Baráti kapcsolatuk a későbbi íróval tanár-diák viszonyként indult. Milyennek látta őt, diákként?
Hajnóczy Béla 1958-ban (de meglehet, hogy 1959-ben) került 16-17 éves kamaszként a Bolyai János Gimnáziumba. Nem tanítottam egy évig, mert valamely más középiskolából hozta át a Bolyaiba nevelőanyja, egy jellegzetesen az ántivilágból itt ragadt idősebb dáma, akit a gyerek utált (sőt gyűlölt), de akkoriban még a hölgy felügyelete alatt állt, és otthonában lakott. Tanév közben akkor szoktak más iskolába vinni egy nebulót, ha a régi helyén valami okból égni kezdett talpa alatt a föld. Hajnóczy is „nehéz gyereknek” bizonyult. A Bolyai gimnázium igazgatója azzal tisztelte meg az akkor alig 25 éves Vászolyi tanár urat, hogy különféle más iskolákból közénk csöppent és nehezen kezelhető fiúkat sózott rá, akiket viszont az ifjú és lelkes pedagógus sikeresen megszelídített. Hajnóczy tehát, mindkettőjük szerencséjére, nem az első próbatétel volt számomra. A fiú nyúlánk, magas kamasz volt, erősen introvertált és felettébb tartózkodó, aki a tanár barátságos közeledését udvariasan, de félreérthetetlenül elhárította. Nem barátkozott osztálytársaival sem: hátraült az ablak felőli padsorba, egyedül, szándékolt magánnyal. A szülői házról, elhunyt nevelőapjáról vagy annak özvegyéről nem szívesen nyilatkozott. Egy foglalatosság töltötte be életét: a versenyszerű úszás, kemény mindennapi edzés és egy majdani bajnokság nagy álma. Iskolai tanulmányai kevéssé érdekelték, tanárait általában nem kedvelte. Ez valószínűleg rám is vonatkozott, noha sokkal kisebb mértékben, talán azért, mert magyartanáraként én voltam az egyetlen, aki barátsággal próbáltam megnyerni a bizalmatlan kamaszt, míg többi tanára afféle kivert ordasként inkább mellőzte őt. Kitűnni azonban a magyarórákon sem állt szándékában, legfeljebb hangtalanul és szenvtelenül elviselte, amiért az osztály zöme lelkesedni is tudott. Egyetlen alkalommal olvadt le róla a jégpáncél: egy kitűnő dolgozatáért nyilvánosan megdicsértem, majd hozzáfűztem, hogy aki ilyen kiválóan tud írni magyarul, annak érdemes ezt a tálentumát így vagy úgy kamatoztatnia is.
Gyakorta próbálkoztam beszélgetést kezdeményezni visszahúzódó tanítványommal, de sikertelenül. Hogy Hajnóczy Béla már akkoriban próbálkozott volna írással, az ugyan nem lehetetlen, de erről a fiú soha egy szót sem szólt. Soha nem említette nekem, hogy írással kísérletezett volna, vagy írói aspirációi lennének. Különösebb irodalmi érdeklődésről sem tett említést, olvasmányairól (ha egyáltalán voltak ilyenek) soha nem beszélt, írogatásról még kevésbé. Valószínűnek tartom, hogy életének abban a szakaszában se nem olvasott, se nem írt, hiszen egy irodalombolond kamasz ilyetén élményeiről, álmairól, vágyairól rendszerint vallani szeret, különösen, ha egy rendszeresen érdeklődő magyartanára noszogatja, kérdezgeti.
Nagy valószínűséggel teljesen lekötötte a vízisport, úszóbajnok szeretett volna lenni, intellektuális vagy művészi ambíciói inkább néhány évvel később jelentkeztek (amikor viszont az úszást hagyta abba). Aztán egyszer csak eltűnt osztályomból és iskolánkból, mint szürke szamár a ködben. Nyilván tovább vándorolt a Bolyai gimnáziumból is, el, máshová, noha kényszerítő oka nem volt rá. Ha jól emlékszem, a késéssel nálunk megkezdett tanévet nem fejezte be közöttünk.
Úgy tudom, később viszont gyakrabban találkoztak, sőt, mondhatni baráti kapcsolat alakult ki volt tanítványával.
