Tátjuk a szánkat: hová jutottunk?
Hová?
Honnan?
Húsz évvel ezelőtt honfitársaink napilapban és könyv alakban sok százezer példányban falták föl Moldova György Bűn az élet című művét, mely a végnapjait élő diktatúra lehető legerőteljesebb támogatásával készült. A mű annak bizonyítására szolgált volna, hogy a romák, úgy, ahogy vannak, semmiféle emberi-kulturális értékkel nem rendelkező, alsóbbrendű, undorító lények, akiktől csak az erőszakszervezetek diktatórikus jogosítványainak fenntartásával lehet megóvni a társadalmat. Ezért tehát nem közelíteni kell a jogállami normákhoz, hanem távolodni tőlük, mert a meglévő hatósági eszköztár is elégtelen: A büntetéshez ne kelljen bizonyított bűn, lehessen hivatalosan büntetni pusztán az életformát, a büntetés ne csupán személyhez, hanem közösséghez kötődjön, evégett származási alapon különböztessék meg az állampolgárokat. A rendőrséget pedig semmilyen norma, törvény, ellenőrző szerv ne korlátozza abban, hogy a származási alapon elkülönített embercsoporttal azt tegyen, amit akar. Mint a csendőr egykoron.
Húsz évvel ezelőtt a rendőrség számára a büntetőeljárási törvény lehetőséget adott arra, hogy a saját hatáskörében egy évig vizsgálati fogságban tartson bárkit, azután pedig akkor is elzárással büntethesse, ha a bíróság előtt a gyanúja nem áll meg.
Ez volt az utolsó terület, amelyen az agonizáló diktatúra széles körű népi támogatásra számíthatott. Nem véletlen, hogy annyira fontos volt nékik.
Ekkor még feleannyi bűncselekményt követtek el az országban, mint néhány évvel később és most.
Ekkor még előttünk volt az az összeomlás, ami most már mögöttünk van. A fenntarthatatlan államszocialista gazdaság fenntarthatatlan ágazataiba beszívott, a munkaerőpiac zsákutcájába betessékelt embertömeget még csak ekkor kezdte visszahányni a társadalmon kívüliség állapotába a válság, mely elsöpörte az államszocialista látszatvilágot: az integráció, a befogadás, az esélyteremtés törékeny látszatait. Az extenzív és a világpiactól elválasztott iparosítás évtizedei a cigányok százezreit fönntarthatatlan életmódból fönntarthatatlan életmódba emelte át, és ezek a százezrek a szükségszerű bukás után még fenntarthatatlanabb életmódba zuhantak vissza.
„A szegénykérdés megoldásához mindenekelőtt szembe kellett volna nézni a valósággal, s nem azt hajtogatni, hogy aki nálunk dolgozik, az boldogul. Tehát, aki nem boldogul, az bűnös. Ez ugyanis soha nem volt igaz” – írta Solt Ottilia 1989–1990 telén. (Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. I. köt. 369. o.) „Nézzenek végre szembe a valósággal!” – kapják a pofájukba húsz éve a Solt Ottiliához hasonlóan gondolkodók azoktól, akik húsz éve nem hajlandók szembenézni ezzel a valósággal. Hiába tapasztalták meg azóta a társadalomba beágyazódott rétegekből is nagyon sokan, hogy nem mindenki dolgozhat, aki dolgozna, a személyes megtapasztalás nem sokat javított a valóság esélyein, a jóhiszemű munkanélküliség opcióját a legtöbben továbbra is önmaguknak és saját társadalmi csoportjaiknak tartják fenn.
