A besúgó képviseli a folyamatosságot. Az üldözés és az üldöztetés folyamatosságát. A mellettünk álló és a velünk szemben álló besúgó kiadja a folyamatosság teljességét. A velünk szemben álló besúgó volt az ismert diktatúra álcázott embere, most pedig ő az álcázott diktatúra ismert embere. A mellettünk álló besúgó volt a meggyötört áldozat, akinek az életét földúlta a diktatúra titkosszolgálata, és most is ő a meggyötört áldozat, akinek az életét földúlja ugyanaz a szolgálat. A titkosszolgálatok továbbszolgálatát leplező leleplező szolgálat.
A politikai versenyszenvedély a szenvedélyes megbélyegzés és a szenvedélyes apológia pólusaira csapja szét a nyilvánosságra kerülő „ügynökügyeket”. A folyamatosság vélelme a folyamatosság igazolásává válik. Hiszen: ha egy diktatúra és egy parlamentáris hatalom szolgálata egylényegű, ha e kettő titkosszolgálata is egylényegű, akkor már a két rendszer között sem lehet alapvető különbség, tehát a folyamatosság indokolt. Ebben az esetben a nálunk létező és létezett rendszernél csak egy sehol sem létező lehet annyival különb, hogy ne tekintsük a diktatúra folytatásának.
Ily módon erősíti visszamenőleg a diktatúra legitimitását gyarló demokráciánk legitimitásának szintjére a diktatúra titkosszolgálatának pertraktálása. Ha és ameddig a politikai versenyszenvedély uralja azt. Ez az uralom addig tart, amíg meg nem történik a témakör varázstalanítása. Amíg elég kevés érintettről tudunk elég keveset ahhoz, hogy az egyes ügyeken külön-külön lefuthassanak a kiátkozás vagy az apológia kommunikációs programjai. Ha viszont a szivárgásból áradat lesz, akkor az információkat már nem lehet így földolgozni. Ha sok embert kell sok információ és sok dokumentum ellenében fehérre vagy feketére festeni, ahhoz vélhetőleg már nemcsak a kapacitás hiányzik majd, de a motiváció is. Az ismert érintettek számának megugrásával az érintettség súlya lecsökken, a közfigyelem részben elvész, részben átalakul, az elérhető politikai nyereség és az elszenvedhető politikai veszteség összezsugorodik.
A szivárgáson túl vagyunk, az áradaton innen. 2008-ban három nagy lépéssel jutottunk előre. Három olyan naggyal, hogy utólag alighanem úgy látjuk majd: ez volt az áttörés éve.
Megszületett az első rendszerezett, átfogó leírás a Kádár-korszak titkosrendőrségéről. (Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990. 2008, 1956-os Intézet–Corvina, 515 o.) Megjelent az első olyan monográfia, mely egy konkrét eseten, egy kitüntetett személy évtizedekig tartó megfigyelésének aprólékos és szisztematikus leírásán keresztül bemutatja a mechanizmus működését, a különböző szereplők helyzetét és viselkedésük logikáját. (Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989. 2008, 1956-os Intézet, 295 o.) Elkészült a Kenedi-bizottság jelentése, mely, amennyire csak lehet, pontos képet ad az egész titkosszolgálati iratanyag sorsáról, helyzetéről, feltárásának lehetőségeiről, akadályairól és feltételeiről, az eldöntendő kérdésekről és a teendőkről. Ebben az írásban a két monográfiáról lesz szó. Nem recenziót írunk, hanem kizsákmányoljuk azokat a lehetőségeket, amelyeket a két kötet a jelen és a múlt szempontjából fontos jelenségek megközelítéséhez nyújt.
A titkosszolgálatok ügye azért olyan izgató, riasztó és érzékeny, mert kiélezi a rendszerváltással kapcsolatos ellentmondásokat. Milyen esetben, milyen mértékben jelenti a személyi folyamatosság a rendszer folyamatosságát – milyen esetben, milyen mértékben követeli meg a rendszerváltás a személyváltást? Ez a rendszerváltás egyik alapkérdése, melyre a politikai élet valamennyi jelentős csoportosulása homályos és változó választ ad, mert a világos, egyértelmű és változatlan válasz egyikük helyzetének és érdekeinek sem felel meg. Abban a mocsárban, mely e kérdés körül keletkezett, szinte egyetlen (legalább elméletben) szilárd pont van. Elég kicsi pont: a diktatúra belső elhárításával való együttműködés titkának fenntartása a jelenbéli közéleti szerepléssel nem fér össze. Aki polgártársai életét ma közszereplőként nyilvánosan kívánja befolyásolni, nem tarthatja titokban, hogy tegnap az ő életüket rejtetten befolyásolta a titkosszolgálattal együttműködve. Nagyjából ennyi a nagyobb politikai erőket átfogó közmegegyezés terjedelme. A személyi folyamatosság intézményes (törvényes) szűkítésére irányuló minden egyéb kezdeményezés kudarcba fulladt. (Hál’ istennek!)
A rendszerváltástól mostanáig és még ki tudja, meddig a politikai versengés és a közéleti kommunikáció nagyon hangsúlyos eleme az, hogy a politikai ellenfél a rendszerváltás előtti antidemokratikus rendszer(ek)hez kötődik, és e kötődésének megfelelően építi le a leváltott diktatúrával ellentétes jogállamot – amennyiben és amennyire módjában áll. Nyilván ez a törekvés határozza meg a politikai ellenfélnek a múltbeli és jelenbéli titkosszolgálatokhoz fűződő viszonyát is. Amíg ez a tételezés – a valóságtartalmától függetlenül – erős, addig a rendszerváltás előtti diktatúrához való viszonyítás a politikai versengés alapvető eszköze marad. Addig a kollektív önhitelesítésben megcélozható legerősebb pozíció az lesz, hogy mi képviseljük legszilárdabban, legrégebben és legbensőbb természetünk szerint a rendszerváltás előtti évtizedek demokratikus tagadását. Ez az a pozíció, amelyhez minél közelebb kell férkőzni, s amelytől vetélytársainkat minél távolabb kell tolni.
