Már elment a Mesijás?

Borbély Szilárd [1]

A kicsit mindig rám hagyják. Nekem kell ringatni. Mi úgy mondjuk: rőszölni. Hintáztatom a bölcsőjében. Szeretném abbahagyni, de félek. Ha abbahagyom, ki fogok kapni. Közben meg sír. Mindig sír. Bömböl. Vörös a feje, és ordít. Nincs foga. Csupa ránc az arca. Lila a feje az erőlködéstől. Egészen olyan, mint a puccos egereké. Undorodom tőlük. Az egérfészkek leggyakrabban a széna alól kerülnek elő. A kisegereket villával szoktam átszúrni, és kiviszem a ganédombra. Teszek rájuk egy villa szart. Az a temetésük. A verébfészekből kihullt fiókákkal is ezt szoktuk csinálni. A puccos verebekkel. Mind lila és vékonyka. Látszanak a bőr alatt az erek. Az eresz alól potyognak ki. Nagy a fejük, hatalmas kék golyó a szemük. Még nem tudják kinyitni. Vaksik.

Ottó azt mondja, tapossunk rájuk. Nekem nem volt erőm azt csinálni. De aztán Ottó se merte. Keresett inkább egy nagy követ, és azt rájuk ejtette magasról. Nem nézett oda. Én se néztem oda. Összelapultak szépen. Néztük, ahogy kifolyt a belük. A szemük kiugrott a helyéről. Egy kicsi golyó volt a porban. A kölyköket el kell pusztítani. A macskakölyköket vízbe szoktuk fojtani. Minél kisebbek, annál könnyebb lenyomni őket. Még nem karmolnak, amikor néhány naposak. Akkor kell lenyomni őket a vederbe. Vagy kinn az udvaron a vályú poshadt vizébe. Kicsi víz is elég, csak az orruk legyen benne. Tavasszal egyszerűen csak bele szoktuk hajítani a budiba. Ahová a záptojásokat hordjuk ki. Akkor belefulladnak a szarba. Nyáron a gázolajos hordóba nyomjuk bele, amelyet az eresz alá teszünk, mert abba gyűjtjük az esővizet öntözni. Ha már nagyobbak a kölykök, akkor zsákba rakjuk őket, és úgy kell valami kőhöz odaverni őket. Vagy betonhoz.

Az öcsémet is el kellene vinni valahová. Mondtam anyámnak, hogy miért hozták ide. Ő meg azt mondja nekem, hogy szeressem. Mert a testvérem. A gólya hozta.

„Miért pont ide”, kérdem, „itt már vagyunk elegen. Vitte volna odébb, ahol még nincs gyerek. Ott biztos örülnének neki.”

„De ezt nekünk küldték az angyalok”, mondja anyám.

Nem értem, mi köze ehhez az angyaloknak, ha a gólya hozza a pulyát. De ez az egész nem igaz, ezt már Ottó is mondta.

„A macskakölyköket se a gólya hozza, hanem a kandúr megbassza a szukamacskát, és attól vannak a kölykök.” A nagy fiúk nem hisznek a gólyamesében.

Anyámnak azért megígértem, hogy szeretem az öcsémet. Könyörgött, hogy ne bántsam.

Csak ne sírna folyton.

A múltkor anyám kikísérte a postást, akkor adtam a kicsinek túrós haluskát. Épp azt ettem. És amikor kiment az anyám, villával tömtem a szájába. Jó szalonnás volt. Abba is hagyta a bőgést. Kétoldalt lepotyogott a túró, meg a tészta is, mert nem fért bele mind. Kezdett rángatózni, de eléggé csendben volt. Most nem sírt. Amikor visszajött az anyám, odaugrott és felkapta, úgy rázta ki belőle a haluskát, hogy a lábánál fogva lógatta, és ütögette a hátát. Láttam, hogy most meg akar verni, de aztán nem mert. Sírt. Többet nem etethetem, azt mondta. Nagyon megijedt. De most legalább tudja.

Megáll a bogár. Figyelem, ahogy megmerevedik. Fekete minden része. A hátán hosszában barázdák vannak. Megcsillan rajta a fény. Meg se moccan, úgy várakozik. Majd mászik tovább. A fal és a beton találkozásánál araszol előre. Ha egy mélyedést talál, megpróbál bebújni. Kaparászik a lábával, erőlködik. De csak nem fér be. Megint vár. Lapít sokáig. Majd mászik tovább. Próbálkozik megint, keresgél. Időnként megmerevedik. Minden repedéssel próbálkozik. Néha megpróbál felmászni. Ilyenkor még egy araszra sem sikerül neki. Visszapottyan. Tompán koppan. A hátára esik. Megint megmerevedik. Aztán meg kapálózik a lábaival a levegőben. Az erőlködéstől pörögni kezd. Néha megbillen, de nem tud átfordulni. Ilyenkor hirtelen megint mozdulatlan lesz. Várakozik. Majd újrakezdi a pörgést. Figyelem, ahogy végigtapogatja a fal melletti járdát. Időnként meggondolja magát. Visszafelé megy. Nem értem, pedig már járt arra. De elfelejti. A bogarak buták. A tyúkok is buták. Mintha nem járt volna ott, ugyanolyan izgalommal próbálja végig a repedéseket. Nagyon szeretne elbújni. Tűz rá a nap. Dél múlt nemrég. Már harangozott az öreg Pintye. Fokhagymás pirítóst kaptam, mert nincs más. Éhes vagyok, ülök a járdán. Anyám kizavart. Tetszik, ahogy a hátán pörög a bogár. Egy kis ággal megfordítom. Nézem a kapálózását. Amikor elunom, odanyújtok neki egy ágacskát. Bizalmatlanul megkapaszkodik benne. Bizalmatlan, de nem engedi el. Megfordítom. Akkor folytatja a rejtekhely keresését. Teszek az útjába egy nagyobb lapos kavicsot. Mindig van a zsebemben egy lapos kavics. Gyűjtöm őket a kacsázáshoz. A vályogvető gödörnél szoktunk kacsázni. A bogár bebújik alá. Végre nem tűz rá a nap. Árnyék van. Megnyugszik. Még azért várok egy kicsit. Majd hirtelen le­emelem róla. Kapálózni kezd megint, ahogy fényt kap. Nem érti, mi történt.

A nagyok gyászbogárnak hívják. Nem szeretik, ha megjelenik a háznál. Anyám is azonnal rátapos. A lábfejét jobbra-balra forgatja. Belepasszírozza a betonba vagy a földbe. A pincebogárra hasonlít. Azok vermekben, pincékben élnek. Nagyobbak, és mindig büdösek. Téglával vagy kővel lapítom őket össze. Fehér pép buggyan ki belőlük. Undorító. A szaga fertelmes. Gyűlölöm a fekete bogarakat. Ezért gyötröm ezt a gyászbogarat is. Ki akarom fárasztani. Azt várom, hogy mikor adja fel. De nem adja fel. Elunom. A sarkammal taposok rá. És tekergetem rajta a lábam jobbra-balra. Ahogy a nagyoktól láttam. Aztán köpök egyet. Anyám mindig köp, ha valami undorítót kell csinálnia. Utána köp egyet. Ha nincs nyála, akkor csak úgy tesz. Akkor csak azt mondja, hogy pffű! Mint amikor dögöt találunk menet közben. Átlépünk rajta, és anyám köp egyet. Nagy zöld legyek dongják. Ilyenkor néhány hangosan felröppen. Sokszor csak úgy tesz, mintha köpne. A hangot ismétli meg, a köpést kísérő hangot. Ez az undor és a megvetés kifejezése nála. Meg a gyűlöleté is.

Megyünk és hallgatunk. Valahová mindig megyünk, és közben hallgatunk. Ritkán beszélünk. Sokat gyalogolunk. Rossz a cipőm. Nyomja a körmömet, mert kicsi. Ha már nagyon nyom, akkor ki szoktam vágni az orrát ollóval. A bütyök ujjamat kiszabadítom, hogy a köröm ne gyulladjon be. De néha így is begyullad. Mindig használt cipőket hordok. Vagy a nővéremét, vagy valaki másét. Minden cipő rossz. Legjobban mezítláb szeretek járni. Mi úgy mondjuk, hogy meztéláb. Amint kitavaszodik, pucér lábbal járok. Hamar megkeményszik a talpamon a bőr. Péter-Pálra már tudok menni a tarlón is.

„Olyankor csúsztatni kell az embernek a talpát. Nem lépni, hanem kicsit előrefeszíteni a lábfejet, és csúsztatni”, mondta Máli. Máli a nagynéném. Az apám nővére. Málinak olyan kemény a talpa, hogy az éles kőzúzalékon is tud menni. A kemencéből kicsapó parazsat eltapossa. A csikket is el tudja taposni. A felpúposodott, bugyborékot vető, forró aszfalton is képes menni, ahol megolvadt a szurok. Szent Illés napján már minden olyan forró, hogy szinte süt.

A cipőket nem szeretem. Ha veszünk nagy néha egyet, akkor két-három számmal nagyobbat veszünk, amiben csúszkál a láb. Az orruk vattával van kitömve. És úgy járok benne, mint a bohóc. Nagylábú bohócként lépegetek, és ettől a lábikrám elfárad. Nagyokat kell lépni, természetellenesen mozgatni a lábfejet. Ettől előbb-utóbb izomlázam lesz. Az inak hamar elfáradnak. Az a nagy ín hátul, a horgas ín. Mi úgy mondjuk, hogy a hargasinam. De inkább valakitől kapjuk. Nekem leginkább a nővéremét kell hordanom. Kinevetnek, mert lányruhát viselek. Ami nagyon lányos, azt nem akarom felvenni. Néha megkönyörülnek rajtam. De inkább nem. Lányos ruhában járok. A fiúk azt mondják, lány vagyok. A nővérem nem vigyáz a ruhákra, nekem aztán még jobban kell, hogy még az öcsémnek is jó legyen majd.

„Vigyázz a ruhádra”, mondja anyám, „nem tudunk másikat venni”, mindig ezt hallom.