Akik akkoriban Solt Ottiliával hasonló pályán kerülték a valóságot, ilyesféle életidegen, dogmatikus figyelmeztetésekkel próbálkoztak: „a magyar társadalomban bonyolult és súlyos szociális feszültségek gerjednek, amelyek helyenként már-már szociális háború... formáját öltik... csődöt mondtak azok a bevált eljárásmódok és tervek, amelyek szerint az elmúlt évtizedekben élni tudtak” (uo. 536. o.), „...a tegnapi ingázók maguk, illetve a tegnapi ingázók szakképzetlen vagy nagy erőfeszítésekkel szakmunkás-bizonyítványt szerzett gyerekei mint egy idegen megszálló sereg visszaáramlottak a falvakba, és ott nem tudnak velük mit kezdeni, sem ők saját magukkal, sem a falusi társadalom velük. Bizonyos visszaáramlás folyik a városba. Ezek a riasztó életformák és riasztó jelenségek a nagyvárosi népesség számára mint önkényes lakásfoglalások, mint hajléktalanok és természetesen mint a kriminalitás mindenkori utánpótlása jelennek meg.” (Uo. 538. o.) A fentieket Solt Ottilia az 1993-as költségvetés szociálpolitikai részével kapcsolatban mondta el az Országgyűlésben. Hozzátéve, hogy a szociálpolitika minőségét az mutatja, mennyire enyhíti vagy súlyosbítja a feszültségeket gerjesztő strukturális problémákat. „Nincs illúziónk azzal kapcsolatban, hogy pusztán segélyezéssel ezeket a feszültségeket... jelentősen csillapítani lehetne, és különösen a strukturális okokat megszüntetni. Nyilvánvalóan foglalkoztatási, iskoláztatási és szociális segélyezési eljárások együttesére, végiggondolt rendszerére van szükség ahhoz, hogy egy jottányival is el tudjon mozdulni arról a pontról, ahol jelenleg áll.” (Uo. 541. o.)
Ilyen végiggondolt rendszert soha egyik kormány sem dolgozott ki. És a helyzet olyanná vált, amilyenné ennek hiányában válnia kellett. Akik pedig soha nem pártolták azt a szellemiséget és a közpénzek elosztásának azokat az arányait, amelyek egy ilyen távlatos, a strukturális problémákra koncentráló szociálpolitikát lehetővé tettek volna, úgy látják, az idő, a fejlemények őket igazolják, egyszersmind azok kártékonyságát, életidegenségét, akik a fentiekhez hasonló diagnózisokkal és kezelési javallatokkal léptek elő. A rendszerváltás utáni kormányok mindig a közvélemény rövidlátó részének igyekeztek megfelelni, a távlatos társadalompolitikai szemléletet képviselők fölfogása egyetlen kormány politikájában sem érvényesült, és most a közvéleménynek az a része, amelyre a kormányok hallgattak, a rájuk hallgatás következményeiért mély megvetéssel elítéli azokat az immár csak idézőjelek között emlegethető „szakértőket”, akikre soha senki nem hallgatott, s akik pontosan megjósolták, ami bekövetkezett.
A faló pártfogóinak haragja Kasszandra ellen fordult.
Nem az a jó kérdés, hogy miért tartunk most ott, ahol tartunk. Hanem az, hogy miért csak most és miért csak ott.
Húsz évvel ezelőtt csak a szamizdatban lehetett olvasni a rendőrség által törvénytelenül zaklatott, bántalmazott emberek sokaságáról. Az akkori Beszélő munkatársainak a mai újságírókhoz képest igen szerény eszközeik voltak a tények feltárására, de így is történetek tömegével igazolták, hogy „a rendőrséget senki nem ellenőrzi, a helyzet korlátlan ura, és annak is érzi magát.... egy vezető beosztású bíró egy különösen terrorisztikus légkörű, gazdaságilag lerobbant városban azt állította, hogy a helyi rendőrségi intézkedéseknek 75 százalékát lenne kénytelen egy lelkiismeretes ügyészi vizsgálat törvénytelennek minősíteni, ha lenne ilyen. De nincs. Őszintén szólva... nem értem az említett bírót. Mi törvénytelent tud nálunk egy rendőr elkövetni, ha szinte határtalan felhatalmazást kap, s az ellene esetleg folytatott vizsgálatban ő maga a koronatanú? [...] Figyelmeztetni szeretném...a békés rezervátum lakóit, akik csak kivételes esetben érzik saját bőrükön a rendőrség hatalmát: figyeljenek azokra, akiknek minden óráját az ellenőrizhetetlen rendőrség fenyegeti. Kényelmes állapot, hogy előzékenyen távol tartja küszöbeinktől a veszélyesen távlattalan, nélkülöző, gyanús népet, de ki tartja távol küszöbeinktől a rendőrséget?” (Méltóságot mindenkinek. I. köt. 330–331., 334. o.) A „békés rezervátum lakóinak” egy része 2006 őszén abba a kivételes helyzetbe került, hogy személyesen ő vagy az „övéi” a saját bőrükön érezték a rendőrség hatalmát. Azóta folyamatosan és jogosan panaszolják sajtószerte, hogy a bűnös rendőrök túlnyomó többsége büntetlenül megússza a brutális bántalmazást. A panaszt valamelyest még a jogszerű intézkedésekre is kiterjesztik, annak azonban semmi jele, hogy ez a tapasztalat bármilyen mértékben és körben csökkentette volna a „békés rezervátumon kívüli” önkényes rendőri brutalitás támogatottságát.
