort Kecskési-Tollas Tibor csendőrhadnagy parancsnoksága alatt őrző csendőrök – elrejtett értékek után kutatva – sok zsidót brutálisan megkínoztak, összevertek. A beregszászi téglagyárból 1944. május 16. és 29. között 4 transzporttal deportálták a zsidókat. A Jákob-családot mintegy 2600 sorstársával együtt május 24-én hajtották a vagonokba. A transzport majdnem kétnapos szörnyű utazás után május 26-án érkezett meg Auschwitz-Birkenauba. A vagonokból az ún. zsidórámpára lépett deportáltakat Dr. Mengele és kollégái várták. Először különválasztották a nőket és a férfiakat, majd a munkaképeseket az egyik, a munkaképteleneket a másik oldalra küldték. Lili édesapja és a három idősebb fiútestvér az előbbi, édesanyja, a képen látható 9 és 11 éves öccsei, apai nagynénje és annak 4 gyermeke, egy másik nagynénje, édesanyja nővérei és azok családtagjai pedig az utóbbi oldalra kerültek. Őket néhány órán belül elgázosították, holttestüket elégették. Lilit a munkaképesek közé küldte az SS-orvos, de ő megpróbált átszökni a másik sorba édesanyjáékhoz. Egy SS-katona azonban észrevette, tőrével megvágta a karját, majd visszakergette a munkaképesek sorába, és ezzel megmentette az életét. Lili soha többé nem találkozott egyik családtagjával sem, és több mint 20 rokonát vesztette el. Mivel a magyar zsidók példátlan tömegben öntötték el az auschwitz-birkenaui halálgyárat, a korábban pedáns regisztrációs rendszer egyszerűen összeomlott. Lili karjára is csak majdnem két hónappal később, júliusban tetoválták rá az A-10862-es számot. A következő hónapokat Lili a birkenaui tábor BIIc, majd BIIb részlegében töltötte. A front közeledtével megkezdődött a táborkomplexum kiürítése. Lilit 1944 végén egy csehországi lőszergyárba szállították dolgozni. 1945 áprilisában egy sziléziai textilgyárba, végül pedig a rettegett hírű németországi Dora-Nordhausen koncentrációs táborba került, ahol foglyok tízezrei pusztultak bele a kényszermunkába. Bár még a tífuszt is elkapta, Lili mégis szerencsés volt, mert ha 40 kilósra soványodva is, de megérte a felszabadulást. Amikor az amerikaiak közeledtére az őrség elmenekült, Lili az SS-barakkokhoz vánszorgott, hogy ott valami ennivalót keressen magának. Az egyik szobában, egy éjjeli szekrényben, egy összehajtogatott pizsamafelsőbe burkolva egy képekkel teli albumot talált. Amikor kinyitotta és belepillantott, szó nélkül összecsuklott: az egyik képről jellegzetesen magyar, zsinóros kabátba öltözött meggyilkolt öccsei néztek rá. A kórházi kezelést követően Lili visszatért az immár a Szovjetunióhoz csatolt Bilkére és hónapokig várta családtagjait, mindhiába. Miután feladta a reményt, úgy döntött, a nácizmus után nem akarja kipróbálni a kommunizmust is, magához vette a legdrágább kincsévé vált albumot, és Prágán keresztül kivándorolt az Egyesült Államokba. Férjével Floridában telepedett le, és családot alapítottak. Lili 1980-ban a jeruzsálemi Yad Vashem intézetnek adományozta az albumot.
Az ismertető 3. oldalán olvasható: Beregszászon a Kecskési-Tollas Tibor csendőrhadnagy parancsnoksága alatt áll álló csendőrök, elrejtett értékek után kutatva, sokukat brutálisan megkínozták. Az Auchwitz Albumban ez nem szerepel. Csak az ismertetőben. Az állandó kiállítás létrehozásában közreműködtek: Jeges Krisztina rendező, művészettörténész, Enyedi Ildikó filmrendező, Karsai László történész… továbbá Breuer Péter, Darányi András, Harsányi László… Felelős kiadó: Fabényi Júlia, a Műcsarnok igazgatója, és Székely Gábor, a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény kuratóriumának elnöke.
2005. január 14.
Élet és Irodalom
Történetnélküliség és sorstalanság
Rényi Ágnes – Rényi András
Jegyzetek két holokauszt-kiállításról
A most elhagyott 2004-es évvel egyebek között a magyar holokauszt 60. évfordulóján is túl vagyunk. Volt hivatalos megemlékezés, koszorúzás, emléknap, egy sor protokolláris esemény: az Országgyűlés elnöke nyitotta meg a Terror Háza kiállítását, a Páva utcában államfők részvételével megnyílt a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, felújították a magyar állandó kiállítást Auschwitzban; megjelent egy sor reprezentatív könyv, tematikus folyóiratszám, és volt nagyszabású tárlat is a Műcsarnokban Elhallgatott holokauszt címen – igazán nem mondhatjuk, hogy az évfordulón nem hallottunk eleget beszélni a témáról. Sőt, mintha most egy csapásra a magyar nyilvánosságban is kipattantak volna a nyugati világban már legalább két évtizede folyamatosan zajló polémiák a kibeszélésről – konferenciák, tévéműsorok, sajtóviták sora foglalkozott a nemzeti múlt feldolgozhatóságával, trauma és történelem, lelkiismeret és felelősség, felejtés és emlékezés kérdéseivel.
Ehhez képest meglepőnek tűnik, hogy – a látványos megnyitókat kísérő sajtóbeszámolóktól eltekintve – milyen gyér kritikai visszhang kísérte az évforduló két egymással párhuzamos eseményét – a Terror Háza Magyar tragédia, 1944 és Hetedíziglen, illetve a Páva utcai emlékközpont Auschwitz Album című kiállításait. Nem olvastunk elmélyültebb elemzést ezekről, holott önmagukban is, de még inkább egymással összehasonlítva kiváló alkalmat kínálhattak volna arra, hogy az évforduló alkalmából az emlékezés minőségéről is elgondolkodjunk.
A kiállításokról való érdemi diskurzust nyilván megnehezítette a téma politikai érzékenysége. A holokausztról való megemlékezési szertartások egyúttal a politikai reprezentáció alkalmai, amelyek jobb- és baloldali politikusoknak egyaránt lehetőséget teremtettek arra, hogy valamit demonstráljanak: humanizmust, morális integritást, viszonylagos pártfüggetlenséget stb. Sokan érezhették úgy, hogy legalább a vészkorszakra való emlékezés ügyében konszenzus alakult ki a politikai eliten belül. Az áldozatok iránti tiszteletadás és a gyász rítusai közepette nehéz lett volna leleplezni a megemlékezés hamisságait, sekélyességét, retorikai ízlésficamait.
Az érdemi értékelést nyilván akadályozták a két helyszínnel kapcsolatos korábbi viták is. A holokauszt ügyében elkötelezett közönség nagy része távol tartotta magát az egyoldalúságairól ismert Terror Házától, de a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely iránt is kialakult egyfajta előzetes bizalmatlanság, elsősorban a helyszín megválasztása és a nyitókiállítás körüli éles polémiák következtében. Az állandó kiállítás késlekedése miatt csalódottak közül az Auschwitz Album bemutatását bizonyára sokan csak amolyan alkalmi megoldásnak tekintették, amire nem érdemes komolyabban odafigyelni.
Túl az évfordulókon, talán érdemes a Terror Háza és Páva utca kiállításait közelebbről körüljárni, és megvizsgálni: valóban létrejött-e egyfajta közös emlékezés, vajon ugyanarról a történetről beszélnek-e és ugyanannak az elkötelezettségnek a jegyében emlékeznek-e meg a két múzeumban. Nyilvánvaló, hogy a rendezők egyik esetben sem történeti szakkiállítások, inkább az aktív emlékezésre felszólító helyek létrehozására törekedtek. Ezért az alábbiakban hangsúlyozottan saját helyszíni élményeinkből, nézőként szerzett tapasztalatainkból szeretnénk kiindulni: nem a dokumentumok kezelésének múzeológiai szakszerűségére, történeti hitelességükre, a szaktörténészi koncepció megalapozottságára kérdezünk, inkább arra, hogy miként inszcenálják az emlékezést, illetve miféle emlékezésnek igyekeznek helyet teremteni. Előrebocsátva összehasonlításunk eredményét: a két kiállítás szerintünk a feladat két tökéletesen különböző felfogását reprezentálja. Gyökeresen más beszédmódot és emlékezetpolitikai stratégiát követnek – egészen eltérő kiállítás-rendezői módszerekkel próbálják meg rávenni a nézőt arra, amit emlékezésnek gondolnak. Úgy látjuk, a Terror Háza az emlékezés alkalmát lényegében egy politikai üzenet megfogalmazásához használta fel, míg a Páva utcai kiállítás az utódok valós emlékmunkájának kiváltásában látja feladatát. Mindkét hely zavarba ejt, amennyiben keresztül húzza rutinszerű várakozásainkat: az egyik fölbosszant, a másik megrendít.
Az emlékezet felmorzsolása
A Terror Háza két kiállítást is szentelt a holokauszt témájának: egyet Magyar tragédia, 1944 címen az időszaki kiállításokra fenntartott harmadik emeleti (méretei és berendezése alapján kiállító teremnek nehezen nevezhető) szobában, egyet pedig Hetedíziglen címmel a földszinten, a museum-shop mögötti kisteremben. Bár az Andrássy út felőli homlokzat elé az utcára telepített látványos szögesdrót-kerítés (mögüle KZ-be zárt gyerekarcok néznek kifelé az utcára) az állandó kiállítás mintájára látványos megoldásokat ígér, a két tárlat már e tekintetben is csalódást kelt: mind méreteik, mind a bennük földolgozott anyag, mind a kivitel igényessége tekintetében bízvást mondhatók szegényesnek. A helyhiány és a takarékosság kényszere jól átgondolt, szűkebben fókuszált kamarakiállításokra is ösztönözhetett volna – ehelyett két elnagyolt, sebtiben összecsapott, igénytelen műlátványosságot kapunk.
Eleve nem világos, hogy – a rendelkezésre álló jelentéktelen terek szerencsétlen elhelyezkedésén túl – mi indokolja egyetlen évforduló két kiállításon való feldolgozását. A két kiállítás viszonya ugyanis több mint homályos: a Hetedíziglen elvileg a Holokauszt másfél millió európai gyermekáldozatának állítana emléket, míg a Magyar tragédia, 1944 a magyar zsidók és romák elpusztításáról szól. Ennek ellenére a Hetedíziglen középpontjába a magyarországi zsidók mentésében hősi szerepet vállalt Raoul Wallenberg alakja került, míg a Magyar tragédia, 1944 anyagának túlnyomó többsége egyáltalán nem magyar vonatkozású. A rendezők tehát ahhoz sem vették a fáradságot, hogy a maguk választotta témához tartozó anyagot gyűjtsenek össze és mutassanak be. A két kiállítás között ugyanakkor zavaróan sok az átfedés: a fotó- és videoanyag jelentős része a két helyszínen visszaköszön, mintha a rendezők minél kisebb anyagi és intellektuális ráfordítással szerettek volna letudni egy kötelező leckét.
A Hetedíziglen bejáratával szemben sötét, síremlékre emlékeztető installáció áll: két gyermekkoporsó-formájú nyílás, bennük egy kisfiú és egy kislány korabeli öltözéke (az ismeretlen zsidó gyermek sírja), középen gyerekportrék váltogatják egymást. Balra névsor függ: gyermekek nevei, apró Dávid-csillagok választják el őket egymástól. A szemben lévő falon bekeretezett gyermekarcok, alattuk kiragadott mondatok az egykori gyermekek visszaemlékezéseiből. Ugyanezek a szövegtöredékek monoton, néha érthetetlen gyerekhangokon szólalnak meg a teremben vetített filmösszeállítás hangaláfestéseként. Hiába hegyezzük a fülünket, az összefüggéseikből kiemelt 2-3 mondatos mozaikdarabok nem állnak össze jelentéses sorsokká. Közben a filmvásznon gyerekek fényképeit látjuk, boldog családi pillanatokat, lakásbelsőket sejtelmes fényben, szétszórt gyerekjátékokat a padlón. A képek és a szövegrészletek között nincsen semmi kapcsolat (miközben például egy túlélő a rajta végzett orvosi kísérletekről beszél, a képernyőn apácákat látunk gyerekekkel.) A képeken látható arcokat, a falra írt neveket, a szövegfoszlányokat semmi nem köti össze, nem tudjuk meg, kik ők, és mi történt velük.
A Magyar tragédia, 1944 sem tartja inkább tiszteletben az áldozatok történeteit. Bár a kiállítás címe azt ígéri, hogy itt a zsidók és romák megsemmisítéséről mint magyar ügyről, mint a magyar nemzet veszteségéről esik majd szó – hogy éppen a magyar zsidókkal és romákkal mi történt, nem tudjuk meg. A multimédiás képernyőkön minden kronológiai vagy topográfiai logika nélkül gyors egymásutánban peregnek a képek: csontig soványodott, még élő és már holt gyerekeket látunk különböző kelet-európai gettókban, Einsatzgruppék kivégzéseit valahol a megszállt keleti területeken, hullákat teherautón, tömegsírokat, felbukkan az Auschwitz Album néhány képe is, majd valamelyik európai város utcáin készült felvételek helyi zsidók deportálásáról. Minden figura, minden esemény ki van emelve térbeli és időbeli összefüggéséből és beazonosíthatatlan, követhetetlen képvillanássá egyszerűsödik. Ugyanakkor a töredezettségnek nincs semmilyen esztétikai funkciója: a töredékek nem ellenpontozzák egymást, nem állnak össze valamilyen művészi montázs formájává, összekapcsolásuk nem generál új értelmeket.
A horror képei egyébként sem alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljünk az áldozatokhoz. Ezek a képek ambivalensen hatnak a nézőre: egyfelől leleplezik a tömeggyilkosság tényét és bűnösért kiáltanak: a szinte elviselhetlen látványtól a néző elborzad és felháborodik. Másfelől, miután a képek a szélsőséges erőszak végeredményét dokumentálják, van egy alattomos, elidegenítő hatásuk is. A halottak sokkoló, taszító ikonjai inkább elzárnak bennünket a fájdalom és a részvét érzésétől, mintsem kiváltanák azt. Mindez összességében azt eredményezi, hogy nézőként inkább csak a túlságosan is jól ismert holokauszt-közhelyeket regisztráljuk, - a horror ikonjaira, mint már ismert képekre mechanikusan reagálunk - de az áldozatokra nincs módunk odafigyelni.
Emlékezés vagy igazságtétel?
Külön elemzést érdemelne az a kezdetben a földszinti, majd az emeleti kiállításon is vetített filmösszeállítás, amelyet a Terror Háza munkatársai készítettek. A film a békebeli, polgári Budapest hangulatával indul, amit hirtelen szirénahang, légitámadás zavar meg, lángok és pusztítás mindenütt, majd felemelt kézzel vonuló zsidók képei következnek. Horogkereszt, a háttérben A walkürök lovaglása szól, a fasiszta Berlin utcaképeit látjuk. Ezután idős túlélők beszélnek a gyermekként átéltekről, és úgy érezhetjük, itt talán lehetőség nyílik egy-egy áldozat történetével közelebbről megismerkednünk. Például az ismert költő, Mezei András érzékletesen számol be arról a néhány meghitt pillanatról, amikor édesanyja – miközben a nyilasok a gettóból a Dunapart felé terelik őket – búcsúzásképpen megcsókolja. Azután elmeséli, hogy a menet épp egy kávéház előtt haladt el, amikor egy sétabotos úr a teraszról felháborodva kiáltotta oda a keretlegényeknek: micsoda szégyen, amit tesznek, s hogy a bátor embert miként verték össze. „Ezek az emberek mellénk álltak, és a saját életük kockáztatásával mintegy élő pajzsot emeltek elénk” – olvashatjuk a képernyőn egy másik túlélő vallomásában. A visszaemlékezésekből bevágott részletek alaphangja a hála, ami elsősorban a nézőnek a jótevőkkel való jóleső azonosulását váltja ki. Egyetlen túlélőt sem hallunk arról beszélni, hogy magyar honfitársaik mondjuk kárörvendő gúnnyal, vagy közönnyel szemlélték volna megalázásukat, kifosztásukat, elhurcolásukat. Az interjúrészletekben a közvetlen tettesként megidézett nyilasokon és németeken kívül mindenki, aki magyar, pozitív szerepben mutatkozik. A múltat gyilkosok és hősök népesítik be, és nincs nyoma annak, hogy hogyan viselkedett az, aki nem volt sem hős, sem gyilkos. Az a csendes többség, akiknek mai utódai 41 százalékban azt gondolják, hogy "a ma élő embereknek semmi köze ahhoz, hogy mi történt ebben az országban hatvan évvel ezelőtt".
A következő, hol szentimentális, hol sokkoló hangeffektusokkal aláfestett képsorok kísérőszövege a Terror Háza tudományos igazgatójának sztentori hangján szól. Miközben éhező, fázó, agonizáló és halott gyermekek képeit látjuk, ilyesfajta mondatokban ragozza a bűn igéit: „A többieknek még ezt az életet sem hagyták meg”, „Másokkal gyorsabban végeztek”. Gyermeksírás, kiabálás, fegyverropogás: kivégzések képsorai, majd Mengele borzalmas kísérletei, meggyötört gyerektestek, egy levágott gyermekfej formalinban. „Nem felejtünk, nem felejtünk, nem felejtünk!” – ismétli el a biztonság kedvéért háromszor a narrátor, aki nyilván a lehető legőszintébben gondolja, hogy a tömeggyilkosok borzalmas bűneit nem szabad elfelejteni. De vajon meddig terjed az emlékezés morális imperatívusza? Mi az, amit még nem szabad elfelejtenünk? Kitart-e vajon ez az elkötelezettség akkor is, ha az egykori magyar társadalom történelmi felelőssége a tét?
Nehéz elhessegetnünk tehát az érzést, hogy a Terror Háza bemutatói valamiféle nehezen megragadható részvétlenséget mutatnak az áldozatok iránt. Ennek a magyarázatát részben a holokausztnak a kiállítások által sugallt történeti értelmezésében találjuk: abban, ahogy a Magyar tragédia, 1944 a magyar zsidók és romák elpusztítását a Jó és a Rossz világtörténelmi-metafizikai küzdelmének keretében tárgyalja. Az áldozatok ennek a harcnak csupán tárgyai lehetnek, ezért nem olyan fontosak, mint az aktív résztvevők, a gyilkosok illetve a hősök. Ebből is következik a másik ok: annak a – nevezzük így – igazságtételi beszédmódnak és retorikának az uralkodó szólama, amely a felelősség kérdését csupán szűk, kvázi büntetőjogi értelemben hajlandó felvetni.
A szűkre szabott igazságtételi beszédmód logikájának megfelelően a Magyar tragédia, 1944 is – az imént tárgyalt filmösszeállításhoz hasonlóan – csak a zsidók megsemmisítésében közvetlen szerepet játszó felelősökre fókuszál: őket van hivatva az „…Önként, kéjjel ölt” felirat alatt megjeleníteni a náci és nyilas gyilkosok szégyentáblája. De mint annyiszor a Terror Házában, itt sem érteni, miért pont ezek az arcok és nevek szerepelnek, miért nem mások, miért csak ennyien stb. Csupán a múzeum honlapjáról tudjuk meg, hogy azok közül válogattak, akik az Endlösung érdekében „Magyarországon tevékenykedtek”. Hitler tehát ezért nem szerepel, viszont szemmagasságban két A4-es papíron a dachaui és buchenwaldi KZ német személyzetének névsorát olvashatjuk: a Gonosz megtestesüléseiként, a harag, a gyűlölet és a megvetés kézenfekvő tárgyaiként őket ajánlja figyelmünkbe az intézmény. Mire jó ez? Hatvan évvel az események után így – és csak így – feltenni a kérdést, azt is jelenti, hogy a felelősség ügyét néhány bűnös személyre rámutatva végleg elintézettnek tekintjük Ez is egy markáns eleme annak a stratégiának, amely egyrészt megkíméli a betévedő hazai közönséget attól, hogy mások szenvedésével elmélyültebben foglalkozzon, másrészt fájdalommentes magyarázatot és azonnali erkölcsi megnyugvást kínál neki.
Mert a gyilkosokkal szemben – pozitív ellenpontként – csakugyan ott vannak a vészkorszak nem-zsidó embermentői. Mindkét kiállításon hangsúlyosan szerepel Raoul Wallenberg figurája, bár tevékenységéről semmi közelebbit nem tudunk meg. A Hetedíziglen szobáját szinte félig kitöltő, a Wallenberg-kiállításból ittmaradt, újrahasznosított installáció – amely egy üres kabáttal, sállal és kalappal úgy idézi meg a nagyszerű svéd alakját, hogy a hiányát mutatja meg –, valójában nem a zsidók mentéséről szól: inkább a Wallenberget eltűntető szovjetek bűneire tereli a figyelmet. A kiállítás témájához ennek ugyan semmi köze nincs, de a látványos effektus arra alkalmas, hogy a gyermekholokauszt bűnét összekapcsolja a Gulaggal, és egy könnyed gesztussal a totalitárius önkényuralmak mítizált Gonoszára hárítsa.
A Magyar tragédia, 1944 termének főfalán, az „Emberek az embertelenségben” felirat alatt a padlótól a mennyezetig zsidókat mentő magyar igazak nevei sorjáznak. A nevek közül kiemelkedik kilenc hangsúlyossá nagyított arc: Wallenberg mellett embermentő egyházi személyiségek fényképei illusztrálják a Márai Sándortól idézett mondatot: „A horogkereszttel szemben áll az egyszerű kereszt”. Az idézett mondat helyénvaló, ha a keresztény vallás univerzalizmusára és a szeretet teológiájára gondolunk, mint ami élesen szemben áll a fasizmus embertelen ideológiájával. Ám ha a kereszt jelképét a keresztény egyházakra vonatkoztatjuk, akkor a mondat már azt sugallja, hogy az egyházak egyenesen szembeszálltak a fasizmussal – mintha a magyarországi keresztény egyházaknak semmilyen szerepe nem is lett volna a zsidóellenes hisztéria kialakításában, a zsidótörvények elfogadtatásában.
A zsidókat mentő igazakról valóban keveset tudunk, és az ő történeteik feltárása és megismertetése a nemzeti önismeret és az emlékezéskultúra szempontjából rendkívül fontos volna. A Terror Háza látszólag őket helyezi a középpontba, de valójában ők is csak nevek és képek a falon, akik sors-alakulása közelebbről nem érdekli a kiállítás rendezőit. Példaszerűségüket csak úgy lehetne méltón ábrázolni, ha egyrészt őket is történeteiken keresztül jeleníthetnénk meg magunknak, másrészt ha egyúttal az egykori magyar politikai elit, a magyar hatóságok, a magyar egyházak, a magyar társadalom többségének – bizony nem épp dicső – magatartását legalább utalásszerűen megismerhetnénk: azt a közeget, amelyből alakjuk kimagaslik. Azonban a Magyar Tragédia, 1944 termében a – nyilasuralmon túlmenően – szinte semmi nem utal a többségi magyar társadalom és a magyar hatóságok felelősségére: be kell érnünk egy magyar csendőregyenruha látványával, és az első zsidótörvény elleni értelmiségi tiltakozás rosszul prezentált és idézett szövegének két mondatával.
A trauma: az emlékezet vakfoltja
A Terror Háza falán az igazak néma ikonjai a keresztény magyaroknak a zsidók iránti szolidaritását hivatottak megjeleníteni. A zsidók és a magyarok között nehezen, ellentmondásosan, társadalmilag és területileg nagyon egyenlőtlenül létrejött, törékeny társadalmi kapcsolatokat a Horthy-rendszer zsidópolitikája fokozatosan lebontotta, a deportálások pedig teljesen szétszakították. Ezt a szakadást lehetne traumaként ábrázolni, de lehet úgy is tenni, mintha sohasem következett volna be. És valóban, azok a keresztény magyarok, akik zsidók életét mentették meg, nem szakították el a kapcsolatot, fenntartották a szolidaritást embertársaikkal. A zsidókat mentő kevesek bátorsága, önfeláldozása azonban nem fedheti el azt a traumát, amelyet társadalmi méretekben a két csoport közötti kapcsolat megszakadása jelentett.