E pozícióért folytatott harcban a múlt is, a jelen is veszélyes ellenfél. A múlt azért, mert a rendszerváltás előtti két-három évtizedben nagyon kevesen álltak a rendszerrel szemben, és még sokkal kevesebben kívánták helyette azt a rendszert, amelynek autentikus képviselőjeként igyekeznek ma magukat bemutatni. A jelen pedig azért veszélyes ellenfél, mert a leváltott rendszer túlságosan népszerű, ami pedig fölváltotta, túlságosan népszerűtlen. Sokan vannak a rendszerváltás vesztesei, de még sokkal többen, akik annak vélik magukat. A demokratikus döntéshozatalt kevesen látják eredményesebbnek a diktatórikusnál.
Azok a politikai erők tehát, melyek néppárti pozícióra törekednek, s ebből következően széles célközönséget vesznek tekintetbe, kötelesek ellentmondásosan viszonyulni a jelenbéli és múltbéli rendszerekhez, hiszen egyesíteniük kell az irántuk megmutatkozó rokon- és ellenszenveket. Ennek az egyesítésnek a platformja az a populáris illúzió, hogy különböző rendszerek előnyei egyesíthetők, hátrányaik kiiktathatók. A politikai elit meghatározó része ennek a populáris illúziónak a követésére és szolgálatára rendezkedett be, s ezáltal szavazóbázisaival együtt egyre távolabb sodródik a különböző rendszerek hátrányainak és előnyeinek összevetésén, a költség-haszon elemzésen alapuló racionalitástól. Ez természetesen nemcsak az egész társadalmi rendszerhez, hanem annak alrendszereihez (oktatáshoz, gazdasághoz, egészségügyhöz stb.) való viszonyt is meghatározza. Így hozta a politikai elit önmagát és a társadalmat reformképtelen – mozgásképtelen – állapotba.
Mint írtuk, a kollektív önhitelesítés egyik alapeleme az állandóság: mi mindig azok voltunk, akik vagyunk: magyarok, keresztények, európaiak, demokraták stb. Az állandóság, a változatlanság volt a leghangsúlyosabb eleme Antall József imázsának is, nem kis részben ez döntötte el a rendszerváltó választást 1990-ben. Ez az állandóság (amint azt hosszasan fejtegettem az Antallról szóló régi könyvemben: Antall József távolról, 1995, Sík Kiadó) a rendszerváltó miniszterelnök esetében is legfeljebb féligazságnak minősíthető, de ezzel a féligazsággal ő még mindig kiemelkedett a mezőnyből. Az állandóság pretenziója ugyanis éles ellentmondásban van a huszadik századi magyar történelemmel, melyben a tipikus életutak, különösen a véleményformáló elit körében éles világnézeti és politikai váltásokon, visszaváltásokon keresztül vezettek, és kevés kivétellel hosszabb-rövidebb ideig valamely totalitárius rendszerhez, ideához is kötődtek.
Ezt az ellentmondást a múlt átírásával és átértelmezésével lehet áthidalni. Az átírás nem szorul magyarázatra, az átértelmezés is csak rövidre. A múlt átértelmezése a változékonyság és az állhatatosság dialektikájára épül: voltaképpen ugyanazokat az értékeket kapcsoltuk – korszellemek, kényszerek és illúziók rabjaként – különböző rendszerekhez, rezsimekhez, amelyeket most képviselünk; jóhiszeműen estünk bűnbe népünk javával együtt, a szabadság vágya, a nép szolgálatának szándéka vitt minket a szabadságkorlátozó rendszerek szolgálatába; de már abban a szolgálatban is mélyebben vágytuk és szolgáltuk a szabadságot, mint a rendszer néptől elidegenedett, elszigetelt, önérdekű – más formájú, de alkalmasint még súlyosabb függést és szabadságkorlátozást pártoló – ellenfelei. Ez az átértelmezés nem föltétlenül félreértelmezés. Az ’56-os forradalom sok-sok hőse esetében például biztosan autentikus. A múltbeli én (mi) pozitív belső önképe saját közegben jól érvényesül a rideg objektivitással dokumentálható tényekkel szemben. Idegen közegben persze nem.
A múlt átírásának és átértelmezésének a saját közeg által folyamatosan visszaigazolt gyakorlata megteremti az erkölcsi és a politikai alapot a besúgó megbélyegzéséhez és megdicsőítéséhez is, és egyúttal elvitatja ezt az alapot a politikai ellenféltől ehhez is, ahhoz is. Így veszi birtokba a fent említett korlátlan és gátlástalan politikai versenyszellem az ügynökkérdést.
Miután a jelenben élünk, csak a jelenben tudunk érdeklődni bármi iránt. A múlt iránti érdeklődés is mindig jelenérdekű. A múltfeltárás tétje, hogy másképp lássuk a jelent és a jövőt. Aki a titkosszolgálati múlt föltárásán dolgozik, a jelen politikai kommunikációjának álságossága és szennyezettsége ellen dolgozik. Aktuálpolitikai célpontja nem a demokratikus közéletben megbújt besúgó, hanem a demokratikus közéletet elsorvasztó elszánt vakhit, vakbizalom, tényelhárítás – vakgyűlölet, vakbizalmatlanság, ténykoholás.
Az 1950 és 1990 között beszervezett kb. 200 ezer ügynök közül a bíróság által elfogadott módon, vagyis pénzünk és hitelünk veszélyeztetése nélkül százat sem lehet megnevezni, holott még a kutatható dokumentumok is nagyságrendekkel több hálózati személy – tudományos kritériumoknak megfelelő – azonosítására adnának lehetőséget. (Tabajdi–Ungváry 14. o.) Még úgy is, hogy a BM ma is meglévő, hiánytalan és eredeti hálózati nyilvántartásának felhasználására nincs lehetőség. (Uo. 12. o.)