Azt mondogatom magamnak, hogy csak a nyárfáig kell kibírni, onnan már közel van. Vagy a hídig. Mindig valami közelebbi célt kell kitűzni. Mert mindig menni kell valahová. Közben télen fázok, nyáron melegem van. Nyáron nagyon szomjas leszek. A kulacsban a mezőn felforr a víz. A fonott korsóban jobban eláll. A zöld üveg megvédi a naptól, azt mondják. Mindenki zöld üvegbe teszi a vizet. Ha ki vagyok tikkadva, nem kívánom, de muszáj meginni. Sokszor esik az eső, télen meg a hó. A szemembe csap a zápor. Hegyes tűként karcol a hódara. Mindig menni kell valahová. Mindig megyünk valahová. Hol ki a földekre, hol fel a faluba, nagyapámékhoz. Mi az Újsoron lakunk, nem az Ófaluban. Az Újsor lent van, mi úgy mondjuk. Mert hogy tényleg lent van, egy lecsapolt mocsárra épült. Régen Bivalyfürdőnek hívták. A föld itt tavasszal büdös. Mocsárszaga van. Mindig örülök, ha felmegyünk nagyapámékhoz. Máli és nagyapám, ők ketten laknak az ősi portán. Segíteni kell nekik. Vagy a munkaegység miatt, hogy Málinak meglegyen a nyugdíja. A téeszben munkaegységet számolnak. És folyton veszekednek rajta, mert mindig másként számolják ki. Mi meg mindig megyünk valahová. Valahol mindig dolgozni kell. Vagy a kertben, vagy az udvaron, vagy a házban. Játszani szeretnék, de azt nem lehet.

„Ha kifőztem, megyünk segítni Málinak! Úgy készüljetek”, mondja anyám. „Te adj inni a tyúkoknak!”

„Jó”, mondom, de tudom, hogy nem jó.

„Te meg szedd össze a tojásokat!”

„És ha kész vagyok vele, olvashatok?”, kérdem anyámat.

„Nem. Ha azzal is kész vagy, fejtsél málét, majd daráld meg. Te meg vágd össze a csalánt a libának,” Mi csinárnak mondjuk. „Keverd össze a kásával, hadd érjen meg, mire hazajövünk. Úgy jobb szeretik. Akkor már nem marja annyira a torkukat. Aztán takard le őket a dróthálóval, nehogy elvigye a héja vagy a szarka…” És így tovább. Anyám mindig újabb munkát ad. Ha az egyikkel kész vagyok, ott a másik. Soha sincs vége. A nővérem a kicsire vigyáz. Közben tereget, kicsipeszeli, aztán majd beszedi a ruhát. Összehajtogatja és kivasalja, szétválogatja és elpakolja őket. Közben én megpucolom a krumplit meg a hagymát, mert kötött leves lesz tört krumplival, mondja anyám.

Nagyapám kedvence a kötött leves, az ő kedvéért csinálja anyám. Néha beleköp, amikor nagyon mérges rá. Azt hiszi, nem látom.

A földes konyhában mindig érezni lehetett a talajban áramló vizeket. Az árkok tele vannak ilyenkor. Tavasszal megáradnak, hozzák magukkal a közeli erdő és a távolabbi folyó illatát. Ilyenkor az egész évben kicsi folyó, amely a forró nyári napokban egyes helyeken patakká szelídült, hirtelen hatalmasra nőtt. Elöntötte az árterületet, és még sebesebben kanyargott, mint máskor. Pedig akkor is mindig sietős volt az útja. Sebesen futott, magával ragadva fákat, innen-onnan felszedett limlomot. Néha dögöket cipelt magával. Boldogtalan, felpuffadt hasú teheneket, birkákat. Kifordult szemük fehérjét lehetett csak látni. Néha felbukkanó turcsi orrukat. Romániából jött, ahová átláttunk. A hegyeket láttuk.

Azok ott már a máramarosi hegyek, mondta a nagyapám. Az egyik halványkék hegyen látott fehér folt izgatott bennünket a leginkább.

„Mi az a folt ott”, kérdezgettünk.

„Sóbánya”, mondta nagyapám. „Ott bányásszák a sót, azért olyan fehér”, mondta. Nagyapám nem járt arra. De nem kételkedett benne. A folyó is valahol arra ered, azokban a hegyekben. A falu félt a folyótól. Ilyenkor, újra és újra aggodalommal töltve el, régi elbeszélésekre gondoltak vissza, még nagyapáik vagy ükapáik idejében történt borzalmakra, amelyeket a hosszú és üres esték formáltak véglegesre, olvasztottak egybe. A falu egyszerre emlékezett és felejtett. Közben pedig szétválogatta a fontosat a kevésbé fontostól, a rosszat a jótól. Az emberek, akik itt születtek, nem akartak máshová menni. Az akarás sem merült fel bennük, az, hogy lehetne máshol másként is élni. Másutt alapítani családot, ott építeni házat, távol a folyótól, olyat, amelyet nem kell minden tavaszi áradáskor félteni. De mi nem vagyunk parasztok. Én el fogok menni innen, mondom magamban. És elviszem az anyámat is, ha nagy leszek.

A vizet itt soha nem itta fel a föld, mert lépten-nyomon vízfolyások szabdalták a mezőt, kicsik és nagyok, folyók és folyócskák, árkok és vályúk, erek és csatornák. A csatornát mi vájásnak mondjuk. A síkság itt még elég közel van a hegyekhez. Látni lehetett őket, mint egy kéklő fátylat a horizontra felaggatva. A hegyekből lerohanó víz itt még mindig sietni akar, de hirtelen ellenállásba ütközik, ezért kerülőutakat keres. Kezdetben kis kitérőket tesz, aztán meglassul, majd egyre nagyobb hurkokat vet. Fentről nézve olyan ez, mint amikor a szalagnak egy szálát valaki meghúzta, és ettől a folyók és folyócskák kék szövete buggyot vetett. Fodros, bodros kacskaringókká vált. Így terelgette az Örökkévaló, áldott legyen a neve, ezeket a vizeket évmilliók óta ezen a síkságon, akárcsak a nyájaik után lustán lépegető juhászok terelgetik errefelé juhaikat. A vizek itt mindenütt jelen vannak, alig is lehet kikerülni őket. Hidakat kell keresni, gázlókat, kompot, hogy haladni lehessen. A levegőben mindig pára lebeg. Hajnalban köd rejti el a fákat, az erdőket, a mocsarakat. Este harmat szállja meg a fák, bokrok, füvek leveleit. Az erdőkben a lehullott lombok alatt lapulnak meg a vízek, a kutakban kéznyújtásnyira vannak. Nem is kell az év nagy részében lánc vagy ostor, ha meríteni akarsz belőlük. Ezért fedik el a gyerekek elől deszkákkal. Ezért tiltják őket el a kutaktól rémtörténetekkel, hogy minden kútban lakik egy gonosz béka, akinél kötél van. És aki a kútvíz kör alakú tükre fölé hajol, azt berántja, le a kút fenekére. A mese hihetetlen, mégis félelmetes. A kíváncsiak a kút közelébe merészkedtek, de belenézni csak az igazán bátrak, a vakmerők tudtak. A felnőttek így védték a gyerekeket, ahogy őket is, amikor még gyerekek voltak. Soha semminek se lesz vége. Minden hibát végtelenszer megismételnek az emberek. A felnőttek féltek a gyerekektől, mert tudták, hogy ők is voltak gyerekek. Aki tanácsot ad, az csapdába csal. Soha se bízz benne. Mert itt senkiben sem bízhatsz.

„Mert a víz lakta ezt a síkságot mindig”, mondta apám. „Járt egyszer egy öreg rabbi Mózeséknél, az beszélt erről. Azt mondta, hogy hamarabb volt itt, mint hogy emberek jöttek volna, az egykor hatalmas erdőségek vidékére. Ez az Erdőhát. A hatalmas tölgyesek, a rezgő levelű nyárfák birodalma. A vízpartokat kísérő fűzfák közé óvatosan merészkedtek. Az ide-oda kanyargó vizek világába, ahol tavasszal a mérgező gyöngyvirág a tölgyesek aljában bódító illatot lehel. Hagymája ott lapul aztán a víz áztatta talajban. Méregzöld tölcsérlevele egész évben gyűjti magába a hajnali harmatot. És bármelyik napszakban hajolsz fölé, a feltekeredő levelek alján, a szár közepén mindig láthatsz apró vízszemet hunyorogni az ég felé, amely terád kacsint. A föld ugyanis itt mindig vizes. A mohos föld nem tudja magába szívni a nedvességet, hiszen csupa agyag. Zsíros és nedves agyag. A színe sárgás. Néhol fekete, mélyfekete, ami nem vezeti le a felszíni vizeket a mélyrétegekbe. Oda, ahol futóhomokrétegek, a vándorló homok rejlik. Erről a homokról mesélnek a kútásók babonásan. Mert rettegnek ettől a homoktól. Ahogy a betongyűrűket engedik le, áttörve az agyagot, és elérik a homokot, akkor kell nagyon észnél lenni. Az agyag alá érve a homok ragadja magával a víz után kutató embert. Beomlik mellette, eltemeti, és sosem találják meg, mert magával sodorja, magához öleli őket. Ott lenn a mélyben vándorol a finom sárga homok. A felszín alatt, a két-három méter agyagréteg alatt ott van a homok. A homok után a kavics, amit hajdan hordtak ide a folyók a távoli kék hegyekből. Ez a bizonytalan alapzat, a mozgó föld, amelyen élünk. Ezen állnak a házak, a templom. Fövenyre építettünk, vándorló homokra, sodró, fodros vízre. Lenn a mélyben egy másik, titokzatos vízrendszer áramlik. A folyók és folyócskák egy része valahol a felszín alá bukik, és ott folyik el a házak, a magtár, a templom, a kövesút alatt. Hömpölyög tovább a temető, a dögkút, a domb alatt lapuló külső falu felé.