A többségi magyar társadalom nézőpontjából a magyar zsidók megsemmisítésére való visszaemlékezés nagyon nehéz feladat, a nemzeti önismeret próbaköve. A történeti felelősséggel való szembenézés megkövetelné a hagyományos nemzeti önreprezentáció átértelmezését. Azonban a Terror Háza két kiállítása a holokauszt-elbeszélés eufemisztikus átstilizálásával, a hangsúlyok áthelyezésével, az áldozatok történeteinek felmorzsolásával, az igazak fedőemlékként való felhasználásával a magyar zsidók tragédiáját úgy mutatja be, hogy az zavartalanul belesimuljon egy olyan nemzeti narratívéba, amelyben a magyarok vagy hősök vagy áldozatok, de semmiképpen nem felelősök mások szenvedéseiért. Nincs meghasonlás, nincs szégyen, nincs zavar, hiszen az áldozatokról a megfelelő alkalmakkor megemlékezünk, a gyilkosok már régen elnyerték méltó büntetésüket, a magyar hősökre pedig büszkék lehetünk. A vészkorszak témájának egy komfortos nemzeti narratívába való beillesztése és az igazságtételi beszédmód lezártsága épp a holokauszt traumájának elhárítását célozza – hogy azzal mint az egész magyar nemzet veszteségével kelljen szembenézni. Ám ahhoz, hogy a mai generációk az akkor történteket rájuk is tartozóként éljék meg, az áldozatok szenvedésének átélhető megjelenítésére, a velük való mélyebb szolidaritás kiváltására volna szükség. A megemlékezés morálja és pedagógiája is ezt követelné meg. A meggyilkolt európai zsidók berlini emlékművével kapcsolatban 1999-ben Jürgen Habermas figyelmeztetett arra, hogy . „az áldozatokról (…) komolyan csak önmaguk miatt emlékezhetünk meg”. Ha kizárólag arra koncentrálunk, hogy mit jelentenek ma számunkra a tett és a tettesek, akkor kiüresítjük az áldozatokkal való együttérzés morális tartalmát.
Épp a trauma-problematika elhárítása okozza, hogy a Terror Háza kiállításai egyáltalán nem akarnak tudomást venni a holokauszt reprezentációjának bonyolult problémájáról, ami évtizedek óta és világszerte heves történettudományi, filozófiai és esztétikai viták tárgya. A két kiállítás azért is olyan bosszantó, mert rendezőik vagy nem is érzékelik ennek létét, vagy ha érzékelik, semmisnek tekintik azt. Nem tudjuk, e téren mi a rosszabb: a tudatlanság vagy a cinizmus. Ennek jele az is, hogy a rendezők dekoratív elemként átvesznek egy sor effektust (például a nevek, arcok tömeges sorjáztatását) más emlékhelyek eszköztárából, anélkül, hogy végiggondolták volna jelentésüket. Például a jeruzsálemi Jad Vashem Hall of Names-ének falára írt milliós névsorok értelme kettős: egyfelől minden egyes névhez – elvben – az archívum egy dossziéja tartozik, vagyis a név valós személyt, egy visszakövethető teljes emberi sorsot jelöl: másfelől a végtelennek tűnő névsor léptéke a fallal szemközt álló néző kínos-fájdalmas tapasztalatának forrása. A megdöbbentő hatás annak a frusztrációnak a következménye, hogy képtelenek vagyunk fölmérni a veszteséget. Ilyesminek azonban nincs nyoma a Terror Háza áldozati tablóin. A névsorokból való tisztázatlan szempontú „mintavétel” gesztusa nagyon árulkodó: a méretek és léptékek érzéki dimenziójának eljelentéktelenítésével – akaratlanul is – elkönyvelhető nagyságként kezeli azt, aminek nyomasztó ereje éppen beláthatatlanságában, kezelhetetlenségében volna.
Miközben a Terror Háza emlékezéspolitikája az utókor tehermentesítése jegyében következetesen kitér előle, éppen ez – a trauma mint probléma – áll a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely nyitó kiállításának homlokterében. Jerger Krisztina és munkatársai roppant körültekintő és érzékeny munkája nemcsak egy megrázó történelmi eseménysorral ismerteti meg, de a feldolgozással, mint rá háruló feladattal is szembesíti az utókori nézőt.
A képzelet megszólítása
A keretes szerkezetű kiállításnak az emlékközpont föld alá süllyesztett, sötét termei adnak helyet. Az első teremben a belépőt öt hatalmas filmvászon veszi körül – ezeken megosztva egy Enyedi Ildikó által összeállított, magával ragadó nyolcperces filmösszeállítás fut szünet nélkül. Intenzív, jó ritmusú, dallamos zenei aláfestés mellett peregnek a kárpátaljai zsidóság életének dinamikus mozgóképei. Előbb szántóföldeket látunk a felvidéki magyar tájban, lóval, ekével szántó zsidó parasztokat: marhabőgés hallik, egy ablak ismerős nyikorgása, aztán tutajosok jönnek, hegyi patakok zúgnak, a favágás, a ledőlő fa tompa robaja. A folytatásban békés városi életképek sorjáznak, alattuk hangulatos klezmer-zene szól: forgalmas utcák, lovaskocsik, piac, bankbejárat, hegedülő gyerekcsapat gyakorol az utcán. Orthodox zsidókat látunk: fiatal pajeszos fiú mosolyog, majd egy öreg zsidó iszkol végig az utcán, hóna alatt egy élő libával. Ezután a modern ipari munka képei jönnek: mángorlógépek ritmusos látványa, varrógépek kattogása, szorgos női kezek cikáznak, cipész-üzem, egy optikus műhelye (a háttérben szemüveghegyek), szűcsök, bőrösök. Most eredeti hangosfilm következik: a munkácsi rabbi lányának esküvőjéről készült zsúfolt képsorok futnak, az utcán hömpölygő tömeggel, hegedűkkel kísért fúvószene eredeti hangja recseg. A rabbi hangszórón át, szenvedéllyel szónokol – az ortodox zsidó közösséget itt nyilvánosan látjuk funkcionálni. Azután világias öltözetű éneklő fiatalok vidám, tempós körtánca és a munkácsi zsidó gimnázium udvarán héberül éneklő gyerekkórus képei következnek. Végül lelassított, kimerevített gyermekarcok: az utolsó egy szomorú tekintetű ötéves forma kislány, aki félrefordulva bűbájos mosolyra húzza szájacskáját. A film pedig újra indul, újra jönnek a szántóvetők, a tutajosok, a kereskedők – az örök körforgásnak, a közös életnek sosincs vége. Az egyszerre öt irányból ránk zúduló filmfolyam alkotói minden közvetlen, érzéki eszközt – képmegosztást, vágást, hangmontázst, szinkronzörejeket – bevetnek azért, hogy magunk elé idézhessünk egy mára letűnt, vidékies-egzotikus, de egykor nagyon is élhető világot. A film üzenete hangsúlyozottan nem kognitív, hanem emocionális: az élet osztatlansága, sokszínűsége, intenzitása árad belőle.
Nosztalgikus zenéje még akkor is fülünkbe cseng, amikor a második terembe érve egyszerre az auschwitzi haláltábor rámpáján találjuk magunkat. A falakon az úgynevezett Auschwitz Album képei – egy kárpátaljai zsidó transzport Auschwitzba való megérkezésének dokumentum-felvételei – sorakoznak hosszú, egyenes sorokban. Ezek a fényképek kivételes alkalmat nyújtanak mintegy kétezer-hatszáz zsidó honfitársunk tragédiájának – legtöbbjük utolsó óráinak, perceinek – egészen közelről való végigkövetésére, a „hogyan történt?” részleteiben való elmélyedésre.
Auschwitz, plein air
Az album enyhén barnás tónusú fekete-fehér papírképei 30 x 40 cm-es nagyításban, szoros egymásutánban, a szemmagasságnál kissé alacsonyabban vannak felfüggesztve: a feketével bevont falakon a lámpák erős fénye úgy emeli ki őket, hogy figyelmünket semmi sem vonhatja el a látványtól. Míg Enyedi nyitóetűdjében minden lüktet és életet sugárzik, itt a lineárisan kiterített, statikus képek, úgy tűnik, megállítják, kimerevítik az időt. Úgy csoszogunk végig a 120 felvétel mentén, ahogy a Sorstalanság hősét terelik a birkenaui rámpán: egyenletes tempóban, a kijelölt kötelező irányba. S miközben lassan belemerülünk a néma képek szemlélésébe, hogy végignézzük előbb a megérkezés, a rámpán való sürgölődés, majd a sorakozás pillanatait, még mindig halljuk az odahagyott élet beszűrődő hangfoszlányait. De ezek vidámsága egyre idegenebbül cseng: az édesbús dallamok távolodó, végtelenített körforgása növekvő szorongással tölti el a nézőt. Aprólékosan figyelni kezdjük a vonatról lekászálódó, gettókból, gyűjtőtáborokból útnak indított, elgyötört – bár a megérkezéstől talán kissé megkönnyebbült – embereket: férfiakat és nőket, fiatalokat, középkorúakat, gyerekeket és öregeket. Van közöttük erős és gyenge, szép és csúnya, feltűnő és jelentéktelen, jómódú és koldusszegény. A kárpátaljai magyar zsidóság teljes társadalmi vertikumát látjuk a birkenaui rámpán toporogni. Egy fiatal nő riadtan, egy másik zavartan, a harmadik inkább kíváncsian néz körül. Van, aki fáradtan, közömbösen bámul maga elé, és van, aki unatkozik – még olyan is akad, aki mosolyog. Emitt egy bácsika a verőfényben ingujjra vetkőzik, amott motyóját szorongató fiatalasszony ragaszkodik sötét fejkendőjéhez.
Első benyomásunk a zavar, hogy a helyzet rendkívülisége milyen ellentmondásban van az emberek viselkedésének, reakcióinak mindennapiságával. A téblábolás, tanácstalanság és várakozás hosszú képsorain ugyan érezzük a megszokott életvilágukból kiragadott emberek szorongását, de az valami különös gyanútlansággal keveredik – ezeknek az embereknek láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy mi vár rájuk.
Voltaképpen ez az a felismerés, ami egyre nyugtalanítóbban telepszik rá a mai nézőre – aki tudja azt, amit a képeken látható emberek nem. Közben az egyirányúsított képsorozat könyörtelenül logikus lépésekben tart a végkifejlet felé. A megérkezés tumultusa után a szelekció rendezetten zajló eseményeit figyeljük. Vagy tíz felvétel mutatja madártávlatból, majd közelebbről is a döntésre várók tömött sorait és velük szemben a SS-orvosok és katonák nyugodt ténykedését. Önkéntelen szemtanúként egyre szorongóbb kíváncsisággal fürkésszük, mi járhat a fejében annak a zömök, kopaszodó, készséges jóindulattal mosolygó középkorú úrnak, akinek kabátját a délceg SS-tiszt higgadt, érzelemmentes mozdulattal éppen széttárja orvosi szemrevételezés céljából? Csakhogy nem tudunk igazán olvasni az arcából. Tudjuk, hogy épp a legborzasztóbb döntés születik, mégsem látjuk azt: szeretnénk alaposabban szemügyre venni, de a kép a lényeget inkább elrejti, mintsem megmutatja. Vajon egyértelműbb volna a néző helyzete, ha nyílt erőszakot látna, és könnyebb volna azonosulnia az áldozatokkal, ha a szenvedés közvetlen látványával kellene szembenéznie? Itt ez mindenesetre nem lehetséges: minden túlságosan normális, szenvtelen és prózai ahhoz, hogy emocionális egyértelműséggel jelölné ki a néző számára, hogy mit kell éreznie az áldozatok és a gyilkosok iránt. Kezd bennünk lassan derengeni a felismerés, hogy e kiállítás képei ellenállnak közhelyes várakozásainknak – mintha vonakodnának visszaigazolni azt, amit rutinszerűen tudunk és érzünk a holokausztról. Képtelenek vagyunk azonnal megérteni és érzelmileg lereagálni az előttünk zajló eseményeket. És talán ugyanez a szorongás kelti bennünk egyfajta alaktalan reménység illúzióját is a munkaképes férfiak egyenruhás sorai, vagy a kopaszra borotvált nők rendezett csoportjai láttán – mintha a szervezettség, amibe betagozódnak, valamiféle védettséget is nyújtana számukra, de legalább valamivel több esélyt adna a túlélésre.
A nyomasztó feszültség a kiállítás utolsó termében kulminál, amire a rendezés gondosan megkomponált akusztikus hatásokkal is ráerősít. Ahogy a belépéskor a nyitófilm muzsikájának foszlányai kísértek bennünket, úgy a kiállítás második felében az utolsó teremből szűrődnek vissza felénk a végkifejlet vészjósló hangjai. A kiállítás végén felbomlik a képek eddigi szoros linearitása – a tágas térben hármas-négyes csoportokra szóródnak szét, és közéjük vegyül egy kisebb vetítővászon is, amelyen a nyitófilm körtánca tér vissza, immár dallamtalan, ritmikus dobogású haláltánccá lassítva-stilizálva. Ebbe a diffúz térbe torkollik hát a „történet” – és így szembesülünk csak igazán lezáratlanáságával.
Mert a rendezés ide csoportosítja a gázkamrák előtti utolsó percek képeit: most szinte elviselhetetlenné fokozódik az, ami kezdettől fogva ott bujkált a képeken és végig nyomasztott bennünket: az általunk tényként tudottak és az itt tényként látottak ellentmondása. Fölfoghatatlan a látvány oldott békéje, ahogy a nyírfaerdő hűsében a falusiasan öltözött asszonyok, gyermekek és öregek szanaszét üldögélnek, pihennek, beszélgetnek, miközben a saját kivégzésükre várnak. Nem egyetlen ilyen kép van, hanem vagy két tucatnyi. És sehol a corpus delicti, a bűnjel: nem látjuk a lemeztelenített nők rémült futását, a hullahegyeket, a füstölgő krematóriumot. Csupán „piknikező” családokat, a „normalitás” hangulatos, barátságos, itt-ott Manet-re emlékeztető szép képeit: Auschwitz plein air-ben.
Egyedül a film utal arra, ami ezekkel emberekkel történt – de az is csupán szimbolikusan. Végülis Enyedi Ildikó munkája fogja keretbe a fotósorozat kiállítását, visszautalva a kezdőfilm motívumaira: a nyitány életvidám pörgése lelassul, összefogódzkodó testek végtelenített, ritmikus, tompa rázkódásává alakul át, az egyszerre lépő lábak lelassult közelképeibe a hegyekbe halmozott cipők és a meggyilkoltak hátrahagyott holmijának, a tömeggyilkosság tárgyi rekvizítumainak már ismert képei ékelődnek. Az összegyűjtött sokezernyi szemüveg a nyitány optikusműhelyét idézi vissza, a szovjet katona által felmutatott lánykaruháról az ártatlan kislány félszeg, szomorú mosolya jut újra eszünkbe.
Zavartan, zaklatottan távozunk. Eljöttünk a Páva utcába, hogy – ahogy illik – megtekintsünk egy emlékhelyet, de nem számítottunk arra, hogy kínos, homályos szégyenérzettel küszködve fogjuk elhagyni a helyszínt. Mert a kiállítás mindenekelőtt a holokauszthoz való eddigi viszonyunk felszínességével, vagy ahogy Kertész Imre írja, késői szolidaritásunk lagymatagságával szembesít. Megrendül bennünk a bizonyosság, hogy mi már ismerjük a történteket, és tudjuk, mit kell érezni és gondolni a Holokauszt képei láttán. Ráébredünk tehát, hogy semmi nem helyettesítheti az átélés élményét, a trauma sajátként való újratapasztalását, de ez a megértés nem jár megkönnyebbüléssel. Bár átéltük a félelmet és éreztünk részvétet is, katarzis nincs. Csak a feladat maradt: próbáljunk utánajárni, hogy mi történt – velünk. Ez az írás ezért született.
Az esztétikum kerülőútján
Jerger Krisztina világosan felismerte, hogy az Auschwitz Album sokkal több, mint a deportálás eseményeit rögzítő egyedi dokumentum-felvételek archívuma, amiből úgy lehetne „jellemző” darabokat kiválasztani, ahogy az a Terror Háza diavetítésein történik. Nemcsak nem kever közéjük máshonnan való, még illusztratívabb felvételeket, de a szöveges kommentárt is az albumra vonatkozó legszűkebb tudnivalókra korlátozza. Ugyanakkor a kiállítás mégsem pusztán a Jákob Lili által véletlenül megtalált történeti dokumentum szikár közzététele. Jerger bátran belenyúl az anyagba: szisztematikusan válogat (a 235 képből 120-at tesz csupán közszemlére), változtat a sorrenden és a fejezetcímeken, új hangsúlyokat jelöl ki stb. Egyértelműen arra törekszik, hogy a képeken látható koncentrációs tábort művészi kronotoposszá – tér, idő és cselekmény egyfajta képzeleti egységévé formálja, jóllehet ma is vita tárgya, hogy ugyanazon a napon készült felvételekről van-e szó. A dokumentum efféle „művészi” fikcionalizálását történészi szempontból akár aggályosnak is minősíthetnénk – csakhogy itt egészen másfajta instrumentalizálásról van szó, mint amit a Terror Háza esetében korábban kifogásoltunk. Jerger lemond mindenféle történeti kontextualizálásról, és magunkra hagy a képekkel: ahelyett hogy kész magyarázatokkal és megértési sémákkal szolgálna, a képek össszeolvasására, saját ismereteink, érzelmeink, képzelőerőnk mozgósítására késztet. Végig kell néznünk a képeket. Csak az esztétikum kerülőútján juthatunk közel a trauma tapasztalatához és reflexiójához, amelyet a képek tisztán illusztratív felhasználása éppenhogy elkerül.
Tudvalévő, hogy az Auschwitz Album felvételeit két professzionális német fotós, Ernst Hoffmann és Bernhardt Walter SS-tisztek készítették (vezetésük alatt 10-12 fogoly dolgozott az ún. Erkennungsdienst fotólaboratóriumában), akik – bár a fényképezés az ún. regisztrációs fotózáson kívül tilos volt a táborokban – mégis engedélyt kaptak egy átlagos nap eseményeinek rögzítésére. 1944 május 26-án egy olyan transzport érkezett az auschwitzi rámpára, amelyben a túlélők az album alapján Bilkéről, Técsőről, és más, zömmel felvidéki településekről származó, a beregszászi téglagyárból útnak indított zsidókat azonosítottak. Hogy magát az albumot pontosan ki és milyen célból állította össze, nem tudjuk. Mindenesetre van adat arról, hogy az a Rudolf Höss táborparancsnok, aki 1943. február 2-án személyes körlevélben tiltotta meg Auschwitz-Birkenau területén a fényképezést, maga ajándékozott később egy a táborról készült másik albumot Otto Thierack igazságügy miniszternek. A nácik számára fontos volt a munkatáborok rendezettségéről kialakított kép: tudjuk, hogy míg a deportálások ténye köztudott volt, a haláltáborok léte abszolút titoknak számított.
Az Auschwitz Album tehát hazudik: a képek normalitása, a „táborélet” eseményeinek az eredeti fejezetcímek által sugallt békés szcenáriója a tömeggyilkosság disszimulációját szolgálja. Mint Hannah Arendt írja, a nácik „teljesen meg voltak győződve arról, hogy vállalkozásuk sikerének kulcsa elsősorban az a tény, hogy a külvilágban senki nem tudná ezt [ti. az Endlösungot ] elhinni” Jerger épp ezt aknázza ki: rendezői trouvaille-ja az, hogy egyetlen napon, egyetlen helyen lezajló, egyetlen irányba mutató drámai eseménysorrá sűríti azt, ami az albumban mindenféle tragikumtól megfosztott, mindennapos logisztikai rutinként jelenik meg. Ezzel egyrészt helyreállítja Auschwitz valós „teleológiáját”, másrészt hiányként jelöli meg azt, amit az album összeállítói elrejteni akartak. Ezzel a hangsúly a hazugság leleplezéséről óhatatlanul a holokauszt reprezentálhatóságának kérdésére kerül át. A képek nem ábrázolják az ábrázolhatatlant, csupán határosak vele. A leleplezésnek azért sem volna sok értelme, mert az album hazugsága ma már nem romboló (végtére is ma már ismerjük a tényeket) – eufémizáló képei viszont sokat elárulnak a náci gépezetről és az áldozatokról is.
Ha a kiállítás az Albumot pusztán történeti dokumentumként prezentálná, az a figyelmet óhatatlanul a bevagonírozás, a szelekció, az elhelyezés stb. körülményeire, a tábor működésével kapcsolatos és a fotókról leolvasható tárgyi információkra fókuszálná – így az Auschwitz Album csupán a bürokratikus regisztrálás érdektelen és redundáns vizuális aktája volna. Ez a nézőpont – láttuk – nem volt idegen a készítőktől, akik a krematóriumok árnyékában is indulatmentesen, szenvtelen amoralitással végezték napi munkájukat. A forrásként való historizálás már csak ezért sem lehetett járható út a trauma felidézését megcélzó kiállításnak, mert ebből a nézőpontból az áldozatok pusztán a bürokratikus-hatalmi rendelkezés magatehetetlen tárgyaiként jelenhettek volna meg.
Csakhogy – és a kiállítás rendezője ragyogó érzékkel épp ezt vette észre – Hoffmann és Walter munkái kiváló minőségű, eleven fotográfiák is. Míg az állóképek többnyire arányosan komponáltak, gondosan vannak beállítva és exponálva, addig a pillanatfelvételeken a frissesség, a spontaneitás tűnik fel. Távolik és közelik, egyéni vagy kettős portrék, fél- vagy egészalakos csoportképek, zsánerek és riportfelvételek tucatjai bizonyítják, hogy készítőik egyformán jártasak a különféle fotóműfajokban. Professzionalizmusuk megmutatkozik jó megfigyelőkészségükben is – biztos kézzel szelektálnak. Látásmódjuk eltér a náci tömegpropaganda vizualitásától, hiszen itt – szemben például a Stürmer ördögien gonosz, visszataszító ”zsidó”-sémáival – valóságos embereket látunk a maguk sokféleségében. Persze csak néha figyelnek fel „önmagáért” egy-egy arcra: a portrékban is elsősorban “típusokat” keresnek (a nyomorék, beteg emberek mellett különösen a “zsidós” profilok iránt mutatnak érdeklődést). A képeket vizsgálva az is feltűnik, hogy a krematóriumok közelében is nyugodt, mondhatni normális körülmények között dolgoztak, tetszés szerinti szögből vehették szemügyre ugyanazon „motívumokat”: számos esetben a deportáltak is készségesen pózoltak kameráik előtt.
Jerger arra érez rá, hogy Hoffmann és Walter művészieskedő, „bürokratikus nárcizmusa” (Didi-Huberman) szerves része az Album által konstruált hazugságnak és ez mélyebb tapasztalatok forrása lehet a mai emlékezők számára. Rendezése felerősíti a rettenet képeinek a normalitást szimuláló jellegét és ezzel csapdát állít a mai nézőnek: csupán eufemizálásuk miatt vagyunk képesek egyáltalán közelhajolni hozzájuk. De miközben a rámpán történő köznapi jeleneteket figyeljük és az arcok, testek némajátékában olvasunk, szinte kényszeresen azt kutatjuk: melyikük fog még ma biztosan meghalni? Állunk tehát a képek előtt, és mi is életkor, egészségi állapot stb. szerint „szelektálunk”. Szemünkkel, idegzetünkkel követjük – mi mást tehetnénk? – a szelekciós racionalitás logikáját. Tekintetünket a fotóobjektív vezeti – és nekünk, ha megnézzük a képeket – azonosulnunk kell ezzel a pozícióval is. A kiállítás csapdája, hogy engedvén a képek tanulmányozására való erőteljes invitálásnak, bizonyos mértékig, és persze akaratlanul, az SS-ek cinkosaivá is válunk. Úgy gondoljuk, e nyomasztó felismerés is hozzátartozik a zavarodottsághoz és szégyenérzethez, amely erőt vesz a kiállítást figyelmesen végigjáró nézőn. Egyfajta „kognitív disszonancia” támad, amelyet nem tudunk feloldani: a trauma közvetett tapasztalatának küszöbére érkeztünk.
A trauma örökbefogadása
A tekintet e tematizálásával és metaforikus kiterjesztésével a kiállítás fel is tár valami újat és fontosat: azt, hogy Auschwitzban bizony nem „önként, kéjjel” öltek, hanem ellenkezőleg: anonim, szervezett és indulatmentes módon. A fényképészek hűvös tárgyszerűsége, a transzport képi számbavételének pedáns módszeressége ugyanannak a modern hivatali gépezetnek a része, amely képes volt racionálisan megszervezni, technikailag-logisztikailag lebonyolítani, és jó ideig eltitkolni sokmillió embertársunk iparszerű elpusztítását. Megerősödik bennünk az a benyomás, hogy Auschwitz jellegzetesen modern jelenség, a modern állami bürokráciában és a modern ipari munkaszervezésben rejlő „közvetettséget”, személytelenséget, az erkölcsöt elaltató bürokratikus alárendeltséget kihasználó vállalkozás volt, hogy tehát „szerves összefüggés” van modern világunk és „a Holocaust lehetségessé válása között”. Másként fogalmazva: mi sem hitegethetjük magunkat azzal, hogy egyszer s mindenkorra védve vagyunk a hamis biztonságérzet illúzióitól.
