Galambdúcnak épült, ám most fülbemászók
s csótányok lakják; ilyen a fejem.
Lábam hiába keresi a gázlót −
cél? Kétes, s végképp nincsen értelem.
Menekülni − ez nem cél, csupán ösztön.
Egy idő után sivár és kevés.
Ez a rend: fanfár csak olyat köszöntsön,
aki valódi énje kapuján belép.
Beköltözik, s tudja, hogy itt van otthon.
Saját ereje sosem hagyja el
− könyvet ír, nőt hódít, húst süt roston:
kételyeire tettekkel felel.
Én, mint a farkas a gidáknak házát,
kerülgetem, mi „jog szerint enyém”.
Nem ott őrzik tán lényem egyszeri csodáját?!
Ha bejuthatnék, megtekinteném.
Semmi gomolyog körülöttem, így hát
mint hideg űrbe kitett, rettegek.
Történetemet horror-napok írják,
míg a fásultság ledönt s eltemet.
Unom a verkli belső párbeszédet,
mely túlcsócsált falatként föl se le;
miben bízhatnék, ha egyszer az énnek
végveszélyben sincs mentő ötlete!?
Kicsit hibáztam, de azt kitartóan:
szabadságomból készült börtönöm −
jövőm sötét köd, és én pusztulóban,
volt hajlékomban nincs már kő kövön.
A vesztes árnyékán túl nem ugorhat:
az ész letette kardját, jogarát −
kiürültem; az egykori galambdúc korhadt,
férges, s nincs galamb, nincsen olajág.
- Vers [5]