A fent járó ember nem is sejti, hogy lassú sodrással mozgó folyó felett lépked. Ha ez a mélység megnyílna, eltűnnének a házak, a fatornyú haranglábak, apró templomok, amelyek lassan ezer éve itt állnak. Téglából rakták őket, az agyagot égették ki hozzá, mert kő ezen a vidéken nem akad. Itt csak a vizek vannak mindenütt. Agyag és sár. A földön, a levegőben, de lent a mélyben is. De hála az Örökkévalónak, áldassék a neve, aki nem engedi, hogy onnan alulról feltörjön a mi világunkba.” Így fejezte be a rabbi a beszédet a szombati gyertyák fénye mellett, amelyek meg-megrezdültek, ahogy beszélt, mélyet sóhajtott, fulladozó módjára kapkodott a levegő után minden lélegzetvételkor. Az ablaktőcce bádog vízvetőjén kopogott az eső. Hangosan zuhogott. Szakadatlan esett egész nap, mintha a vízözön készülne megint a földre támadni. A rebbe távolra nézett, nagyon távolra. „Az első világot a tűz pusztította el. A másodikat a levegő. A harmadikat a víz. A mienket a föld fogja elnyelni”, mondta a rabbi. Az asztalnál szorongó csend honolt. Goga és a húga mocorogni kezdtek, mert most újra felébredtek. Jobban befészkelték magukat a felnőttek ölébe, ahol eddig szunyókáltak. Elnyomta őket az álom, amíg a vendég rabbi beszélt. „Nemsokára eljön a pusztítás atyja, hogy segítse a fiát, akit Malkhutnak neveznek”, mondta, és nem volt félelem a hangjában, inkább bujkáló szomorúság. A mese keltette merengés lassan szétoszlott a gyerekek szemében, és ekkor valaki megzörgette az ajtót.

„Mindannyian összerezzentek. Mózsi sápadtan nyitotta ki az ajtót. A küszöbön átlépve érezte, hogy valami puha van a talpa alatt. Valami, ami máskor nem szokott ott lenni. De akkor már mi is éreztük, felismertük a szagot.”

„»Már megint disznószart kentek ide«”, mondta apám. Hallgattunk. Nagy levegőt vett ilyenkor, ha erről mesélt. Utálta, mert neki kellett eltakarítani. Ment a lapátért, port szórt a szarra, és a vesszőseprűvel kaparta fel rá. Vitte hátra, ahol a ganédomb volt. A kútból vizet húzott, csak félig, mert alig bírta el. „Tízéves sem voltam még, nekem kellett leöntenem, hogy a víz lemossa. Engem hívtak át akkor már évek óta, hogy meggyújtsam a sólet alatt a tüzet. Hogy meggyújtsam a lámpát. Befűtsek. Meg volt rakva a kemence, csak alá kellett gyújtani. Nekik a szombat miatt nem lehetett. A disznószart se takaríthatták el. Mert az tisztátalan. A faluban sábeszgojnak csúfoltak érte. Nem bántam, mert mindig kaptam valamilyen ajándékot. Mózsi úgy szeretett, mintha az unokája lennék”, mondta apám.

„Egyébként Feri bátyádék, meg Sanyi, meg Mihály bátyád csinálták a heccet. Feri volt a leghangosabb köztük. Aztán mind nagy kumunisták lettek. Nagyapád akkor a Gyilkos-tónál üdült”, és úgy hagyta félbe a mesélést, mint aki maga sem érti azt, amit elbeszélt. És most utólag keresi benne az összefüggést. De nem találja.

A földek szikesek vagy agyagosak. Vagy kirohad, vagy kiszárad minden. De soha sincs jó termés. Ha esik, akkor kirohad minden. Ha meg nincs eső, akkor kiszárad. Meg van átkozva a falu, azt mondják az öregek.

„Nem rossz föld ez”, állítja nagyapám. „A kumunisták teszik tönkre.”

Feljebb tolja a kalapját.

„A Bivalyfürdőbe nem lett volna szabad házat építeni. Mondtam apádnak is. De sose hallgat rám. Mert nem a földdel van a baj. Olyan határ van itt, hogy csak na. A mi földünk a Fornyoson volt. De azt tudni kell, hogy mit hova kell vetni. Anyád nagyanyjának, a vén Jusztiéknak meg az úton túl, a Hömbörgetőben volt néhány holdjuk. Azt nehéz szántani, mert agyagos. Ott csak hömbörgeti a földet az eke, az állat meg majd megszakad bele. De termett az is annak, aki értett hozzá. Aki szereti a földet, azt a föld is szereti”, mondja a nagyapám, és ebben megnyugszik. Hallgat. Időnként beleszív a pipájába, és nagyokat köp. Aztán megszívja az orrát. Krákog. És kiköpi a slájmot. A kumunistáknál mindig köp, amikor róluk beszél.

„Ezek meg azt hiszik, az élet fenékig tejfel, oszt csak nyalni kell”, mondja. Nem tudom, kikre gondol. A kommunistákra vagy apámékra.

Otthon anyám is szokta mondani apámnak.

„Nyalni kell. Értsd már meg, hogy nyalni kell. Aki tud nyalni, azt békén hagyják.”

„Akkor nekünk felkopik az állunk”, mondja apám.

„Az is a te bűnöd lesz. Gondoljál arra, hogy családod van. Akkor könnyebb.”

De nem könnyű. Apám részegen jön meg estenként, anyám meg csendesen sír, ringatja a kicsit.

Mély árok van a portánk előtt. A Bivalyfürdőt ezzel csapolták le. Régen itt csak buboricska nőtt, meg bürök. Tavasszal színültig megtelik vízzel. Olyankor csigák úsznak benne. Fekete vízi csigák. Ülök az árok partján, és nézem a csigákat. A talpammal csiszolom az árok oldalát. A föld kifényesedik, nedvesség gyöngyözik rajta. Néha a nővérem is ott ül. De ritkán vagyunk jóban. A lányok nem játszanak a fiúkkal. Én sem játszom vele. Inkább figyelem a csigákat. Feketék, ragacsosak, nem olyanok, mint a kerti csigák. Sodorja őket a víz. Árvízkor újabb fajtákat hoz az áramlás. Akkor visszafelé is folyik az árokban a víz. A Túr felől jön fel. Seprűnyélre szegelünk konzervdobozt. A doboz aljára százas szeggel lyukakat ütünk, hogy alul kifolyjon a víz. Szűrjük vele a vizet. Ezzel halásszuk ki a csigákat. Egy nagy befőttesüvegbe gyűjtjük őket. Nem tudjuk, mit esznek. A nagyok azt mondják, vízi növényeket. Rakunk be azt is. Egész nap szemmel tartjuk őket. Aztán elfelejtjük, mert a kitelepítésre készülünk. A Rámpán mondta a hangosbemondó, hogy ki fognak telepíteni minket. Kis kézipoggyászt vihetünk csak magunkkal, egynapi hideg élelmet, azt mondták.

Sanyi bátyám, a kisbíró is kidobolta. És azóta mindennap, hogy legyünk állandóan útra készen, bármék pillanatban sort keríthetnek a kitelepítésre. A férfiakat már elvitték. Anyám azt mondja, hogy valahol a gátakon dolgoznak. Homokzsákokkal erősítik meg a Sárrégert és a Túrt.

Anyám reggel ad pénzt, és mindennap veszünk egy doboz tejfölt. Mi téfelnek mondjuk. Hogy legyen mit enni. Ez hideg élelmiszer. Anyám nagyon fél. A nővéremmel nyugtatgatjuk, hogy nem lesz semmi baj. Katonai helikopterek repülnek át felettünk. A Rámpáról integetünk nekik. Visszaintegetnek. Időnként furcsa járművekben katonák jönnek. A Rámpán kiskatonáknak mondják őket. Fiatal férfiak. A lánctalpas járművet kétéltűnek mondják, mert tud úszni is a vízen. Ezt szeretném kipróbálni. De még csak bele sem ülhetek. A nővéremmel nagyon várjuk az árvizet, mert akkor talán majd beleültetnek. Anyánkat azzal vigasztaljuk, hogy akkor legalább itt hagyhatjuk a falut. Elmehetünk végre. Most ennek örül. De addig is halászunk az árokban.

Néhány nap múlva büdös lesz a befőttesüveg a csigáktól. Fertelmes büdös dögszaga van. A csigák fenn lebegnek a tetején. Visszaöntjük őket az árokba. Mintha úsznának, de csak a víz sodorja őket.

„Mi vagyunk a csigák”, mondja a nővérem.

„Miért mondod ezt”, kérdem tőle.

„Te ezt nem tudhatod, te fiú vagy”, vágja rá.

„Mi az, hogy a fiúk nem tudhatják, te mit tudsz, amit én nem tudhatok”, ordítok vele.

„Csak, mert a fiúk mind buták”, mondja.

Ezt anyám szokta mondani, amikor a nővéremmel sutyorognak, és én is szeretném tudni, miről. Anyám a nővéremet szereti jobban. Na meg az öcsémet, mert ő a Kicsi.

„A lányok a buták. Meg pisisek. Ha nagy leszek, majd jól megverlek”, mondom. A csigákat kiöntöm az udvarra. Összetaposom a házakat. Nyálkás lé folyik szét belőle. A tyúkok felkapkodják őket.

Most nem foglalkoznak velünk a nagyok. A férfiak már éjjel sem járnak haza. A gátakon dolgoznak. Az iskolát bezárták, minden gyerek otthon kószál. Gedinek se kell mennie. Ha nem kell valamit dolgoznia, átjön hozzánk. Vagy én megyek át hozzájuk. A meggyfa alsó ágán ülünk, és köpködünk. Az udvaron van három meggyfa. Nyáron is itt szoktunk ülni, és köpködjük a magokat az udvarra. A tyúkok hanyatt-homlok rohannak mindenre. Egymás elől ragadnak el mindent, ami leesik. A kiköpött magokat is bekapják. Mindig éhesek, mindent bekapnak. Köveket kell nekik enni, hogy a zúzájukkal tudjanak emészteni, azt mondta anyám. Már szeget is találtunk egyszer az egyik begyében. Be volt tokosodva. Gedivel köpködjük a magokat, és nevetünk a tyúkokon.

Még nem érik a meggy. Most csak köpködünk. A takony a svungtól gurul kicsit a porban, és felszedi a port. Ahogy rátapad, lelassul. Kis szürke golyóként forog. A tyúkok rávetik magukat. Tolakszanak, ricsajoznak, nagy ribilliót csapnak. Ha gilisztát találunk ásáskor, azt is bedobjuk az udvarra nekik. Lóg ki a csőréből a szerencsésnek, a többi pedig rohan utána. Csipkedik a csőréből a kilógó gilisztát. Az tekergőzik.