Mintegy öt évvel később, 1963 tavaszán váratlanul botlottunk egymásba a 15-ös buszon egyszer, a Bakáts utcai és Szervita téri megálló között. Igen rövid csevelyre futotta időnkből, ám annak volt lényege. Természetesen elhangzott a szokásos kérdés, hogy mit csinál volt tanítványom, mire akkor és ott közölte először, hogy ír. Jeleztem, hogy erről szívesen hallanék többet, s megadtam neki lakáscímemet. Másnap délután meg is jelent, majd többórás beszélgetésbe kezdtünk, ismeretségünk során először. Kiderült, hogy belekóstolt a szépprózába, különösen (mondhatnám: csaknem kizárólag) Hemingway novelláiba (érdekes módon a regények, az Öreg halász kivételével, hidegen hagyták, tehát nem is bajlódott velük). Ezeket nemcsak megkedvelte, hanem töviről-hegyire elemezte és utánozta.
Eme találkozónkra Hajnóczy elhozta magával négy vagy talán öt ifjúkori zsengéjét. Ezek másfél-két, esetleg még egy gépelt oldallal hosszabb novelletták voltak, egyikük-másikuk elkelt volna egy Hemingway-darab magyar fordításának. Jó fordításának, meg kell hagyni. Én tehát biztattam őt, hogy csak így tovább. Abból a néhány kezdeti írásból ugyanis annyi kitetszett, hogy tehetsége van, ha pedig ez igaz, akkor megérdemli az ösztökélést, biztatást. Úgy tudom, hogy ezeket a kezdeti írásokat valamikor sokkal később egy indulatos percében mind tűzbe vetette – nagy kár értük.
Hozzátenném, hogy Hajnóczy irodalmi tájékozottsága akkortájt igen szerény volt: alig ismerte a magyar szépprózát, a világirodalmat pedig még kevésbé. Hemingway volt az egyetlen kivétel, kinek kedvéért nekilátott angolul tanulgatni (rendszertelenül és ritkán, otthon, könyvből). Meglepőnek tartottam, hogy ugyanakkor a magyar novellairodalmat teljesen figyelmen kívül hagyta, mint ahogy másrészt Maupassant vagy Csehov sem vonzotta.
Köztudott, hogy – már ismertté vált író korában – milyen alapossággal, műgonddal fogott munkához, művei utóéletét, ha tehette, még a nyomdában is követte. Milyen módszerrel dolgozott kezdő író korában?
Első találkozásunktól kezdve Hajnóczy rendszeres látogatóm lett. Olykor nagy beszélgetések következtek, máskor leült, és öreg írógépemen pötyögetett órák hosszat, tehát írt. Lassan fogalmazott, sokszor kezdte újra, de amit befejezett, az gondos, igényes munka volt. Lassan dolgozott, nagyon sokszor kihúzta az írógépből a papírt, és összetépte és eldobta, és kezdte az egészet elölről. De amikor kész volt az írása, akkor ott minden klappolt, minden stimmelt, minden meg volt szerkesztve. Az első mondattól a legutolsóig, minden ült.
És ez kezdettől jellemezte őt. Pedig nem volt iskolázott. Mégsem számított kezdőnek. Ösztönös tehetséggel kerülte el a kezdeti buktatókat, pedig akinek még nincs gyakorlata, még nincs tapasztalata, az hajlamos arra, hogy itt egy mondattal hosszabb legyen egy kicsit, ott meg kilógjon a végén egy paragrafus. Béla ezt kitűnően tudta kezelni, jól összepofozott írásokat adott ki a kezéből. Nem hiába, hiszen sokat tanult Hemingway-től, a Hemingway-féle szerkesztésmódból is.
Megírta néhai nevelőapját, akit igen szeretett, kiírta magából nevelőanyját, akit gyűlölt és megvetett, volt egy kíméletlenül jó rendőrportréja (mintha megérezte volna a későbbi rendőrcirkuszokat), és több más kisprózája, karcolatnak, tárcának vagy novellettának mondható szöveg. Tudtommal ezek is a lángok martalékai lettek később.