A „kommunistafaló” MIÉP és Kondor Katalin szakértője titkosszolgálati ügyekben a kommunista titkosszolgálat hivatásos tisztje, Bálint László volt, aki a múltját nem tagadta se le, se meg, hanem éppen arra hivatkozva szakértett. És érvelt többek között amellett, hogy Pokorni Zoltán apjának beszervezettségét nem lett volna szabad elismerni, hiszen volt rá esély, hogy a bíróság kimondja: a senki által – Bálint által sem – vitatott tény nem tény, hanem rágalom (l. Magyar Fórum, 2004. május 20.). Bálintnak eszébe sem jutott, hogy a tudatos hazugság bírósági hitelesítésének nyílt pártolásával veszíthet a hiteléből a jobboldali ellenzék körében. Nem is veszített, a jobboldalon senki nem vonta kétségbe, hogy a rádió elnökasszonyának ügyében – valamennyi szaktörténésszel szemben – ő képviseli az igazságot.
Kaposvár fideszes polgármesterének III/II-es hálózati személyként való tevékenykedéséről a 6-os kartonon kívül a munkadossziéja is tanúskodik kézírásos jelentésekkel. Ő már nem is próbálkozott a bírósággal, pártja (és szavazótábora!) mégis elfogadta őt ártatlannak. Szita Károlyt kézírásos jelentéseinek előkerülése után demonstratíve megválasztották az önkormányzati tagozat elnökének pártjában, mely néhány hónappal korábban hevesen követelte az egykori hálózati személyek kizárását a közéletből.
Az ügy kipattanása után Tóth András államtitkár adott utasítást – kétes jogalappal – a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójának Szita átvilágítására. Az a Tóth András, aki a kádári titkosszolgálat pártirányításának kulcsembere volt (és többek között a szerveződő Fidesz bomlasztására irányuló akciókat vezényelte), akkor, amikor Szita kis mezei tmb-ként körmölgette a jelentéseit (Tóth életrajzát l. Tabajdi–Ungváry 108–109. o.). Csoda-e, ha az egyszeri fideszes szavazó nem az igazság, hanem az igazságtalanság győzelmének érezné, ha Szita érintettségéből az a párt húzna hasznot, mely a pártállami titkosszolgálatok pártirányítójával ellenőrizteti a Magyar Köztársaság titkosszolgálatát?! S aki így érzi, tudja-e az adott helyzetben másképp ápolni az igazságérzetét, mint a tények öntudatos elutasításával, azzal, hogy nem hiszi el, amiről persze a hite-alattijával tudja, hogy igaz?
A volt hálózati személyeket, ha van nékik védőpártjuk, négyszeres burok védi. Az első az iratanyag részleges megsemmisítése, eltulajdonítása, titkosítása; a föltárás elszabotálására kialakított egységfront, melyben az SZDSZ kivételével valamennyi parlamenti párt és a titkosszolgálatokat eddig felügyelő valamennyi kormánytag képviselteti magát (Boross Pétertől Gálszécsy Andráson, Kövér Lászlón, Nikolits Istvánon keresztül Tóth Andrásig és Szilvásy Györgyig). A második az ügynökök megnevezésének teljesíthetetlen feltételei a törvényekben és a bírósági gyakorlatban. A harmadik a letagadhatatlan letagadására is lehetőséget adó politikai kommunikáció (l. Szita Károly esetét). A negyedik pedig az érintetteket körülvevő demonstratív szolidaritás, a kollektív szeretet heves megnyilvánulásai, melyekkel Szabó Istvánt, Szegvári Katalint, MGP-t, Vikidál Gyulát, Szepesi Györgyöt stb. kényeztették híveik, amikor múltjuk titkaira fény derült. (Tavaly júniusban a Nagy Imre-per ötvenedik évfordulóján a forradalom sok-sok hőse, veteránja, kutatója gyűlt össze a per színhelyén, a Fő utcában. A veterán hősöknek kijáró, tiszteletteljes figyelemtől övezve kalauzolta őket a börtönben Bohó Róbert, aki nemcsak besúgó volt a rendszerváltás előtt több mint másfél évtizeden át – amint azt három évvel ezelőtt maga is elismerte –, hanem még a nagy nyilvánosság előtt is segédkezett a forradalom besározásában Berecz János 1986-os televíziós sorozatában.)
A politikai és erkölcsi különbségtétel ügynök és ügynök között felettébb indokolt. Ma azonban jellemzően nem a múltbéli tevékenység, hanem a jelenbéli hovatartozás szerint tétetik különbség. A titkosszolgálatok feltárásának és bőséges, nyilvános pertraktálásának nem az a tétje, hogy minél többen megtudják, kik voltak a hálózati személyek, hanem az, hogy minél többen megtudják: ezzel még nem tudnak semmit. Hogy minél többen megtudják: a feltárás nem a beszervezettség megállapításával végződik, hanem azzal kezdődik: „Nem az tehát a kérdés, hogy ki volt beszervezve, és ki nem, hanem az, hogy ezzel az esetenként szinte kivédhetetlen helyzettel mit kezdett.” (Tabajdi–Ungváry 14. o.)
Ez pedig olyasféle kérdés, amilyeneket valamennyien feltehetünk magunknak és egymásnak, akik felnőtt fejjel éltünk a diktatúrában, miután valamennyiünknek nagyon sokféle „szinte kivédhetetlen” helyzettel kellett szinte mindennap kezdenünk valamit. Valamennyien szerepeltünk „beszervezési tervekben” kisdobos korunk óta. Valamennyiünket be akartak szervezni a pártállam hálózatába, s ez a beszervezés az esetek jelentős többségében sikeresnek bizonyult. Ehhez az elsődleges beszervezettséghez képest a belügyi beszervezés másodlagos. Mindenki érintett, és a kádári titkosszolgálat tevékenységéért – természetesen nagyon eltérő mértékben, de – mindenki felelős, aki azt a titkosszolgálatot fenntartó rendszert támogatta. Ez a mese tehát milliókról szól.