Az Auschwitz Album kiállítása megvonja tőlünk a klasszikus katarzis élményét. Nem szünteti meg bennünk a félelmet és a szánalmat, nem nyújt feloldást és megnyugvást, nem zárja le, inkább „nyitva tartja” a traumát. Mégis, a Páva utcai kiállítás mint műalkotás – szemben a Terror Háza kiállításaival – nem eltávolít, hanem közelebb visz bennünket az áldozatok traumához. „Befogadó képzeletünk” mozgósításával eléri azt, hogy a néző – az emlékmunka hárítása, az előle való menekülés helyett – elfogadja és akarja az emlékezet e fájdalmas megnyitását. Jerger és Enyedi morálisan alkalmazott művészete keserves erőfeszítésekkel és frusztrációkkal járó, valódi emlékmunkát követel és ezáltal abban segít, hogy mások szenvedésével azonosulni tudjunk: hogy az áldozatok traumatikus élményeit szimbolikus túlélőként – Marianne Hirsch szép szavával szólva – végleg „örökbefogadjuk”
Ennél többet értük már nem tehetünk.
1.
Budapest, 2004. október27.
Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány
H-1094
Tisztelt Dr. Kecskési Mária!
Megértéssel olvastuk az Ön május 28-án kelt levelét. Tisztában vagyunk vele, hogy Ön sérelmesnek tartja férje nevének említését a budapesti Holokauszt Emlékközpont „Auschwitz Album” című nyitókiállításának ismertetőjében.
Ezért a kuratórium határozatban döntött arról, hogy az Ön írásbeli kérésének megfelelően az ismertető utánnyomásaiban mellőzni fogja férje, Kecskési (Tollas) Tibor nevének említését. Ezen kívül mellékelten megküldjük Önnek az intézmény kuratóriuma által kiadott nyilatkozatot, felhatalmazva Önt arra, hogy ezt szabadon idézhesse harmadik személyek előtt bármely fórumon.
Tisztelettel:
Verő Gábor, kuratórium alelnök
Dr. Kecskési Mária 2004. május 28-án írt levele nem került elő. Ettől függetlenül a kuratórium elhamarkodottan döntött. Azt a látszatot keltve, hogy Kecskési Tollas Tibor neve véletlenül került az ismertetőbe. Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagy valóban nem volt a beregszászi átmeneti tábor parancsnoka: a bevagonírozást látta el szakaszával. Az a szó, hogy csendőr, nem hangzik el a kuratórium részéről.
2008. január 20.
Magyar Újságírók Országos Szövetsége Elnökség
Tisztelt Elnökség!
A 2008. évi Évkönyvben, az elmúlt évekhez hasonlóan, az elhunyt örökös tagok között olvashatjuk Kecskési Tibor és Tollas Tibor nevét, miközben vélhetően ugyanarról a néhai kollégáról van szó. Ilyenformán a kétes múlttal rendelkező Kecskési Tollas Tibor – valójában róla van szó – kétszeresen is rászolgált a halhatatlanságra, amire halandó esetében ez ideig nem volt példa.
Kecskési Tollas Tibort (már mint Tollas Tibort) négy hónappal halála előtt, 1997. március 15-én a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagjává fogadta (az előterjesztésről és a határozatról írás nem készült), olyan kitűnőségekkel egyidőben, mint Fejtő Ferenc, Kende Péter, Méray Tibor, Obersovszky Gyula és Tardos Tibor. Rá egy évre, a MUOSZ példáján felbuzdulva, Kecskési Tollas Tibort, a Nemzetőr (München) főszerkesztőjét posztumusz Magyar Örökség Díjban részesítették.
Kecskési – eredetileg Kohlmann – Tollas Tibor katonacsalád sarja, a Ludovikán avatták hadnaggyá 1941-ben, majd csendőrtisztként szolgált. Háború után a szerveződő demokratikus honvédséghez kérte felvételét. 1947-ben az ÁVO letartóztatta. A Budapesti Népbíróság 1948 áprilisában tartotta nyilvános tárgyalását. Az ügyész háborús bűntettel vádolta Kecskésit, ő volt a felelős a beregszászi gettóban történt kegyetlenkedésekért. A fellebbviteli tárgyaláson a Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. december 8-án főbüntetésül 10 év fegyházra ítélte, a rendőrségi őrizetben és előzetes letartóztatásban töltött két évet a kiszabott szabadságvesztésből kitöltöttnek nyilvánította. A vádlott azzal védekezett, hogy parancsra cselekedett, jelen volt ugyan Beregszászon a zsidók Auschwitzba történő deportálásánál, de nem ő volt a gettó parancsnoka, összetévesztették valakivel, a bevagonírozásnál működött közre a szakaszával. A tárgyaláson a tanúk közül többen felismerték benne a kegyetlen csendőrparancsnokot, mások az ártatlanságát bizonyították.
Kecskési Tollas Tibor 1956-ban szabadult a váci fegyházból, disszidált, később ő alapította Münchenben a Nemzetőr című folyóiratot, amelyet haláláig főszerkesztett. A rendszerváltás után, 1991-ben a Legfelsőbb Bíróság a népbírósági ítéletet bizonyítottság hiányában megsemmisítette, hivatkozással arra, hogy a második világháború után három évvel lehetetlen volt bizonyítani a háborús bűnöket. Kecskésit rehabilitálták, magas állami kitüntetésben részesült, Lezsák Sándor gondozásában több verseskötete jelent meg Magyarországon, a Gulyás-fivérek filmet forgattak mártíromságáról.
„Él azonban az a hiedelem – 168 Óra, 2004/42 –, hogy ő volt „a korbácsos költő", a '44-es deportálások egyik irányítója." A magyar zsidóság gettóba zárásának hatvanadik évfordulóján, 2004. április 16-án nyílt meg Budapesten a Holokauszt Emlékközpont. A jeruzsálemi Yad Vasem Intézet anyagából összeállított kiállítással egyidejűleg jelent meg magyarul az Auschwitz Album, melynek prospektusából idézünk: „A bilkei zsidókat először zsinagógájukba hurcolták, majd vonattal csendőrök kísérték őket Beregszászra, ahol a téglagyárban egy birtok gazdasági épületeiben mintegy 11 ezer embert zsúfoltak össze. A Jakab család (az albumban két német tiszt fotóin örökíti meg végzetes útjukat) a téglagyárba került. Akárcsak a legtöbb magyarországi gettóban és gyűjtőtáborban, itt is éheztek, az idősek és betegek nem kaptak megfelelő ellátást, tisztálkodásra szinte egyáltalán nem volt lehetőség. Hamarosan járványok törtek ki. A zsidókat módszeresen kifosztották, sokuktól még a jegygyűrűjüket is elvették. Beregszászon a Kecskési-Tollas Tibor csendőrhadnagy parancsnoksága alatt álló csendőrök, elrejtett értékek után kutatva, sokukat brutálisan megkínozták."
Mindezek alapján, figyelemmel irodalmi és szerkesztői érdemeire is, nyugodt lelkiismerettel nem állítható, hogy Kecskési Tollas Tibor (az évkönyv tanúsága szerint: Kecskési Tibor illetve Tollas Tibor) csendőrparancsnokként fedhetetlennek bizonyult, ezért úgy gondoljuk, hogy érdemtelen a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagságára.
Kertész Péter, Róbert László, volt MÚOSZ elnök,
Pulitzer-emlékdíjas újságírók,
a MÚOSZ – ha nem is örökös – régi tagjai
2008. január 24.
A MÚOSZ Elnökségének határozata
„Az elnökség Kertész Péter és Róbert László Kecskési Tollas Tibor Örökös Tagságával kapcsolatos beadványát azzal a kéréssel továbbítja az Örökös Tagok Testületéhez, hogy – úgyis mint az ügyben kompetens szervezet – szíveskedjen állást foglalni a kérdésben. Egyben az elnökség rendelkezésére bocsátja az Örökös Tagok Testületének azt a jegyzőkönyvét, amelyben a felvételről a Testület annak idején döntött. Az Elnökség fölhívta az Örökös Tagok Testületének figyelmét arra, hogy a SÓFÁR zsidó médiaportál egyik januári cikke szerint Kecskési Tollas Tibor ügyével releváns hagyatéki dokumentumok érkeznek a közeljövőben Magyarországra.
2008. február 3.
Eötvös Pál, MÚOSZ elnök
Balogh János, az örökös tagok testülete elnöke telefonon közölte: nincs meg a jegyzőkönyv. Arra kérlek, hogy az időközben előkerült Kecskési Tibor, illetve Tollas Tibor örökös tagságával kapcsolatos írásos anyagot (előterjesztés, határozat) szíveskedjetek nekem elküldeni. Hasonlóképp szíveskedjetek meghívni az Elnökség ülésére, amikor a téma újfent napirendre kerül.
Barátsággal üdvözöllek,
Kertész Péter
2008. február 20.
muosz.hu
Tisztelt Kertész Péter!
Tisztelt Róbert László!
2008. január 20-án a Magyar Újságírók Országos Szövetségéhez eljuttatott beadványotokra a következőt válaszolom: Az újságíró szövetség elnöksége január 24-én foglalkozott a beadvánnyal és a következő határozatot hozta: "Az elnökség Kertész Péter és Róbert László Kecskési Tollas Tibor Örökös Tagságával kapcsolatos beadványát azzal a kéréssel továbbítja az Örökös Tagok Testületéhez, hogy – úgyis mint az ügyben kompetens szervezet – szíveskedjen állást foglalni a kérdésben. Egyben az elnökség rendelkezésére bocsátja az Örökös Tagok Testületének azt a jegyzőkönyvét, amelyben a felvételről a Testület annak idején döntött. Az Elnökség fölhívta az Örökös Tagok Testületének figyelmét arra, hogy a SÓFÁR zsidó médiaportál egyik januári cikke szerint Kecskési Tollas Tibor ügyében releváns hagyatéki dokumentumok érkeznek a közeljövőben Magyarországra.
Üdvözlettel:
Eötvös Pál
2.
Soha nem hívtak… Se a rendszerváltozás idején MÚOSZ-elnök Róbert Lászlót, se engem. Internetről tudtuk meg az örökös tagok döntését. Olyan szakértő dolgozatát fogadták el, mint a MÚOSZ elnöke felkérésére tollat ragadó Gadó Ágnes hadtörténész, a Sztálin Akadémia egykori főtanára, nyá. ezredes, a Hadtörténeti Intézet ny. főigazgató-helyettese, a második világháború kutatója, Stark Tamás történész, a Terror Háza főmunkatársa. Juhász László, Kecskési régi barátja, fraknó néven rádiózott a Szabad Európánál, bécsi tudósító, kolléga a Nemzetőrnél. Juhász László több cikket írt barátja védelmében, egy ezek közül: Varázskörben.. Egy barátság emlék-forgácsai, Vigilia, 2001. január. Juhász 1993-94 MTV hírigazgató, 1996-1998 a magyar rádió kuratóriumának alelnöke, nyolc évig volt a Magyar Örökség-dij bírálóbizottságának tagja. Kecskési 1998-ban kapott Posztumusz Magyar Örökség díjat. Juhász László Varázskör címmel 1997-ben, számos korábbi filmrészletet felhasználva 45 perces filmet készített barátjáról (szerkesztő-rendező is ő), a Duna TV sugározta. A dokumentum filmből Beregszász kimaradt az a szó, hogy csendőr nem hangzik el.
Kecskési hazatérése 1990-ben valóságos diadalmenet volt, Juhász László és Lezsák Sándor, akkor még MDF-es képvelő, Sopronnál várták a határon. Lezsák – jelenleg az országgyűlés alelnöke, fidesz színekben - egyengették az útját. A Szabadságharcos Világszövetség, a Politikai Foglyok Világszövetség egykori tagjának kopjafát állítottak Lakitelken. Országjárása során a Kossuth Klubban is elszavalta ismert versét: Bebádogoztak minden ablakot.. Szülőfalujában, Nagybarcán édesanyja mellé temették. Kecskési Tollas Tibor Könyvtár, helytörténeti szoba, falumúzeum vonzza a turistákat. A nevével fémjelzett szavalóversenyt rendeznek. Rehabilitálták, kitüntették, verseit kiadták.
Mi azt tettük szóvá, jelentős értelmiségi támogatással, hogy egy csendőr főhadnagy, aki Beregszászon résztett 11 ezer zsidó deportálásában, és ha egy ujjal nem nyúlt senkihez, ami bizonyíthatatlan, akkor se legyen MÚOSZ örökös tagja. Példakép, halhatatlan. Hogy milyen költő, újságíró volt az ebben a kontextusban érdektelen. Lehet, hogy a napi kimerítői vagonírozás után tele sírta a párnáját szegény zsidókért. Életművében egyetlen sorral nem emlékezik meg zsidó gyerek, nő, aggastyán gázhaláláról.
Aztán mégis előkerült a jegyzőkönyv….
Jegyzőkönyv
Felvéve 1997. február 14-én az örökös tagok ülésén.
Bencsik Gábor főtitkár köszöntötte az örökös tagokat, majd felvázolta a MÚOSZ életében történő lehetséges változásokat. A májusban rendezendő közgyűlés hozza meg a döntést, hogy szövetségként vagy kamaraként folytatja-e útját a MÚOSZ. Rövid indoklással négy személy örökös taggá való felvételére tett javaslatot: Fejtő Ferenc, Kende Péter, Méray Tibor, Tardos Tibor.
Több mint kétórás vita alakult ki az örökös tagok alapszabálytervezetéről.
Vészi János több javaslatot tett:
Az örökös taggá való felvétel alsó korhatára legyen 60 év, az örökös tagok létszáma ne haladja meg az 50 főt, törlődjön a tervezetből, hogy javaslatot „különösképpen örökös tag” tehet.
Mivel felmerült a „Klub” megnevezés változtatásának szüksége, kifejtette, hogy a Páholy zártságot, viszont a Klub a kelleténél nagyobb nyitottságot jelent, a Tanács elnevezést ajánlotta.
Kérte Tollas Tibor örökös taggá való felvételét.
Továbbiakban felvetette, hogy az örökös tagok választott képviselője szavazati joggal résztvehessen a MÚOSZ elnökségi ülésein.
Lőcsei Pál javasolta, hogy az örökös tagok alapszabály-tervezete második bekezdése módosuljon a következőkre: örökös tagságra javaslatot a Szövetség minden tagja tehet, amelyet írásos indoklással a MÚOSZ Elnökségének kell benyújtani.
A „Klub” helyett az Örökös Tagok Testülete elnevezést javasolta.
Többek részéről felmerült a tiszteletbeli örökös tagság törlése, így a résztvevők Barabás Tamás örökös tagságát egyhangúlag megszavazták.
Az örökös tagok elnöke (Förgeteg Szilveszter) és titkára (Dick György) mellett szükségesnek tartották az alelnöki funkció betöltését is, melyre egyhangúlag Dr. Sándor István Tamást választották meg.
Többen kinyilvánították, hogy tagjaik között szeretnék látni Obersovszky Gyulát és Halász Pétert is, egyben felkérték a MÚOSZ főtitkárát, hogy tegyen ezirányban lépéseket.
10 „igen” és 8 „nem” arányú szavazással dőlt el, hogy az alapszabályba a felvételhez szükséges alsó korhatár a 60. életév kerüljön be, továbbá a tervezetből törlődjön a „különösképpen örökös tag” kitétel (16 igen, 2 nem szavazat).
Az elnevezésről felmerült négy javaslat közül a páholyt és a tanácsot elvetették, a Klubra egy, míg a testület elnevezésre 17-en szavaztak, így ezentúl Örökös Tagok Testülete lesz a hivatalos megnevezés.
15 „igen” és 3 „nem”-mel megszavazták: kerüljön az alapszabályba, hogy az Örökös Tagok Testülete évente legfeljebb három új tagot vehet fel. Egyhangúlag megszavazták, hogy az alapszabály tartalmazza, hogy az Örökös Tagok Testülete választott képviselője szavazati joggal részt vesz a MÚOSZ elnökségi ülésén, amennyiben a MÚOSZ alapszabálya ezt lehetővé teszi.
Bencsik Gábor főtitkár és az örökös tagok által javasolt 9 személy – Balabán Péter, Fejtő Ferenc, Halász Péter, Kende Péter, Méray Tibor, Molnár Miklós, Obersovszky Gyula, Tardos Tibor – Tollas Tibor felvételét egyhangúlag elfogadták, így 3 küldött delegálható a MÚOSZ 1997. évi küldöttközgyűlésére: Vészi János (16 igen szavazat), Dr. Boross Imre (16 igen szavazat), Dick György (összesen 19 igen szavazattal, melyből 16 a jelenlevők közül, 1 írásban, Pálkövi Gyula telefonon, Deli István Pál távozása előtt szóban). Nem érte el a szükséges szavazatszámot Barabás Tamás, mivel 9 „igen” szavazatot kapott.
A MÚOSZ tisztségviselőinek személyeire jelölteket állítottak:
Alelnöknek vagy elnökségi tagnak Vészi János, Barabás Tamás (14 „igen”, 3 „tartózkodás”)
Etikai Bizottság elnökének Dr. Boross Imre (17 „igen”)
Etikai Bizottság tagjának Dr. Sándor István Tamás (17 igen”)
Ellenőrző Bizottság elnökének Gyulai István (17 „igen”)
Ellenőrző Bizottság tagja Dr. Pietsch Lajos (17 „igen”)
Tiszteletbeli elnökké jelölését Lőcsei Pál nem fogadta el.
Az elnök és a főtitkár jelölésekor heves vita alakult ki, így nem sikerült közös nevezőre jutni és az Örökös Tagok Testülete emiatt nem tudott sem elnököt, sem főtitkárt jelölni.
Több örökös tag kifejezte azt a reményét, hogy Bencsik Gábor jelenlegi főtitkár és Kereszty András jelenlegi elnök az újságíró kollektívák javaslatai alapján szintén bekerülnek az e tisztségekre jelöltek közé és így a Szövetséggel való jelenlegi kapcsolatuk folyamatossága megmarad.
Dr. Sándor István Tamás
Örökös Tagok Testülete alelnöke
Dick György
Örökös Tagok Testülete titkára
Három megjegyzés. 1. Vészi János nem indokolta Kecskési Tollas Tibor örökös tag felvételét. 2. Tollas Tibor néven lett örökös tag. 3. A 2008-as MÚOSZ évkönyvben Kecskési Tollas Tibor két néven szerepel: Tollas Tibor és Kecskés Tibor.
2008. február 17.
Bencsik Gábor, a MÚOSZ volt főtitkára
Kedves Péter!
Azt írod, azt sürgeted, hogy mondjak valamit Tollas Tibor örökös MÚOSZ-tagságáról, valamiről, amiről alig vannak ismereteim. Hát jó, mondok. Ami a második világháború során a zsidósággal történt, megbocsáthatatlan bűn. Nincs mentség, nincs kifogás.
Ha a világ minden bűnt meg akarna torolni (hogy csak a huszadik századot vegyem: az örményirtástól a gulágokon át a ruandai népirtásig), az életünk nagy része bosszúállással telne. Aki egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felső ruhádat elveszi, ne vond meg alsó ruhádat, mondja Lukács 6.29. Én nem vagyok olyan jó ember, hogy a másik arcomat is odatartsam, de Isten látja lelkem, visszaütni nem szeretek.
Tollas Tibort a MÚOSZ örökös tagok klubjának nagy tekintélyű, vitathatatlan tisztességű elnöke, Vészi János javasolta, én, bevallom, Tollast nem olvastam, múltjának sem 1945 előtti, sem azutáni szakaszát nem ismertem. Vészi már sajnos nem él, hogy javaslatát megvédhesse vagy korrigálhassa. Tenni az ügyben utódának, az örökös tagok klubjának van módja.
A régi barátsággal üdvözöl,
Bencsik Gábor
2008. március 2..
Brüsszel, skype
Kereszty András, a MÚOSZ volt elnöke
Kertész Péter: tudsz erről a Kecskési Tollas Tibor ügyről? A MÚOSZ honlapon olvasható
Kereszty András: Megnézem. Mi van vele?
Kertész Péter: A te elnökséged idején lett örökös tag. Miközben csendőrhadnagyként részt vett a beregszászi gettó deportálásánál. Róbert Lacival írtunk az Elnökségnek, hogy alkalmatlan a örökös tagságra. Több mint százan csatlakoztak hozzánk, majd öt örökös tag a 27-ből lekaszabolt minket. Úgymond méltatlannak találták, hogy egyáltalán foglalkozzanak az üggyel
Kereszty András: Aha, olvasom. Látom Vészi Jánosék javasolták.
Kertész Péter: Tudtál Te erről?
Kertész Péter: Eötvös végig kézivezérelt, olyan arcát mutatva, amit álmomban nem gondoltam volna.
Kereszty András: Ismerem az arcait. Szóval, arra emlékszem csak, hogy nem volt semmiféle Kecskés Tollas-ügy, tehát fel sem merült ez a kérdés, nem is vitattuk meg, mert nem volt miről vitázni.
Kertész Péter: Tollas Tibor és Kecskés Tibor néven szerepel az évkönyvben
Kereszty András: Aha, látom, van egy szócikk róla a wikipédiában. Most olvasom. Gondolom, Vésziék a Nemzetőr miatt javasolták,
Kertész Péter: A jegyzőkönyvben nincs egy szó se a Nemzetőrről. Vészi javasolta, egyhangúan megszavazták, 17-en.
Kertész Péter: Kende Péter szerint nem katonatiszti múltja alapján lett örökös tag kecskési. Katonatisztként aposztrofál egy csendőrt!
Kereszty András: Értem. Szóval annyit tudok ehhez hozzáfűzni, hogy Vészit nagyon szerettem és nagyon korrekt embernek tartom. Lehet, hogy tévedtek, amikor javasolták. De lehet, hogy igaz, amit a wikipédia mond, hogy ő csak a helyszínen volt, az, hogy csendőr volt, vagy ávós, vagy mi a nyavalya, az ennél a szerencsétlen korosztálynál önmagában nem számit, hanem az, hogy mit csinált csendőrként ávósként, akármiként. Szerintem…
Kertész Péter: Mi azt szorgalmazzuk, hogy ne legyen örökös tag, halhatatlan, ha úgy tetszik.
Kereszty András: Úgy tudom, az örökös tagok maguk döntenek az örökös tagokról.
Kertész Péter: Ez igaz, csakhogy az örökös tagok a MÚOSZ-t reprezentálják vagy hoznak szégyent rá. Ha tudjátok az előéletét 1997-ben és nem fenntartás nélkül hallgattok Vészire, Kecskési akkor is örökös tag lett volna?
Kereszty András: Valószínűleg alaposan megvizsgáljuk a kérdést. Ami az örökös tagokat illeti, ez inkább az 56-osok gyülekezete. Megmondom őszintén, halvány gőzöm sincs, kik az örökös tagok, vagyis kik a "halhatatlanok". Arra azért más mérce van…
Kertész Péter: valaki azt írta a támogatóink közül: az etikai szabályoknak erősebbnek kell leni a törvénynél.
Kereszty András: Ez feltétlenül igaz
Kertész Péter: Ha tudtok 97-ben arról, hogy Beregszászon részt vett zsidók deportálásában, amit az özvegye sem vitat, akkor mi lett volna? Kecskési a rehabilitálása után róla készült filmben tagadta, hogy egyáltalán Beregszászon volt az inkriminált időben.
Kereszty András: Igen, etikai kérdés. Megint csak azt tudom mondani, az, hogy csendőr volt, hogy ott volt, az önmagában nem kizáró ok. Azt viszont nagyon alaposan meg kellett volna vizsgálni - ha tudjuk, hogy ott volt és csendőr volt - hogy mit cselekedett. Igaz-e a korbács, mi volt a népbírósági ítéletben? Mit mondtak a tanúk és stb.
Kertész Péter: Azt mondod, etikai kérdés, és közben a jogi procedúrára hivatkozol. A legfelsőbb bíróság felmentette.
Kereszty András: Az nem etikai kérdés, hogy csendőr volt.
3.