Nevetünk. Nagyon viccesek. Keresünk még több gilisztát, hernyót, bogarat. A tyúkok mindent megesznek. A konyhakertből felhordjuk nekik a pucércsigát. Unatkozunk. Mi is éhesek vagyunk.

Húsvét után már semmi sincs otthon. Mindent megeszünk. A sonkát már megettük, a kolbászt is. A kredenc üres, csak kenyér van benne. Anyánk úgy megy el reggel dolgozni, hogy azt mondja:

„Egyetek, amit találtok.”

De nem találunk semmit. A spájzban a bödön alján van még zsír, a padláson meg lekvár. Mi a szilvalekvárt mondjuk lekvárnak. Abból mindig sok van. Nagy szilkékben áll, csomagolópapír van a tetején. Spárgával van körben lekötve. A spárga alatt hernyók lapulnak. Ha kinyitom, mindig kihull néhány. Eltaposom. Moly lenne belőlük. A spárgát le kell szedni időnként, hogy kipucoljuk alóla a molybábokat. Összenyomjuk az ujjunkkal, hogy megdögöljenek. Más semmi nincs. Mindig zsírt eszünk. Anyám este szalonnát süt a puliszkához. A kukoricát én darálom meg a kóterben. Mi málénak mondjuk. A lyukas bádoggal merem ki a zsákból, és beletöltöm a darálóba. De ilyenkor jobban meghúzom a srófot. Hogy finomabb szemcsékre daráljon. A csirkéknek csak úgy nagyjából kell, hogy elaprózza a tárcsa. Anyám már türelmetlen, hogy mi tartott ilyen sokáig.

„Mit játszol mindig? Mért nem csinálod gyorsan, amit mondok?”, kiabál. „Már elforrt a víz. Most kezdhetem megint forralni”, mondja. Vizet tölt a lábosba. Sót dob még hozzá és belekeveri a kását. A szalonnát már megsütötte hozzá.

„Tegyetek rá lekvárt is”, mondja. A kisszilkét odacsapja az asztalra. A nővérem lekvárt tesz. Én cukrot szeretnék, de azt nem szabad, mert az drága.

„Egy kis cukrot nem lehetne, ésnyám…”, mondom.

„Legyél csendben”, súgja a nővérem. Nem akarja, hogy miattam kikapjon.

„Ez van. Oszt nuku”, mondja anyám. Sietve eszi, mohón kanalazza a puliszkát, amely úszik a zsírban. Jól összekeveri kanállal. Ha már nem lesz éhes, majd megnyugszik. Meg ha megetette a kicsit. Ülök csendben. A nővérem mérgesen néz rám.

Pedig unjuk a kását meg a szalonnás zsírt. Unjuk a zsíros kenyeret. Gedi megmutatta, hogy ők cukorral szórják meg a zsíros kenyeret. A megkásásodott zsírt szétkenjük a kenyéren. Csillog a teteje. Aztán szórjuk rá a cukrot. A cukorszemek csillognak, beleragadnak a zsírba. Amíg vékony a réteg, felszívják a zsírt, és nem potyognak le. Ha vastagabban megszórjuk, akkor már vigyázni kell. Én jó vastagon megszórom. Gedi már utálja, mert otthon náluk mindig csak ez van. Az ő apjának van munkája, nekik könnyű.

Én egy nagy karéj kenyeret megettem. Vastagra kanyarítjuk a karéjt. Sok cukrot szórunk rá a pléhdobozban tartott fakanállal. A kanalat nagybátyám faragta a fogságban. A Kaukázusban. Vörösfenyőből van. Azért hozta haza, mert ilyen fát itt nem látni. Azóta itt tartják ebben a dobozban. Vigyázni kell rá. Megvernek, ha elszórjuk. Mindig félünk, hogy kikapunk. Megver anyám, ha észreveszi, hogy mennyi cukrot elpocsékoltunk.

„Azt hiszitek, hogy van szartig? Ennyi van csak itt a lelkemen körül. Te meg idecsődíted a szomszédot is, oszt esztek szarásig?”, ordít este anyám. Pedig Gedi csak épp egy harapást kért, hogy el ne vesse pikót, ahogy mondani szokták. Mert megkívánta. Unja és utálja, de megkívánta. Mert náluk nem sajnálják a cukrot.

Megvert anyám, kimegyek a hátsó kertbe. Azt mondta, ássam fel, de azért se ásom. Ássa fel a nővérem. Leülök egy rönkre. Jön a macska, dorombol. Hagyom, hogy közelebb jöjjön. Dörgölődzik, dorombol. Amikor már elég közel ér, nagyot rúgok az oldalába. Minden dühöm ebbe a rúgásba adom. Mérges vagyok, mert nem sikerült jól. Túl nagyot akartam. A lendülettől megcsúszott a talpam a sáros földön, és nem tudtam a jobbot jól belendíteni. A rúgás irányt tévesztett, inkább csak oldalról súrolta a macskát, és végigcsúszott a girhes hasán. Ahhoz elég volt, hogy odébb repüljön, a kerítés mellé, a farakás tövébe. A macska gyorsan bebújt az ágak közé. Most már gyanakszik. Nem fog kijönni. Bosszant a kudarc, próbálom kicsalogatni. Hívogatom, igyekszem kedves lenni. De a hangom remeg.

„Cicc, cicc! Cicukám, gyere ki”, mondom neki.

A macska érzi, hogy valami nincs rendben. Ki se dugja a fejét. Nem fog kijönni, hiába hívogatom. De nem hagyom abba. Hozni kéne neki valami ennivalót. Kenyérbelet, és abba szúrni egy gombostűt. Ottó azt mondta, hogy úgy kell. Az megakad a gégéjében, és akkor megfullad. Mi úgy mondjuk, hogy gigájában. De nincs nálam se gombostű, se kenyér. Máskor mindig dugok az asztalnál a zsebembe, de most nem tettem. Keveset eszünk, mert kiméri az ennivalót, mert spórol. Éhes vagyok, de később még éhesebb leszek. De nem fogok ásni. Lesem a macskát, hátha kibújik. Az ásót készenlétben tartom. Ha kidugja a fejét, levágom vele.

„Elbasztad, látod”, mondta Ottó, amikor náluk próbáltuk egyszer elkapni a macskát. A szomszédból járt át a sövény alatt, ahol volt egy lyuk. A szüleit is bosszantotta, mi meg Ottóval épp unatkoztunk. Minket nem zavart a macska, de kitaláltuk, hogy macskavadászatot játszunk. „Elbasztad. Most elbújik. Kurva anyádat”, mondja Ottó.

„A te kurva anyádat, válaszolom.

„Lecsavarom a fejed”, mondja.

„Inkább csalogassuk vissza. Hozz valami ennivalót neki.”

„Hozok neki szalonnát”, mondja.

Az én anyám megverne, én nem mernék szalonnát lopni. Hívogatjuk a macskát.

„Cicc-cicc”, mondjuk. De nem jön elő. Terveket eszelünk ki, hogy fogjuk elpusztítani.

Ottó már fojtott meg macskát, azt mondja. Hegesztőkesztyűt kell húzni hozzá, mert karmol. De nem sokáig. Ha eltöröd a nyakát, akkor hamar abbahagyja, mondja. Egyébként meg nem hinnéd, milyen erő van benne. Az anyja mondta neki, hogy pusztítsa el a kölyköket. Már megint fialt a szukájuk, nem tudnak ők ennyit etetni. Tökítse el a háztól, azt mondta az anyja. Pedig aranyosak voltak, Ottó meg akarta tartani őket. Vagy legalább egyet. De összevesztek az anyjával, aki megverte Ottót, hogy ne szájaljon vele. Akkor Ottó felhúzta a hegesztőkesztyűt, és mérgében megfojtotta a kismacskát. De azt is mondta, jobban szórakozhatunk, ha újságpapírt kötünk a farkára, és meggyújtjuk. Akkor úgy elszalad, hogy sose jön vissza többé. Ezt ki fogjuk majd próbálni, ha nincs otthon az anyja, azt mondta. Erre Gedi azt mondta, hogy az nagyon macerás. Inkább öntsük le benzinnel. Ha nem volna Ottóéknál benzin, akkor szóljunk, ő majd hoz magával egy üveggel. Náluk a kóterben tart az apja. A téeszből lopja. Nálunk csak petró van. Az anyja szokta vele a zsíros munkásruhát mosni. Ebben megegyeztünk. Csak rá kell dobni az égő gyufát, és ellobban a macska a szőre, mint amikor az ember elfújja a bóbitát. És csak az üres csonk marad.

„Szerbusz, Mesijás”, kiáltottak neki oda. Mesijás mosolygott, és megemelte koszos kalapját. Valakitől kapta azt is. Mesijás minden ruháját valaki már hordta korábban a faluban. Mindenki ad neki valamit. Pedig sose kéregetett, csak állt a kapukban. Akár napokig is. Este hazament, de korán hajnalban már megint ott áll. Amíg ki nem jönnek, és nem adnak neki valamit. Anyám sajnálja Mesijást, avas szalonnát visz neki zsírpapírba. Máskor paszulyt, száraz borsót zacskóba, a zsizsikes borsót. Vászonzsákban döglött tyúkot. Mikor mi nélkülözhető. Mesijás napjában többször elmegy a kapunk előtt, amikor a cigánytelepről felsétál a Rámpára, meg vissza. A Rámpán csak áll, és hallgatja az embereket. Mesijás nem dolgozik sehol. Néha felássa valakinek a kiskertjét. Annyira sovány és gyenge, hogy férfimunkát nem bír csinálni. Kimeszeli az ólakat, ha kell. Azt még meg tudja csinálni. Legtöbben a budit meretik ki vele. Ha már kukóson állt benne a szar, és visszacsap a leve. Vagy nyáron, amikor a nyüvek hemzsegnek benne.