A rendőrség két évtizede igyekszik visszakapaszkodni a Solt Ottilia által leírt, jogállam előtti állapotba. A rendszerváltás óta azzal zsarolja a társadalmat, hogy nem védi meg, „elbizonytalanodik”, ha a jogállami normákat tudomásul kell vennie.
Emlékezzünk vissza a rendszerváltás utáni átállás időszakára!
1991 nyarán harminc borsodi polgármester nyílt levélben követelte az országgyűlési képviselőktől kifejezetten a cigány bűnelkövetőkre való tekintettel a (bizonyított bűnelkövetés nélkül is foganatosítható, tehát a jogállami normákkal összeegyeztethetetlen) rendőrségi felügyelet visszaállítását és azoknak a jogszabályi kötöttségeknek a feloldását, amelyek miatt a rendőrség „nem mer” intézkedni.
Néhány hónappal később, 1991. október 30–31-én Borgulya Gyula rendőrőrnagy (aki felettesei engedélye nélkül aligha nyilatkozhatott) hatalmas méretű interjúban, alpári stílusban uszított a cigányság és a köztársaság Alkotmánya ellen a kormánypárti Pesti Hírlap hasábjain. A cigányok megkülönböztetett hatósági kezelésének lehetőségét követelte, mondván: „áldatlan helyzet, hogy nem különböztethetjük meg őket”. Hozzátette, ha a politika nem tud erre megoldást találni, akkor „a rendőrségre marad a feladat”. A kormány Kisebbségi Hivatala visszautasította az őrnagy állításait, de a belügyminiszter és a rendőri vezetők a hozzájuk érkezett beadványokra nem reagáltak, az őrnagy számára az interjúnak következményei nem lettek. Csak az ellenzék követelte Borgulya leváltását, a belügyminiszternek esze ágában sem volt háborgatni Borgulyát, ezért nem is kellett visszatáncolnia. Pedig hát Pásztor Albert sajtótájékoztatója kutyafüle a Borgulya-interjúhoz képest!
1990-ben fél éven belül háromszor adtak le rendőrök halálos lövéseket fegyvertelen emberekre intézkedéseik során. Az első esetben Horváth Balázs belügyminiszter a televízió nyilvánossága előtt gratulált az eljáró rendőröknek, még azelőtt, hogy a fegyverhasználat jogosságát kivizsgálták volna. Képzelhetjük, mennyire voltak komolyak ezek a vizsgálatok. Képzelhetjük, hány embert lőttek volna agyon a rendőrök, ha még „el sem lettek volna bizonytalanodva”. Solt Ottilia a belügyminiszterhez intézett interpellációjában így fogalmazott: „Még az is lehet, hogy a közvélemény egy része nem bánja, ha ezeket a csoportokat egy-egy halálos lövés kellőképp megfélemlíti. Szeretném azonban azt hinni, hogy a közvéleménynek egy másik része elfogadhatatlannak tartja ezt. Egyébként az erőszak fokozásával az antiszociális megnyilvánulások nem válnak kevésbé antiszociálissá.” (Méltóságot mindenkinek. I. köt. 459. o.) Valóban nem váltak, de ez a tapasztalat a közvélemény két része közötti arányokat nem befolyásolta.
A fent említett esetek egyikében a nyomozást olyan botrányos módon folytatták le és zárták le, hogy a lelőtt fiatalember apjának és Solt Ottiliának a fellépése nyomán a legfőbb ügyész elrendelte a pótnyomozást, de akkorra már a nyomozás hiányosságait nem lehetett jóvátenni, az ügy felderítése reménytelenné vált.
Ez a felderítetlen halálos intézkedés Balmazújvárosban történt. Ugyanott, ahol az előző évben rendőrök félig agyonvertek egy fiatalembert. Akkor a hírhedt borsodi cigányfaló, Túrós András volt az országos rendőrkapitány. És még ő is levélben biztosította a megvert fiú apját arról, hogy az érintett rendőrt el fogják távolítani a pályáról. Ehelyett előléptették. (Uo. 465. o.)