Dési János barátom, kollégám nemkecskestollasra [at] gmail [dot] com címmel nyitott egy honlapot. Néhány nap alatt több mint 150 tiltakozás érkezett. Ebből idézek…
Ágoston Vilmos író, újságíró (Texasból küldte e-mailen): Szerintem elegendő lenne bebizonyítani, hogy Tollas a Nemzetőrben miket irt, miként szerkesztette azt a lapot. Egy civilizált demokráciában, ahol a szélsőségeseket nem ugyanazok tartják számon, mint a demokratákat, ott semmi helye nincs egy demokrata Újságíró Szövetségben. Nem is értem a MUOSZ vezetőségét. De a hozzátartozóit sem. Miért nem kérnek a MUK-tól állandó tagságot? Vajon azért nem, hogy majd felhasználhassák érvként a teljes felmentéséhez, tisztára mosásához? Majd azt mondják, nem is lehetett antiszemita, emberiség ellenes, mert a MUOSZ örökös tagjává választotta. Hasonló érvekkel védik Wass Albertet is. Nem lehetett háborús bűnös, mert beengedték Amerikába. Ezek az érvek nem állják meg a helyüket, mert Amerikában állandóan revidiálják a bevándoroltak állampolgárságát, ha újabb bizonyítékok merülnek fel. Persze, az idő múlásával, tanuk elhunytával, egyre nehezebb újabb bizonyítékokat beszerezni. Viszont a saját cikkei, írásai minden írót dokumentálnak. Nem kell háborús bűnösséget bebizonyítani valaki ellen, amikor írásai önmaga ellen tanúskodnak. .Nem tudom, olvastad-e a Wass Albert munkásságát elemző könyvemet? (Kisajátított tér, 2007) Sok lapban irtak róla, Debrecenben mégis szobrot állítanak neki irodalmi nagyjaink között. Senki nem veszi figyelembe, hogy bebizonyítottam irodalmi értéktelenségét. Úgy látszik nem értelmes társadalom fele haladunk és attól tartok, hogy a MUOSZ is a belső válság-, és szellemi önfelszámolás felé araszol, mint korábban a Magyar Írószövetség. Ma már az ész-érvek nem sokat jelentenek. Senki nem figyel az érvekre.
Agárdi Péter (kandidátus, sajtó- és médiaismereteket oktató egyetemi tanár): Egyetértek, bár nem vagyok MÚOSZ-tag.
Andai György: A Kecskési-Tollas ügyben írt levélben foglaltakkal egyetértek.
H. Barta Lajos: Tiltakozom!
Bartók Gyula szerkesztő, Társadalmi Forradalom marxista internet portál: Csatlakozom a tiltakozás aláíróihoz.
Bartus László újságíró, Amerikai Magyar Népszava Szabadság, főszerkesztő: Ezúton szeretnék csatlakozni a Kecskési Tollas örökös tagsága elleni tiltakozáshoz. Felháborít, még a gondolata is.
Benedek István Gábor, a 225. számú tagkönyv birtokosa:
A MÚOSZ Elnökségének. Tisztelt Kollégák!
Mivel 1944 nyarán a magyar állam, a csendőrség (6 évesen) vagonba terelt, majd elvittek egészen Bergen-Belsenig, hogy aztán 1945 tavaszán felszabadulva visszajöjjek Magyarországra, ahol évtizedeken át újságíróként, lapszerkesztőként, szépíróként dolgoztam. Tiltakozom K.T. MÚOSz örökös taggá nyilvánítása ellen. Nem szeretném, ha a Szövetség elfeledné korrigálni e tévedését, s például azt, hogy elnézést kérjen tőlem és mindazoktól a tagoktól, akiket sért ez a méltánytalanság.
Bodor Pál (Diurnus): A tiltakozást aláírom
Bolgár György: Tiltakozom
Bozsán Eta, MUOSZ tag: Csatlakozom
Lydia Brenners: EZEK SZERINT ÉS VÉGÜL IS MAJD AZ ÖSSZES FELELÖS NÁCI GYILKOSOK KITÜNTETÉST FOGNAK KAPNI ÉS A KIIRTOTT ÁLDOZATOK BÜNÖSSÉ LESZNEK NYILVÁNITVA.....
A GYALÁZAT KIFIZETÖDIK ?!
Bulkai Tamás, mérnök: Tollas Tibor örökös tagságát ellenzem
Császár Nagy László, MTV (telefonon): támogatja az előterjesztést
Dési János
Dénes D. István, Verő Júlia: Csatlakozunk a tiltakozáshoz, egyet értünk a kezdeményezéssel!
Dezsényi Katalin dr., a Magyar Rádió vezető szerkesztője: Csatlakozom a Kertész Péter és Róbert László által előterjesztett tiltakozáshoz.
Dr. Donáth Ferenc orvos: Egyetértek a tiltakozással, meggyőződésem hogy az LB felülvizsgálati eljárásai a jogalkalmazás karikatúrái. De ha Kecskési nem lett volna csendőrtisztként végrehajtója a deportálásnak, amit 1956 után a Nemzetőr képviselt, az éppen elég kifogás tárgyát képezi. Hozzájárulók véleményem, és nevem közléséhez.
Fekete György publicista, történész, mentálpedagógus: Tiltakozom, hogy ez a néhai deportáló Kecskési Tollas Tibor a MUOSZ örökös (vagy bármilyen kategóriájú) tagja legyen. Ez ügyben haladéktalan intézkedést követelek!
Föld S. Péter, a MÚOSZ nem örökös, de 1977 óta állandó tagja: Ezennel tiltakozom Kecskési Tollas Tibor örökös MÚOSZ tagsága ellen.
Dr. Funk Sándor pszichiáter (külön e-mailen): Egyetértek, hogy ne lehessen örökös tag!
Gábor György filozófus, a MUOSZ tagja: A felhívással egyetértek
Gadó János, újságíró, szociológus: Csatlakozom
Gergely László: Támogatom
Görgey Gábor (telefonon közölte, hogy csatlakozik)
Gubás M. Ibolya, főszerkesztő, Érdekes Közérzeti Magazin. Egyetértek Kertész Péter és Róbert László levelének tartalmával, amit a MUOSZ-hoz intéztek Kecskési Tollas Tibor ügyében, 2008. január 20-án.
Gyimesi Éva, emirátus professzor, Kolozsvár: Kedves Barátaim, szeretném én is aláírásommal kifejezni tiltakozásomat.
Hajdú János: A felháborodás jogos, osztom a véleményeteket, de úgy gondolom, hogy ez csak a felületi kezelése társadalmunk vészes jobbra tolódásának. Ennek okai viszont megtalálhatók a napi politikai és gazdasági fejleményekben, lásd egészségügyi reform és a vele járó események, a tandíj-ügy, s az a becstelen, korrupcióval átitatott gazdasági élet, mely a kapitalista minősítésre sem méltó.
Hajdú Sándor zeneszerző: Az olvasottak alapján a gyanú megalapozott!!
Hárs György, MUOSZ tagkönyv száma: 898
Hárs Péter György, irodalomtörténész, esztéta, Ph.D, a Magyarországi Otto Gross Társaság elnöke
Hernádi Miklós: Ez az ország és újságírószövetsége nem a nyilasoké
Iványi Miklós, lelkész: Egyetértek
Kálmán Györgyi: 1000 NEM. Nem is értem, hogy ez a „törlés” miért nem működik automatikusan
Kerekes András: Ha csak leheletnyi kétely fogalmazódik is meg az emberben az „örökös tagság” megalapozottságát illetően, máris alá van támasztva a nem. A szakmai etikának szigorúbbnak kell lennie a törvénynél.
Karády Viktor egyetemi tanár, MTA külső tagja: Kötelességszerűen csatlakozom a Tollas Tiborral kapcsolatos felhíváshoz.
Kertész Péter
Kovács Kristóf tipográfus
Kovács Zoltán, főszerkesztő, Élet és Irodalom: Péter, megígértem, írd oda a nevemet. De csak azért, mert be akarom tartani a szavamat. Szia
Kőbányai János, főszerkesztő, Múlt és Jövő: Tiltakozom, hogy az a tollforgató a MUOSZ örökös tagja legyen
Köves József szerkesztő, lap- és könyvkiadó: Csak igyekezzünk, mielőtt Debrecen szobrot állít neki a Wass Albert közelében.
Krausz Tamás, történész: Segítsetek Kertész Péternek!!!!!!!!! Hihetetlen, ami Magyarországon lejátszódik. Az MSZP (az SZDSZ-ről már nem beszélek, mert az a nácik jogainak legfőbb védelmezője a mai Magyarországon!) menedzselése mellett a magyar bíróságok sorra mentik föl a fasiszta banditákat, háborús bűnösöket. És ezek a fő emeszpések magukat baloldaliaknak nevezik, és a Gyurcsányra mutogatnak, mintha az MSZP helyi és városi, budapesti főnökei nem nevezhetnék a fasisztákat fasisztáknak! Gyávák és félnek attól is, hogy fasisztákat fasisztáknak nevezzék, miközben a bírók többsége maga is fasiszta szimpatizáns! Jogi ökörségekre hivatkoznak, támogatják az SS és Vér-becsület nevű söpredékek szabad szervezkedését! Micsoda gyalázat!!!! Németországban ez tilos, nálunk szabad!
Léderer Pál újságíró: Csatlakozom
Losonczy Anna, kultúrantropológus: Teljes egyetértéssel, és mély szomorúsággal és felháborodással írom alá Kertész Péter és Róbert László levelét.
Majsai Tamás, teológus: “Aki zsidók bevagonírozásánál rendfenntartóként sorfalat állt, semmiképpen ne rendelkezzen a nagyon magas presztizst jelentő MÚOSZ örökös tagsággal.”
Matavovszky Tibor nyugd. tanár, Matavovszky Tiborné nyugd. könyvtáros: Kertész Péternek és Róbert Lászlónak a MUOSZ Elnökségének írt leveléhez csatlakozva tiltakozunk Kecskési-Tollas Tibor örökös tagsága ellen.
Nagy Erzsébet főszerkesztő: A Szentendre Kurir nevében is tiltakozásunk fejezzük ki Tollas Tibor tagsága ellen
Nádra Valéria, Nyerges András
Ozorai Katalin: Amennyiben Kecskési Tollas Tibor azonos a beregszászi csendőrrel, kérem, töröljék a MÚOSZ örökös tagjai közül, mert ez mélyen sérti a többieket.
Pelle János, történész: Csatlakozom. Előbb a nyilasokat távolítsák el a MUOSZ-ból, aztán a céget is felszámolhatják
Penziás Ágnes logopédus: Aláírásommal fejezem ki egyetértésemet.
Pécsi Katalin, Holokauszt Dokumentációs Központ: Kedves Péter és Laci! Mélységesen egyetértek veletek, és csatlakozom a tiltakozó akciótokhoz
Petri Lukács Ádám: Kecskés nem lehet a MUOSZ tagja. Már csak az a kérdés, hogy mivégre van még mindig ez a MUOSZ
Prof. Popper Péter: Egyetértek! Elég volt az egykori fasiszták felmagasztalásából.
Pünkösti Árpád: Szomorú, hogy korbáccsal is be lehet iratkozni a „halhatatlanságba”!
Raj Tamás főrabbi: Csatlakozom
Révész Tamás fotográfus, MUOSZ tag
Révbíró Tamás műfordító, újságíró, a MÚOSZ volt tagja: Kertész Péter barátomban és Róbert Lászlóban megbízva csatlakozom a tiltakozáshoz. A szóban forgó egyént nem ismertem, nevét sohasem hallottam, de ha minden úgy igaz, ahogy a felhívásban áll, akkor egyetértek azzal, hogy ez az alak nyugodjék békében, de semmi más ne történjék vele. Kitüntetést, díszsírhelyet, örökös tagságot ne kapjon. Hadd felejtsük el azt is, hogy valaha létezett.
Dr. Szalay András, önkormányzati képviselő, Veszprém: Egyetértek, hogy méltatlan.
Szalai Erzsébet, szociológus: Csatlakozom
Szunyogh Szabolcs:1.Nem lehet bizonyítani, csakugyan nem, hogy a pasi háborús bűnös volt. Ezért joggal rehabilitálták és a rendőrnek nincs joga elvinni, és a Lezsák mindennap kétszer megpuszilhatja (már nem, de ha még élne, megpuszilhatná őt minden naponta akár háromszor is és jogszerű volna az) .2..Mit lehet bizonyítani? Azt, hogy csendőr volt, hogy részt vett legalább egyszer a zsidódeportálásban és 56 után egy szélsőjobbos, nyíltan antiszemita lapot szerkesztett. 3..Következtetés. Mi a jó kurva anyját keres ez köztünk? Röviden összefoglalva csatlakozom, nyilván.
Tamás Ervin
Tamás Gáspár Miklós tud. Kutató: Egyet értek, csatlakozom.
Tardos János: Kedves barátaim, sajnos én átmeneti tagja sem vagyok a MÚOSZ-nak (bár ilyen voltam, kétszer is), nem hogy örökös, ezért ehhez a fórumhoz nemigen fordulhatok. Ám Tollas Tiborral kapcsolatos véleményetekkel azonosulok, és ez is csak tovább erősíti bennem a meggyőződést, hogy én egy ilyen szervezetbe nem is vágyom. Tehát egyetértek, egy szót kivéve: magam a feddhetetlent két d-vel írnám...
Dr. Tatár György, filozófus, az ELTE docense: Én is tiltakozom az örökös tagság ellen.
Dr. Torda István: Csatlakozom a Tollas Tibor örökös tagsága ellen tiltakozókhoz.
Ungvári Tamás, Aranytollas újságíró, aki nem Tollastól kapta a tollát: A MUOSZ szégyellje magát. Csatlakozom a tiltakozókhoz.
Vargha Mihály, MUOSZ tag: ezúton csatlakozom a tiltakozáshoz Kecskési Tollas Tibor örökös MUOSZ tagsága ügyében
Várkonyi Tibor: Olyannyira egyetértek, hogy a Népszava levelezési rovatában szó szerint megjelentettem. Most személyesen megerősítem.
Vasvári G. Pál: Egyetértek
Vég Kata tanár: A legnagyobb mértékben egyetértek, és nem csupán csatlakozom, de a magam nevében tiltakozom is!
Zelki János költő, filmrendező: Aláírom
Randolph Braham, 1922-ben az erdélyi Dés városában született, a New York-i City University érdemes professzora, a Rosenthal Intézet igazgatója, a Holokauszt-kutatás ma élő egyik legnagyobb tudósa: A müncheni illetőségű Dr. Kecskési Máriával folytatott levelezésemet tartalmazó dossziém abban a gyűjteményben található, amelyet az Egyesült Államok washingtoni Holokauszt emlékmúzeumának [2] adományoztam. Mindazonáltal emlékszem, hogy Kecskésiné küldött nekem néhány levelet, hogy bizonyítsa: a háború utáni népbíróság döntése, amellyel bűnösnek találta és elítélte férjét, Kecskési Tollas Tibort, téves volt és, hogy férje nem parancsnoka volt a beregszászi gettónak, hanem csupán tagja annak a csendőri egységnek, amely a gettót őrizte. Emlékszem, azt írtam neki, hogy néhai férjét nem igazán menti fel, mint a zsidóüldözés készséges vagy vonakodó résztvevőjét, hogy egyike volt a gettót őrző csendőröknek.
Ugyancsak elítéltem férje háború utáni ténykedését, amelyet egy szélsőjobboldali nacionalista kiadvány írójaként és szerkesztőjeként folytatott. Azt javasoltam, hogy gyűjtsön össze minden valódi és releváns dokumentációs forrást, amely alátámasztja álláspontját és tegye azokat hozzáférhetővé történészek és más magánszemélyek számára. Soha nem sugalltam felé, hogy férje részvétele csendőrként a gettó őrzésében (még ha nem is parancsnokként), nem beszélve háború utáni újságírói ténykedéséről, felmentené őt (férjét – K.P.) a felelősség alól. A fentiek fényében hiszem, hogy a Kertész Péter és Róbert László által kezdeményezett petíció társ-aláírói bölcsen cselekedtek. Csatlakozom hozzájuk törekvésükben. Mélységesen hiszem, hogy egy valóban demokratikus országot az olyan szövetségek és szervezetek szolgálják a legjobban, amelyek (jelenlegi vagy elhalálozott) tagjai a tolerancia és a pluralizmus gondolatainak és eszméinek valódi elkötelezettjei, illetve azok voltak.
Február 18. után csatlakoztak:
Dr. Kárpáti György
Kálmán János,
Szunyogh Szabolcs
Borlai Kinga,
Gergely Anikó,
Hegyesi Gábor szociológus
Kepecs Ferenc,
Krokovszky Zsolt
Zsoldos Mária.
Budapest, 2008. február 13.
Balog János elnök, örökös tagok testület
Kedves Kollégák, Barátaim!
Furcsa, ám fontos ügyben fordulok Hozzátok.
A MÚOSZ elnöksége január 20-án kelt levelet (beadványt) kapott Kertész Péter és Róbert László kollégáktól Kecskési Tollas Tibor „örökös tagsága” ügyében. (Tollast 1997-ben fogadta tagjai közé a testület. Ő egyébként nem sokkal később meghalt. A soron következett szövetségi évkönyvekben – Kecskési Tibor, majd a későbbiekben, nem tudni, milyen hiba folytán, Kecskési Tibor és Tollas Tibor megjelöléssel -, két néven is szerepelt, illetve szerepel. (De nem ez az elírás a gond.) Kertész és Róbert kollégák, Kecskési Tollas egykori csendőrtiszt viselt dolgaira és azzal kapcsolatban megjelent újságcikkekre utalva, kijelentik, hogy a nevezett érdemtelen a MÚOSZ örökös tagságára. Értelemszerűen, teszem hozzá, ennek felülvizsgálatát kérik.
Az elnökség január 24-i ülésén, egyebek mellett, napirendre is került a fent említett levél, és határozat is született az ügy sürgős megvizsgálására. Ez természetesen, bennünket illet. Jómagam tettem is az ügyben néhány elvárható és egyáltalán lehetséges lépést, rendelkezésünkre áll néhány ide tartozó levél, irat, nem utolsósorban a Tollas felvételét rögzítő jegyzőkönyv stb. De minderről beszélnünk, tárgyalnunk kell, mégpedig sürgősen.
Éppen ezért nyomatékkal kérlek Benneteket, hogy február 20-án, szerdán, délelőtt 10, azaz tíz órakor a székház elnöki tanácstermében e fontos megbeszélésen megjelenni szíveskedjetek.
2008. február 13.
NOL • Népszabadság Online
Immár negyedik hete nem kapnak érdemi választ Kertész Péter és Róbert László újságírók a MÚOSZ elnökségének címzett levelükre, amelyben a legnagyobb újságírószervezet tagjai, Pulitzer-emlékdíjas, külön-külön is sok-kötetes tollforgatók kifogásolják, hogy Kecskési Tollas Tibor egykori csendőr főhadnagy, a beregszászi zsidók egyik bevagonírozója, mind a mai napig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének örökös tagja.
Kertész Péter arról tájékoztatta a Népszabadság Online-t, hogy a MÚOSZ elnöksége érdemi válasz nélkül, illetéktelenségre hivatkozva a szövetség örökös tagjainak testületéhez (ÖTT) továbbította a levelet, e grémium elnöke, Balogh János viszont, tudomása szerint egyelőre még csak nem is értesítette érintett tagtársait. Érdeklődésünkre, Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke megerősítette: a MÚOSz elnöksége nem illetékes, ezért felkérte az Örökös Tagok Testületét a levélben foglaltak kivizsgálására. Ha valakinek minimális jogérzéke van, felfogja, hogy az adott kérdésben az elnökség jelenleg ennél többet nem tehet - magyarázta Eötvös.
A MÚOSZ Alapszabálya szerint a szövetségnek rendes, örökös, pártoló és jogi személyiségű tagjai vannak; örökös tag az lehet, akinek ezt az elnökség felajánlja. A felajánlásról – az Örökös Tagok Testületének javaslatára – az Elnökség hivatott dönteni. Az alapszabály külön nem rendelkezik az örökös tagság megszüntetéséről, illetve arról, hogy adott esetben ki kezdeményezhet ilyen lépést, ám az nyilvánvaló, hogy az elnökséget semmi nem korlátozza abban, hogy ezt megtegye. Az örökös tagsággal tagdíjmentesség jár, és az örökös tagok képviselője tanácskozási joggal részt vehet az elnökségi üléseken.
4.
München, 2008 február 13.
Dr. Kecskési Mária
Magyar Újságírók Országos Szövetsége Elnök Úrnak
Andrássy út 101
Tisztelt Elnök Úr,
Férjem, Kecskési Tollas Tibor ellen ismét sajtókampány indult Budapesten, ebben az Önök intézménye is érintve van. A Sófár Tallózó kezdeményezte január 7-én Szemenyei Kiss Tamás: Kecskési Tollas Tibor a „korbácsos költő” című írásával, a Népszava folytatta február 2-án. Nem hiszem, hogy ezzel véget ért az akció. Amikor férjemet a MÚOSZ örökös tagjává választotta, kísérő levelükben (1997. április 29.) Kereszty András elnök és Bencsik Gábor főtitkár felajánlotta, hogy „ha segítségre lehetünk, kérjük hívjon, keressen bennünket”.
Miután Kecskési Tibor (Tollas Tibor költő) 11 éve távozott az élők közül nem ő, hanem özvegye fordul most Önökhöz segítségért, tanácsért. Mit tegyek, hogy vége szakadjon a periódusonként ismétlődő megalapozatlan, felületes rágalmaknak?!
Mellékletként küldök néhány figyelemre méltó írást, kérem tanulmányozzák és válaszoljanak. Jelenleg csak rövid értesítést várok, hogy a levelem megérkezett-e, és kérem informáljanak email címemen, hogy van-e valóban emléktáblája Kecskési Tollas Tibornak az Önök székházán?! Válaszukat várja, üdvözletét küldi
Dr. Kecskési Mária
Mellékletek:
Ne bis in idem (e-mail a Sófár Médiának, kelt 2008 február 7-én) kópia,
Juhász László: Tollas Tibor igazsága, 2006. fehér füzet
Stark Tamás: A leporolt Kecskési Tollas Tibor ügy (168 óra 2004/ 44),
Levélkópia: Holocaust Dokumentációs Központ. 2004. október 27.
Mellékel még 70 oldal dokumentumot, amire a MÚOSZ-honlap csak utal.
Nem mellékeli:
Sándor Zsuzsa 168 Óra, Bizonyítékok hiányában 2004-ben, Csendőrtoll címmel 2008-ban megjelent riportjait. Valamint az írott sajtóban, interneten megjelent reflexiókat,
A Népszabadság NOL portál rendszeres tudósításait.
Néhány további publikáció Kecskési Tollas Tiborról:
Nagy Károly: Tollas Tibor életútja (Kecskési Tollas Tibor Emlékére Alapítvány (kurátor Lezsák Sámdor – K.P), Nagybarca, Litoplan Kft. 2007.
Nagy Barczai Lámpás (5. évfolyam, 12. szám) 2007. január
Tollas Tibor életrajza: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia [3]
Medvigy Endre: Az emigrációban munkálkodó Kecskési Tollas Tibor küzdelme az 1956-os szabadságharc szellemének és a magyar kérdésnek ébrentartásáért. In: Magyar Örökség, Laudációk könyve: 1995-2000. Budapest, Magyarországért Alapítvány, 2001
Novák József: Tollas Tibor „Szememmel lássad az utat...” [4] In: Evangéliumi Hírnök – Az Észak-Amerikai Magyar Baptista Szövetség havilapja, Chicago, 1997. szeptember
Saáry Éva: Varázskör – Tollas Tibor emlékére [5]. In: Kanadai Magyarság, Toronto, 2002.
Márai Sándor tíz levele [6]. In: Vigilia, Budapest, 2001. január
Juhász László: Varázskörben. Egy barátság emlék-forgácsai. In: Új Horizont. 1998. 5-6. sz. p. 100-104.
Lőcsei Gabriella: In memoriam Tollas Tibor. In: Magyar Nemzet. 1997. augusztus 30.
Modor Ádám: In memoriam Kecskési Tollas Tibor (1920-1997). In: Napi Magyarország. 1998. április 6.
Modor Ádám: Kecskési Tollas Tibor emléke. In: Népszabadság. 1998. április 3.
Gloria victis 1956 - Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban [7] (MEK)
Seres Attila
Kedves Péter, én nem értek ehhez a Kecskési dologhoz, nem is érdekel különösebben, csak szíves tájékoztatásodra továbbítom az alábbi e-mailt, melyet a Sófár megszűnése után kaptam.
PS Ne kérdezd, mert fogalmam sincs, miért "Kertész Gábor Főszerkesztő Úrnak" címezte a hölgy a levelet.
Dr. Kecskési Mária
Kertész Gábor
Főszerkesztő Úrnak
Sófàr Média
Tisztelt Főszerkesztő Úr,
a napokban jutott el hozzám Interneten az Önök közlésében megjelent írás: Szemenyei-Kiss Tamás: Kecskési Tollas Tibor a korbácsos költő címmel.
Kérem közöljék a szerzővel, hogy a jövőben alaposabban tanulmányozza a
"tárgyat" amiről írni szándékozik. A Holokauszt Emlékközpontban Budapesten
megvan minden Kecskési Tollas Tibor "bűnügyére" vonatkozó írás, a Magyar
Ujságírók Országos Szövetséghez dokumentációval útban van levelem.