Akkor a gazdák felmentek a Rámpára. Ott mindig álldogál valaki. Reggel megy a busz, meg este is. A falut keresztező köves úton napjában kétszer megy el a busz. Már nem köves, hanem aszfaltos, de a neve megmaradt. A Rámpán van a kocsma, az előtt álldogálnak. Ott valamit mindig várnak. A téesz tagjai mennek néha át ott fogattal, stráffal. Vagy végigpöfög a kulákoktól kisajátított két öreg traktor, a Hoffer vagy a Körmös. Télen egy-egy szán siklik el. A falun áthaladó országúton egy-egy teherautó zörög, prüszkölve lassít, a fékei csikorognak. A buszhoz reggel sokan kijönnek. Nem utaz­nak sehová, csak megnézik, hogy ki utazik rajta. A pici ablakokon fáradt, elgyötört arcok néznek ki. Öregek utaznak valahová, vagy kismamák gyerekkel a kórházba. Csak bajban szállnak buszra az emberek. Ha kórházba kell menni, és a járási székhelyre rendeli őket a körorvos. Vagy valamilyen ügyet kell intézni valamék állami hivatalban. Akkor fekete ruhát vesznek, a fehér inget rágombolják az ádámcsutkájukra. Úgy kell alázatosan bekopogni a párnázott ajtókon. De az sem jelentett jót soha.

A Rámpán mindent meg lehetett tudni. A híreket meg a pletykát. A kocsmában szólt a Kossuth rádió. A plakátokat is oda ragasztották ki, ha volt valami hirdetmény. Oltásról, száj- és körömfájásról, faluzárlatról. A kocsmáros napközben az üzlet előtt állt. Délben a párttitkár meg a tanácselnök kanyarodott be hozzá, hogy tájékozódjon a közhangulatról. Ebéd után, ha már aludt egyet, akkor a téeszelnök motorozott erre. Pecázni ment a Túrra, de megállt, hogy egy-két feles közben megkérdezze a kocsmárost, hogy áll az osztályharc, az egyesítés után mit mondanak az emberek a téeszről. Korábban három téesz volt. Az Acél volt a legnagyobb, abba mentek a gazdák. A Vörös Októberbe meg a Vörös Csillagba a szegények vitték be a rossz földjüket. Aztán az egyesítés után lett a Béke téesz. A néhány egyéni kapott a Hömbörgetőben a Vörös Október szikes földjéből. A téeszelnök télen vadászni szokott az elvtársakkal. A kocsmáros kikíséri a motorjához. Mesijás ilyenkor már ott guggol a kocsma tövében.

A nagyapám is Mesijást hívta, ha gyepmester kellett, vagy hogy a budit kimeresse. Évente egyszer-kétszer. Leginkább tavasszal, amikor feljött a víz. A Mesijást itt keresték az emberek a Rámpán, a kocsma környékén.

„Már elment a Mesijás?”, kérdezték ilyenkor. Leginkább a kocsmárost faggatták, merthogy neki hivatalból kell figyelni mindenkit. Az emberek tudták, hogy besúgó, és ezt valahogy rendjén valónak tartották, de senki se merte a szemébe mondani. Nem lehet csak úgy valaki kocsmáros, mondták, mindennek ára van. Ezt így szokták meg az emberek. Ennek megfelelően beszéltek vele.

„Mámma még nem is láttuk”, volt a válasz. Vagy hogy „az Isten húzza a faszára, honnan tudjam én azt? Oszt te meg minek is keresed?”, aztán nevettek. Mert Mesijáson mindenki nevetett.

„Hát te vagy itt”, mondták ilyenkor neki, „mert hogy ki kén merni a budit”, fűzték még hozzá, hogy tudja a kocsmáros, mert így egyszerűbb lesz neki jelenteni. Írja csak bele a jelentésébe, ha nem sül ki a szeme, hogy lassan belefúlunk a szarba, mint a záptojásba a kiscsirke, amit az asszonyok szintén a budiba dobnak be. Akárcsak a döglött csirkét, amelyiket megnyomott a kotlós. De a budiban végezte a felesleg kismacska is, legfőképp azok, amelyekből kandúr lett volna. Nálunk nagyapám fogta meg őket a farkuknál fogva, és néhányszor a terasz cementtel lesimított lépcsőjének az éléhez csapta a fejüket. Tompán koppant a puha cicatarkó a szürke betonsarkon. A pici fogsor hegyes tűcskéi kilátszottak, a szemhéjak alatt nem forgolódott többet a szemgolyó. Az anyjuk, a szuka macska még néhány napig nyávogott a lépcsőn, tekergett a lábakhoz, keresgélt mindenfelé, valahol még érezte kölykei szagát. Leginkább a lépcső éleinél toporgott tanácstalanul. Ilyenkor nagyot rúgtak bele, ha arra mentek. Hagyja már abba a nyávogást, mit panaszkodik itt, mondták, mert azért sajnálták szerencsétlent. A kölyköket nagyapám bedobta a budiba. Az ülőkére vágott lyukra visszatette a lezáró tetőt, amely sosem illeszkedett pontosan a kikoptatott deszkába, de legalább úgy nagyjából. Aztán előbb-utóbb szólni kellett a Mesijásnak.

„Volna egy kis munka, ami néked való feladat, te Mesijás”, és ugratták a fekete színével, a szagával, meg hogy esetleg még kincsre is lelhet, ha elég mélyre ás. Mesijás mosolygott. Állt még ott sokáig. Megkérdezte, hogy melyik gazda kereste. Hol van a porta, ahová várják. Aztán felment az Ófaluba, hogy megalkudjon a gazdával.

Ülök az árokparton, és emlékeket találok ki. Nem tudok beszélni mostanában. Nincs hangom. Nem fáztam meg, csak nem tudok beszélni. Fekszem az ágyban, és nézem a falat hetek óta. Nem beszélek anyámmal. Nem tudom, mi történt. Nem érzek semmit. Nézem a vizet, és emlékeket találok ki. Eszembe jutott a nagyanyám, de nem emlékszem rá. Egyéves voltam, amikor meghalt. Megpróbálom kitalálni a nagyanyám. Az arcát láttam fényképen. Mi úgy mondjuk, fenkép. Szent Illés napján éjszaka hozott magával egy tiszta kendőt. Anyám egyébként nem hagyta, hogy felvegye a pólyát. Nagyanyám ünneplő ruháját vette fel ezen a napon, azt, amelybe majd el kell temetni. Erre nagyon vigyázott. Kiterítette a vetett ágyra, és elmagyarázta Málinak, hogy mit hogyan csináljanak majd, amikor ő már nem lesz. Csak sátoros ünnepen vette fel. A tiszta szobában tartotta.

„Úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál. És úgy dolgozz, mintha örökké élnél”, mondogatta.

Készen állt a halálra. Minden este várta. A díszruháját, amelyet a koporsóba is rá kell majd adni, minden vasárnap leporolta, kisimította, szinte becézgette. Az odakészített csizmát kibokszolta és kifényesítette.

Anyám koszosnak tartotta nagyanyámat. Nem engedte, hogy a gyerekhez nyúljon. De ekkor hozott magával egy damasztabroszt, hogy felvehessen. Már meleg volt, de az éjszaka még hűvös. Nagyanyám azt mondta, most az egyszer ne szóljanak bele. Soha többet nem kér mást. Tudja, hogy utálja a menye, meg hogy koszosnak tartja. De már nem sokáig él. Csak ezt az egyet kéri még. Most hadd vigye ki a babát, csak úgy pucéran. A damasztba fogja majd, nem lesz semmi baja. De senkinek se szabad kilesni utána, mert az megvakul.

Az ilyen boszorkányságot se anyám, se apám nem szerette. De most nem szóltak. Úgy fogadták, mintha nagyanyám utolsó kívánsága lenne. Egy haldokló utolsó kívánsága. Így aztán, ahogy anyám mesélte, „nagyanyád kivitt, körbejárta a házat. Valami babonaságot csinált. De hogy mit, azt nem árulta el. Aztán már nem sokáig élt. Őszre meg is halt. Mán sose tudjuk meg. A ráolvasásokat sem árulta el. Se a rontásokat, bár ígérte, hogy megtanít. Ha valakire haragudott, arra ráböjtölt. Féltek tőle. Én is.” Nem tartották boszorkánynak, de a faluban féltek Pop Maritól. Mert azért sose lehet tudni.

Egy évvel korábban, amikor az öcsém még ott mászott a szoba közepén, amely egyben a konyha volt, anyám kiment megnézni, feljött-e már a csillag. A pénteki böjt akkor ért véget, amikor feljött az esthajnalcsillag. Nekünk akkor kezdődött a szombat. Anyám megterítette az asztalt, a keményített damasztabroszt széthajtogatta. Élére volt vasalva. Friss szaga volt. Kútvíz- meg napsütésszaga. Az öcsém bemászott az asztal alá. Mászni már tudott. A mélyen leomló damaszt búvóhelyet adott ott neki. Az asztallábakat merevítő keresztlécek között hintázott. Két keresztléc kötötte össze a két lábat. Szeretett kuckóba bújni. Ekkor még jó kedve volt. A hokedlikből építettünk neki kaput. A vasalópléddel letakartuk.

Megyünk Málival fel a faluba. Én hallgatok, Máli folyton beszél. Harminchét év van köztünk. A harminchét csak magával osztható. Mindenkinek odakiabál, minden portára beszól. Fogom a kezét, ő fogja az enyémet. Szégyellek vele menni, mert kinevetik. A másik kezében az ételhordó, viszünk a nagyapámnak enni. Meg marad holnapra Málinak is, ő nem szeret főzni. A haranglábon értünk túl, amikor az utcán játszó fiúk közül az egyik hátulról utánunk fut, átugrik az árkon a járda mellé, és pofon vág futtában oldalról. Ahogy jött, sebesen tovább rohan. Máli késve kap észbe. A fiú már messze jár, amikor utána kiabál:

„Te piszok, a brant egyen meg, mi bajod”, kérdi. Fogom a fülem, a fél arcom, mert ég a bőr, a nyakamon is. A fülem ég, tűzforró. A szégyentől inkább, mint a pofontól.

„Büdözsidó”, kiabál vissza a fiú. Nincs egyedül, ketten vagy hárman futnak még utána. Mind elrohannak, be az üres portára, azon keresztül tűnnek el az embermagasságú gaz, a csalán és a gurdalyok között. A nehéz bürökszárak még egy ideig inognak utánuk, aztán megint mozdulatlanul állnak. A szaguk émelyítő. A liba, ha megeszi, kóvályog tőle. A torkosak szédelegnek. Van, amelyik megdöglik. De általában túlélik. Máli káromkodik.