Egerben a ’90-es évek elején szinte egymást érték a romák és színesbőrűek elleni szkinhed támadások, minimális büntetőjogi következményekkel. Az eljárások többségét megszüntették. Az akciók mögött álló fasisztoid mozgalom prominens alakjai írásos megbízást kaptak Torgyán Józseftől és Gyimóthy Gézától, Orbán Viktor későbbi koalíciós társaitól, hogy szervezzenek az egész ország területén kisgazda párttagokat és kisgazda szellemiségű ifjúsági, hagyományőrző és nyugdíjas (!) szervezeteket. Az egri szkinhed mozgalom egyik központja a Lenkey katonai középiskola volt. Ennek tanulói vertek agyon kizárólag a bőrszínére való tekintettel egy salgótarjáni roma férfit, Danyi Zoltánt. Danyi egyik gyilkosa hasonszőrű társaival együtt 1992. október 23-án a Boross Péter belügyminiszter által privilegizált Pofosz szervezésében gyalázta Göncz Árpádot a Kossuth téren. Az akcióra egy Szőke nevű őrnagy készítette fel eszmeileg az ifjakat a Kisgazdapárt Kolumbusz utcai irodájában. Az őrnagy az egyik katonai középiskolás beszámolója szerint többek között azzal indokolta az államfő elleni akciót, hogy „a cigányok ellen sem tesz semmit. Hagyja, hogy ezek az ország területén tartózkodjanak, és kiszorítsák saját hazájukból a magyar állampolgárokat”. (Méltóságot mindenkinek. II. köt. 123. o.)
Göncz Árpádot vádolták azzal, hogy „annyi jogot adott a cigányoknak” Kétegyházán is, abban a nagyjából ezerfős tömegben, amely a Csurár család házait leromboló és felgyújtó urak szabadon bocsátásáért tüntetett napokon át. Ők sem tüntettek hiába.
Kétegyházán egy viszonylag könnyebb sérülésekkel járó verekedés másnapján egy népes gyülekezet teherautóval, molotovkoktéllal, mindenféle szerszámmal és tömegerővel ment neki a Csurár család három házának. A házakat felgyújtották, lerombolták, az összes Csurárt elkergették Kétegyházáról. A családtagok nagy részének semmi köze nem volt a verekedéshez. A sajtó és a közszolgálati televízió elképesztő hazugságokkal uszította a publikumot, ellenben a házak lerombolásáért és felgyújtásáért senkit nem vontak felelősségre, a tettesek ismeretlenek maradtak. Csak a falu apraja és nagyja tudta, hogy kik voltak... Meg mindenki, akit érdekelt.
Tíz ember veszítette el otthonát és benne mindenét. A falunak két Csurárral volt igazán baja, akik a garázda és vagyon elleni bűncselekményeik többségét (bár ez egyáltalán nem szolgál a mentségükre) romák ellen követték el. Korántsem annyit, amennyit a sajtó és Boross Péter belügyminiszter nékik tulajdonított, és persze egyik sem volt súlyosságát tekintve összemérhető házak felgyújtásával és lerombolásával. A környék kormánypárti országgyűlési képviselője azt állította: Kétegyháza „lakossága végső és kétségbeesett fegyverként, ha úgy tetszik, önbíráskodásként, ha úgy tetszik, önvédelemből élt ezzel a nagyon súlyos fegyverrel. […] Önvédelem volt, Tisztelt Ház.” (Méltóságot mindenkinek. II. köt. 375. o.)
A molotovkoktélos önvédelem politikai és rendőri bátorítása célt ért. Nem sokkal a kétegyházi eset után Gádoroson fenyegettek meg önkormányzati képviselők két családot, hogy ha nem költöznek el, felgyulladhat a házuk. Egy évvel később Gyöngyösön egy csapat csuklyás szkinhed dobott molotovkoktélt egy házba, és kis híján sikerült megégetniük egy kétéves kislányt.
A SZDSZ akkori képviselőjével, Hága Antóniával jártam akkortájt Nagybörzsönyben, ahol szintén egy molotovkoktélos támadás nyomait mutogatták nekünk, de abban az ügyben komolyan nem is nyomoztak, és nyilván még sok másikban sem.
Pár év múltán Németkéren a polgármester asszony irányításával rongált meg egy házat a falu népe közös erővel, hogy ne költözzön bele egy család, amelyről egyébként semmit sem tudtak azon kívül, hogy romák, s melynek egyik tagjához sem kötöttek semmilyen bűncselekményt. Ezért a rombolásért sem járt büntetés senkinek, mivel annak társadalomra való veszélyességét a bíróság elhanyagolhatónak ítélte.