Az Önök E-Mail címét igen nehéz megszerezni, a honlapjuk nem adja meg, így február 7.én írt levelemet: Ne bis in idem, csak ma tudom Önökhöz eljuttatni, kérem csatolják az Internet hozzászólásokhoz.
Ne bis in idem
Kecskési Tibort 1949-ben a Népbíróság 10 év börtönbüntetésre ítélte. 8 1/2 év után 1956 nyarán elbocsátották azzal a kijelentéssel, hogy ügyét felülvizsgálták, kérheti rehabilitálását. Kecskési Tibor tehát megbűnhődött, azért - õ maga vallja - mert 23 évesen nem tagadta meg a parancsot és kordonszolgálatra szakaszával egy alkalommal megjelent a beregszászi gettó lakóinak bevagonírozásánal, senkit nem bántottak, a foglyokat nem kínozták, a gettónak nem ő volt a parancsnoka. A bevagonírozásnál látott embertelenségek, amiket a deportálókat kísérő csendőrök követtek el Fery Pál parancsnoksága alatt, annyira megviselték, hogy áthelyezését kérte, amit felső nyomásra meg is kapott, azonnal távozhatott. Mellékesen említendő Kecskési szakaszának egyetlen tagja ellen sem emelt vádat a Népbíróság. Most mégis bünteti az utókor rágalmazással az 1997-ben, 77 éves korában elhunyt Kecskési Tollas Tibort, aki negyven éven át a magyar emigráció egyik vezető személyisége volt. Az állami kitüntetést Göncz Árpád köztársasági elnöktől ezért kapta. (Az indoklás szövege Budapesten beszerezhető.) Kecskési Tollas Tibor ellen kb. minden 4.-5. évben - időzítve az 56-os forradalom évfordulóihoz - 1961 óta támadás indul a sajtóban. Ez valami reflexszerű beidegződés azoknál, akiknek évtizedeken keresztül feladta volt a desinformáció, az emigráció vezetőinek erkölcsi lejáratása. Minden jel arra mutat, hogy nem olyan személyek élesztik újra az ügyet, akik számára nincs elégtétel, mert maguk ugyan túlélték a deportálást, a német haláltáborokat, de elvesztették családjukat, rokonaikat.
Kérdés: miért könnyebb még ma is elhinni a hamis tanuk vádjait és a Népbíróság manipulált ítéletét, mint a demokratikus Magyarország Legfőbb ügyészének Dr. Györgyi Kálmánnak törvényességi óvását és a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Elnöki Tanácsa döntését (1991), melyben a Kecskési Tibor ellen hozott 1948/49-es ítéleteket megalapozatlannak és törvénysértőnek minősíti?
Ha valakit valóban érdekel, hogy "Ki volt ez az ember?" akkor meg kellene kérdeznie, azokat a személyeket, akik Kecskési Tollas Tibort ismerték, nem csak a börtöntársakat, barátokat, munkatársakat, özvegyét, hanem azokat is, akik vele csak futólag találkoztak pl: Demszky Gábor főpolgármester, Göcnz Árpád volt államelnök, Gresznarik Pál volt müncheni magyar konsul, Király Béla volt vezérkari fõnök, Méray Tibor az Irodalmi Újság volt főszerkesztője, Határ Győző író halála előtt - felkérés nélkül - positívan reagált a Kortárs szerkesztőségének, Juhász László:Tollas Tibor igazsága című cikkére (2006: 4), Kabdebó Tamás író, Dr. med. Rosenfeld Iván orvos, a frankfurti magyar israeli egyesület vezetője, valószínűleg nem él már, de levélváltása Tollas Tiborral a családnál feltehetőleg megvan. Gosztonyi Péter történész
szorgalmazta az emléktáblát Budapesten, de váratlan halála a megvalósításban megakadályozta, Stark Tamás történész ("A leporolt Kecskesi Tollas Tibor ügy" 168 óra, 2004/ 44), hogy csak néhány ismert nevet említsek. Ezenkívül a volt börtöntársak is tudják "Ki volt ez az ember?" Többek között Csizmadia Zoltán BASF gyár volt managere, Fehérváry István PEK vezetője, Kárpáti Kamil iró, Pap Iván mérnök, Pfitzner Rudolf dipl. psychológus, Tóth Bálint író. A barátok és tisztelők száma óriási, a gyűlölködők száma elenyésző, a sajtóban miért õk kapnak helyet?!
Dr. Kecskési Mária (Kecskési Tollas Tibor özvegye), etnológus
2004., 168 Óra
Sándor Zsuzsa
Bizonyítékok hiányában. Bűnös? Nem Bűnös?
(…)
A rendszerváltás után Kecskésit az elsők között rehabilitálták. Ügye kitüntetett politikai figyelmet kapott az Antall-kormány idején. Hazafelé című verseskötetét Lezsák 1991 áprilisában adatta ki, júniusban a legfőbb ügyész, Györgyi Kálmán törvényességi óvást emelt a '48-as népbírósági ítélet ellen. Még mielőtt a bíróság az ügyben határozott volna, 1991 júliusában Horváth Balázs tárca nélküli miniszter az Országházban átadta Kecskésinek a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített zászlórendjét.
(…)
Az úgy volt, hogy naponta bloggerkedtem, és feltettem a sofar.hu portálra is. Szemenyeit idéztem, a 168 Órát citálta. Szemenyei-Kiss Tamás hungarista, antiszemita, álváltozó statiszta főfoglalkozásban. A blog a világhálón megjárta a MUOSZ honlapját is, ahol, mint az egyik perdöntő bizonyítékra hivatkoztak Kecskési ártatlanságára.
Ha már nálam a szó. A ne bis in idem-ben – szerzője Dr. Stark Tamás, a Terror Háza főmunkatársa. Nevezettek közül, akik - mint Kecskési özvegye írja - csak futólag ismerték a férjét, Göncz, Demszky, Méray… börtön-társai, Kárpáti Kamill, Tóth Bálint, Szathmáry György költők, nem tudtak Kecskési csendőr-múltjáról. Dr. Györgyi Kálmán törvényességi óvását - idézem - és a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Elnöki Tanácsa döntését (1991), melyben a Kecskési Tibor ellen hozott 1948/49-es ítéleteket megalapozatlannak és törvénysértőnek minősíti. Illik pontosan fogalmazni. A minősítés - bizonyítékok hiányában. Máshol ezt írja: A bevagonírozásnál látott embertelenségek annyira megviselték, hogy áthelyezését kérte, amit felső nyomásra meg is kapott, azonnal távozhatott.
ami a ne bis in idem-ből kimaradt
Kecskési Tollas Tibor (eredeti nevén Kohlmann Tivadar) katona család sarja. Édesapja Kohlmann József Tamás ezredes, édesanyja Kecskéssy Jolán. Anyai nagyanyja Geleji Katona Zsuzsanna, a református zsoltárfordító [8] prédikátor [9], Geleji Katona István [10] leszármazottja. Ősei között található Kossuth-katona [11]: Kohlmann József táborkari honvéd-ezredes, aki 1848 [12]-ban az osztrák és cári seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. A 10 éves Kohlmann-Kecskési Tibor egy fotón katona viseletben tiszteleg. Kadet-iskola Kőszegen, Ludovika Akadémia,, hadnagyként végez. Szívbillentyű zavar miatt alkalmatlan volt frontszolgálatra, ezért a csendőrséghez szegődik. Ott léptették elő főhadnagynak. Muraszombatról helyezik át Beregszászra, majd Olchváry Milvius Attila, csendőrtábornok, a tábori csendőrség vezetője, atyai barátja közbenjárására, Tiszaújlakra. Ahol Lányi Mária, Lányi Árpád, csendőrtiszt leánya, szül. Lányi Mária, Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagy menyasszonya, majd hitvese, Kecskési Mária, élt akkoriban.
kuruc.info
Mivel a Magyar Királyi Csendőrségnél nem vált be a pandúrok által korábban viselt csúcsos fémsisak, mert visszaverte a fényt, napfényben csillogott villogott, a csendőrök kalapja fekete lett, melyen kakastoll ékeskedett. A kakastoll az éberséget, a harciasságot és az oltalmazást jelképezte, hiszen tudvalevő, hogy a kakas mennyire védelmezi a környezetében élő tyúkokat.
Sándor Zsuzsa
168 Óra
Kedves Sándor Zzuzsa,
ne haragudjon, hogy háborgatom, de jó lenne, ha segítene.
1.Az első Kecskési cikke (Bizonyítékok hiányában), 168 Óra, 2004) végén ezt írja: "Az Államvédelmi Szolgálatok Történelmi Levéltárában elmondták, több dossziét is őriznek Fery Pál csendőr főhadnagyról. Megtekintésükhöz kutatói támogatást kell szerezni, kérvénnyel fordulni a hivatalhoz. Azután kuratóriumuk eldönti, kiadhatóak-e az iratok. Néhány hónapon belül válaszolnak."
Kapott választ?
2. Ugyancsak az 1984-es Kecskési cikkben írja:
"Ügye kitüntetet figyelmet kapott az Antall-kormány idején. 1991 júniusában a legfőbb ügyész, Györgyi Kálmán törvényességi óvást emelt a '48-as népbírósági ítélet ellen. Még mielőtt a bíróság az ügyben határozott volna, 1991 júliusában Horváth Balázs tárca nélküli miniszter az Országházban átadta Kecskésinek a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval ékesítet zászlórendjét. A Legfelsőbb Bíróság csak szeptember elején hozta meg ítéletét...."
Ha ez így van, az esetben Kecskési, még mint háborús bűnös kapta a sorrendben tizedik legrangosabb állami kitüntetést. Az özvegy, és a MÚOSZ arra hivatkoznak, hogy Kecskésit Göncz Árpád köztársasági elnök tüntette ki. Rozgonyi Ernőné dr, a Parlament Civil Irodájának munkatársa, a következőket közölte velem: 99% a valószínűsége annak, hogy Kecskési ilyen magas kitüntetést nem kapott (a babérkoszorúval ékesített zászlórend időközben Tisztikereszt lett), amire kizárólag a köztársasági elnök vagy a miniszterelnök (Antall József) terjeszthetett volna fel, amiről aztán a köztársasági elnök értesíti a Ház elnökét.
Nagy szolgálatot tenne a hazának, kedves Zsuzsa, ha a korabeli jegyzeteiből előhámozná, ki volt az informátora babérkoszorú-ügyben.
Kézcsók, kertészpéter
email
Date: Tue, 26 Jan 2010 06:41:58 +0100
Kedves Péter!
Elnézést, hogy csak most tudok reagálni.
1.Nem kaptam választ. Egyik ismerősöm kutakodott a levéltárban, de semmi érdemlegeset nem talált Fery Pálról.
2. Halványan úgy emlékszem: Györgyi Kálmán legfőbb ügyész informált a háttérben.
Jó munkát! Zsuzsa
5.
Budapest, 2010. február.18.
Az Országgyűlés Civil Irodája
Cím: 1054 Budapest, Széchenyi rkp. 19.
Telefon: 441-6095
Fax: 441-6099
E-mail: civiliroda [at] parlament [dot] hu
Honlap: www.parlament.hu/civiliroda [13]
Tisztelt Kertész Úr!
Kecskési Tollas Tibor kitüntetése ügyében küldött levelét átadtam az Ön által jelzett munkatársamnak, aki mindent elkövetett az érdemi információk megszerzése érdekében .Megkeresésünkre a Köztársasági Elnöki Hivatal protokoll osztálya munkatársai áttekintették a rendelkezésükre álló iratanyagot, sajnos eredménytelenül.
Tekintettel arra, hogy az ilyen típusú kitüntetések átadására minden esetben meghívták (- és hívják) az Országgyűlés elnökét, az Országgyűlés Hivatala Irattári és Levéltári Osztályát is megkerestük a kutatás érdekében.
Ez utóbbi osztálytól érdemi választ kaptunk, nevezetesen azt, hogy nem érkezett írásbeli megkeresés a házelnök (dr. Szabad György) nevére. Erre a következtetésre kellett, hogy jussanak, mert az iktatási számok sorrendjében tekintették át a megkereséseket, értesítéseket, meghívókat stb.
Sajnálom, de nem tudok segíteni. Kérem, fogadja a választ megértéssel.
Tisztelettel: Szendrák Csilla
A Civil Iroda mb. vezetője
München, 2008 II.17
Népszava Szerkesztőségének, Budapest
Dr. Kecskési Mária
Tisztelt Kertész Péter és Róbert László,
Önök, mint Pulitzer dijas újságírók a magyar újságírás elitjét képezik. Hogyan fordulhatott elő, hogy a forrás hitelességének megvizsgálása nélkül, kritikátlanul átvettek időközben többszörösen megcáfolt rágalmat és egy becsületsértő írást publikáltak az országosan olvasott napilapban, a Népszavában "Méltatlan a MÚOSZ Örökös Tagságára" címmel (2008. febr. 2.) Írásukból kiderül, hogy Önök olvasták a Holokauszt Emlékközpont nyitókiállítása, az Auschwitz Album (2004) bevezető füzetének szövegét (első kiadás),de nem vették figyelembe, hogy Kecskési Tollas Tibor neve lekerült a bevezető tablóról és a füzet utánnyomásában (második kiadás) sem szerepel! (Nem volt második kiadás – K.P.) A Holokauszt-Emlékközpont történészei ezt a lépést nem indoktalanul tették. Önök ismerik a 168 óra 2004, október 23-án (!) kiadott 42-es számát, melyben Sándor Zsuzsa mérlegeli hogy, Kecskési Tollas Tibor Bűnös? Nem bűnös?, de nem olvasták a 44. számban Stark Tamás: „A leporolt Kecskési Tollas Tibor ügy“ címmel. megjelent olvasó levelet: Ugyanúgy ismeretlen Önök előtt Juhász László :“Tollas Tibor igazsága“ címü írása (Kortárs 2006, 4 száma). A magyarországi Holokauszt elhivatott ismerője Prof. Randolph L. Braham történész, amikor megismerte a per hátterét, változtatott előző írásának (1997) szövegén, lásd: „A magyar-országi Holokauszt földrajzi encilkopédiája“ (2007, I. 258. oldal). A Holokauszt Emlékközpontban minden idevágó írásnak meg van a másolata. Kérésem: nézzék át az említett publikációkat és közöljenek mielőbb a Népszavában egy helyesbítést.
Kortárs, 2006., 4. szám
Juhász László: Tollas Tibor igazsága
(…)
Kecskési Tibort 1941-ben, amikor elvégezte a Ludovika Akadémiát, és hadnaggyá avatták, szívbillentyűzavar miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és csendőrtiszti tanfolyamra irányították. Két évvel később, 1943 augusztusában Muraszombatra került, mint a helyi csendőrőrs szárnyparancsnok-helyettese.
(…)
Kecskési főhadnagy emberségét sértette, hogy Borgói őrnagy az állomáson egy első világháborús hadirokkant zsidó kabátjáról letépte a kitüntetést. Felháborodásában zászlóaljparancsnokától, Nagy II. István alezredestől áthelyezését kérte. Felettese azonban, aki maga sem értett egyet a brutális módszerekkel, ehhez nem járult hozzá. Ekkor érkezett Beregszászra édesapja barátja, Olchváry Milvius Attila csendőr tábornok, aki megértette nehéz helyzetét, és kérésének eleget téve, szakaszával kirendelte három Tisza-híd őrzésére. Új állomáshelye Tiszaújlak volt, ahol május 18-tól szeptember elejéig teljesített szolgálatot.
(…)
Olchváry tábornok segédtisztjeként Budapesten, majd Szombathelyen szolgált, végül 1945. február 1-jén Veszprémbe került, ahol századparancsnokként egysége harci kiképzését irányította. Pár nappal később Székesfehérváron járt, ahol – miután a városi rendőrség kivonult a hadműveleti területről – fegyveres nyilasok garázdálkodtak. A lakosság a városba érkező tábori csendőr főhadnagyhoz fordult segítségért. A székesfehérvári rendőrkapitányságon 1945. július 14-én felvett jegyzőkönyvben az ügy folytatásáról ez olvasható: Kecskési autóba ült, Veszprémbe hajtatott… néhány napra kb. 15 főnyi tábori csendőr karhatalmi szakasz meg is érkezett, aki ezután a nyilasok házát körülvette, őket lefegyverezte, Veszprémbe szállíttatta. Tudomásom szerint fentiek végrehajtását Kecskési főhadnagy önállóan, saját elhatározásából hajtotta végre.
A nyilasok elleni akció csak pár nappal előzte meg azt a balesetet, amit Kecskési Tibor a veszprémi gyakorlótéren szenvedett. 1945. február 11-én, a város határában megtartott lőgyakorlaton felrobbant kezében a páncélököl, amely négy ujját letépte. (…)
WIKIPÉDIA
„Csupán annyiban érzem magam bűnösnek, hogy nem tagadtam meg a parancsot, miszerint a vagonírozásokhoz [14] kordonszolgálatra szakaszommal kimenjek" – vallotta Kecskési a tárgyaláson. Elmondta, korábban csendőrként németellenes szervezkedésben vett részt, és ezért büntetésül a 117-es tábori csendőrzászlóaljba [15] osztották be szakaszparancsnoknak, majd a frontra [16] irányították. 1944 áprilisában érkezett Beregszászra, zászlóaljának az volt a feladata, hogy az első hadsereg mögötti vonalat biztosítsa. Aztán parancsot kapott, hogy szakaszával jelenjen meg a téglagyárban a zsidók bevagonírozásakor. Bár ott volt embereivel, senkit nem bántottak, a foglyokat nem kínozták. A gettónak nem ő volt a parancsnoka; a táborőrséget egy Fery Pál nevű főhadnagy vezette, aki feltűnően hasonlított rá. Ez az oka annak, hogy folyton összekeverik vele. A foglyokkal való kegyetlenkedések annyira megviselték, hogy áthelyezését kérte. Pár nap múlva átvezényelték Tiszaújlakra [17].” (...)”
2008. március 11.
Sándor Zsuzsa, 168 óra
Csendőrtoll
Kecskési Tollas Tibor kétes múltja
(…)
…. ha Kecskési valóban segítette a zsidókat, miért hallgatta el ezt később?
(…)
Juhász László kollégája volt Kecskésinek a Nemzetőrnél. Tollas Tibor igazsága című tanulmányában említi: Kecskési 45 februárjában még csendőrszázad-parancsnokként szolgált Veszprémben, és - állítása szerint - ott részt vett nyilasellenes akcióban. Lehet. Csakhogy ha Kecskési még '44 októbere után is csendőr volt, fel kellett esküdnie Szálasira. A csendőrségnek a nyilas hatalomátvétel után kötelező volt esküt tenni Szálasira - mondja Molnár Judit történész (Holokauszt Dokumentációs Központ– K.P.)
(…)
A lapot indulásakor a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) anyagilag is támogatta. Kik voltak a bajtársak? Borbándi Gyula A nyugati magyar emigráció életrajza 1945-1985 című könyvében az olvasható: az MHBK a háború után külföldre emigrált németbarát, Szálasira felesküdött katonatisztek szervezete volt. Alapítója Zákó András vezérőrnagy. Zákó a magyar katonai felderítés utolsó vezetője volt, a 27-es könnyűhadosztály parancsnoka. Erős szélsőjobboldali szimpátiával - mondja Ungváry Krisztián történész. Kecskésit Makra Zoltánt kérte föl a Nemzetőr főszerkesztőjének. Makra '44-ben, a deportálások és Szálasi hatalomátvétele idején a honvédelmi minisztérium titkára volt. Ő is Németországba emigrált. Ott megalapította a Hungária című radikálisan jobboldali lapot. Ide írt - többek között - a nyilas Marschalkó Lajos és Milotay István. Makra a Hungária szerzői közül többeket átvitt a Nemzetőrhöz.
(….)
Kovács Tamás történésztől, a Holokauszt Dokumentációs Központ munkatársától tudjuk: maradtak katonai iratok, amelyek szerint Kecskési'45 után nem egyszerű főhadnagyként szolgált tovább, hanem a Katonapolitikai Osztály tisztje lett. Az ő feladatuk volt felkutatni a bujkáló reakciós csendőröket és katonákat. Kecskésit ezért utálhatta később a németországi emigrációban annyi exnyilas és hungarista.
(…)
Kecskési a hatvanas évektől a vitézi rend tagja volt, amelyet annak idején Horthy Miklós alapított. A rendtől azt a tájékoztatást kaptuk: a hetvenes években Kisbarnaki Farkas Ferencet választották főkapitányukká. Kisbarnaki Szálasi tábornoka volt. Igaz, idehaza 2006-ban őt is felmentették a háborús bűnök alól. (Nem teljesen vitathatatlan körülmények között.)
(…)
Még furcsább: Kecskési jóval később egy róla készített portréfilmben már azt is tagadta, hogy egyáltalán Beregszászon lett volna: Nem volt közöm a deportáláshoz. Tiszaújlakon tartózkodtam..
(….)
A MÚOSZ elnöke, Eötvös Pál azt mondta lapunknak: az örökös tagok közül Kecskésit kitenni csak úgy lehet, ha megindokolják, miért méltatlan a címre. Vagyis ha bizonyítják háborús bűnösségét.
(…)
Gábor György vallásfilozófus: Ha a MÚOSZ valóban független, a tagok érdekeit képviselő szervezet, akkor még a leghalkabb ellenvetést is meg kellene hallania. Ha tényleg kíváncsi az igazságra s arra, méltó-e Kecskési az örökös tagságra, össze kellene hívnia egy történészekből, levéltárosokból álló szakértői csoportot. Döntsék el ők ezt a kérdést, addig a MÚOSZ ne foglaljon állást. Elfogadhatatlan, hogy a múltat még mindig nem a megismerés szándékával közelítjük meg, hanem saját indulataink, politikai vonzalmaink alapján. A történeti tények átfestése nem az emlékezést, hanem a felejtést szolgálja csupán.
(…)
(Sándor) Zsuzsa
Kedves Kertész Péter!
Az eredeti Kecskési cikk, amit írtam, hosszabb volt, és sokkal inkább tükrözte az én véleményemet. De rövidíteni kellett, s abban is van igazság: a cikk objektív műfaj, nem az újságíró véleménye számít. Azt írja meg külön, publicisztikában. A véleményem az: Kecskési abszolút nem méltó arra, hogy a MÚOSZ Örökös Tagja legyen. Lehet, hogy az ma már kideríthetetlen, mit is csinált pontosan Beregszászon. De az tény, hogy évekkel később a Nemzetőr megszületésénél németbarát és exnyilas katonai körök "bábáskodtak". Kecskési szoros üzleti kapcsolatba is került velük, a Danubia kiadóban. Plusz ott a Vitézi rend, ahol Kisbarnaki Farkast választják főnöknek. Ezek egyértelműen arra utalnak: Kecskésinek semmi lelkifurdalása nem volt a zsidóság miatt. Abszolút nem mérte fel, hogy olyan fegyveres testületet szolgált, amely hatszázezer embert küldött a halálba. A háború alatti dolgaira esetleg rá lehet fogni, hogy megtévesztett gyerekember volt még, életveszélyes időkben. De a Nemzetőrnél már nem volt gyerek, és az élete sem forgott veszélyben.
Én, amúgy kértem Kecskési özvegyét, jutassa el a szerkesztőségbe férje azon írásait, melyek a holokausztról, zsidóságról szólnak. Netán saját önvizsgálatáról. De még eddig egyetlen írást sem kaptunk. Hát ennyit, röviden. Ja, másrészt még azt is gondolom: Kecskési valószínűleg igazi köpönyegforgató volt. Hol németbarát, hol oroszbarát, hol a zsidóság mentője, hol kisbarnaki és Zákó puszipajtása. Szóval a történelem nagy túlélője. De töltse az ünnepeket ennél kellemesebb témákkal!
6.
2008. február 18. hétfő, 16:10
eMasa, MUÓSZ honlap
Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke nyílt levélben reagált a Kecskési Tollas-ügyben kezdeményezett kampányra.
1. Ezúton kérek mindenkit, aki csatlakozott Kertész Péter és Róbert László akciójához, hogy mindenekelőtt olvassa el (fussa át) a MÚOSZ honlapján az ügyre vonatkozó közléseinket. Lásd: itt
2. Ezután pici elmélyülést kérek.
a.) Lehet-e mindezek ismeretében olyan ítéletet alkotni, amilyen ítéletet ki-ki alkotott a „csatlakozással”?
b.) Lehet-e ezek ismerete nélkül olyan ítéletet alkotni, amilyen ítéletet ki-ki alkotott a „csatlakozással”?
c.) Miként lehet egy ilyen ügyben ítéletet alkotni egy etikailag, politikailag, de mindenekelőtt emberileg olyan fajsúlyos ügyben, mint a szóban forgó?