Nyelem a könnyem. Szégyellem Máli dühét és a tehetetlenséget. A keserűség, mint a bürök szaga, szédítő. Nem akarom, hogy anyám megtudja. Nem akarom, hogy anyám sírjon, ezért nem sírok. Valami csorog visszafelé a garatomon, valami keserű íz. Nem merem megkérdezni, hogy miért bántott ez a fiú, akit nem ismerek. Nem beszéltem vele soha. Nem játszottunk együtt. Nem tudom, miért bántott.

Azt, hogy zsidó, otthon nem szoktuk kimondani. Apám sose mondja. Anyám se. Félnek ettől a szótól. A zsidó szót otthon nem lehet mondani, ezt már észrevettem. A nővérem szokta súgni. Amikor apám anyámmal beszél, mindig csak utal rá. Vagy csak egy nevet mond.

„Tudod, izé, ő is az volt”, mondja.

„Miért, már nem az”, ilyenkor ezt szokta kérdezni az anyám. Amire az apám mindig mérges lesz, és mindig ugyanazt válaszolja.

„Úgy értve, hogy már nem tartja a szokásokat”, mondja.

„Ja vagy úgy”, mondja anyám, aki ilyenkor butának mutatja magát. Anyám nem okos, de nem annyira buta. Csak szereti apámat bosszantani. Úgy szereti, ha bosszanthatja. Apám kijön a sodrából, anyám meg mutatja az ujja hegyét.

„Itt mozog, itt mozog”, és nevet. Egészen a szeméhez közel, ahol már apám nem látja az ujjat, mert túl közel van. Akkor teszi ezt, amikor jó kedve van. Mostanában nincs jó kedve.

Máli mindig nagyon hangosan beszél. Szinte kiabál.

„A Rámpán is hallani lehet a szádat”, mondja apám, amikor bejön a portára.

„Oszt akkor mi van”, mondja Máli hangosan, ahogy a torkán kifér. Bent a házban is ugyanúgy ordít, ahogy megszokta kint a mezőn. Munka közben az emberek kiabálnak, hogy hallják egymást. Aztán ehhez szoknak hozzá. És otthon is kia­bálnak. A Rámpán is, pedig egymás mellett állnak. Egymást akarják túlkiabálni.

Mire nagyapámék házáig érünk, Máli megnyugszik, mert jól kikiabálta magát. Hamar felmérgesedik, akkor kiabálva, nagy hangon veszekszik mindenkivel. Aztán ugyanilyen hamar meg is nyugszik. Elneveti magát, aztán viccelődik. Ráncos az arca, a nap és szél sötétre cserzi mindig. Sokan cigánynak gondolják, ahol nem ismerik, elhúzódnak tőle. Málinak két foga van. Egy felül, ezt lehet látni, amikor nevet. A másik alul. Ezen rág. Olyan, mint a gyerek. Lehet vele kötözködni. Ő is szokott. Nem tiszteljük, ahogy a felnőtteket kell. Úgy veszekszik velünk, mintha ő is gyerek volna. Bosszantjuk is, incselkedünk vele, szeret velünk játszani. Ez is különös. Aztán megsértődik, és panaszkodik ránk.

„Máli, Máli”, mondják neki, „hát ne állj már le veszekedni a pulyával.”

De szeret velünk civódni. Csak egy fejjel nagyobb nálunk. Kicsi maradt. Az arca csupa ránc. Amikor komiszkodik velünk, nevet. Kicsi szemei elevenek és okosak. A nyelvétől mindenki fél a faluban, mert azonnal vissza tud vágni. Gyors eszű. A szeme körül ráncokba fut össze a bőr. A szája körül is, a fogak hiánya miatt, a beesett ajkak környéke csupa ránc. Manószerű ettől. Nem szeret cipőben járni. Amint javul az idő, lerúgja a lábáról. De mindenre emlékszik, ami a faluban történt. Mindenkinek ismeri a családfáját. Az iskolában azonban nem boldogult. Nem tudott semmit se megtanulni. Írni se, olvasni se. A nevét reszketős, nehéz kezű írással tudja csak leírni. Szótagolva, nagy kínlódva olvas. Nem szeret. Nem is szokott, csak ha muszáj.

Málit Amália Malvinnak hívják. Ezen mindenki nevet, ha elmondja. Márpedig mindig elmondja. Mindenkinek megmondja a nevét, ha kérdik, ha nem. Szeret bemutatkozni. Mindig hozzáteszi, hogy ő Bobonka lány. Azért mondja, hogy tudják, hogy még lány. Férfiaknak mutatkozik be. Csak neki van két keresztneve a családban. Nem tudni, miért. De mindig elmondja, ha valakivel találkozunk, aki még nem ismerné, hogy ő Amália Malvin. Büszke a nevére. Büszke a családjára is. De mindenki csak Málinak hívja. Vagy bolond Málinak. Kétszer adták férjhez, mindkétszer próbaházasságra. Először a szomszéd faluba, Berekre. Nagygazdacsalád gyerekéhez, aki szintén hibás volt. De egy hét múlva éjjel visszaszökött. És nem akart többé oda se menni. Nem mondta meg, miért. A másodszor a faluban, a másodunokatestvéréhez, Kálmánhoz szánták volna. De Kálmánt sem szerette. Öreg volt hozzá, azt mondta. Kálmánnak lett aztán másik felesége. Későn született lányával egy osztályba jártam, Ildivel. De Kálmán is egyetlen gyereke volt a nagygazda családnak. Ildi nem beszélt velem, mert mi szegények vagyunk. Csak odaköszönt. Ezt meg kellett tenni az illem miatt. Néha az utcán találkoztunk, olyankor köszönt. Aztán elfordult. Ekkor már senkinek se volt meg a földje, de a nagygazdák továbbra se álltak szóba a szegényekkel. Anyáméknak nem volt földjük. Máli vagy sírt, vagy nevetett. Ha sírt, magát siratta. Letették már koporsómat, ezt énekelte.

„Akinek van ura meg gyereke, az ne panaszkodjon”, mondta. „Jó dolgukban csak panaszkodnak.”

Rájárt a nagyapám pálinkás üvegére. Így aztán mindig jó kedve volt. Az arca ki volt pirulva. Sose fázott. Mindenkiről azt mondogatta:

„Ha a seggit tűvel piszkálnák, tán még annak se örülne”, ezt szereti mondani mindenkire, aki valami miatt panaszkodott. Leginkább anyámra. Mert anyám szerinte kényes, urizál. Mindig mást akar, mint ami van. Mindennel elégedetlen.

„Neked semmi se jó. Tele van a segged bodzatúróval.”

„Nem szabad soká aludni. Nem szabad későn kelni. Hamarabb kell felkelni, mint ahogy a test kívánja”, mondta apám.

„Ebéd után lehet majd egy kicsit aludni. Egy rövid alvás, hogy kitisztuljon az értelem.” Ebben megegyeznek.

„Az alvás a gonosz csapdája, nem szabad sokáig ágyban maradni. A nappal egyébként is arra való, hogy legyőzzük az éjszakát.”

„A gyereket hat óra alvás után fel kell ébreszteni”, mondta apám, és csak néha anyám hagyta, hogy még egy órát aludjunk.

„Ébredés után az első dolgotok az legyen”, ezt anyám mondja, „hogy megmossátok az arcotokat” .

„Az apa szava olyan, mint a meleg ruha. Aki magára ölti, azt megóvja a fázástól”, mondja. „Csak a fájdalomtól nem véd meg semmi”, mondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szomorúan.

Alaposan meg kell mosni a szemet és a szem környékét. Aztán felöltözünk, szépen, ahogy szoktunk. Ha ünnep van, akkor minden ruhának tisztának kell lenni. Az alsó ruhának is.

„Isten szeme mindent lát”, mondja.

Amikor felkelek, anyám már rég ébren van. Apámat csak nagyon ritkán látom. Általában már elment, vagy ha még itthol is van, az udvaron tesz-vesz. Ha szombaton mégis itthol találom ébredés után, az ablak előtt áll és hajlong. A nap már felkelt, és besüt a konyha ablakán, amely kicsi, az ablaktőccén aszparáguszok törékeny zöldje vetít az udvarra télen is valami zöldet. Az ablak párkányát mi tőccének hívjuk.

Kengyel nagyapám nem értette, miről beszélünk. Az aszparágusz nagy gumói kikandikálnak a cserép peremén. A konyhaszekrény tetején is van néhány cseréppel. Kicsit hasonlítanak a fenyőfa ágaira. Csak az apró tűlevelek ritkábban vannak a szárakon, mint a fenyő tömött levélkéi. Tél végére az ágakon néhol piros golyók jelennek meg. Fényesek és feszesek, mint a gyöngy, és mintha épp lefutni akarnának az ágakon. Csak valami titokzatos módon megakadtak, és most ott piroslanak.

Ha már mindennel megvagyunk, feltesszük a sapkát, a kalapot, és kelet felé fordulva elmondjuk a reggeli imát.

Amikor végeztünk, apánk mindig ugyanazokat a szavakat ismétli meg.

„Így ni. Sose feledjétek: az ima mindennek az alapja. Az ima tartja fenn a világot. Nélküle sem a dolgok, sem az emberek nem maradhatnának fenn. Minden Isten kezében van, az istenfélelmet kivéve. Ezt véssétek az eszetekbe.”

Aztán apám indul az ólba, hogy kiganézza a tehenet. A tehén és a ló, az férfimunka. A többi mind a nőké, főként az aprómarha, a szárnyasok gondozása. Az asszonyok értenek a házhoz és ami a környékén van. Az asztalon lévő ételre anyám mindig elmondja az áldást.

„Semmi sem a mienk, mindenért köszönettel tartozunk”, mondja magyarázatként, hogy miért is kell hálát adni és áldást mondani.