Egy turai mezőőr 1992 szeptemberében két körtelopáson kapott, természetesen fegyvertelen embert lőtt le. Szabályosan kivégezte őket. Hozzá képest a halálos árammal dolgozó kesznyétei öregúr egy lovag.
A bűnügyi helyzet ma semmivel sem rosszabb, tűrhetetlenebb, mint két évtizeddel ezelőtt. Amennyire ma tűrhetetlen, annyira 1990–1993 körül is az volt, közben meg még inkább. A kilencvenes évek elején ugrott meg sokkoló mértékben az ismertté vált bűncselekmények száma, és ez ma sem magasabb, mint akkor volt. A KSH adatai szerint a bűnügyi helyzet a kilencvenes évek második felében, az ezredforduló körül volt a legrosszabb. 1997–1999 között meghaladta a félmilliót az összes bűncselekmények száma. Ehhez képest mostanában 420-430 ezer bűncselekmény válik ismertté évente, ebből vagyon elleni 260-270 ezer. (Régebben volt olyan év, amelyben 450 ezer vagyon elleni bűncselekményt követtek el). A mostani adatok azokhoz hasonlítanak, amelyeket a kilencvenes évek elején mértek. A felderítési mutató 60 százalék körül alakul, a korábbi években sem volt jobb. Vagy ilyen, vagy rosszabb.
A KSH honlapján 2008 első félévéig látjuk a megyékre lebontott adatokat. Ezek szerint B.-A.-Z. megyében speciel javul a helyzet. A 2007 első félévében elkövetett 14 683 bűncselekményből 8651 volt vagyon elleni, a 2008 első félévében elkövetett 12 153 bűncselekményből pedig 7306. Ez elég jelentős csökkenés. Az avasi lakótelepen sem nőtt a bűncselekmények száma, még a városi rendőrkapitány szerint sem.
Az elkövetett bűncselekmények jelentős része persze sosem válik ismertté, de ez mindig így volt, és nem hallottunk olyan tényezőkről, amelyek miatt a látens bűncselekmények arányának növekednie kellett volna.
Akkor tehát mitől rosszabb ma a helyzet, mint a rendszerváltást követő években?
A rendőrségen és a közvéleményen belüli arányok és hangoltságok sem voltak jobbak, a bűnügyi helyzet sem.
A politikai elit volt jobb. Persze azért is, mert közel volt még a diktatúra, s friss volt még az emberi jogok érvényesülésének élménye, de ezzel a tényezővel nem tudunk mit kezdeni, az időt nem lehet megállítani. Van azonban egy számunkra sokkal érdekesebb tényező: jelentős részben azért volt jobb a helyzet, mert a politikai elit rosszabbik része volt rosszabb helyzetben.
A hétköznapi rasszizmus bátorítására és a rendőrállami normák visszarendezésére hajló erők eme hajlamaiktól függetlenül és azok ellenére fölöttébb népszerűtlenek voltak. A választópolgárok túlnyomó részét kiábrándították magukból, a stílusuk visszatetszett, pocsékul kormányoztak, és a közvélemény természetesen a számlájukra írta azt a rengeteg gondot, bajt, veszteséget, amit a diktatúra utóhatásaként a legjobb kormányzás mellett is el kellett volna viselnünk.
Az ellenzék domináns része pedig megengedhette magának, hogy viszonylag következetesen képviselje a jogállami normákat és az emberi jogokat, mert ettől függetlenül, ennek ellenére is népszerű volt, a jobb jövő, a jobb kormányzás, az emberközelibb hatalmi stílus reményét hordozta, mert ki más hordozhatta volna?
És azóta mi történt?
Az akkori liberális ellenzék egy része antiliberális ellenfeleihez hasonult, másik része a töredékére zsugorodott, elmarta, elvesztette legjobb és a jogállami normák tekintetében legelkötelezettebb embereit. A hajdani ellenzékből az emberi jogok és a jogállami normák védelmére legkevésbé elkötelezett szocialista rész kormányoz. A kormányzásban mára ez a rész is elkopott, magára maradt, és népszerűtlenségben, hiteltelenségben még az egykori Antall–Boross-kormányon is túltesz, pedig az igazán nagy szó. És persze ahhoz a sok-sok tételhez, ami saját jogon a számlájára került, még hozzáíródik – miként egykor az Antall–Boross-kormány esetében – minden gond és baj, amit tőle függetlenül a kor hozott.