Azt nem kérdezem, hogy kinek, minek használ egy ilyen kérdésben az esetleg (!) felületes ítéletalkotás, mert ez nem haszonelvűség, hanem mértékletesség, tisztesség, józanság kérdése. Ezen nem változtat az „Azt hittem, hogy…” kézenfekvő fordulata sem.
d.) Végül az „a”, a „b” és a „c” pontokat is felülírhatja egy ab ovo bizalmatlanság, miszerint a MÚOSZ, a MÚOSZ elnöksége, ezen belül is személyem közreműködik egy pribék glorifikálásában. Ezt itt és most kikérem magamnak. Sok mindenki nevében is, akik vagy ajánlották Kecskési Tollas Tibort az örökös tagságra (néhai Vészi János), vagy felvették őt az örökös tagok sorába (.doc [18]), vagy megtűrték maguk között (.doc [19]), vagy kitüntették őt (Göncz Árpád), vagy – és ezt a fentiekhez képest csak mellékesen jegyzem meg! - úgy gondolták, hogy egy jogállamban – bármi legyen is a véleményünk a hazai igazságszolgáltatásról – egy, a Legfőbb Ügyész által kezdeményezett eljárásban született Legfelsőbb Bírósági ítéletet illik – ha többre nem - egy futó tekintetre méltatni mielőtt azt – jogi konzekvenciákkal egyébként – ignoráljuk.
Továbbá: ha már ignoráljuk
- ne hatalmi szóval tegyük
- az ignorálásra mégis csak az a testület hivatott, amely testületnek az érintett a tagja, és amely kitüntetett tagokból álló testület maga bírhat a maga ügyében eljárni. Az Örökös Tagok Testületéről van szó.
Végezetül – kapcsolódó anyagként – egy levél, amit ma 2008. február 18-án vettem át a szerzőtől, annak lakásán.
Ps.: Mindenki megbolondult? (Vagy csak egy bolond százat csinál?) – ez volt a fenti szöveg első címe, de lebeszéltek róla.
Kapcsolódó anyagok
Godó Ágnes: Adalék (Kecskési) Tollas Tibor életrajzához (.doc) [20]
A mellékelt ignorálást, Eötvös néhány hozzászólásával, korábban letöltöttem. Az elnök úr, valamennyi reagálása eltűnt a múosz honlapjáról. KITÖRÖLTÉK. Csakúgy, mint a neki nem tetsző írásokat.
muosz.hu
Budapest, 2008. február 18.
Godó Ágnes:
Adalék Kecskési/Tollas Tibor életrajzához
A Nagybarcán 1920-ban született Kecskési Tibor-t 1941. szeptember elsején avatták csendőrhadnaggyá a Ludovika Akadémián. Különböző belszolgálatok után 1943. január elején helyezték át a Szombathelyi III. Csendőrkerület (parancsnoka: Balázs-Piri Gyula ezredes: Muraszombati szárnyához (:parancsnoka: Torbágyi József százados) századparancsnoki beosztásba.
Kecskési rövid idő alatt jó kapcsolatokat épített ki a helybeliekkel, akik megtapasztalva humánus magatartását, összekötők útján megismertették őt a muravidéki térségben működő partizánvezetőkkel. Mindez 1943-ban történt, amikor a jugoszláv partizánmozgalom népfelszabadító háborúvá szélesedett és Kecskésihez is eljutottak a hírek a magyar katonai és politikai felső körök nyugati szövetségesek felé való béketapogatózásairól.
A „Magyarok a Jugoszláv Népfelszabadító Háborúban” címmel 1972-ben megjelent könyvem anyaggyűjtése során már megismertem Kecskési muraszombati antifasiszta tevékenységét, de emigrációs politikai szerepe miatt természetesen erről nem írhattam.
Az egykori szlovén partizánok és civil segítőik elbeszélése szerint Kecskési Tibor tisztességes és bátor ember volt. Csendőrtisztként és századparancsnokként hatalmát az illegális mozgalom segítésére használta fel. Az ellenállók megbíztak benne. Több esetben figyelmeztette őket a várható razziákra, hamis iratokkal embereket mentett meg a letartóztatástól és más úton-módon is támogatta küzdelmüket. Tollas Tibor álnéven írt német- és háborúellenes cikkeit, keményhangú röplapjait az ellenállók terjesztették, és eljuttatták a zalai és dél-somogyi falvakba és városokba is. Szerény és óvatos magatartásával Kecskési hosszú időn át leplezni tudta kettős életét.
Magyarország német megszállása azonban már túllépte a tűréshatárát. Röplapokon Kossuth ünnepre hívta fel a városi lakóit. Március 19-én délután a meghirdetett helyszínen nagy tömeg gyűlt össze és a tüntetés németellenes tüntetéssé vált. Ezzel Kecskési tulajdonképpen lelepleződött. A március 22-én hatalomra került Hitler-barát Sztójay erélyes megtorló intézkedései Kecskésit is elérték. Április elsejével azonnali hatállyal felmentették századparancsnoki beosztásából és büntetésből szakaszparancsnoknak helyezték át a 117. csendőrzászlóalj állományába. Az alegységet Beregszászra vezényelték, ahová 1944. április 25-én meg is érkezett.
Az illetékes német szervek a "zsidókérdés" gyors megoldására többek között Ungvárt, Munkácsot és Beregszászt is hadműveleti területté nyilvánították március 29-én. Szinte azonnal megkezdődött a zsidó lakosság gettóba zárása. A beregszászi gettóban közel 11.000 embert zsúfoltak össze. A parancsok és a mielőbbi deportálásért felelős személy Fery Pál csendőrfőhadnagy volt, Kecskési osztálytársa a Ludovikán (együtt avatták őket). A két 24-25 éves, sármos fiatalember annyira hasonlított egymásra, hogy már az akadémián is többször összetévesztették őket. Kecskési hamarosan tapasztalta a tőle gyökeresen különböző jellemű Fery hataloméhségét. Szadizmusa nem ismert határokat, élvezte a kiszolgáltatottak kifosztását, megalázását, meggyalázását. Élvezte azt is, hogy utasíthatta Kecskésit és embereit, ők viszont kénytelenek voltak teljesíteni a gettó és a vasútállomás őrzésére kiadott parancsait, némán eltűrni szerencsétlen honfitársaik bántalmazását. Kecskésit mélyen megrendítették az események és szinte lelkibeteggé tette saját tehetetlensége.
Az első Auschwitzba indított szállítmány alig hagyta el az állomást, Kecskési Tibor kérte elöljáróit a maga és szakasza azonnali áthelyezésére, amit szokatlan módon hamar teljesítettek. Így a május harmadik hetében útnak indított második beregszászi transzportot már nem a Kecskési vezette szakasz őrizte, mert már új állomáshelyén, a Beregszásztól délre fekvő - ma Ukrajnához tartozó - Tiszaújlakon teljesített járőrszolgálatot.
Máig nem kerültek elő - és nem is fognak - hiteles források Kecskési Tibor csendőrhadnagy beregszászi negatív szerepléséről. Nem ő volt a perében emlegetett "korbácsos költő", mert ott nem tudhatták, hogy kedvelt hobbija a versírás. A "korbácsos szépfiú" Fery Pál volt. Ki tudja miért nem merték ezt, a bíróságon tanúként meghallgatott túlélők elmondani? Szerintem a Kecskési ellen tanúskodókat befolyásolták, a mellette valló, valójában hiteles tanúkat pedig megfélemlítették. Az is érthető, hogy a borzalmakat átéltek nem szívesen kívánták felidézni a Beregszászon történteket.
Én viszont kétlem, hogy az a Kecskési Tibor, akit a muraszombatiak elsősorban horvátok és szlovének - tisztességes embernek tartottak, néhány hét alatt vadállattá vált. Ezt cáfolja további magatartása is. A magyarországi hadműveletekben a gyenge harcértékű csendőralakulatokat besorolták a honvédségbe. A dunántúli harcok idején, 1945. március 29-én Kecskési szakaszának nagy részével együtt átállt a Vörös Hadsereghez. Ha bármiben bűnös lett volna, aligha tér vissza a frontról Magyarországra, mégpedig olyan szovjet igazolással, amivel elkerülte a hadifogságot is.
A Magyar Nemzeti Kormány 1.690/1945. számú rendeletével feloszlatta a csendőrséget. A 2.§-a kitért a Belügyminisztériumi különbizottság által "igazolt"-nak minősítettek megkülönböztetésére. Ezen paragrafus 5. pontja szerint, "az igazoltnak nyilvánított csendőrségi személy ha bizonyítja, hogy: a./ a németellenes mozgalomban személyesen és hatékonyan részt vett, vagy c./ bár szolgálatát ellátta, ténylegesen segítséget nyújtott a szervezkedésekben vagy az azokban résztvevő egyéneknek, az igazolt volt csendőrségi személy közszolgálatban (: honvédség, rendőrség, stb. :) alkalmazható. Közszolgálatban való alkalmazása esetén a csendőrség kötelékében eltöltött szolgálati idejét be kell számítani…" (Debrecen, 1945. évi március hó. Aláírta Miklós Béla miniszterelnök. Megtalálható a Magyar Közlöny, Bp. 1945. 26.sz. 1945. május 10. csütörtök:)
Hazatérve Kecskési Tibor eldöntötte, hogy felvételét kéri az alakuló demokratikus honvédségbe. Kéréssel fordult a muraszombati városvezetéshez, kaphat-e tőlük ehhez igazolást.
Kettőt is kapott.
A Jugoszláv Felszabadítási Front muraszombati körzetparancsnoksága 1945. május 16-án kelt hivatalos okmánya szerint: "Kecskési Tibor csendőrfőhadnagy (Nagybarca, 1920) 1943. január 7-től 1944. április 1-ig nem vett részt a magyar politikai párt munkájában. A lakosságnak semmiben nem ártott. 1943-tól kapcsolatban volt a jugoszláv partizánokkal. 1944. március 19-én németellenes tüntetést szervezett Muraszombaton, illegális röplapokat is készített. Ilyen igazolást egyetlen magyar csendőr sem kapott.”
A Jugoszláv Hadsereg Muraszombati Városparancsnokság 206/1915.V.16. jelzéssel az alábbiakat írta a fenti igazoláshoz:
1/ csendőrségi szolgálatát itt kezdte és fejezte be. Antifasiszta működése miatt büntetésül a frontra küldték.
2/ Tollas Tibor álnéven demokratikus szellemű újságcikkeket írt.
3/ 1944. március 19-én Kossuth-ünnepséget szervezett, amely németellenes tüntetéssé nőtt."
Az ÁVO 1947-ben egymás után tartóztatta le a volt horthysta tiszteket, csendőröket, rendőröket és másokat különböző indokokkal. Sokan közülük "igazoltak" voltak, akik bizonyítani tudták, hogy nem követtek el háborús bűnöket, sőt fegyverrel harcoltak a fasiszták ellen Budán, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Szlovákiában és másutt. Sosem derül ki, hogy Kecskési kinek a feljelentése alapján került a letartóztatottak közé. A hivatalos vád ellene "a beregszászi gettó-parancsnokként és deportálásoknál elkövetett kegyetlenkedés" volt.
Az 1948. áprilisában megtartott nyílt tárgyaláson a bíróság sem Kecskési, sem a mellette tanúskodók vallomását nem fogadta el. Hiába hangoztatták, hogy a vádlottat összecserélik Fery Pál csendőrfőhadnaggyal, a bíróság nem tartotta szükségesnek Fery megkeresését és beidézését. 1949. december 8-án a Népbíróság Országos Tanácsa másodfokon jóváhagyta az ítéletet, a 10 évi börtönt. Fery és cinkosai helyett egy ártatlan ember bűnhődött.
1956. októberében kiszabadult és nemsokára elhagyta az országot. Bécsben megalapította a "Nemzetőr" című lapot, amelynek mindvégig főszerkesztője maradt. A hatvanas évek elején átköltözött Münchenbe, folytatta a lap szerkesztését és kiadását. Az Európa-szerte terjesztett újság cikkeiben tovább élt Kecskési nácigyűlölete összefonódva a mély szovjet- és szocializmus ellenességgel. Ebben alapvetően szerepet játszhatott jogos személyes sérelme is: fiatalságának szép éveit szabadságától megfosztottan élte le, hiszen 1956-ban is csak 36 éves volt!
A rendszerváltás után Kecskési-Tollas Tibor emigrációs politikai tevékenysége egyértelműen pozitív értékű volt.
1948-ban illetve az 1949-ben megalapozatlan vádra épített ítéletet 1991-ben jogilag és politikailag megsemmisítették. Kecskésit teljes mértékben rehabilitálták. Sajnálatos, hogy a beregszászi tragikus eseményekre vonatkozó vádak újra és újra felélednek. A felháborodás energiáját igazságosabb lenne az igazi háborús bűnösök felkutatására és leleplezésére fordítani, és Kecskésit társadalmilag is felmenteni.
Újságírói munkásságának szakmai megítélése és ezzel kapcsolatosan "örökös tagságának" megvédése vagy visszavonása a MÚOSZ hatáskörébe tartozik.
Teljesen más kérdés egy vészterhes korszakban tanúsított magatartás emberi és erkölcsi elbírálása. Véleményem szerint Kecskési a második világháború alatti magyar antifasiszta polgári-katonai ellenállás magányos harcosa volt, mégpedig egy olyan testület tagjaként, amely nemcsak dicstelen, de kimondottan bűnös szerepet vitt ártatlan és védtelen emberek tízezreinek jogfosztásában, elhurcolásában és végső soron elpusztításában.
Dr.Gadó Ágnest hadtörténészt, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének tagját telefonon felhívtam, készséggel válaszolt kérdéseimre:
Eötvöst régóta ismerem, azzal keresett meg, írjam meg, milyen volt Kecskési viszonya a deportáltakhoz… Teljesen tiszta. Papírja van a szovjetektől, hogy ő volt az egyetlen becsületes csendőr. Bár a csendőrségről, mint intézményről, megvan a véleményem…Nem tudtam, hogy Kecskés örökös tag. A Nemzetőr kihasználta őt. Az irredenta bajtársi szövetség kiszolgálójává vált. Egész életében bánta. Kérdeztem Eötvöst az örökös tagokról. Azt válaszolta, nem ő az elnökük….
2008. február 18.
A muosz.hu szerkesztőjének kiegészítése:
1. Godó Ágnes történész, a második világháború kutatója. Könyvet írt egyebek mellett a korabeli bolgár-magyar és lengyel-magyar kapcsolatokról, a Horthy-rendszer katonai ideológiájáról, valamint a magyarok szerepéről „az európai népek antifasiszta harcában” és „a jugoszláv népfelszabadító háborúban”. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének tagja.
2. A muosz.hu korábbi közlésében Godó Ágnestől származó információként tévesen szerepelt, hogy a II. világháborút követően személyesen Tito kelt Kecskési Tibor védelmére. Mint ez a fenti írásban olvasható: Kecskésit a történész kutatása szerint a Jugoszláv Felszabadítási Front muraszombati körzetparancsnoksága és a Jugoszláv Hadsereg Muraszombati Városparancsnoksága igazolta.
3. Godó Ágnes levelét illetékességből megkapta Balog János, az Örökös Tagok Testületének elnöke.
2008.február 18
Dr.Juhász Lászó, Fraknó
(…)
Miért most ásták ki a csatabárdot Tollas Tibor ellen, hiszen a rágalmaik nem újak, MUOSZ tagsága ellen (amit ő sohasem kért) már tíz évvel ezelőtt is tiltakozhattak volna. 1990 húsvétja és 1997-ben bekövetkezett halála közötti időszakban, amikor Tollas Tibor rendszeresen hazajárt, fellépett a Kossuth Klubban és szerte az országban irodalmi esteket tartott, hol voltak önök és miért fogták vissza harci kedvüket?
Tollas Tibor életében önök meghunyászkodva hallgattak, csak a halott oroszlánra mertek össztüzet nyitni. Pulitzer József újságkirály, aki katonai pályáról álmodott és részt vett az amerikai polgárháborúban, nem lenne büszke önökre, sőt feltehetően követelné, hogy vonják vissza önöktől a róla elnevezett díjat. Meggyőződésem, hogy dicstelen kezdeményezésük, hiába támogatta azt néhány tucat MUOSZ tag, kudarcba fullad.
2008. február 20. 20:31
Kerekes András
Petikém,
azt hiszem, két malomban őrölünk (mármint mi és a MÚOSZ Örökös Tagok Testülete). Nincs szükség perújítás kezdeményezésére, senki nem akarja - gondolom én - vitatni, a rehabilitáló ítéletet. Etikai kérdésről van szó. Magam kifejezetten ezzel indokoltam állásfoglalásomat. Most már elmondom, hozzá akartam fűzni még: sajnálom, hogy így alakult, kár, hiszen annak idején én például interjút készítettem vele a rendszerváltozás utáni első magyarországi látogatásakor, a Bebádogoznak minden ablakot - azt hiszem, ez a címe is a versnek, nemcsak a refrénje - a Rákosi-korszak talán legjobb börtönverse, akkori nyilatkozata rokonszenves volt - nem erről van szó. Tudom, hogy a Münchenben élő magyar emigráció sem egyértelműen ítélte meg őt és lapját, még ezt is begyömöszölhetjük a szokásos "magyar-magyar kapcsolatok dobozba " - de nem ez a vita tárgya. A tiltakozás mindössze az örökös tagságnak szól. Én a magam részéről a mostani állásfoglalásban túlzásnak tartom azt a mondatot is, miszerint ha az ő "magatartása a vészterhes időkben általános lett volna, ez, az ország, a magyarság számára aggálytalanabbá tenné az ezekkel a nehéz időkkel történő szembenézést." Nos, ez azért nem ilyen egyszerű... A Jó és a Rossz között szélesebb a mezsgye, és ha valakit nem büntetek, az nem jelenti, hogy nyomban jutalmaznom kellene. Engem a nagyanyám annak idején nagyon vallásosan nevelt, református létemre katolikus templomban ministráltatott (meséltem Neked róla), és máig bennem van, hogy a pokol és a mennyország között még ott van a purgatórium is. Később ezt aztán Dante is megerősítette...
Baráti öleléssel: Andris
7.
Eötvös Pál elnök
2008. február 20. szerda, 17:08
Tisztelt Kertész Péter!
Tisztelt Róbert László!
A MÚOSZ Örökös Tagok Testülete 2008. február 20-án délelőtt megvizsgálta Kertész Péter és Róbert László újságírónak Kecskési Tollas Tibor örökös tagságával kapcsolatos beadványát. (Az ülésre a testület minden tagja meghívást kapott. Jelen voltak: Balog János (elnök), Boross Imre, Kende Péter, Kovalik Márta és Sándor István Tamás; meghívottként Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke.)
A Testület a beadványt különösen az ügy súlyához képest méltatlannak ítélte, a nyomában megindult aláírásgyűjtést pedig olyannak minősítette, ami sokakat – méltányolandó és tisztelendő erkölcsi alapállásukra apellálva – kellő körültekintés és tényismeret nélkül sodort egy konkrét ügyben indított akcióba.
Kecskési Tollas Tibor 1997-ben, Vészi János javaslatára – az örökös tagok egyhangú határozatával – történt felvételével kapcsolatban új elem nem vetődött fel, eltekintve a Holokauszt Emlékközpont 2004-ben megnyitott kiállításán, illetve annak prospektusán szerepelt, Kecskési Tollas Tiborra nézve terhelő anyagtól. Ezt azonban Kecskési özvegyének felszólamlására, mind a kiállítási tablókról, mind a prospektusból a kiállítás szervezői később eltávolították. Kecskési Tibor nevét az azóta megnyílt (Jogfosztástól népirtásig című) állandó kiállítás már nem említi.
Az eddig, más úton előkerült dokumentumok (például Godó Ágnes hadtörténész kutatásának összefoglalója) Kecskési Tollas Tibor tevékenységéről egyértelműen pozitívan értékelendők: az Örökös Tagok Testületének véleménye szerint, ha Kecskési Tollas Tibor így feltárt viselkedése, magatartása a vészterhes időkben általános lett volna, ez, az ország, a magyarság számára aggálytalanabbá tenné az ezekkel a nehéz időkkel történő szembenézést.
Ugyanakkor az Örökös Tagok Testülete felkéri a beadvány készítőit, aláíróit és mindazokat, akik olyan bizonyíték birtokában vannak, amely Kecskési Tollas Tiborról az Örökös Tagok Testülete számára mindeddig nem volt elérhető, és új tényeket közöl, hogy ezeket bocsássák rendelkezésre. Adott esetben azért, hogy a Testület felkérje a MÚOSZ elnökségét a Legfelsőbb Bíróság 1991. évi rehabilitáló ítéletével szembeni perújítás kezdeményezésére.
A MÚOSZ Elnöksége az állásfoglalásról szóló tájékoztatást tudomásul vette.
Kende Péter 2008. február 21-én délután a MÚOSZ elnökének küldött elektronikus levélben jelezte, hogy az Örökös Tagok Testületének állásfoglalását ugyan tartalmilag korrektnek és kiegyensúlyozottnak tartja, de a fogalmazásával nem elégedett. Az alábbiakban a közleményt kiegészítő személyes nyilatkozatát közöljük:
„Kende Péter akadémikus, az 1956-os Intézet elnöke, a párizsi Magyar Füzetek egykori szerkesztője, aki személyesen is jelen volt az Örökös Tagok testületének 2008 február 20-i megbeszélésén, a testület tagjaihoz és a MUOSZ elnökéhez előzetesen elküldött írásos állásfoglalásában csodálkozását fejezte ki, hogy két rosszul informált személy fontoskodó akciója miatt az újságírószövetségnek ebben az ügyben - egy tizenegy éve elhalt tagja ügyében - egyáltalában tanácskoznia és ítélkeznie kell. Kecskési Tollas Tibort az Örökös Tagok testülete 1997-ben nem volt katonatisztként, még csak nem is költőként fogadta soraiba, hanem azért mert évtizedeken át szerkesztője volt a nyugati magyar emigráció egyik legfontosabb és demokratikus mércével mérve is kifogástalannak minősíthető sajtóorgánumának. A müncheni Nemzetőr létrehozásában és működtetésében játszott érdemeit nem lehet utólag semmisnek nyilvánítani. Annál is kevésbé, mert a Kertész-Róbert újságírópáros petíciójában szereplő híresztelések régóta megcáfolódtak. Pontosabban: a Kecskési Tibor elleni vádak eredete egy 1948 áprilisában lezajlott koncepciós per, amelyet a rendszerváltozás után, 1991-ben a Legfelső Bíróság bizonyítékok hiányában megsemmisített. Történeti kutatások szerint a népbíróság egy másik csendőrtiszt tetteit tulajdonította Kecskésinek. Ezt ma már, 64 évvel a deportálások után, természetesen sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet. Ennélfogva - már csak az ártatlanság vélelme miatt is - el kell fogadni az érvényes jogi helyzetet. Kertész Péter és Róbert László tudomásom szerint nem álltak elő új bizonyítékokkal, s hivatkozásuk (a budapesti Holokauszt Múzeum) is tárgytalan, minthogy a Múzeum a Kecskési Tibort érintő tényállás közelebbi vizsgálata után a rá vonatkozó kiállítási anyagot visszavonta. De akármit gondoljunk is az 1944. évi állapotokról, az Örökös Tagok testületének (vagy a MÚOSZ-nak) nem lehet feladata, hogy az 1989 utáni magyar bíróságok által hozott végzéseket felülbírálja, erre joga sincsen. Ebben az ügyben - tette hozzá élőszóban Kende - őt még az is elszomorítja, hogy egy felelőtlenül indított aláírásgyűjtésnek tiszteletreméltó személyek ekkora sorát sikerült félrevezetnie.
Pelle János, történész
Az, hogy Kende Péter kiáll mellette, bizonyítja, mennyire viszonylagosak egyesek számára azok a morális elvek, melyeket mások axiómának tekintenek. Kende ezt írja: "Kecskési Tollas Tibort az Örökös Tagok testülete 1997-ben nem volt katonatisztként, még csak nem is költőként fogadta soraiba, hanem azért mert évtizedeken át szerkesztője volt a nyugati magyar emigráció egyik legfontosabb és demokratikus mércével mérve is kifogástalannak minősíthető sajtóorgánumának. A müncheni Nemzetőr létrehozásában és működtetésében játszott érdemeit nem lehet utólag semmisnek nyilvánítani.” Nem sokat olvastam a Kecskési-Tollas szerkesztett lapból, de az volt a benyomásom, hogy az eredetileg Kisbarnaki Farkas Ferenc emigrációs politikus, Szálasi Ferenc "elhelyezési kormánybiztosa" irányát követte. (Persze, a lap a hetvenes években módosult, szalonképesebbé vált.) Kende, aki vad sztálinista cikkeket írt az ötvenes években (mielőtt még ráállt a "Nagy Imre-vonalra") ebben nem lát semmi kivetni valót. Lelke rajta.
A MÚOSZ örökös tagjai
Forrás: MÚOSZ Évkönyv, 1997.