A kádári titkosszolgálatok varázstalanításának alapja a felelősségek hierarchiájának rögzítése. A totalitárius diktatúrákban a párt, illetve annak vezére még akkor is uralni tudta az államvédelmi szolgálatokat, amikor azok a véres terror, a rettegés folyamatos fenntartásával és a pártvezetőkig elérő tömeges likvidálásokkal foglalkoztak, legfeljebb belügyminiszterek és érinthetetlen félisteneknek tűnő állambiztonsági vezetők periodikus likvidálásával kellett jelezniük, ki az úr a háznál. A Kádár-korszakban azonban ilyen látványos jelzésekre persze már nem volt szükség. Az állambiztonsági szerveknek a forradalmat követő öldöklés után már nem a társadalom egészére kiterjedő rettegésnek és terrornak, hanem a nyugalomnak a fenntartása volt a feladatuk. Nem azt várták tőlük, hogy minél több belső ellenséget, politikai bűncselekményt és bűnöst produkáljanak a bíróságok, a börtönök, a hóhérok és a pártpropaganda számára, hanem azt, hogy minél kevesebb legyen a belső ellenség és a politikai bűncselekmény. (L. Tabajdi–Ungvári 168–170. o.) A céllal együtt lecserélték az állományt, s az állampárt a maga megfordított stratégiáját szinte teljes mértékben érvényesítette. A belügyi hagyományokból és szervezeti érdekekből következő ellenállást keményen letörték.
A Kádár-korszakban az állambiztonsági szervek közvetlen pártirányítással működtek, céljaikat, stratégiájukat, ellenségképüket a párt határozta meg. „A BM munkájába az MSZMP határozatai adott esetben egyes operatív ügyek szintjéig is beavatkoztak. Az állambiztonság operatív irányításában… a Politikai Bizottságnak a tagjai is részt vettek, de ugyanúgy szerepet kapott a KB összes titkára is… a különféle BM-utasítások mindig említést tesznek az »illetékes párt- és állami szervek« felé történő rendszeres tájékoztatásról.” (Tabajdi–Ungváry 21. o.) A KB Titkársága és Adminisztratív Osztálya (az AO, később KAO) szorosan kézben tartotta a belügyi apparátust. A területi pártbizottságok is ellenőrizték, utasították és beszámoltatták a BM területi szerveit. A párt személyi ügyekben is szilárdan uralkodott a belügyi apparátusok felett. Minden kinevezéshez, előléptetéshez, dicsérethez szükség volt az illetékes pártszerv hozzájárulására. (Tabajdi–Ungváry 32–33. o.) A belügy érdekérvényesítési potenciálja nem volt túlságosan erős, „gyakran előfordult, hogy az állambiztonság érdekei háttérbe szorultak. Adott esetben csoportfőnökök vagy a főcsoportfőnök érdekérvényesítési képessége is kevés volt egy pártközpont-osztályvezetővel vagy megyei első titkárral vagy pl. a Budapest Fővárosi Tanács elnökével szemben.” (Tabajdi–Ungváry 19–20. o.) Rengeteg példa van rá, hogy a hálózati személyeknek tett ígéreteiket sem tudták a tartótisztek az állami és pártszerveken keresztülvinni. „A belső reakció elhárítás állománya és tisztjei sokkal kevésbé foglaltak el privilegizált helyet a pártállamban, mint az MSZMP főállású funkcionáriusai…” (Tabajdi–Ungváry 92. o.)
A politikai megrendelők minden szinten szilárdan és egyértelműen uralkodtak a belügyi apparátusok felett, és ez a tény a felelősségek hierarchiája szempontjából meghatározó jelentőségű. Nemhogy a hálózati személyek körében, nemhogy az állambiztonság apparátusában, de a legfőbb belügyi vezetők között sincsenek olyanok, akiknek a felelősségét össze lehetne mérni azon pártvezetőkével (Pozsgay Imréével, Szűrös Mátyáséval, Horn Gyuláéval, Németh Miklóséval, Medgyessy Péterével stb.), akik ma valamelyik nagy politikai tábor morálisan megkérdőjelezhetetlen, emblematikus figurái.
A felelősségek hierarchiája minden szinten hasonló. Az információszolgáltatásban is azok a nyilvános funkciót viselő káderek jártak az élen, akiknek hivatalból együtt kellett működniük az állambiztonsággal. A pécsi Dialógus-ügy példáján mutatja be Ungváry Krisztián nagyon szemléletesen, hogy „a közhiedelemmel ellentétben a legtöbb besúgás a Kádár-rendszerben nem az ügynökök, hanem az alkalmi, a társadalmi és a hivatalos kapcsolatok részéről érkezett”. Az említett ügyben mozgósított „19 ügynökhöz képest sokkal fontosabbnak bizonyultak azok a személyek, akik nem tartoztak a »hálózat« kategóriába”, az MSZMP és a KISZ funkcionáriusai játszották el Pécsett is a legfontosabb és legcsúnyább szerepeket. (Tabajdi–Ungváry 417. o.)
Mindebből az következik, hogy az ismert és ismeretlen hálózati személyeknél súlyosabb felelősséget viselő személyek is sokkal többen vannak jelen a mai közéletben, és sokkal fontosabbak a maguk táborában, hogysem bárki komolyan gondolhatná diszkvalifikálásukat a múltjuk alapján. Ha a diszkvalifikálást nem lehetett, márpedig szerencsére nem lehetett Pozsgayval, Hornnal, Medgyessyvel, Szűrössel és Németh Miklóssal elkezdeni, akkor már senkivel sem lehet, legalábbis úgy nem, hogy az bármiféle igazságérzetnek megfeleljen.
Ha pedig a felelősséggel való szembesítést a diszkvalifikálással összekapcsolni nem lehet, akkor a diszkvalifikálás igénye csakis a szembesítés ellehetetlenüléséhez vezethet, és ezt azok is nagyon jól tudják, akik ezt az igényt képviselik. Talán azért is képviselik.
(A múlt elhallgatása miatti diszkvalifikálás persze más kérdés. Az elhallgatás jelenbéli tény.)