„Hála Istennek, ennek a napnak is vége”, mondja este. Ölbe tett kézzel, fáradtan ül az asztalnál. A kicsi már alszik. A szoba sötét. A plattban még pislákol a tűz. A tűzhely szellőzőjén keresztül megvilágítja a szobát. A láng mozog a falon. Ebben a sötétben ül anyám. Aztán az egyik kezét lassan felemeli, a balt. Azzal bontja ki a kendőjén a csomót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlenedett keze saját súlyával húzza le a hajáról a kendőt. Amikor sikerül lehúzni a kendőt a fejéről, fáradtan hullik le a karja is. Aztán így lóg ott a hokedli mellett még sokáig.

Apám este ül az asztalnál. Mostanában olvas. Levelezőn technikumba iratkozott be. A tankönyveket olvassa. Gépekről van benne szó, megnéztem a képeket. Vetőgépek, ekék, bálázók, palántázók. Van egy külön könyve az átemelő rendszerekről. Vízátemelők. Szivattyúk, amelyekben, ennyit értettem meg belőle, fontos a vákuum. Nem tudom, mi a vákuum. Este megkérdem apámat.

„Mit jelent az, hogy vákuum?” Apám ráncolja a homlokát, a kezében ég a cigarettája. Nem néz rám. A füst kavarog, örvénylik, mindenféle alakzatokat rajzol ki. Amikor a férfiak beszélgetnek az asztalnál, ha vendégek vannak nálunk, vagy mi megyünk el valahová, szeretem nézni. Az asszonyok az ágyakon ülnek, valamit mindig dolgoznak. Varrnak, foltoznak, fonnak. Közben halkan pletykálnak. A férfiak a szoba közepén lévő asztalon könyökölnek, nyikorgatják a székeket. Pálinkáznak, és egyre hangosabban beszélgetnek. Mind dohányzik.

Szeretem nézni a füstöt. Most is azt figyelem, közben néha apám arcára lesek.

„Semmi”, mondja.

„Mit tetszett mondani?” kérdezek vissza, mert nem vagyok benne biztos, hogy vajon nekem akarta-e ezt mondani.

„Semmi”, ismétli meg.

„Mi semmi?” kérdezem megint.

„Hát a vákuum. Az a semmi”, mondja, és ekkor már tudtam, hogy tényleg nekem beszél.

„Hogyhogy semmi?” ámulok el.

„Hát úgy, hogy semmi. Nincs ott semmi. Érted, sehun semmi. Csak a szar füstöl”, mondja. Aztán elfordul, hogy hagyjam békén, mert ő most tanul. De nemsokára, ahogy békén hagyom, már alszik is a könyvre borulva. Halkan játszom a kukoricacsutkákkal a földön.

Mostanában mindig megyünk anyámmal valahová. Fogja a kezem, és húz maga után. Szeretném, ha felvenne, mert nem bírok gyalogolni. Legalábbis nem olyan gyorsan, ahogy ő megy. Kullogok utána. Lemaradok. Aztán megfogja a kezem, és ráncigál magával. Ha megyünk, mindig a nagyapámékhoz megyünk, vagy onnan jövünk haza. Mindig ezen az egyenes utcán haladunk, amely a harangláb után görbül a Hajnalvég felé, aztán tovább halad nyílegyenest a templomtérig. Csak azután görbül élesen bal felé. Arra van kelet, onnan érkezik a nap reggelente.

Kijövünk az udvarunkról, betesszük magunk mögött a rossz kisajtót. Egy görbe drót tartja a kapufélfához kötve. Nyikorog, csikorog az alja, ahogy csúszik a betonon. A Csöpi kutyát anyám a lábával visszarúgja, finoman, hogy ne fájjon neki.

„Na, coki te! Mensz vissza?”, mondja. De mégis repül vagy másfél métert, nyekken egyet. Azonnal lábra kap, és lohol vissza a kisajtóhoz, amely akkorra már be van csukva. Nem tud kijönni. Elkísér bennünket a szomszéd kerítéséig. Aztán nyüszít utánunk. Mi megyünk tovább. Még három ház, és már ott is vagyunk a köves út peremén. A Bivalyfürdő mélyen fekszik. Az egész utca a gödörben van.

Átmegyünk az úton a Rámpára. A Rámpán mindig vannak néhányan, akik beszélgetnek. De anyám csak köszön nekik, biccent a fejével, és megyünk tovább, fel az Ófaluba.

A járdát nemrég öntötték. Azóta nem kell a sárban caplatni, mint annak előtte. Anyám szégyelli, hogy ilyen helyen lakunk. A kocsma előtt álló férfiak sziszegnek az anyám után.

„Ne foglalkozz velük”, mondja. „Parasztok. Mi nem vagyunk parasztok, azért csinálják. A nagyapádat felvették a katonaiskolába, ott urat csináltak belőle. De mi egyébként se voltunk parasztok”, mondja. „Engem is csúfoltak, amikor kicsi voltam. Meg is vertek, mert kaptam egy biciklit nagyapádtól negyvennégyben. Ötéves voltam. Jutasról hozta. Gyerekbicikli volt, és irigykedtek rá. Gyönyörű volt, nagyon szerettem. Aztán találtunk az ülés alatt egy cédulát később. Sternberg Évike, Pápa, Esterházy utca 25. Az övé lehetett. A Darabánt gyerekek elvették és összetörték”, mondja.

„Mér vették el?”, kérdem, hogy kérdezzek valamit. De nem válaszol. Még egyszer megkérdem, mert a csend nem jó. Az félelmet szül. Körbejárja az embert, nincs hangja, nesztelenül ott terem. Körbeszaglássza, mint a kutya. Nem bánt. Előbb eldönti, hogy tolvajjal van-e dolga. Ilyenkor várni kell, hogy előjöjjön a gazdája, és felriassza a csendet, amely addig a közeli fa alsó ágain gubbaszt. A hangra elrepül, a kutya meg a gazda háta mögé húzódik.

„A parasztok utálják az urakat”, mondja, „de egymást is.”

„A Kengyelek nem parasztok?”, kérdem.

„Sose voltak. Szlatináról jöttek. Mi nem vagyunk olyanok, mint ezek. A parasztoknál, ha az egyik kihányja az ételt, a másik azonnal megeszi, nehogy kárba menjen”, mondja anyám. És köp egyet.

„Ezek itt mind parasztok, nem tudnak pazarolni. Álmodni se tudnak. Ha észreveszik, hogy valamék közülük mégis álmodik, azt nem hagyják aludni, amíg le nem szokik róla. A nagyok el szokták titkolni, de úgyis kiderül. A gyerekek még el is beszélik. A parasztok azonnal tudják, mi a dolguk. „A pulyát le kell erről szoktatni”, mondják. Aztán egyszer, amikor már nagyon fáradt, hiába rázzák, nem tudják felébreszteni, akkor hoznak egy fekete macskát. A macskát belevarrják egy kicsi zsákba, hogy ne nagyon tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik…”

„Ugye ez nem igaz?”, kérdem anyámtól.

„De bizony. Nem sietnek, lassan csinálják. A parasztok mindent lassan csinálnak. Lassan és egykedvűen. A fekete macskát is így verik agyon. Lassan és unott arccal, egykedvűen, ahogy dolgozni szoktak. Muszájságból. Mert nem szeretik az örömöt. A jól végzett munka örömét. Azt nem ismerik. Azt akarják, hogy a fáradt gyerek ne ébredjen fel, de hallja a macska halálfélelmét”, ezt suttogja. Aztán szünetet tart.

„Kiverik az álmokat belőle, azt mondják. Körbeállják, és azzal a rövid cseresznyebottal, amellyel a napraforgó bugájából verik ki a szemeket, azzal ütik agyon a macskát”, mondja.

„Tényleg?”, kérdem hitetlenkedve.

„Bizony. A bot végét egy szíjhurokkal fűzik fel a csuklójukra. Az alvó arca ilyenkor megrándul, és ha elég komótosan verik agyon a macskát, eltorzul. Ott állnak, és figyelik a kicsi zsákot. A párnán ütik, halkan puffog. A macska lába még utólag is rándul néha egyet. Utoljára még mindenki akar egyet rajta ütni. Tolakszanak. Lesik a végső rándulást.

Amikor a macska kiszenved, az alvó arca is kisimul.

„Na most megy ki belőle az álom”, suttogják egymásnak. Az anyák ilyenkor végre megnyugszanak, hogy nem lesz baj a gyerekkel. Nem kell majd szégyenkezni miatta a falu előtt”, mondja anyám. A szeme sötét. Nem tudom, kit gyűlöl.

Egyszer láttam én is. Ottó mesélte, és sokáig azt hittem, hogy én is láttam. Az Ottó öccsével csinálták ezt végig, mondta. Ugyanúgy mesélte, ahogy az anyám is. De ő tovább mondta. Arról beszélt, hogy mi történik akkor, amikor a macska megdöglött. Az apák ilyenkor mennek ki a ház elé hugyozni. Az izgalomtól megtelt a húgyhólyagjuk, a feszültségtől felállt nekik, mondta Ottó. Mindjárt az ajtó előtt megállnak, ilyenkor nem mennek oldalra se. Szakaszosan engedik ki a felgyűlt húgyot, mint a csődörök. Élvezik a megkönnyebbülést, a hangos hugyozást. A visszatartást. A kezükben lévő szerszámukat lóbálják, hogy lássák a többiek is, nekik ilyen nagy van. Meg hogy mindenki lássa, ők bezzeg nem szoktak álmodni, mint az asszonyok. Ők csak azt hiszik el, amit meg lehet fogni.

„Ehunne, Gizi, ezt fogd meg!”

„Ez az igazság, ezt kézbe lehet venni”, mondják az elmenők közül a kikapósabb természetűeknek. A Gizi meg nevet, mélyről jövő nevetéssel.

„Ne de szomszéd, csak nem azzal a gilisztával dicsekedik”, mondja rá válaszképpen. „A múltkor is egy ilyet találtam a hombárba. Há nem beleesett a lisztbe a kukac. Csak nem a magáé vót?” kérdezi, és a mondat végét már el is neveti.

Az asszonyok után kilépő férfiak a szoknyák alá nyúlnak hátulról.

„Kapd el a pináját”, biztatják a többiek. Az asszonyok ilyenkor nagyot ugranak, és nem tudják befejezni a csúfolódást. Közben a rokonság, a szomszédság lassan hazaszállingózik. Az apa megrázza a faszát, húzogatja rajta a mutató és bütyökujját, amelyekből hurkot képzett. Kirázza a vizelet utolsó cseppjét is. Ezzel vége a szertartásnak. Visszateszi a nadrágba, krákog, szívja az orrát, és nagyot köp a tócsába. És amikor már mindenki elment, befordul a házba.