Barabás Tamás – tiszteletbeli örökös tag
Baráth László, Bohus Mátyás, Dr. Boross Imre, B. Domokos Béla, Deli István Pál, Dessewffy Gyula, Dick György, Fonyó János, Földes László Péter, Förgeteg Szilveszter, Gyalog Rozi, Heresznyei Tibor, Kelenváry János László, Kiss Sándor István, Dr. László István Péter, Lázs Sándor, Lőcsei Pál, Markovits László, Molnár Aurél, Oroszlán Imre, Pálkövi Gyula, Dr. Pietsch Lajos, Dr. Sándor István Tamás, Stúrmann Béla, Szegedi Miklós, Szolcsányi Ferenc, Szúnyogh János, Tóth Géza, Vattai Miklós, Vincze Lajosné, Udvary Gyöngyvér, Vásárhelyi Miklós, Vészi János, Vésziné Nagy A. Erzsébet
Elhunytak
Erdődy János, Futó Dezső, Gál Ferenc, Hódy Imre, Jakabfi István, Körössényi János, Dr. Nagyrévi-Neppel György, Pális Pál, Tóth Kornél, Záhonyi Tivadar
Posztumusz
Folly Gábor, Gáli József, Gedényi Mihály, Geleji Dezső, Gimes Miklós, Haraszti Sándor, Kellner Jenő, Kemény András, Király Géza, Losonczi Géza,Nagy Imre, Saly Géza, Schannen Béla
Ha valaki nem tudná: Vésziné Nagy Erzsébet, Nagy Imre mártír miniszterelnök leánya. Vészi János, a miniszterelnök veje, az ő javaslatára, indoklás nélkül, egyhangú szavazással, lett Tollas Tibor a Magyar Újságíró Szövetség örökös tagja.
Alapszabály
(…)
Tekintettel arra, hogy az örökös tagok közül többen külföldön élnek és így a testület ülésein való rendszeres részvételük bizonytalan, a Testület határozatképességének biztosítására szavazásnál a belföldi lakhellyel rendelkező örökös tagok száma az irányadó.
8.
Fejtő Ferenc örökös tag (Párizs): Kedves (Bánki) Judit - unokahúga - szomorú, hogy Szálasi örököseinek sikerült még a MÚOSZ-ba is, ha egyelőre csak álságosan, befurakodni. A Tollas Tibor nevet valahonnan Zalából ismerem, de fogalmam sem volt, hogy ki és mi ő valóban. Természetesen csatlakozom a tiltakozáshoz, és ha a vezetőség ragaszkodik az ő tagságához, kérlek közöld vele csodálkozásomat a fölött, hogy ők nem jöttek rá a Kertész Péter és Róbert László felfedezésére. Identitását illetően. Vagy csak most derítették ki? Az úgy mindenesetre jellemző a szélső jobbra, amelyek úgy látszik elérkezettnek látja az időt, hogy a FIDESZ-en kívül még a társadalmi szervekbe is beférkőzzék. Mindez nem kóser. Franciául ezt így fordítják „Se ne pas chatolique".
Egy nappal később, miután beszélt Mérey Tiborral, visszavonta a csatlakozását.
Győrffi Miklós örökös tag, igent mondott, írjuk be a nevét. A testület ülésén nem jelent meg.
Tóbiás Áron örökös tag
Amíg titkos ügynökök vannak a közéletben, nem foglakozom a múlttal. Kecskésiről mindent tudok, pro és kontra. Cenzúra árnyékában című könyvem anyagát a Kádár-korszakban kutattam. Az örökös tagok között is vannak leleplezett háromperhármasok. Az örökös tagságot,. hogy kérelmezzem, Gyalog Rozi kapacitált. Az ülésre nem hívtak, jegyzőkönyvet se kaptam. Pedig Balog János elnökkel gyakran találkozom. Kollégák voltunk a Rádióban. Ha hívnak, el szoktam menni…
Mester Ákos örökös tag, a 168 Óra főszerkesztő
Kedves Péter!
Felhívásotokat olvastam a Népszavában, de arról nem hallottam, hogy vitát rendeztek erről a MUOSZ elnökségében. Bár lehet, hogy továbbították az ügyet az örökös tagoknak, de én erről nem tudok és Bölcs Pista sem hallott róla. Nemigen értem, hogy Róbert Lacit és Téged miért nem akarnak bevonni a dologba, kinek és miért állna érdekében, hogy csönd legyen a dolog körül. Egyébként, ismételten elolvastam a nálunk megjelent írást Kecskési Tollas Tiborról, de annak nem az volt a címe, hogy „A korbácsos költő”. Az volt a főcíme: „Bizonyítékok hiányában”. A felcím: „BŰNŐS? NEM BŰNŐS?”. Ebből is láthatod, nem voltunk a teljes bizonyosság birtokában és ezt a cikkben is megpendítettük: „Nem világos, vajon milyen politikai érdekek játékszere volt a „független” népbíróság: ártatlan ellen folytatott koncepciós pert? Vagy netán bűnöst próbáltak halálos ítélet alól menteni ávós baráti kezek”?
Mindezekből következően logikus és lehetséges, hogy Kecskési Tollas Tibor „érdemtelen a MUOSZ örökös tagságára”. Nyugodt lelkiismerettel biztosan nem állítható, hogy ártatlan, de „kigolyózásához” dokumentumokra lenne szükség és az örökös tagok egyetértésére. Egyetértesz velem?
Téged és Róbert Lacit szeretettel ölellek,
Mester Ákos
Kedves Ákos,
szerintem a Nálatok megjelent cikk alapján nyilvánvaló, hogy csendőr volt, részt vett a beregszászi gettóban a zsidók bevagonírozásában, mint szakaszparancsnok. Természetesen parancsra cselekedett, ez bőven elég érv, hogy ne legyen a MUOSZ örökös tagja. Ehhez nem kell újabb eljárást lefolytatni. Mikor fél évvel ezelőtt hívtam Balog Jánost, hogy milyen előterjesztés alapján döntöttek 1997-ben. Azt mondta, se előterjesztés, se határozat nincs. Most mégis előkerültek a papírok, a MÚOSZ elnökség január 24-i ülésén jelen volt Balog János is, mikor az elnökség visszaadta az ügyet az örökös tagoknak, azóta egyikőtöknek se szólt, hogy fiúk, valami hézag van.
A Legfelsőbb Bíróság sorozatban rehabilitál háborús bűnösöket, arra hivatkozással, hogy három évvel a háború után (!), 1948-ban nem lehetett kellő bizonyítékokkal előhozakodni, jóllehet több túlélő felismerte és vallomást tett a későbbi kettős örökös tagra. A Wiesenthal Intézet hat évtizeddel a történtek után is fáradhatatlanul kutat háborús bűnösök után. De tegyük fel, hogy az örökös tagok, fehéren-feketén kiderítik, hogy úgy Kecskés Tibor, mint Tollas Tibor (akinek már olyan kultusza kezd lenni, mint Wass Albertnek kis hazánkban) ártatlan, mint a bárány, tulajdonképpen csendőrnek is csak azért szegődött, hogy a nyomorult zsidókon segítsen. Különben is, nem táborparacsnok volt, csak a bevagonírozást irányította.
Sajnálom, hogy ilyen apropóból kerültünk hosszú idő után kapcsolatba. Én már leszoktam erről a szakmáról, s ha netán meg lesztek győződve az igazatokról, legfeljebb kilépek a szövetségből, amely az egyetlen szervezet életemben, amelynek tagja voltam. A kutya nem fogja észrevenni.
Barátsággal üdvözöllek,
Kertész Péter
Förgeteg Szilveszter, örökös tag, alelnök
Vész János tolmácsolta a MÚOSZ elnökség kívánságát. Öt tag nem határozatképes. Alapszabály szerint a taglétszám 50 lehet…
Földes Anna, örökös tag
Nem tudok semmit a Kecskési-ügyről. Nem értesítettek…
Kovalik Márta, örökös tag
Senki nem él azok közül, akik helyzetbe hozták Kecskésit Nem igaz, amivel próbálkoznak…
Vincze Mátyás,
HVG alapító főszerkesztő, Magyar Hírlap főszerkesztő, MTI vezérigazgató, jelenleg a MÚOSZ tiszteletbeli elnöke
Kedves Péter,
bár nem vagyok már a MUOSZ elnökségi tagja, de fel fogom hívni az Eötvös Palit, s megsürgetem a döntést.
üdv
vm
Kedves Matyi, nem kell megsürgetni, már csak azért sem, mert Eötvös egyre azt hajtogatja, hogy az elnökségnek nincs illetékessége, ezért adták át az ügyet az örökös tagoknak. Többet használnál az ügynek, ha támogatnál minket Róbert Lacival, meg számos, kitűnő kollégával, és ehhez a neved is adnád a nemkecskestollasra [at] gmail [dot] com-on. Mi nem felülvizsgálatot akarunk, azt kezdeményeztük, hogy egy csendőr főhadnagy, aki a szakaszával részt vett több ezer zsidó deportálásában Beregszászon, ne legyen a MÚOSZ örökös tagja. Csókolom a gyerekeket, kertészpéter
Vásárhelyi Mária, szociológus
Kedves Péter, köszönöm a megtisztelő felkérést, és elméletben teljesen egyetértek Önökkel, de mivel én nem vagyok MUOSZ tag, ezért nem tisztem beleszólni, hogy a szervezet kiket választ örökös tagjának. Szerintem erről a MUOSZ tagjainak kell dönteni, ill. nekik kell rendezni a kérdést.
Kedves Péter, én továbbra is azt gondolom, hogy ezt a problémát a MUOSZ tagoknak kell megoldani, ha pedig ők nem képesek erre, akkor ezzel kompatibilis, hogy örökös tagjaik között szerepel ez az ember. Én sem venném jó néven, ha egy olyan civil-szervezet, amelynek tagja vagyok belügyeibe olyanok szólnának bele, akik nem tagja annak a szervezetnek. Talán élére lehetne állítani a kérdést - de én nem akarok ötleteket adni.
Üdv.: vm
Figyelő
Romsics Ignác történész
Ha élne Kecskési. Tollas Tibor, akkor ma is el kellene ítélni az emberiség elleni
bűncselekményért ...
Medvigy Endre irodalomtörténész, Nyírő-kutató
…az emigráció [21] fennmaradását és a magyarság [22] megmaradását szolgáló kovász-ember, gyújtó hatású szónok, eredményes szervező.
Nagy Erzsébet főszerkesztő
Szentendrei Kurir
Kedves Péter!
Tollas Tiborral Münchenben sokat találkoztam, bár senkinek sem mondtam. Ön az első, mi nagyon aktívan részt vettünk az emigrációs élet tevékenységében. Ezek az emberek között volt Tollas Tibor is. Tudtommal kezének megcsonkitása is egy ilyen kommunista kínzás következménye, mint aki a recski tábort megjárta ember volt. Irodalmi estéken az ő és Kicsis Gábor (vajon ő hová lett?), verseiből irodalmi estéket szerveztünk, rendeztünk stb. Ez számomra új arc lenne Tollasról. Bárcsak ne lenne igaz!?
2011.11.18.
Putnok Városi Televízió
Tollas Tibor szavalóverseny elődöntője
Idén már tizenötödször rendezi meg a Kecskési Tollas Tibor Emlékére Alapítvány és Nagybarca község önkormányzata a Tollas Tibor szavalóversenyt, emléket állítva ezzel a falu szülöttének, a kiváló költőnek, hazafinak, az 56-os emigráció egyik vezéralakjának…Putnokon november 18-án a Serényi Béla Gimnázium és Szakközépiskola adott otthont - már nem először - a szavalóversenynek. A versenyzők két verssel készültek, egy Tollas Tibor verssel, illetve egy XX századi magyar költő költeményével, ezek közül az általuk kiválasztottat kellett előadniuk.
9.
2008. február 20.
Kertész Péter az örökös tagok közleményének ismeretében elektronikus levélben értesítette a MÚOSZ-t, hogy azonnali hatállyal felmondja tagságát a szövetségben.
Dési János követte Kertész példáját, és a MÚOSZ elnökének és vezetésének címzett elektronikus levelében közölte: nem akar egy olyan szövetségben részt venni, amely tisztelettel tekint a deportálásokban közreműködő csendőrökre. Természetesen nem tudhatom – írta -, büntetőjogilag felelős e a történtekért Kecskési-Tollas Tibor, de, „hogy büszkék nem lehetünk rá, az egészen biztos. Ő is egy csavar volt abban a gépezetben, amely működése eredményeként sokszázezer embert gyilkoltak meg módszeres alapossággal.”
Léderer Pál, a Népszabadság online vezetője
Dr. Eötvös Pál Úr, a MÚOSZ elnöke, és MÚOSZ T. elnöksége részére
Tisztelt Eötvös Úr, Kedves Pali, Tisztelt Elnökség!
Rosszkedvűen tájékoztatlak Benneteket, hogy úgy határoztam: tagságomat azonnali hatállyal felfüggesztem. Egyrészt így óhajtom kifejezésre juttatni szolidaritásomat kiváló kollégáim, Kertész Péter és Dési János iránt, akik, mint ez előttetek ismert, kiléptek a szervezetből, másrészt mert úgy gondolom: nem a kilépés a megfelelőválasz arra a szerintem is elképesztő; állásfoglalásra, amelynek lényege szerint nincs semmi probléma Kecskési Tollas Tibor "örökös tagságával", magyarán, hogy tökéletesen rendben lévő dolog jelképesen a csendőrség darútollával díszíteni az ország legnagyobb újságíró szervezetét.
Én tagságom önkéntes felfüggesztését célravezetőbb tiltakozásnak gondolom: megvárom, míg leesik Nálatok a tantusz, és megtaláljátok a módját, hogy megkérdezzétek a tagságot: számukra is példakép-e Kecskési Tollas beregszászi szerepével és az ő Nemzetőrével? És, persze bízom benne, hogy mielőtt megkérdezitek őket, nemcsak a részben irreleváns információkat tárjátok eléjük indulatos elnöki publicisztikák kíséretében a tagdíjakból fenntartott Masa-n, hanem példának okáért a Kertész/Róbert-kezdeményezés aláíróinak névsorát és Randolph Braham professzor levelét is. Bízom benne, hogy a MÚOSZ tagságának kollektív bölcsességével sikerül eltüntetni azt a morális szégyenfoltot a szövetségről, amelyet a zsidóüldözésben részes volt egykori csendőrtiszt örökös tagsága ejtett, és nem az lesz a reakció, hogy "miért pont most? tíz évig senkit sem zavart?"
A Népszabadság online rendszeren hírt adott a fejleményekről, köszönhetően Léderer Pál, és Tamás Tibor szerkesztőknek. Az utcára kerülő lap egyszer sem. Tamás Ervin főszerkesztő helyettes magyarázattal is szolgált: a népszabitól egyébként nem elegáns, ha a volt és egyébként jó emlékű főnökével háborúzik, még tollas miatt sem… Hasonló okból nem lépett ki, Benedek István Gábor, miután hosszan beszélt Eötvössel. Idézem: Felhívtam Eötvös Pált. Egy órán át beszéltünk. Az általad is ismert levelem álláspontjától egy milliméterre sem tértem el, ő pedig a kvázi jog mögé bújt, hivatkozva Kendére, Godóra, a bús özvegy fenyegető perére stb. Álláspontom az volt: még egy vesztes per is jobb, mint a szégyen az újságíró társadalom előtt. De azt sem hiszem, hogy ez a per el lenne vesztve. Abban maradtunk, hogy a privát barátságot megőrizve, az én álláspontom marad, az övé is. A beszélgetés után nejem is belép a tiltakozók sorába. Lesz itt még balhé, mocsokság, a Tollas ügy még az előszobáig sem jutott el. BIG 2012. március 15-én Aranytollat kapott.
10.
E-masa, muosz.hu
Kapcsolódó anyagok
Vizsgálat Kecskési Tollas Tibor „örökös tagságának” ügyében >>> [23]
Vélemények
2008. február 28. csütörtök, 17:58
Vasvári G. Pál, a Vasárnapi Hírek újságíró honlapunkon úgy véli, a Kecskési Tollas-ügy a MÚOSZ értékrendjéről szóló vita egyik kiindulópontja lehet. Összeegyeztethető-e Bálint György újságírói vagy Radnóti Miklós költői munkássága Kecskési Tollas Tiboréval? Összevethető-e életútjuk, sorsuk és haláluk? Ha igen: kinek a javára billen a mérleg? Melyiküket kívánja választani a MÚOSZ? Kit óhajt a jövő tollforgató nemzedékeinek saját Pantheonjában „örök” példaképül állítani, piedesztálra emelni és ott tartani?
Úgy vélem, az „is” nem jó válasz. Még akkor sem, ha utóbbi „csak” egy ízben, büntetésből és undorodva vett részt a deportálásban. Még akkor sem, ha már ezt megelőzően csendőrként „felvette a kapcsolatot” a jugoszláv partizánokkal. Még akkor sem, ha utána átállt a szovjet csapatok oldalára és igazolásaik birtokában tagja lett a demokratikus rendőrségnek. Még akkor sem, ha később koncepciós perben ítélték el. És még akkor sem, ha ‘56 után, az emigrációban az általa szerkesztett Nemzetőrben határozottan antikommunista módon képviselte a demokratikus nyugati értékeket. Mindezek ugyanis nem feltétlenül többek egy életút akár önmentésből is választható állomásainál. (…)
Azért nem jó válasz az „is”, mert Bálint vagy Radnóti, ha élne, aligha lenne (maradna) egy olyan szövetségnek a tagja, amelyben Kecskési Tollas örökös tag és a nagyon kevés követendő példakép egyike. És talán azért sem, mert így kérdésessé válik, tisztelhetjük-e még azokat a diktatórikus időkben meghurcolt és olykor mártírrá lett kommunistákat, baloldaliakat, akik a spanyol polgárháborúban nem éppen a jobboldalon harcoltak. Hiszen ha az „antikommunizmus” önmagában érdem, és nem csak a diktatúra-ellenesség az belőle, akkor elvben minden kommunistának és szimpatizánsuknak az ellensége. Művészi példaképünk maradhat-e így például Picasso, Vercors, Marquez, Semprún? (…)
(eotvos) |2008.02.29. 06:2
Megköszönöm Vasvári G. Pál hozzászólását. Erre az indít, hogy levelében - sok más megnyilatkozással ellentétben - mérlegel, töpreng, valódi dilemmát említ. Ezen kívül egy kiegészítés kívánkozik a levélhez. A felsorolásból, amit "egy életút, akár önmentésből is választható állomásaiból" állít össze a levélíró, hiányzik egy, mégpedig szerintem az egyetlen igazán releváns elem: a büntetésből a beregszászi őrszázadba vezényelt csendőrtiszt az első lehetséges alkalommal - kockázatot, és az előzmények után valódi kockázatot (!) vállalva -kéri azonnali áthelyezését. Az Örökös Tagok Testületének nyilatkozata valószínűsíthetően erre utal, amikor azt mondja, hogy ha a nehéz időkben mindenki úgy viselkedett volna, akkor könnyebben nézne szembe az ország saját múltjával.
(vasvari) | 2008.03.03. 16:41
Azt hiszem, valamit félreértett a soraimon Eötvös Pál elnök úr. Ő úgy vélekedik arról, amit írtam, hogy "mérlegel, töpreng, valódi dilemmát említ". Nem értem, miféle dilemmáról lehet itt szó. Hisz teljesen egyértelmű a véleményem: a Kecskési Tollas - ügyben nem jöhet szóba, hogy "is-is" alapon egyszerre legyen példaképünk egyrészt Bálint György és Radnóti másrészt Kecskési Tollas Tibor, akivel az előbbiek bizony nem akarnának egy "klubba" tartozni. Tehát a kérdés úgy hangzik: "vagy-vagy", .Melyiküket választjuk? Mert választanunk erkölcsi kötelesség. Nem élhetünk, nem írhatunk kettős morális meggyőződéssel. Ez is része a tollforgatók felelősségének. Számomra nem kérdéses, hogy ha választanom kell az ártatlanul halálba küldöttek ezrei - köztük Bálint és Radnóti - és az ehhez akár kényszerből, büntetésből, berzenkedve, de mégis asszisztáló csendőr, s később egy meglehetősen jobboldali, majd konszolidáltabb Nemzetőrt író Kecskési Tollas között, akkor kit válasszak példaképül. Azon töprengek, vajon miért hallgat ez ügyben az Örökös Tagok Testületének többsége és miért hallgat a tagság túlnyomó része? Ilyen kevesen tartanánk magunkat egy fontos erkölcsi kérdésben ahhoz, amit közülünk már szinte mindenki idézett Babitstól: "Vétkesek közt cinkos, aki néma".
És azt mérlegelem, vajon eljön-e - és ha igen, mikor jön el - az ideje annak, hogy lelkiismereti okból nekem is ki kelljen lépnem a MÚOSZ-ból. Amit írtam, lelkiismeret-ébresztőnek szántam.. Megdöbbent az ügyet kísérő hallgatás.
Üdvözlettel:
Vasvári G. Pál
11.
2008.03.03. | 05:31:00
Népszava Online – Reflex
"Ha élne Kecskési Tollas Tibor, akkor is ..."
...a sorozat folytatódik. Kristóf László csendőrnyomozót rehabilitálta a Legfelsőbb Bíróság. Kisbarnaki Farkas Ferenc, szálasista főtiszt és vérbíró köztársasági elnöki előléptetésben részesült. Pár hónapja Képíró Sándor, az újvidéki mészárlásra áldozatokat szállító csendőrtiszt helyreigazításra kényszeríthette a Népszavát. A Fővárosi Ítélőtábla 5.Bkf.l0.281/2007/3. számú végzésével megállapította, "hogy dr. Képíró Sándor az utóbbi évtizedekben nem állt végre nem hajtott büntető ítélet hatálya alatt, és mindvégig büntetlen előéletű volt.". Képíró azért érhette el, hogy még a Horthy-érában kirótt ítéletét is megsemmisítsék 2007-ben, mert az ítélőtábla megdöbbentő módon joghatályosnak fogadta el a német megszállás után, a deportálás idején(!), hozott felmentését. A legújabb epizód: 2008 februárjában kiderült, hogy a MÚOSZ örökös tagjai közé választották Kecskési Tollas Tibor deportáló csendőrtisztet, és ettől egy jottányit sem tágít a jeles testület.
Ahogy a bírák, a honvédelmi miniszter és a köztársági elnök, úgy a MÚOSZ vonatkozásában sem lehet szó nélkül hagyni e döntéseket. Miért kell elfelednünk, az áldozatoknak és az elkövetőknek egyaránt, hogy embertelen célokért, és e célokkal fémjelzett testületekben, kik váltak véres tetteikkel közismertté? Nem csak az egykori háborús bűnök elkövetése, hanem a későbbi magatartásuk is felveti a kérdést: miért is kell ezeket az embereket rehabilitálni, sőt, némelyiküket kitüntetni? Rajtunk kívül Európában sehol nincs mérvadó akarat az elkövetők rehabilitálására. Tőlünk nyugatra a felszabaduláskor a lincselések aránya jóval meghaladta Magyarország idevonatkozó adatait, és itthon mégsem tudják ezt be a népbíráskodás eredményének, mégsem fogadják el, hogy hazánk lakosságának megtizedeléséért közel egymillió ember haláláért jogos volt a népbíróságok által kiosztott 181 halálos ítélet. Szemben a mi bíráinkkal, akik a náci megszállás és hungarista idők joggyakorlatával találtak kontinuitást, a Lajtán túl egész Európában a népbíróságokkal vállalják a jogfolytonosságot. Párizsban a bíróság éppen mostanában mondta ki bűnrészesnek a Nemzeti Front elnökét háborús bűncselekmények dicsőítésében, és emberiség elleni bűntettek megkérdőjelezésében. Ez okból három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és tízezer euró pénzbírságra ítélték a 79 éves Jean-Marie Le Pent, (MTI, 2008. február 9.)
Magyarországon a hasonló megnyilvánulások kapcsán a véleményszabadságot szokás emlegetni. Vajon miért kell támogatni a hungarista retrónak azt a törekvését, hogy a fiatalok identitását egy embertelen korszak figuráihoz kösse? Az egykori csendőrök rehabilitálásánál és kitüntetésénél sztereotip érveket hallunk védőiktől: parancsot hajtottak végre, az akkori törvények szerint jártak el, tessék a túlélő tanúnak bizonyítani a szavahihetőséget, különben is az egész régen volt, úgysem lehet semmit alátámasztani. Ezek a hivatkozások azonban majdnem olyan régiek, mint maguk a bűnök. Európa boldogabb felében a jogászok, és maga az ENSZ is, a 40-es évek végére túljutottak ezeknek a védekezéseknek a mérlegelésén. A nürnbergi alapelveket azért foglalta az ENSZ határozatba, hogy a fenti mentségekre soha, sehol, senki ne számíthasson. A Genfi Egyezményeket azért ruházta fel az ENSZ el nem évülő hatállyal, hogy a földön mindenütt elrettentse a kegyetlenségtől a háborúba lépőket. Emberiség ellenes bűnre se a jogi tilalom hiánya, se a felettes parancsa nem ad mentséget, és soha nem évül el. A Lajtától nyugatra nem csak a jogászok, de a társadalom is a saját ügyének érzi az emberiesség védelmét, nálunk ellenben a bírói elit mérvadó része szolgáltatja az ellenpéldát.