A kormány olyan népszerűtlen, hogy most már semmire nem vállalkozik, ami még népszerűtlenebbé tehetné. A kormány annyi mindent tett már az MSZP szavazótáborának elapasztásáért, hogy mára már szinte minden ellenálló képességét elvesztette. Semmi többet nem lehet várni tőle, mint ami az államcsőd elkerüléséhez és az aktivitás látszatának fenntartásához feltétlenül szükséges. Az a csoda, hogy Draskovics Tibor produkálta még azt az automatikus reakciót, amelyet egy Pásztor-féle nyilatkozat egy normális, európai szakminiszterből kivált. Biztosak lehetünk benne, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. És az is biztos, hogy az önkormányzati pozícióik javát elvesztő helyi szocialista csapatok a választások közeledtével egyre erősebb nyomás alá helyezik majd a pártközpontot és a kormányt, hogy az ellenzékétől vegyen át minden rosszat, ami népszerű. És egyre több helyen csatlakoznak majd hozzájuk a még többet veszített és veszíthető szabad demokrata helyőrségek.
A kilencvenes évek elejének szerencsés együttállása a lehető legszerencsétlenebbre fordult. A népszerűbb álláspontot a sokkal népszerűbb ellenzék, a jobb jövő reményének mostani hordozója gondozza, rendkívüli aktivitással. Az az ellenzék, mely az egykori Boross-féle rendpárt legrosszabb hagyományait a politikai haszonelvűség kultuszával ötvözi. Ebben a kultuszban a népszerűségmaximalizálás rövid távú szempontjai úgyszólván egyeduralkodók.
Tehát azért jutottunk oda, ahová, mert a politikai elit különböző részei oda jutottak, ahová.
Az „alulról jövő nyomás” iránya és ereje még sokáig nem fog változni. Ráolvasás hatására pedig sokára sem. Ettől még persze a ráolvasástól nem lehet eltekinteni, mert minden világosabban látó szempár nyereség. De aki ezt az „alulról jövő nyomást” tömeges bűnnek tekinti és nem rövidebb távon megváltoztathatatlan szociológiai adottságnak, az ugyanúgy nem érti a világot, mint azok, akik ezt a nyomást „alulról” gyakorolják. Hiszen éppen azért gyakorolják ők is, mert tömeges bűnnek tekintik, ami szociológiai adottság. Az értetlenségnek értetlenség a tükörképe.
Adottságnak kell tekinteni, hogy legeslegjobb esetben a politikai, szellemi, kormányzó elitben érvényesülhet az a felfogás, hogy a lassan, nehezen, költségesen változtatható társadalmi körülmények, nem pedig kollektív, esetleg genetikailag meghatározott jellemhiba, hajlam, csökevényes belátóképesség miatt él a romák jelentős része úgy, ahogy az neki is, a környezetének is, a társadalomnak is rossz.
Ha a politikai elit ebben a kérdésben a széles körű konszenzus lehetőségére vár, akkor hiába vár.
Továbbra is úgy lesz, hogy társadalmi nagycsoportoknak teszik föl azokat a kérdéseket, amelyek csak egyének, elemi közösségek szintjén értelmesek: Mit teszel magadért, mennyiben vagy felelős a helyzetedért... stb.? Nincs olyan egyéni élethelyzet, melyet kizárólag társadalmi adottságok határoznának meg, és az egyén pozitív és negatív tulajdonságai ne befolyásolnának. Ha a legjobb helyzetből startoló ifjú szerez diplomát, abban is van egyéni és családi érdem, ha a legrosszabb helyzetből startoló marad félanalfabéta, abban is van egyéni és családi felelősség. Miután azonban hátrányos helyzetből indulva sokkal több, az esetek többségében teljesíthetetlenül több érdem kell a diplomához, előnyös helyzetből indulva pedig sokkal több, az esetek többségében teljesíthetetlenül több linkség kell a félanalfabétasághoz, a társadalom felső rétegeiben sok lesz a diplomás, az alsó rétegeiben pedig a félanalfabéta. Ennek az eredménynek kell kijönnie, ha a pozitív és negatív tulajdonságok a társadalom különböző rétegeiben egyenletesen oszlanak el. (És akkor még nem számoltunk azzal, hogy a társadalmi perspektívák, a célok közelsége, távolsága, a belátható esélyek és várható nehézségek mennyire hatnak az emberekre.)
Abból a fontos és értelmes kérdésből, hogy X. egyén és Y. család mit tesz magáért és másokért, maga ellen és mások ellen, továbbra is meg fognak képződni azok a teljesen értelmetlen és megválaszolhatatlan kérdések, hogy mit tesznek „a cigányok” önmagukért, mit tesznek „a magyarok” ellen, mit tesz „a többség” a cigányságért, mit tesz „a cigányok” ellen... stb.