Egy viszont biztos: a kezdő író egyetlen művén se látszott, hogy a szocreál szele (szellentése) megérintette volna. Nem csoda, hogy amikor elkezdett kopogtatni különféle szerkesztőségek előszobáiban, nagyjából 1963 nyarától-őszétől kezdve, Aczél elvtárs törpe hűbéresei sorra-rendre kipenderítették.
Mennyire volt nyitott, beszélt-e a magánéletéről?
1963 folyamán mintegy hat vagy hét hónapig kapcsolatunk rendszeres maradt. Hajnóczy élete rendezettnek éppen nem volt mondható, de erről alig esett szó. Lehetetlen alkalmi munkákból tengődött, csaknem hetente váltogatva munkahelyeit, s ugyanilyen zűrzavaros volt viszonya nőkhöz és barátokhoz, ismerősökhöz. Nevelőanyját kerülte, s noha annál mindig tiszta szoba és vetett ágy várta, ő inkább a hajléktalan bohém szerepét választotta. Néhány évvel korábban összeházasodott egy nála jóval idősebb (és egészen mutatós) asszonnyal, de ez a frigy se tartott sokáig. Aztán látogatásai az én legénylakásomon megritkultak, míglen 1964. április 30-án kora délután ismét felkeresett. Bár ne tette volna.
A zászlóletépéshez köthető történések ismertek, engem inkább saját emlékei, érzései érdekelnének!
Én a mai napig igen élénken emlékszem a perre, mind a két tárgyalásra; bár tudnám felejteni, de nem tudom. Számomra ez azt jelenti, hogy egy kínos és terhes megpróbáltatást kell újra végigboronganom a múltból, noha semmi kedvem hozzá. Eszünkbe ne jusson valamiféle mártíromságot játszani, és a per kapcsán az átkost kárhoztatni! Szent igaz, az ügyet szükségtelenül felfújták, és a bolhából próbáltak elefántot csinálni. Az is igaz viszont, hogy május elseje előestéjén nem kell kapatosan közbotrányt rendezni, nem szükséges egy kiakasztott zászlót letörni a rúdjáról nagy nyilvánosság előtt, ahogy azt az izgága és kiszámíthatatlan (olykor beszámíthatatlan) Hajnóczy tette. Mindezért nem kell az akkori rendszert kárhoztatni (amelyet sok egyéb ok miatt máiglan szívből utálok): hasonló garázdaságért a világ sok más országában is nyakon csípik a rendőrök (próbáljon meg mondjuk New Yorkban letörni egy amerikai zászlót egy nemzeti ünnepen).
Mindehhez hadd közöljek még valamit: Hajnóczy ráfizetett ugyan a hülyeségére, de rendezetlen életében ez az epizód nem sokat számított, sőt. Az én életemet, közelebbről otthoni tudományos pályafutásomat azonban az egész ügy azon nyomban megpecsételte. Akkoriban aspirantúrám második évét húztam le. Nagy kegy volt, hogy ötvenhatos hertelenkedésemet nagylelkűen feledve felvettek aspiránsnak. Mindezek után érthetően várták el tőlem, hogy befogom a szám, és meghúzom magam, ha jót akarok. Ehelyett mi történt? A másodfokú tárgyalás után a periratokat annak rendje s módja szerint megküldték az MTA személyzeti osztályának, ahol automatikusan kaptam egy fegyelmit (bár ez csaknem mellékes), majd az aspirantúra sikeres elvégzése után nagy ívben rúgtak ki a Magyar Tud. Akadémiáról: szóba se jöhetett, hogy tudományos kutatói avagy oktatói állásban építsem a szocializmust, s mindezt Ortutay Gyula, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnöke személyesen vágta a képembe. Ezt követően döntöttem úgy, hogy mivel nékem otthon babér nem terem, legokosabb külföldre távoznom. Ebből lett Anglia, majd Ausztrália. Nos ennyit arról a kissé módosított népdalról, hogy „A Kinizsi téren letörött a zászló...” Hogy mindezért nem voltam s utólag sem vagyok hálás Hajnóczy Béla barátunknak, azt talán fölösleges bizonygatnom.