A Magyar Alkotmány hirdeti az emberi méltóság jogát. De e deklaráció és a valóság között szöges ellentmondás van. A Legfelsőbb Bíróságot képviselő bíró, hivatása gyakorlása közben, gyilkosnak nevezi Ságvári Endrét, és vele szemben piedesztálra állítja Kristóf László hóhérlegényt, aki csendőrnyomozóként kínzott és besúgott mindenkit, aki látókörében veszélyt jelentett a nácikra. (lásd Bp-i Katonai Bíróság B.I. 065/1959. határozatát).
Ilyen esetek után egy "MÚOSZ örökös tag" kitüntetés is felértékelődik, jelentőséget kap. Nyilván a MÚOSZ nem teheti jóvá azt, amit a Legfelsőbb Bíróság, vagy mások elrontottak, de megtoldani egy centivel sem kellene a sort. Kecskési Tollas Tibor ügyében a 168 Óra című lap 2004-ben, a 42. számában közölte egy tanú vallomását: "Ismertem a vádlottat, ő volt az, aki a vagonírozást intézte. Ott volt akkor is, amikor levetkőztettek minket és motoztak. Amikor egy állapotos nő került elé, azt mondta, dobják a vagonba." Ha élne Kecskési Tollas Tibor, akkor ma is el kellene ítélni emberiség elleni bűncselekmény miatt. De nem csupán csendőrtiszti cselekedetei teszik őt kitüntetésre méltatlanná. A MÚOSZ illetékesei nem tehetnek úgy, mintha nem tudnák, hogy a volt csendőr az emigrációban, Münchenben a "Nemzetőr" című lap szerkesztője lett, és e sajtótermék nagyban hozzájárult az 56 utáni ítéletek igazolásához, a "szélsőjobbos ellenforradalom" mítosz társadalmi elfogadtatásához, és a megtorlók megvadításához.
Az itthon maradottak 52 évvel ezelőtt vállalták, hogy a forradalom tisztességét sorsuk árán védjék meg. Angyal István, és a többi kommunista forradalmár története minden másnál hitelesebben törölte el a nyugati baloldaliak sztálinistákkal kapcsolatos illúzióit. Az 56-os forradalom vízválasztóvá vált Marx forradalmi eszméi és a sztálinizmus között. Nem véletlen, hogy a megtorlás nem a jobboldali politikusokat, hanem az Angyal-féléket sújtotta keményebben. A kádári propagandának, a "Hollós Ervineknek" úgy kellett a bizonyíték a forradalom nyilas szellemiségéről (lásd Nemzetőr című újság), mint a falat kenyér. A MÚOSZ-nak pótolhatatlan társadalmi szerepe az, hogy legyen diskurzus, mely előzze meg, ha kell, oldja meg, és ne szítsa a konfliktusokat. A szervezetnek meg kellene fontolnia, hogyan tudna képviselni olyan hazafiság eszmét, amelyet nem szennyezett be a területi revízió, a honvédő háború-hazugság, a nácizmus, amelyet a békés, megbeszélő, kiegyező magatartás fémjelez. A hazafiság ugyanis nem csak szép lehet, hanem hamis is, amikor a gyűlöletkeltés, az erőszak, a pusztítás kötődik a nemzeti frázisokhoz.
Donáth Ferenc orvos és jogvédő
1996. május
Magyar Hírlap
Munkaszolgálatosok helyett csendőröket kárpótolták
A Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete sajtótájékoztatón méltatta az elmúlt hétvégén az Alkotmánybíróság határozatát, amelyben az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlására vonatkozó 32-es törvény több passzusát megsemmisítette. Magát az eredeti törvényt Tímár György kisgazda országgyűlési képviselő, a MUSZOE egyik alapítója, a Holocaust Áldozatok Magyarországi Szövetségének elnöke a negyedik zsidótörvényként aposztrofálta. A kisgazda képviselő kitért arra is, hogy információja szerint az Antall-kabinet 1990 őszén jelentős készpénzjuttatásban részesítette a magyar csendőrségnek az életben lévő tagjait, illetőleg haláluk esetén a feleségeiket. Tímár úgy értesült: az érintettek fejenként állítólag félmillió forintot kaptak. Mikor a HÁMSZ felvilágosítást kért erre vonatkozóan Antall József miniszterelnöktől, az válaszra se méltatta őket. A kérdés így máig megválaszolatlan, de – tette hozzá az ismert ügyvéd – ez is rámutat a harmadik kárpótlási törvény diszkriminatív jellegére, amelynek korrekcióját a parlamentnek szeptember végéig kell elvégeznie. Ez azért sem tűr további halasztást, mert miközben a nürnbergi törvényekben háborús és népellenes bűnöknek nyilvánított egykori csendőrség tagjait megsegítették, ugyanakkor az áldozataik egy részéről, mint például a nem harci alakulatoknál munkaszolgálatosokról tudatosan megfeledkeztek. Kizárva őket ezzel az Alkotmánybíróság mostani határozatáig az életüktől és szabadságuktól megfosztottak mindegyikét egyaránt megillető részleges kárpótlás lehetőségéből is.
2012-03-30
Magyar Hírlap
- két részlet, szerző nincs föltüntetve -.
Egy méltatlanul elfelejtett történet: Hogyan sikerült 1945-ben húsz magyar falut visszaszerezni a megszálló vörös hadseregtől? Egy fiatal magyar főhadnagy, Kecskési Tollas Tibor a második világháború végén az életét kockáztatta azért, hogy a Bereg vármegye déli részét megszálló Vörös Hadsereg visszavonuljon a trianoni határok mögé.
Tizenöt évvel halála után sokan már és még ma sem tudják, ki volt Kecskési Tollas Tibor költő, író, lapszerkesztő. Fényes csillag volt az ’56-os emigráció egén, aki egész életében tollal és fegyverrel harcolt nemzete szabadságáért és a magyar demokrácia megmentéséért. Emlékszem, amikor hosszú emigráció után meghívót kapott Sopronból és Vas megyéből egy szerzői est megtartására; hosszú vándorút után tért vissza gyerekkorának álmai színhelyére, Sopronba, melyet csaknem olyan lelkesen szeretett, mint szülőfaluját, a Borsod megyei Barcát.
(…´)
1966. február 25, Washington
Nyilatkozat
Alulírott Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazolom, hogy Kecskési Tollas Tibort az 1945-ös és 1946-os esztendőkből ismerem, aki akkor mint a demokratikus honvédség főhadnagya különleges megbízást kapott tőlem és a honvédelmi minisztertől, hogy a Bereg megyei orosz csapatok által megszállt és közigazgatásilag kisajátított községek elhurcoltjai érdekében felderítést végezzen. Kecskési Tollas Tibor ezt a feladatot a legnehezebb körülmények között mindvégig becsületes magyar munkával végezte még akkor is, amikor a katonapolitikai osztály és az államvédelmi szervek erre fölfigyeltek. Jelentései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori Szövetséges Ellenőrző Bizottság közreműködésével sikerült elérni, hogy a területeket újból visszacsatolják az anyaországhoz.
Tudomásom szerint a későbbiekben ez volt az igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az ÁVO megindított s mely később börtönbe juttatta.
Holmi – a folyóirat online kiadása
Gömöri György
(…)
1966-ban különös antológia látott napvilágot Münchenben. A gyűjtemény kemény kötésben, élénkpiros fedőlappal és több illusztrációval, köztük Kokoschka-rajzokkal jelent meg, 422 oldalon és a magyar mellett 26 nyelven. Kiadóként egy müncheni magyar újság, a Nemzetőr szerepelt, a kötet szerkesztője is ennek az akkor havonta megjelenő lapnak a főszerkesztője, Tollas (Kecskési) Tibor volt. Akit a fedőlapon olvasható cím (Gloria Victis 1956) nem informált eléggé a kötet tartalmáról, az a címlapról már pontosan értesülhetett arról, milyen gyűjtemény ez, mivel az alcím így hangzott: Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. Az ötvenhatos forradalmat főleg Amerikában írták „fight for freedom”-nak, vagyis szabadságharcnak, más európai nyelvekben ez a kifejezés nem szerepel, például a kötet francia alcíme L’Écho Poétique de la Révolution de 1956 volt, s a nyugati magyar szóhasználatban is volt némi különbség a baloldaliak által preferált „forradalom” vagy „felkelés” és a jobboldal által szívesebben használt „szabadságharc” között, de ennek a könyvnek az esetében senkit sem zavart az utóbbi. A Gloria Victis 1956, amelyben egymás mellett szerepeltek a különböző nyelveken írt versek és azok magyar fordításai, az egész magyar emigráció közös erőfeszítéséből született.
Ennek a könyvnek a szerkesztésében én is részt vettem, méghozzá szorgalmas „árnyékszerkesztői” minőségben. Mielőtt magáról a könyvről szót ejtenék, el kell mondanom, hogyan kerültem olyan helyzetbe, hogy újra segítenem kellett annak a Tollas Tibornak, akivel néhány évvel korábban éles hírlapi vitát folytattam, s akivel utána évekig nem voltam levelező viszonyban.
Tollast én a forradalom alatt ismertem meg, amikor 1956 október végén bejött az Egyetemi Ifjúság szerkesztőségébe, a bölcsészkarra. Ő akkor szabadult Vácról, és részt vett a politikai foglyok szövetségének szervezésében.. Ezután először Angliában hallottam, hogy lapot indít Nemzetőr címmel. Tollas másodmagával eljött Oxfordba, hogy az ottani magyar egyetemisták között is munkatársakat és előfizetőket toborozzon lapjának. A St Antony’s College-ban találkoztunk, Max Hayward ruszista egyetemi tanár barátunk társaságában, aki már akkor kicsit gyanakodva figyelte ezt a jó kiállású, a forradalomért lángoló, nálunk jó pár évvel idősebb, Ludovikát végzett férfit, aki csendőrtisztből lett 1945-ben honvédtisztté, majd két évvel később a váci fegyház foglyává. Mindenesetre oxfordi látogatása idején Tollas nyitott volt az „ötvenhatosok”-nak, tudta, hogy nélkülünk, budapesti egyetemisták nélkül nem lett volna forradalom, és gondolom, valamiféle olyan „nemzeti egység” lebegett lelki szeme előtt, ami – mint hamarosan kiderült – az emigráció körülményei között még illuzórikusabb volt, mint lett volna odahaza. A lap- és könyvkiadáshoz ugyanis pénz kell, és vagy amerikai, vagy emigrációs támogatás. Ha ez így áll, akkor nyilvánvaló, hogy annak a lapnak, amelyik magát ugyan „a szabadságharcos írók” lapjának nevezi, és főként önerőből akar létezni, a régi emigráció ízléséhez és igényeihez kell igazodnia.
A baj elég hamar, már 1957–58-ban elkezdődött. Igaz, Tollas összeállított két olyan versantológiát, az egyiket németül, a másikat olaszul (Im Frührot, München, 1957, Il Giardino Erboso, Firenze, 1959), amiben a Füveskert című antológia börtönköltőin kívül fiatal ötvenhatosok is szerepeltek (a német antológiában András Sándor, Kocsis Gábor és Vitéz György mellett nekem is volt két versem), de a Nemzetőr hangja lassan megváltozott, egyre inkább kezdett emlékeztetni a háború alatti jobboldali lapok hangvételére. A hírek között elszaporodtak a csendőrség „dicsőséges múltjáról” szóló híradások, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a lap mindazt, ami 1945-től történt Magyarországon, sommásan a „szovjet megszállás” kategóriájába sorolja. Mivel verseim és műfordításaim sűrűn jelentek meg a Nemzetőrben, állandó munkatársa voltam a lapnak, 1958 végén Tollashoz intézett hosszú levélben tiltakoztam a lap irányváltása ellen, a műkedvelő szerkesztési gyakorlat mellett külön kifogásolva egy Carlyleson álnevű szerző szélsőjobboldali hangú cikkeit.
Erre a levelemre semmiféle válasz nem érkezett, ezért kénytelen voltam 1959 tavaszán nyílt levelet intézni Tollas Tiborhoz, amelyet körlevél formájában elküldtem az összes többi magyar emigráns lap szerkesztőségének, azt gondolván, hogy levelemet a Nemzetőr úgysem közli. Kiderült, hogy májusi számukban mégis közölték – és mellé egy másik cikket, amiben a nyilasok támadták a szerintük nem elég radikális lapot. Ehhez még hozzájött Tollas válasza, amely egyébként sem engem, sem másokat nem elégített ki. Az Észak-amerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége például hosszú (de a Nemzetőrben nem publikált) levélben foglalt állást mellettem, annak a reményében, hogy a Nemzetőr szerkesztősége „megtér a magyar nép dicsőséges forradalmának szelleméhez”.
12.
Szunyogh Szabolcs főszerkesztő, Köznevelés
Féltem a MÚOSZ-t
Nemrég Beregszászban voltam. (Nem –on, vagy –ott, hanem: -ban. Ott így mondják.) A főtéren sétálva megszólítottam egy helybeli férfit:
-Tessék mondani, hol volt itt a zsinagóga?
Az illető nagyon készségesen vakarta a fejét.
- Balra az ott a református templom, arrébb áll a katolikus, ott hátul pedig talán tetszik látni, ott görögkatolikus templom tornya. De zsinagógáról nem tudok. Nem, kérem, itt nem volt zsinagóga.
A főtéren álltunk, a színház előtt. Azt hiszem, ez a legmagasabb épület Beregszászban. Ez volt a zsinagóga.
*
Nem egészen a szándékom szerint, de kikerült a nyilvánosság elé egy rövid szöveg, amit Kecskés/Tollas Tibor ügyében írtam. Azt hittem, az a pár sor csak a barátomnak szól, és a listára mindössze annyi kerül fel, hogy én is tiltakozom, ezért kicsit indulatosabban fogalmaztam és sajtópublicisztikában nem szokásos módon illetlen szavakat használtam, remélem, nem bántottam meg a szóhasználatommal senkit, de a legkevésbé sem akarom visszavonni. Az a helyzet, hogy sajnos teljesen egyetértek saját magammal, és ha már így esett, egyáltalán nem bánom.
Valami olyasmit írtam, hogy
1. a pasiról nem bizonyosodott be, hogy háborús bűnös, tehát, ha élne, szabadon járkálhatna az utcán és bárki szerethetné őt, nem vinné el ezért a rendőr;
2. a pasiról viszont bebizonyosodott, hogy csendőrtisztként a beregszászi gettó deportálásában részt vett, és 56 után egy harcias lapot szerkesztett Münchenben Nemzetőr címen, úgyhogy összefoglalva nem nagyon értem, mi az ördögöt keres ez a figura miközöttünk.
Most olvasom a MÚOSZ honlapján, hogy az Örökös Tagok Társasága valami elképesztően alacsony részvétel mellett úgy döntött, hogy az aláírók (akikhez utólag csatlakoztam) méltatlan támadást intéztek, továbbá aki tud valami új információt, az szóljon és ezzel vége is a történetnek, pont.
Szólnék, bár nem nagyon tudok új információt. Talán a jövőkép az lehet.
*
Elolvastam Nagybarca honlapján ennek az úrnak néhány versét (sajnos, műveltségem fehér foltja: eddig azt se tudtam, van ilyen nevű lény a világon, ez a Kecskés Tollas Tibor, ez nekem olyan volt most, mint egy szűzlánynak a Don Juan, hagytam, azt írja belém pennájával, amit csak tud és így történt.) Az általam elolvasott versek két dologról szóltak.
A: havas téli éjszaka, nagy hó, csillog a folyó jégpáncélja, otthon vár anyám ölelő karja, fölöttem a bethlehemi csillag, de jó is, hogy van a világon szeretet.
B: a disznó kommunisták még a tenyérnyi börtönablakot is bebádogozták, másutt, például Barcelonában barnabőrű lányok mászkálnak én meg itt kuksolok tizedmagammal egy zárkában, büdös szagok terjengenek, vigyázzatok, emberek, mert ezek a végén bebádogozzák az egész világot.
Mivel az utóbbi tíz percben szellemi képességeim szinte semmit se fejlődtek, ezúttal is pontokba szedve mondanám el megjegyzéseimet.
1.A költő elfelejtette megemlíteni, hogy nem azért volt bezárva, mert az igazságért, a nemzetért vagy a bethlehemi szeretetért szót emelt, hanem mert részt vett a beregszászi gettó deportálásában.
2. Az én nagybátyám ugyanebben az időben szintén egy hasonló zárkában volt elhelyezve, öt évet üdült Vácott és más szanatóriumi helyeken, tizenkét évre volt ítélve kegyelemből, azért kegyelemből, mert eredetileg kötelet kapott. Őt népellenes összeesküvésért és államellenes szervezkedésért ítélték el (angolra tanította a Brit Nagykövetség sofőrjét). Úgyhogy családilag tudjuk, milyen, amikor bebádogozzák a cella ablakát. Hat éves voltam, amikor 56-ban kiszabadult, tőle tanultam meg rajzolni (kis kenguru zsebében ül kis koreai, kis benzinpalackot dob nagy tankra. Ma is bármikor lerajzolom.)
3. Ja, és őt nem bizonyítékok, hanem bűncselekmény hiányában rehabilitálták később.
*
Összefoglalva: attól félek, barátaim, most kilépési hullám indul meg a MÚOSZ-ból. Ez a nyomorult Kecskési Tollas, vagy hogy hívják, ez meg van már halva, teljesen mindegy neki, szerepel-e az Örökös Tagok listáján, vagy sem, ez kizárólag nekünk számít.
Mit ajánlok? Először is nagyvonalúságot. Van egy régi mondás, miszerint „ne ítélj meg senkit, amíg nem voltál a helyében”. Persze nyilván azt képzeljük, mi vitéz magyarok vagyunk és vitézül is viselkedtünk volna anno, de ennek ellenére én azt mondom: adva van egy dzsentri fiú, sváb származás, nyilván németbarátság s némi kötelező úri antiszemitizmus a nevelésében, katonaiskola, csendőr lesz, 23 éves, basszus, hát kivezényelték kordonszolgálatra Beregszászban, az vesse rá az első követ, aki inkább főbelövette volna magát elvi okokból. Továbbá: ez a nyomorult korábban németelleneskedett, partizánokat támogatott, lefokozták, aztán meg amikor látta, mi történik, kérte az áthelyezését Tiszaújlakra. (Ez az ő verziója, egyáltalán nem biztos, hogy igaz, lehet hogy nyilas volt és ahogy a tanuk mondták, kegyetlenkedett a deportáltakkal, megerőszakolta a zsidó nőket és így tovább, de ez nincs bizonyítva, ne vegyük figyelembe.) Ha ez az ember, amikor emigrál (még akkor is csak 36 éves!) azt írja: gyerekek, most már nincs a fejem fölött az akasztófa kötele, most elmondom, mi történt. Engem becsaptak, megtévesztettek, szörnyűségek végrehajtásában segédkeztem, szégyellem és bánom, tanuljatok a sorsomból, ne tegyetek ilyesmit, mert nagyon rossz hely lesz a világ. Ha ezt mondja, én azt mondom: kedves Tollas bátyám, méltóztassál helyet foglalni itt az asztalomnál, kérlek alássan, talán töltenék egy pohárka bort és beszélgessünk. Ezt mondta? Vagy mást mondott? Lapozzuk fel a Nemzetőrt van-e benne ilyen önszembenézés. Vagy kommunistázás van, bolsevikozás van, jobboldali fröcsögés van.
Másodszor pedig azt ajánlanám, hogy azért ne felejtsük el, a mi tagjaink is emberekből vannak. Sebekkel, emlékekkel, szorongásokkal, félelmekkel. Nem a pálya szélén álldogáló outsiderek ezek, hanem újságírók, közéleti lények, akik morális térben végzik munkájukat. Nyilván ki így, ki úgy, de én most azokra gondolok, akik esetleg most azt gondolják, Szövetségünk viselkedése zavarba ejti őket. És megkérdik maguktól, akarnak-e egy zavarbaejtő szövetség tagjai lenni.
*
Beregszász 42 százaléka volt zsidó. Az ő templomuk volt a legnagyobb abban a városban. Ma ez a templom körül van véve betonfallal, átnevezték színháznak és bezárták örökre. A város egy szegény, nyomorult, tönkretett település, óriási teherautók dübörögnek éjjel-nappal keresztül rajta, kutyák ődöngenek az utcákon és mindenhol sár van, az ember cipője fűzőig csupa sár lesz egy rövidke séta után is. Az ember csak talpal ebben a valamikori kis tündérkertben, ebben a kárpátaljai kis mezővároskában, talpal, talpal és sírni támad kedve.
Én egy korrekt Szövetség tagja akarok lenni. Persze, tudom, vannak közöttünk is, akik prostituálták magukat, akik ilyet írtak, meg olyat írtak érdekből, akik hízelegtek, helyezkedtek, zsebre dugtak ezt meg azt, akik köpenyeget forgattak ijedtükben és így tovább, és így tovább, és ez biztosan nem szép dolog, de belefér ebbe a szóba: mi. Az vesse ránk az első követ, aki azt képzeli, mi csináltuk a XX. századot ilyenre.
Nem, ezt a szép századot mások csinálták ilyenre. Ezeket a másokat úgy hívom: ők.
És ők ne üljenek le a mi asztalunkhoz.
Ezt tudnám javasolni. Hogy ezt fontolja meg, az, aki Szövetségünkről dönt. És ugye, teljesen szalonképesen beszéltem, nem használtam illetlen szavakat.
De gondoltam, barátaim, de gondoltam.
Időközben a MÚOSZ „kiköszörülte” a csorbát, s mint hírlik, a 2009-es Évkönyvben az egykor Beregszászon zsidók deportálásában közreműködő Kecskés Tollas Tibor neve olvasható az élők sorából eltávozott örökös tagok között. Ami mégis csak valami ahhoz képest, hogy egy évvel korábban még Kecskés Tibor és Tollas Tibor néven találkozhattunk neveivel. A bökkenő csak az, hogy nevezett úr 1997-ben, kevéssel a halála után Tollas Tibor néven lett a magyar újságírás hallhatatlanja. Ez pedig, akár hogy olvassuk, se nem Kecskési Tibor, se nem Kecskési Tollas Tibor. A többi stimmel.
Népszabadság 2012 09 01.
Romsics Ignác történész
Huszadik századi traumáink: Trianon és a holokauszt
(…)
„Arról, hogy Horthy megfelelően döntött-e akkor, amikor Klessheimben hozzájárult a németek bevonulásához, és a helyén maradt, megoszlanak a vélemények. Abban azonban nem lehet vita, hogy „ az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adni” a Sztójay-kormánynak, ahogy ez az 1944. március 29-i minisztertanácsi ülésen elhangzott, tipikusan pilátusi magatartás volt. Horthy felelőssége a vidéki zsidóság gettósításáért és május 14-én megkezdődött deportálásukért ezért megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy a magyar közigazgatásé és csendőrségé is, amely az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló Judenkommandó elképzeléseit végrehajtotta. (…)
2002. szeptember 23.
Lezsák Sándor
Élő Archívum
Történelmi szemle, 1.évfolyam 1.sz.
(..)
A hatvanas évektől tudatosa gyűjtöttem össze azt az anyagot, amelyet a Lakiteleki Népfőiskolának ajándékoztam. Ez a bőséges és sokrétű irattár, a lakiteleki találkozások, a szamizdatos irodalom és az MDF történelmének első éveit részletesen dokumentáló anyag lett az alapja annak a naponta gyarapodó gyűjteménynek, amely immár ezernél több irattári dobozban, 800 hangkazettán és több mint 300 video kazettán őrzi az elmúlt negyedszázad ellenzéki megnyilvánulásait és a rendszerváltó történéseket. Mindezt jól kiegészíti az egyre bővülő emigrációs gyűjteményünk, amelynek alapját a Hazáért 1945-től napjainkig című kiállítás anyaga jelenti. Ezt Szörényi Éva és Tollas Tibor adományozta a Népfőiskolának.
Ahogy a múltat nem lehet eltörölni, úgy lezárni sem. A közelmúlt élő, eleven archívumából ma is időtálló gondolatot, meg nem valósított, befejezetlen törekvések élnek bennünk tovább. Ez a folyóirat a Rendszerváltó Archívum legyen a jelenvalóságra ható szellemi műhely!
A múlt folytatódik.
Szentendre, 2012. szeptember
-->
- Emléknyom [24]