A társadalmi realitás az, hogy nem annak lesz többsége, ami társadalmilag reális. Természetesen mindenki visel felelősséget egyénileg vagy például egy véleményközösség (párt, mozgalom stb.) tagjaként azért, amit a cigányokkal kapcsolatban gondol, szorgalmaz, támogat, de élethelyzettől, szocializációtól függően igen különböző mértékű belátóképesség, lelki, intellektuális erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki ne a társadalmi realitásokon és a jogállami normákon kívül álló gyógymódokat támogassa. A mi lapunk olvasóinak ez nyilván ezerszer könnyebb, mint egy öregségére elszegényedett, elmagányosodott parasztasszonynak egy elgettósodott faluban. A részünkről tehát a moralizálás éppoly ízetlen lenne, mint amennyire terméketlen.
Egyénileg senkinek a gondolkodásmódját nem tekinthetjük abszolút determináltnak, de abban biztosak lehetünk, hogy az „alulról jövő nyomás” a belátható jövőben a zsákutca felé tolja az elitet.
„Alulról” nézve egyetlen nézőpont érvényes: a közeli kívülnézet. „Alulról” nézve mindegy, hogy valaki a Rózsadomb messzeségéből szemléli vagy belülről ismeri, kutatja, igyekszik megérteni a roma csoportok életét – egykutya! Elefántcsonttornyot lakó, ultraliberális kutya, mit sem tud az életről, a tapasztalatai érvénytelenek. Sem a helyi konfliktusokon kívül álló rálátás, sem a roma közösségek életének belső ismerete nem adhat hozzá semmit a kollektív tudásunkhoz.
Adott egy problémahalmaz, amitől nagyon sokan szenvednek, amit nagyon sokan elviselhetetlennek éreznek. Kockázat nélkül megjósolható, hogy erős kisebbségben lesznek közülük, akik belátják, hogy nincs gyors megoldás, csak lassú, nehéz, áldozatos és részleges. Azok lesznek többségben, akik úgy vélik: aki nem azonnali megoldásról beszél, mellébeszél. Aki nem mondja meg, mitől lesz holnaptól jobb, az nem mond semmit. A többség csak azt a megoldást érzi majd valóságosnak, ami látszat és illúzió. (Természetesen mindig vannak lépések, melyek azonnal megtehetők, és fontos is, hogy ezek megtétessenek, de ezek kis lépések, melyek csekély mértékben enyhítik a veszélyeket és a fájdalmakat.)
A gyors és illuzórikus megoldás lényege az elszigetelés: legyenek a cigányok a látóhatárunkon kívül. Ne engedjék be, telepítsék ki, űzzék el őket, tartsanak börtönben ahányat csak lehet, ameddig csak lehet, tartsák őket távol iskoláinktól, munkahelyeinktől, szórakozóhelyeinktől, köztereinktől.
Ezt szolgálja a zéró tolerancia és a maximális tolerancia egyidejű igénye. Zéró tolerancia és maximális büntetés minden jogsértésre, amit a romák követnek el, a büntetés kiterjesztése életformára, családra, közösségre, az ítéletet megelőző egész bűnüldözési szakaszra. Maximális tolerancia, minimális büntetés minden jogsértésre, amit a romák ellen, az életünkből való kiiktatásuk végett követnek el, légyen szó a kesznyétei emberölésről, a molotovkoktéllal gyújtogató polgárőrökről, a romatelepeket végigpüfölő rendőrökről, az oktatási törvényt megsértő önkormányzatokról stb.
A felszínes, látszólagos, gyenge integrációból, a társadalmon kívüliségből, a szegregációból származó problématömeget szegregációval, elszigeteléssel, a társadalmon kívül tartással kezelni – ez a gondok és szenvedések konzerválásának és súlyosbításának biztos receptje. Az elszigeteltségben (gyorsabban) növekvő, a társadalom normavilágával, kultúrájával nem érintkező, attól egyre inkább elidegenedő, a törvényen belül és a szociális rendszeren kívül megélhetési lehetőséget nem találó tömeg nem vész el, csak visszaüt. Egyre több szenvedést okoz és szenved el. Ennek belátásához már a mögöttünk álló évtizedek is elegendőek. Csak persze nem azok számára, akiktől ezt a belátást élethelyzetüknél fogva nem várhatjuk el.