A bírósági tárgyaláson az önkéntes rendőr azt vallotta, hogy a felszólításának vonakodva tettek eleget, s ekkor mindkettőjüket megütötte. Erre emlékszik-e?
Én erre nem emlékszem, engem biztosan nem ütött meg! A többieket se tartom valószínűnek. Az pedig, hogy Hajnóczyt inzultálta volna, nem valószínű. Már csak azért sem, mert Hajnóczy jól be is volt állítva, s különben se tűrt volna ilyesmit – akkor visszaütött volna. S akkor egészen más szerepelne a jegyzőkönyvben, s a bírósági tárgyalás és az ítélet is máshogy alakult volna. Felteszem azt, hogy az önkéntes rendőr inkább az érdemeit akarta növelni azzal, hogy úgy állította be, hogy ő tettlegesen is védelmezte a szocialista államrendet!
Más konkrét élmények megmaradtak-e Önben, ill. segít-e ezeket megidézni Hajnóczy Péternek az eset hatására írt novellája, a „Hány óra?”
Arra a jelenetre, úgy este hét felé tisztán emlékszem, igen, éppen sötétedni kezdett – másodperceken belül ott voltak a munkásőrök, a kutyák, és egy rendőr is. További negyedóra múlva bent ültünk a IX. kerületi kapitányságon. Kicsit kényelmetlen volt az, hogy egész éccaka ott kellett ülnünk, és virrasztanunk. Valamikor, reggel, hét-nyolc óra körül jelent meg csak a kihallgatást vezető kapitány. Erről a helyzetről szól, ezt jeleníti meg ez a Hajnóczy-írás. Amikor letartóztatnak, ott ülsz, kihallgatásra vársz egy büdös rendőrszobán, és hát, persze, szorongasz…
Hajnóczynak vitathatatlanul volt érzéke a kafkai helyzetekhez! Pontosan azt írta meg, több művében is, a lapítás és sunyítás életérzését, amely abban a rendszerben mindennapos élményünk volt.
Érdekelne, hogy az ítélethirdetés után fennmaradt-e még a kapcsolatuk volt tanítványával, illetőleg, hogy ő beszámolt-e a vizsgálati fogságban töltött idejéről. Elsősorban arra lennék kíváncsi, tud-e arról, hogy a börtönben találkozott Krassó Györggyel, akivel valamiféle elvbaráti kapcsolatot is kialakítottak.
Ítélethirdetés után Hajnóczy néhányszor még fölkeresett a lakásomon, de ezt kapcsolatnak már nem nevezném. Megvallom, nem hiányoltam társaságát. Vizsgálati fogságáról elejtett egy-két megjegyzést, de Krassó Györgyről mintha nem nyilatkozott volna. Ha egyidejűleg ültek is (amiről nem vagyok meggyőződve), nagy hatással aligha lehettek egymásra, hiszen akkor ő nagy valószínűséggel többet mondott volna Krassóról, de nem ez történt. Anekdotaszerűen beszélt például egy öreg zsebmetsző fogolytársáról, akivel aztán együtt „léptek pótert” (= szabadultak), és egy Szondi utcai kocsmában öblítették le benti élményeiket, tehát Hajnóczy ezt érdemesnek tartotta megjegyezni, de Krassó nevére nem emlékszem.
A mából visszatekintve: milyen embernek tartja volt tanítványát?
Hajnóczy már emberpalántaként rendhagyóan indult (születése körülményeit, majd örökbefogadását s így Hajnóczyvá válását ismerjük). Nevelőapjának korai elvesztése újabb trauma lehetett; nevelőanyjával talán soha nem alakult érdemleges érzelmi vagy szellemi kapcsolata. A kamasz Hajnóczy eléggé magányos csikasz benyomását keltette, s ez a magatartása később csak fokozódott. Fokozódott és bonyolódott, mert egyrészt innen erednek az ő tagadhatatlanul társadalomellenes megnyilvánulásai (nemcsak a joggal utálható rendszert vetette meg, hanem az emberi társadalmat általában – Nyugaton eszményi anarchista vagy nihilista lett volna belőle), másrészt ezzel próbálta igazolni parazita hajlandóságait is.