„Így szokták elűzni az álmokat”, mondta Ottó.

A döglött macska a zsákba varrva egész éjszaka az ágy alatt marad. Fölötte alszik az, akiből ki kell űzni az álmot. Hajnalban az apa benyúl a megmerevedett csomóért. Kiviszi, és az ereszcsorgóban elássa. Tesz rá valami nehezéket. Mondjuk egy nagy követ, hogy a kutyák ne ássák ki, ha megérzik a dög szagát. Mert folyvást éhesek. A parasztok sosem adnak nekik eleget, hogy mérgesebbek legyenek. Amikor már büdös a dög, el lehet venni felőle a nehezéket. Akiből ki akarják űzni az álmot, attól másnap nem kérdezik meg, hogy hallott-e valamit álmában. Csak annyit szólnak, hogy valami büdös van az ereszcsorgóban. Nézze meg, mi lehet az. Aztán a gyerek többet nem beszél az álmairól. De nem is álmodik többé. Az ilyen gyerekek tekintetében néha megrebben valami.

A kezük ok nélkül rándul meg. Azok, ha macskát látnak, csak rúgnak bele egyet.

„Vajon nem ezt csinálták velünk is?”, kérdem Ottót. De nem válaszol.

„De mi nem vagyunk parasztok”, mondja anyám. „Nektek szabad álmodni. Nekem mindig mondjátok el, amit álmodtatok. Az álmokból lehet olvasni”, mondja.

Hallgatjuk. A nővérem csuhébabáját eteti cukrozott kukoricával. Az öcsém puliszkát kap szilvalekvárral. Anyám teszi kis kanállal a szájába. Én a csutkakatonákkal játszom a platt előtt. A fásládából szedem ki, és kettő-háromfelé töröm a csutkákat. Ezek a közkatonák. A tiszteket hosszabbra hagyom. Kengyel nagyapámat képzelem minden tisztbe. Csákó van a fején, kezén fehér glaszékesztyű, az oldalára kard van kötve. Mindegyiknek kicsi hitlerbajsza van, ahogy a nagyapámnak is. Nagyapám ollóval vágja minden borotválkozás után, hogy tökéletes négyzet formája legyen. A kis ollót csak erre a célra tartja a borotválkozó dobozában, amelyet a fogságban készített magának. Tőle tanultam a katonásdi játékot. A közlegények rajvonalba sorakoznak fel, ahogy nagyapámtól láttam. Négy raj egy szakasz. Amikor apám bejön, megkérdi, hogy mit játszok.

„Katonásdit”, mondom.

„És ezek itt kik?”, kérdi.

„Egy szakasz, hadnagy úrnak jelentem”, mondom. Közben felpattanok, vigyázzba vágom magam, ahogy nagyapám mutatta.

„Mell ki, has be, áll felvetve, a kéz a testvonal mellé lefeszítve a nadrágvarrás középvonalára simul. Értve vagyok?”, mondja.

Nekem mackónadrágom van, annak csak belül van varrása, de képzelek kívülre is. A fejemet büszkén vetem fel.

„Vigyázz! Pihenj!”, vezényel nagyapám. „És most jelentsen, honvéd elvtárs!”, mondja. „Mi sorakozott itt fel? Mi ez az ökörhugyozás?” kérdezi.

„A harmadik határvadász ezred második szakasza, jelentem alássan, százados úr!”, és összecsapom a bokámat, amikor befejezem a mondandómat, hogy ezzel is mutassam, várom a következő parancsot.

„Horthy Miklós katonája vagyok én, legszebb katonája…”, énekli, magához ölel, és megcsókol.

Nem szabad inni a gémes kutak vizéből. Az öregek nem hiszik el, ők isszák. Pedig tényleg közel vannak a kúthoz az ólak meg a trágyadomb is. Tavasszal, amikor az udvaron minden latyakos lesz, és penészes, a kút legfelső gyűrűjében áll a víz. Szinte csak bele kell hajolni, már lehet is meríteni. Ilyenkor a kútostor se kell hozzá. Nyáron viszont elég mélyen van a vízszínt. Nem szabad belenézni nekünk, mert egy nagy béka lakik benne, és ott leskelődik.

„Ha fölé hajolunk a kávának, a béka kidobja a lasszóját, és beránt a kútba”, mondja anyám.

Minél nagyobbak leszünk, annál hitetlenebbül hallgatjuk. Félünk a kút közelébe menni. Félünk a békától. A lasszózó béka viszont nagyon érdekel bennünket.

„Vajon az első két lábával dobja ki a kötelet?” Csak egyetlenegyszer szeretnénk meglesni, de úgy, hogy ne rántson be. A nővérem kinevet engem, azt mondja, hogy ez nem igaz. Olyan ez, mint a mese a gólyáról, amely az öcsénket hozta.

A kutat minden nyáron ki kell tisztíttatni, mert a futóhomok eltömíti a vízeret. A homok egész nagy kupacban áll a kút mellett, amikor a kutas befejezi a munkát. Azzal játszunk egész nyáron. Anyám rávesz bennünket, hogy szitáljuk át a homokot. Évekkel korábban beleejtette a jegygyűrűjét. Rossz jelnek gondolja. Nagyon szeretné, ha megtalálnánk. Akkor talán elmúlna a rontás. Ilyenkor kihozzuk a rostát, és a nővéremmel átszitáljuk. A szeneslapáttal dobom a rostára a finom homokot, ő meg fakanállal kavarja, amíg áthullnak a homokszemek. Nem mondja meg, mikor történt, hiába faggatja a nővérem.

„Pedig nem is a gyűrűs ujjamon hordtam, mert nagy volt”, mondja anyám.

A nővérem nem hiszi el.

„Szerintem ez nem igaz”, súgja.

„Hazudik anyánk?”, kérdem tőle.

„Szokott”, sziszegi.

A nővérem nem hisz anyámnak. Azt mondja, egyszer biztosan beledobta. Vagy bele akart ugrani, és amikor apám húzta kifelé, anyám kapaszkodott a kútostorba. Akkor sodródott le róla. Vagy tényleg beledobta. Ezen össze szoktunk veszni. Én nem hiszem el. Annyi biztos, hogy anyámnak aztán lett másik gyűrűje, bár azt sose mondta, honnan. Apám hallgat ilyenkor. A homokot mindenesetre lelkesen szitáljuk. Nem vagyunk azonban elég ügyesek, mert folyton összekeverjük a már átszitáltat azzal, amit még nem szitáltunk át. Aztán elunjuk, és lyukakat fúrunk a finom homokba. Várfalakat, tornyokat és alagutakat csinálok. Ekkor már csak a vakszerencsében bízunk, hátha véletlenül megtaláljuk a gyűrűt, és megkapjuk az ígért ajándékot. Én vízipuskát szeretnék, a nővérem meg pöttyös szoknyát. A következő évben mindketten alkoholos filcre vágyunk, amelynek gyönyörű a színe.

„Egyforma az mind”, mondja apám. „Pénzcsalás. Biztos a céllövöldében is lehet lőni”, mondja, hogy elvegye a kedvünket.

„Nem igaz, mert láttuk az osztályban azoknál, akiknek vettek a szülei. De nekünk sose vesznek semmit”, mondjuk. Sajnáljuk magunkat. Szipogunk, sírdogálunk. A homok aztán nem is érdekel minket.

„Ne csináljuk, ne szitáljuk tovább. Inkább ne is találjuk meg, mert úgyse vesznek soha semmit nekünk”, mondja a nővérem.

„Akkor nem is fogunk semmit se kapni”, mondom neki, mert azt szeretném, ha folytatnánk a keresést. Szeretek a homokkal játszani. Meg unatkozom is. Ha abbahagyja a nővérem, akkor is fogom folytatni a keresést.

„Nézd milyen finom ez a homok”, mondom a nővéremnek, hogy kedvet csináljak. „Honnan van a kútban ilyen finom homok? Hogy kerül vajon ide?” kérdem.

„Itt folyó folyt”, azt mondja apám. „Azért szikes ez, mert a falu és a cigánysor között itt volt egy holtág. Apám hóttágnak mondja. A falut körülfolyta a folyó, a templom volt a sziget legmagasabb pontján. Azért települtek ide, mert védve voltak a törököktől. Aztán meg elterelték a folyót, hogy még több szántóföld legyen. Vagy kiszáradt, de ez mindegy is”, mondja.

„Itt mocsár volt, még nem is olyan régen csak pocsolya. Azért mondják ezt Bivalyosnak, Bivalyfürdőnek, mert itt fürdették a bivalyokat. Azok szeretik a sarat, eldagonyáztak benne. Na meg a konda járt ide. A cigányok ezen túl kaptak helyet a falu bírájától. Amikor a tanács úgy döntött, hogy itt telkeket nyitnak, akkorra már eltűnt a pocsolya, mert a kumunizmus le akarta győzni a mocsarat is.

„Oszt mégis őt győzte le a mocsár”, mondja anyám.

„A kumunizmus legyőzhetetlen”, mondja apám. „Már hamarosan senkinek se kell dolgozni, mert a gépek mindent elvégeznek helyettünk”, mondja apám.

„Oszt te ezt el is hiszed?”, gúnyolódik anyám.

„Már hogy a nehezét”, pontosítja apám.

„Akkor már itt van az a kumunizmus, mert vannak, akiknek nem kell dolgozni. Na, azoknak biztos itt van. De akinek dolgozni kell, annak sose nem lesz itt”, mondja. És itt meg is feneklik a vita.

„A föld alatt a régi folyómedrekben tovább folyik a víz. Az hordja a homokot be a kútba, az áramlás”, mondja apám, de nem tudja befejezni.

„Meg a güzü”, incselkedik anyám.

„A föld alatt nagy folyók vannak”, mondja apám.

„Na ne fesd az ördögöt a falra”, mondja anyám. „Ez a fiú így is úgy be van szarva, hogy alig tud elaludni. Te meg folyton boszorkányokról mesélsz. Akkor inkább hallgass.”

• Kultúra [6]