Mindabból, amit fentebb írtunk, az következik, hogy az állambiztonsági szolgálatok nyilvánosságpárti kutatóinak kevés esélyük van a komoly és elmélyült befogadásra. Arra, hogy olvasóik kövessék őket az általuk feltárt sorsok, drámák és paradox folyamatok feltárásának útján, fordulóról fordulóra, árnyalatról árnyalatra. A nagyobb nyilvánosság elé kerülő publikációik visszhangja mohó vagy ideges, de mindenképp felszínes befogadásra utal. Azzal vádolják a nyilvánosság elé lépő kutatókat, ami legkevésbé rájuk s leginkább befogadóikra s vádlóikra igaz, hogy ti. csak a leleplezés érdekli őket, csak azon lovagolnak, kit szerveztek be, diabolizálják leleplezett áldozataikat, boszorkányüldözést folytatnak. Mintha a nyilvánosság pártolása egyszersmind a leegyszerűsítés pártolása lenne, s a mélyebb megértést és a differenciáltabb ítélkezést a mélyebb csend és a szelektívebb nyilvánosság garantálná.
A vádat a Tabajdi–Ungváry-könyv minden fejezete cáfolja, csakúgy, mint a könyvhöz elvezető publikációk sora. A szerzők már rögtön azzal vezetik be könyvüket, hogy „a magyar múltfeltárási viták legnagyobb része sajnálatos módon akörül forog, hogy valaki érintett »ügynöknek« tekinthető-e. A közéleti viták során »ügynökkérdésről«, »ügynökbizottságokról« és »ügynöklistákról« esik szó, miközben a rendszer mechanizmusai iránti érdeklődés nem túl nagy.” (11. o.)
A monográfia sokféleképpen érzékelteti, hogy nem a beszervezés ténye a sorsdöntő elem. Hiszen például: „az újonnan beszervezettek fele már a második ügynöki találkozóra el sem jött!”, s „a hírszerző lehetőség beszűkülése vagy a passzív ellenállás miatt minden évben kizárták a teljes ügynöki állomány 20%-át”. (292. o.)
A legbőségesebb titkosszolgálati tapasztalatokkal rendelkező (és az ötvenes években a Gulágon vagy Recsken edződött) németellenes horthysta tisztek, Hátszegi-Hatz Ottó, Kádár Gyula és Kéri Kálmán tudták a legjobban, hogy nem a beszervezés a döntő mozzanat, nem az az a pont, ahol az ellenállást a leginkább ki lehet építeni. A róluk szóló fejezetből kiderül, hogy noha kétségkívül mindhárman be voltak szervezve, értettek hozzá, hogyan szervezzék ki magukat, amikor és amennyire lehetséges. „Ügynöki munkájuk jelentős részét az egymásról készített jelentések összeállítása vette igénybe. Mindegyikük megpróbálta elbagatellizálni feladatát, és ezt viszonylag sokáig sikeresen is tudták végezni, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy mindhárman kiváló és a titkosszolgálat fortélyaiban tartóiknál jóval magasabb szinten járatos vezérkari tisztek, valamint egymás jó barátai is voltak.” (269. o.)
Hátszegi-Hatz életének megrázó és elképesztő történetéből (262–284. o.) kiderül, milyen „rendkívüli személyi integritásról” (284. o.) tehetett tanúbizonyságot rettenetes áldozatok árán egy ember, akit titkos- szolgálatok hosszú sorával hozott össze a balsors.
De Kéri Kálmánról is megtudjuk, milyen keményen tartotta magát a kádári állambiztonsággal szemben, míg konokul semmitmondó jelentéseivel el nem érte, hogy kirúgják. És mégis, képzeljük el, mi történt volna, ha az Antall-kormány idején valaki valahogy beveti a nyilvánosságba azt az egyszerű és cáfolhatatlan tényt, hogy a kormányfő frakciójának dísze, szimbolikus történelmi alakja a kádári titkosszolgálat beszervezett ügynöke volt. Vajon mekkora önmérsékletet tanúsított volna e tény kihasználásában az ellenzék és a mögötte álló értelmiség, mely egyébiránt teljes joggal esett neki Kéri Kálmánnak, amikor az igazságosnak nevezte a Hitler szövetségeseként kiküldött Horthy-féle hadsereg harcát a Donnál „a kommunisták ellen”? Vajon hányan haboztak volna lecsapni a magas labdát, hogy a méltányos ítélkezéshez szükséges mértékben a beszervezés puszta ténye mögé nézzenek?
Ebből a szkeptikus kérdésből is látszik, miként a Szita Károllyal kapcsolatos felvetésből is kitűnhetett, meg tudjuk érteni azokat, akiknek az erkölcsi érzéke berzenkedik a beszervezettség tényének nyilvánossága ellen. Csak éppen egyetérteni nem tudunk velük abban, hogy a részletes feltárás helyett a feltárás szabotálása lenne a méltánytalan és félrevezető ténykezelés alternatívája.
Bizony az állambiztonsággal való együttműködés megtagadhatóságáról semmilyen általános megállapítást nem tehetünk. Névtelen és átlagos kurázsival élő polgárok tömegei tagad(hat)ták meg az együttműködést különösebb következmények nélkül, mások számára pedig ez szinte az önpusztítással lett volna egyenértékű. A beszervezendők annyira különböző helyzetben voltak, hogy némelyeknek az együttműködésen belüli restséghez is sokkal több bátorság kellett, mint másoknak az együttműködés nyílt megtagadásához.
Mindkét mű sokat segít abban, hogy megértsük, menynyiben és milyen értelemben volt a kádári diktatúra totalitárius. A kulcsmondatot Rainer M. János könyvének summázó fejezetében találjuk: „A szolgálat a hatvanas évek elejétől nem elsősorban omnipotens akart lenni, hanem inkább mindenütt jelen lévő.” (Rainer M. János, 261–262. o., kiemelés az eredetiben.) Pontosan ez a törekvés felelt meg a Kádár-rendszer természetének. A kádári hatalom a totalitás igényéből visszavett annyit, amennyi egy szovjet típusú rendszerben visszavehető. Nem tartott igényt a társadalom totális megfélemlítésére, gondolkodásmódjának, életmódjának és gazdasági tevékenységének teljes körű meghatározására, feladta azt a törekvést, hogy kitöltse az autentikus omnipotens hatalom, vagyis az Isten szerepkörét. Az osztatlan, vagyis totális politikai legitimitás igényét azonban nem adhatta föl, mert az a szovjet típusú hatalomgyakorlás lényege. Ha pedig nem létezhet alkotmányos, legitim ellenzék, akkor minden tevékenység, személy és csoport nemzetbiztonsági kockázatot jelent, melyről elképzelhető, hogy ellenzékivé alakul. Ez pedig szinte minden(ki)ről elképzelhető. Mivel a rendszer logikája szerint ellenzékiségnek tekinthető mindaz, ami a társadalmat behálózó párt akaratának érvényesítését tudatosan akadályozza, s mivel a párt akarata, mint bármilyen politikai akarat, érdekeket sért és ellenvéleményt generál, az ellenzékiség potenciálja totális. Nincs a társadalomnak olyan szeglete, melyben ne jelenhetne meg az ellenzékiség, tehát az állambiztonsági szolgálatnak teljes körű jelenlétre és betekintésre van szüksége.