Mert ne szépítsük, és végképp ne tagadjuk: ő élősködő is volt. Ideológiai alapja erre az lett (már az 1960-as évek elején), hogy ő rendkívüli tehetség, (kicsit később:) nagy magyar író, egy géniusz, s ezért a társadalom tartsa őt el, mi több, jól. A társadalom persze egy absztraktum, tehát a mindennapok gyakorlatában a társadalom = én, te, ő, mi, ti ők. Így tehát Hajnóczy egészen természetesnek tartotta, hogy ismerősei, barátai nyakán él, mindent elvár tőlük szállástól és etetéstől kezdve idejükig és figyelmükig, mert ez őt megilleti. Egy zseninek mindez kijár. Ordináré viselkedés, durvaság, mi több, garázdaság, alkoholgőzős hőzöngés mind semmiség, hiszen a zseni mindezt megengedheti magának, a kívülállók pedig tűrjék, mert ez a dolguk. Írónk sokban a társadalmon kívül élt, vagy annak peremére szorult, miközben azt hitte, hogy a társadalmon felül áll, és jogában áll önnön törvényei és szabályai szerint élni. Hogy ehhez mások mit szólnak, hidegen hagyta. Mindez nem zárta ki, hogy ne legyen olykor kedves, behízelgő charmeur, ha úri kedve úgy tartotta, hogy ne ossza meg barátaival a butykost, vagy hogy ne várjon el még több lojalitást, szeretetet, megértést és odaadást a haveroktól meg nőktől.
Hihetetlen szeretetigénye volt, ami érthető is, és persze sok mindent megmagyarázott. Mindehhez viszont tegyük hozzá, hogy 1964 után alig egyszer-kétszer találkoztunk, 1968 után pedig már soha többé. Fogalmam sincs tehát, hogy HB személyisége hogyan alakult az ezt követő években. Alkoholizmusa az 1960-as évek elejéről datálható, s ahogy az szokott lenni, évről évre fokozódott.
Érdekes viszont megemlíteni, hogy a külföldre távozás ötletét HB határozottan elvetette. Nem hiszem, hogy különösebb honszerelemből tette, nem illett rá az „itt élned, halnod kell” ködmöne. Valószínűleg nyelvtudásának hiánya józanítólag hatott rá, másrészt pedig, ne feledjük, komolyan nagy magyar írónak tartotta magát, akit az anyanyelv eleve a szülőföldhöz láncolt.
Már a fentiekből kiderült, hogy individualizmusa szélsőségesnek minősíthető. Szeretetvágy ide vagy oda, soha nem gondolt egy későbbi családi fészek melegére, egy csicsergő asszonykára, bűbájos gyermekekre. Megmaradt magányos ordasnak, jószerivel mindhalálig.
Ennyit Hajnóczyról, az emberről.
És az íróról, a művészről mi a véleménye?
Erről csak akkor tudnék nyilatkozni, ha ismerném ma föllelhető összes művét, nem csupán azt a néhányat, amit a hetvenes években Pestről elküldtek nekem ide. Egyet elárulhatok viszont: nekem máig felejthetetlen élményt jelentettek azok a kisprózák, amelyeket (még) Hajnóczy Bélaként 1963–64-ben produkált, s amelyeket később tudtommal maga semmisített meg. Későbbi (szürrealista?) írásaiból a Jézus menyasszonyát és a Perzsiát ismerem, de ezektől kevésbé vagyok elragadtatva. Úgy érzem, hogy Hajnóczy Péter korai haláláig nem egy magaslatra érkezett, hanem holtvágányra futott.
Egészen furcsa viszont, és ez már a pszichiátria területére tartozik, hogy ez a kezelhetetlen személyiség, aki ő volt, aki a maga útját járta, a maga törvényei szerint élt, de ugyanakkor ez az ember képes volt világos elmével percipiálni dolgokat, kiválasztani azt, amit meg akar írni. Piás állapotban soha nem írt! Legföljebb csak jegyzeteket, amiket rendszerint kidobott aztán. Soha nem volt könnyelmű az írás dolgában.
Ezt becsültem benne.
Szerdahelyi Zoltán további interjúja Vászolyi Erik nyelvésszel a Forrás 2009/2. számában olvasható. [2]