Az „alulról jövő nyomásnak” engedő politikai elit hiába enged tehát, nem elégít ki senkit, csak a kielégületlenséget fokozza.
Egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy kormány rövidlátó igényekre rövidlátó válaszokat adjon. Lehet távlatos és népszerűtlen dolgokba belefogni, csak népszerűségi és hitelességi tartalék kell hozzá, és ezzel a tartalékkal takarékosan kell gazdálkodni. A politikai elitnek az a része, amelytől ebben az ügyben egyáltalán várhatunk valamit, 1994-ben is és 2002-ben is rendelkezett ilyen tartalékkal. Aztán elherdálta. A kihasználásával a romák integrációja ügyében Magyar Bálinton kívül senki nem próbálkozott komolyan.
Gondolhatnánk, hogy minden mindegy alapon is lehet, de minden sohase mindegy.
Sokan megállapították már, hogy a mai ellenzék – és alighanem a holnapi kormány – fő ereje populista. Értelmezzük ezt a mostani gondolatmenetünk szempontjából. A populizmus voltaképpen az elithelyzettel járó előnyök közhasznú érvényesítésének megtagadását jelenti. Az álságos tagadását és a tudatos elvesztegetését annak az esélynek, amit a társadalmi elitben elfoglalt hely a többlettudásra, többletinformációra, a jövő jobb belátására ad.
Tavaly, a népszavazás után már traktáltam a kedves olvasót azzal, milyen alapon gondolhatja magáról egy kisebbség, hogy ő jobban tudja. És milyen alapon cselekedhet eszerint. Úgy vélem, hasznos lesz, ha ennek a kis traktátusnak a felidézésével zárom le ezt a dolgozatot: „Mit gondoljunk arról, ha egy véleménykisebbség azt véli magáról, hogy okosabb, mint a nép, és jobban tudja, mi kell a népnek, mint a nép maga? Szerintem gondoljuk azt, hogy ezzel a vélelemmel nincs semmi baj. Ez természetes. Nemcsak természetes, általános is. Azokra is igaz, akik másokat szoktak ezzel vádolni. Ehhez nem kell liberálisnak, aufkléristának, bolsevistának, elitistának és ajberhóhemnek lenni. [...] Aki azt mondja, hogy ő ezt még soha nem gondolta magáról és a népről, az hazudik. Hiszen mindenkinek ezt kell gondolnia, aki volt már politikai kisebbségben, véleménykisebbségben. Márpedig mindenki volt, hiszen nem tudunk olyan világnézetről, politikai irányzatról, pártról, amely mindig többségben lett volna. Már csak azért sem, mert a parlamentáris demokrácia hívei is elég kicsi kisebbségben voltak még akár húsz évvel ezelőtt is. Az etnocentrikus-nacionalista kisebbség pedig, mely leghevesebben szokta gyalázni az általa népidegennek gondolt nézetek hordozóit, maga is attól szenved immáron sok évtizede, hogy a nép többsége nem tudja, milyennek is kell lennie, milyen is ő valójában, kiket szeret, mit gondol, mi az érdeke.
Az a tévhit terjedt el, hogy nem jó demokraták, hogy a diktatúra felé hajlanak azok, akik jobban vélik tudni, mi jó a népnek, mint a nép többsége. Ez éppúgy lehet így, mint másképp. Szoktak ezen az alapon diktatúrákat legitimálni, de demokratának sem lehet lenni más alapokon. Azért nyújt a demokrácia mindig lehetőséget arra, hogy kisebbségből többség legyen, mert fenntartja a lehetőséget, hogy a kisebbség tudja jobban. És éppen ezért nyújt lehetőséget arra is, hogy a kisebbségbe jutás ne járjon azonnal és automatikusan a végrehajtó hatalom elvesztésével. Ezért kapja a parlamenti többség a fölhatalmazást meghatározott időre és csomagban: mindenféle területre és intézkedésre. Ez a föltétele annak, hogy demokratikus keretek között megszülessenek azok a döntések, amelyek önmagukban soha nem kapnának többséget. Nagyon ritkán kapna többséget például az adóemelés és a közszolgáltatások visszafogása, és szinte bármikor az adócsökkentés és a közszolgáltatások kiterjesztése. Hiszen ezek külön-külön valóban a nép jobb létét szolgálják, csak egymással összefüggésben visznek csődbe.” (Révész Sándor: A kisebbség kisebbsége és a többség többsége [2]. Beszélő, 2008. március.)
- Folyamatos jelen [7]