Másrészt viszont a totalitásigény korlátozása, az informális alkuk gyakorlatának kibontakozása adott akkora teret és távlatot a személyes és közösségi törekvéseknek, hogy a spontán költség-haszon elemzés a társadalom túlnyomó többsége számára erősen ellenjavallja a nyílt ellenállást.
Tehát az ellenzékiség potenciálja totális, gyakorlata minimális. Ezért óriási szakadék keletkezik a potenciális és reális nemzetbiztonsági veszély között. Az egyik hatalmas méretű, a másik szerény méretű apparátust indokol. Ebből szükségszerűen következik egyrészt az erők és a pénzek óriási mértékű pazarlása, másrészt a rossz anyagi ellátottság, a folyamatos külső késztetés a költségek csökkentésére. A titkosszolgálatok létérdeke volt, hogy ezt a szakadékot megpróbálják valamelyest feltölteni, a potenciális veszélyekből reálisakat koholni, a csekély ellenzéki aktivitást fölnagyítani.
A méret és az eredményesség igazolásának szempontjai szembekerültek egymással. A méret akkor igazolható, ha a veszély nem csökken, az eredményesség meg akkor, ha csökken.
Nagyon jellemző, mert abszurd példa a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár behálózása. (Tabajdi–Ungváry 204–213. o.) Ebben a gyárban nagyon hosszú időn át nagyon nagy belügyi apparátust járattak üresben, de még azt a mikroszkopikus rendszerellenes megnyilvánulást sem tudták felderíteni, amelynek ürügyén iratok tömegét állították elő: „1962-ben a WC-ben a falra rajzolt Kossuth-címer és október 23-i megemlékezésre figyelmeztető falfirka miatt indult nyomozás... ismét alapos intézkedési tervek készültek, a nyomozás azonban ebben az esetben sem járt eredménnyel. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy a gyárban megbúvó ellenséges elemek aktivitásával még évekig foglalkozzanak. Pedig az összefoglalókból megállapítható, hogy a rendkívüli események száma időközben nullára csökkent.” (Uo. 209. o.) 1961-ben már egy sem volt, az 1962-es összefoglaló értékelés mégis azt állapította meg, hogy a gyárban „igen aktív a belső reakció tevékenysége”. (459. o.) Az egyetlen komoly elhárítanivaló, amit persze nem sikerült elhárítani, a magyarországi szamizdat egyik legkorábbi, leghatásosabb és legnépszerűbb műve, a Darabbér lett volna, melyhez Haraszti Miklós betanított munkás itt gyűjtötte az anyagot.
A másik példa: Az Antall Józsefre irányuló rendkívül intenzív titkosszolgálati tevékenység 1956-tól egészen a rendszerváltásig eltartott, holott nagyjából 1959-ig volt „értelme”. Ifjabb Antall mint a Toldy Gimnázium karizmatikus tanára addig „fertőzhette” az ifjúságot és a tanári kart, addig tett és inspirált ellenálló gesztusokat. 1959 végére eldőlt, hogy apja nemzetközileg elismert érdemei és magas kapcsolatai elegendők ahhoz, hogy ne lehessen őt letartóztatni, viszont nem elegendők ahhoz, hogy a tanári pályán, a romlékony ifjúság közelében maradhasson. Addigra az is eldőlt, hogy a két Antall beszervezésével kísérletezni reménytelen, viszont ki lehet velük alakítani egy mindkét fél számára elfogadható és mindkettő biztonságigényét kielégítő, tartós és stabil modus vivendit. Ezt nem fenyegette semmi, amíg a rendszer Antalltól függetlenül össze nem dőlt. Antall magánéleti keretek között szabadon fejtegette diktatúraellenes nézeteit, a második nyilvánosságtól, az aktív ellenzéki tevékenységtől éppoly következetesen tartózkodott, mint a rendszer melletti demonstrációktól, nyilvános tevékenységét szakmai térre korlátozta, politikailag semleges területen viszont a rendszer keretei között is vállalta a közszolgálatot.
Rainer pontos megállapítása szerint „a fenntartásokon alapuló együttélés éppen a részletek iránti érzéketlensége miatt jelentett jóval kisebb kihívást a rendszer számára, mint azoknak a magatartása, akik akár azonos ideológiai platformról, akár generációs vagy más alapon különféle reformtervekkel és ehhez kapcsolódó forgatókönyvekkel vagy éppen akciótervekkel álltak elő.” (Rainer 265. o.)
Ehhez a kisebb kihíváshoz képest: „1957-től a nyolcvanas évek elejéig idősb és ifjabb Antall József körül csaknem harminc hálózati személy tevékenykedett. Közülük legalább huszonnégyen ügynökök […] Az említett huszonnégy hálózati személy összesen csaknem négyszáznyolcvan szöveget írt Antallékról. […] Az ellenük folyó bizalmas nyomozati munkából adódóan semmilyen közvetlen, kimutatható és a hálózati munkának betudható hátrányt nem szenvedtek. […] az Antallék elleni hálózati aktivitás időtartama és »eredményei« együtt bizonyos fényt vetnek a Kádár-korszak titkosrendőrségi munkájának mélységére és hatékonyságára. […] A körülöttük mozgatott csapat által felszínre hozott információkkal lényegében semmit nem kezdtek.” (Uo. 77. o.)
Összesen körülbelül száz állambiztonsági tiszt foglalkozott három évtized alatt az Antallék köré telepített hálózattal.
(Rainer gondosan fogalmaz, amikor „közvetlen, kimutatható és a hálózati munkának betudható” hátrányról beszél. Ugyanis az a „hátrány”, hogy egy családnak a belügy szemei előtt kell leélnie élete javát, és hogy két elhivatott politikus pályájából ellopnak fejenként harmincvalahány évet, valóban nem közvetlenül a hálózati munkának, hanem a hálózati munkát fenntartó és a hálózati munka által fenntartott rendszernek tudható be. Ezzel a megjegyzéssel arra is utalnék, miként nem kell érteni azt, amikor egykori hálózati személyek bizonygatják, hogy ők senkinek sem ártottak.)
Antall 1967 tavaszán egy Győrből Pest felé robogó vonaton szokásos politikai játszadozásai és álmodozásai keretében mond valami olyasmit, hogy „árnyékkormányt” kellene szervezni. Ezt a tréfás gondolatot beírja a jelentésébe útitársa, legbizalmasabb barátja, egyben legszorgosabb besúgója, Kiss György. A titkosszolgálat ettől kezdve 1970-ig, több mint három éven át „nyomoz” az árnyékkormány ügyében... 1968 elején volt olyan nap, hogy fél tucat nyomozó kísérgette Antallt a városban. (Uo. 225–232. o.)
A Párizsban élő és negyvenes éveinek vége felé járó Tar Pál, az Antall-kormány későbbi washingtoni nagykövete 1980-ban elejt egy megjegyzést, miszerint (a talán másfél évtized múlva esedékes) nyugdíjba vonulása után könyvet írna Magyarországról, s barátai, Antall és Kiss segíthetnének neki az anyaggyűjtésben. Miután Kiss ezt is jelenti, a titkosrendőrség külön dossziét nyit, s másfél évig hevesen nyomoz a soha meg nem írt könyv soha el nem kezdett anyaggyűjtése ügyében. (Uo. 68–69. o.)
Közkeletű tévedés, hogy értékek és normák következetes képviseletéből egyértelmű helyzetértékelések adódnak. Ellenkezőleg. Az egyértelmű helyzet ritka, a kétértelmű pedig gyakori, mivel az emberek és a társadalmak ellentmondásos, összetett szerkezetek. Nem egyértelmű helyzetekhez csak a tények vagy az elvek torzításával lehet egyértelmű értékeléseket rendelni.
Amikor Antall miniszterelnök lesz, és megtudja Kiss Györgyről az igazságot, azonnal maga mellé veszi a Miniszterelnöki Hivatalba, hogy erre a megbízhatóan zsarolható emberre bízza ott a sajtó és a média ügyeit. Az állami lapkiadó-monopólium élére viszont a Magyar Nemzet szétverésének és hatalmi kisajátításának piszkos munkáját elvégzendő azt a másik régi barátját, Horti Józsefet vezényli, aki meg a legbátrabban utasította vissza, hogy Antallról jelentsen, aki a forradalom utáni megtorlások legsötétebb évében a beszervezésével kísérletező százados asszony képébe vágta, hogy „bármilyen szankciót vállal, de nem hajlandó együttműködni a rendőrség politikai osztályával”. Horti emiatt valóban el is vesztette az állását, és rendőri felügyelet alá került. (Uo. 131–132. o.)
Idősebb Antall Józsefről különösen rosszindulatú jelentéseket írt az állambiztonság Budai fedőnevű ügynöke, Pártay Tivadar, az egyik legjelentősebb kisgazda politikus. Pártay egyszerre volt a diktatúra ügynöke, célszemélye, kollaboránsa és ellenfele. Feladta rivális párttársait, de közben megőrizte a kommunistákétól markánsan eltérő politikai profilját. Börtönbe csukták, szabadulása után szoros megfigyelés alatt tartották, s amikor politikailag újra aktivizálódni próbált, és kapcsolatot keresett (persze egy ráállított ügynökön és provokátoron keresztül) a kisgazda emigrációval, a titkosszolgálat ismét felvette vele a kapcsolatot, hogy dekonspirálja és lejárassa őt. (Uo. 80–84. o.)
Pártay a legtisztább és együttműködésre legalkalmasabb kisgazda politikusként igyekezett eladni magát többek között idősebb Antall József eláztatásával Kádáréknak, majd a rendszerváltás után ifjabb Antall Józsefnek. Amikor Torgyán József veszélybe sodorta az Antall-vezette kormánykoalíciót, Pártay a miniszterelnök titkos támogatásával megalakította a Történelmi Független Kisgazdapártot, mivel „szükség lett volna egy a koalíció mellett keményen kitartó kisgazdapártra”. (Magyar Hírlap, 1994. január 3.) Antall József biztosította a Horti József vezette Hírlapkiadó Vállalaton keresztül azt is, hogy a kisgazdáknak „járó” lap, a Kis Újság Pártay rendelkezésére álljon. (Révész Sándor: Antall József távolról. 1995, Sík Kiadó, 135–136. o.)
Az Antall körül nyüzsgő csodálók és árulók halmazának is volt közös tartománya, és ebben a közös tartományban nagyon érdekes lélektani viszonyok uralkodtak. Mikus Gyula például „csodálta Antallt, kíméletlenül részletes és erősen ártó szándékú jelentései azonban lefojtott gyűlöletéről is árulkodnak”. (Uo. 133. o.) Mikus nyilvánvalóan azért csodálta Antallt, mert az meg tudta őrizni a forradalom után politikai identitását és személyi integritását, és miután ő nem tudta, az öngyűlöletét kompenzálta Antall gyűlöletével. Ezt a gyűlöletet viszont csak a jelentéseiben élhette ki, mivel a titkosszolgálat által diktált szerepjátékába csak a csodálat fért bele.
Antall szakembernek tekintette magát a titkos- szolgálati megfigyelés elhárításában. Tudjuk, miképp oktatta erre volt tanítványai egyikét. Onnan tudjuk, hogy a tanítvány, Huszár Ferenc jelentette, mivel ő maga volt az elhárítandó besúgó. (Uo. 116. o.) Ráadásul Antall korábban még gyanakodott is erre a tanítványára. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy a gyanúját egy másik besúgóval, a fent említett Mikus Gyulával osztotta meg, akire viszont nem gyanakodott. (Uo. 115–116. o.) Antall lenyűgözte beszervezett tanítványát is, aki egyáltalán nem tekintette Antallt szánalmas baleknak attól, hogy pont őt oktatta ki, miként kell a spiclit felismerni. Rainer a jelentések alapján a következőképp vázolja fel Huszár Antallról alkotott képét: „Antall tudásában, eltökéltségében, taktikai érzékében, hivatali rutinjában, még a titkosrendőrséggel való (végeredményben persze reménytelen) hadakozásában is van valami nagyszabású, valami tiszteletet parancsoló. Méltó ellenfél, olykor valósággal lenyűgöző, akit éppen ezért érdemes megtéveszteni, a bizalmába férkőzni, harcra kelni vele...” (Uo. 118. o.) A lenyűgözött ifjú nem is tudott elszakadni a rendszer ellenségeivel vívott harctól, és hivatásos állambiztonsági tisztként szolgált a rendszerváltásig.
Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián könyvét nemcsak e sorok írója, hanem Tomcat honlapján Molnárgörény is nagyra értékeli: „A két szerző munkája hiánypótló jellegű: különösen azért, mert – végre! – minden egyes ávós vezetőt, illetve ügynököt név szerint megnevez, Harangozó Szilvesztertől Dr. Kiszely Istvánon át Paskai László volt esztergomi bíboros érsekig. Pontosan ez adja a kötet abszolút hitelét.” (www.bombagyar.hu [2]) Ehhez a blogbejegyzéshez néhány szkeptikus kommentár kapcsolódik: Gerylla: „a Kiszely Istvánról szóló rész kamu. Ismerve az öreget, és az életét, ahogy el akarták folyamatosan taposni azért amit dolgozott, ez kizárt. (személyesen ismerem hosszu ideje)”. eMM: „Na igen ez is része a Kiszely prof. körüli rágalomhadjáratnak hogy nő csontjait találta meg. Hát nem.” neri: „Nem tudom mi az igazság Kiszely-vel kapcsolatban, de azért nem kéne minden információt csípőből bekajálni... Még egyszer írom, magam sem tudom mi igaz ebből, épp ezért nem is ítélkezem, bár ha tudnám az igazat, akkor sem...”
neri őszintesége megkapó: Amit nem akarok tudni, azt akkor sem tudom, ha tudom.
Kiszely István négy évtizeden át szolgálta a kádári titkosszolgálatot. A hatvanas-hetvenes évek brutális egyházellenes akcióinak egyik leghatékonyabb belügyi ágense volt. Másfél ezer oldalnyi jelentés maradt fent tőle, lelkesen, titkos hangfelvételekkel és fotókkal is segítette a szervek operatív akcióit; a belügynek szánt egyházellenes pamfletjében az egyházi iskolahálózat teljes felszámolását szorgalmazta. Nagyon határozottan igényelte a belügy támogatását egzisztenciája, tudományos karrierje felépítésében. Több katolikus pap meghurcolásában segédkezett, jelentősen hozzájárult egykori bencés diáktársa, Hagemann Frigyes bebörtönzéséhez.
A belügy szolgálatából az Antall-kormány idején a Magyar Televízió szolgálatába lépett át, a külpolitikai szerkesztőséget erősítette, az Orbán–Torgyán-kormány idején Torgyán minisztériumában volt tanácsadó, a kettő között pedig az első kerületben alpolgármesterkedett. A mai napig a kommunizmus áldozataként kezelik a jobboldal peremén, átvilágítási papírja van róla, hogy nem volt semmi köze a titkos-szolgálatokhoz, ellenben szakmai ellenfeleit rendszerint kommunistabérenceknek és besúgóknak minősíti. (Tabajdi–Ungváry 214–227. o.)
Kiszely a jobboldal szélén találta meg a helyét, a Demokrata című hetilapban, mely a magyar sajtóban a legkövetkezetesebben támogatja a KGB-sek által kialakított oroszországi rendet, és azt hirdeti követendőnek Magyarország számára is.
A másik jobbszéli hetilapban, a titkosszolgálatok által beszervezett Csurka István Magyar Fórumában, mint fentebb említettük, Bálint László, volt III/II-es tiszt a szakmai és erkölcsi etalon titkosszolgálati ügyekben.
Kiszelyhez hasonlóan fontos szerepet kapott a Hagemann Frigyes elleni belügyi hadjáratban a „Sándor” fedőnéven ügynökösködő Tudós Takács János, a Pannon Front című nyilas lap munkatársa, a Vér és Becsület Kulturális Egyesület előadója, David Irving fordítója, akit az Új Ember megemlékező cikke még 2004-ben is a kommunista egyházüldözés áldozatai között említ. (Uo. 478. o.)
Szalai Pál (Személyi követőm, Beszélő, 1999. szeptember) írja vénségére hitleristává lett egykori barátjáról, aki hosszú évtizedeken át jelentett róla: „Hogy barátom fasisztává válása összefügg-e ezzel a nem túl szép pályafutással? Nem tudom. Lehet, hogy ez a kényszerskizofrénia áthatja az egész lelket, és egyszer manifesztté válik.”
Ha 2008 valóban az áttörés éve volt a diktatúra földalatti történetének feltárásában és varázstalanításában, akkor most már be kellene laknunk a területet, ahová áttörtünk. Ez a terület természetesen múlt, jelen és jövő közös birtoka.
Minél többen és többet boncolgatjuk elfogulatlan, fesztelen érdeklődéssel és nyitott nyugalommal, a politikai versenypályák zajától elhúzódva azokat az összefonódó szociológiai-szellemi-lelki folyamatokat, amelyeket a dokumentumok kirajzolnak, annál mélyebben értjük majd azokat a variációkat, amelyekben a diktatúra kényszerei között áthaladt emberek (mi, negyven felettiek) a jelent felfogják és alakítják.
Voltunk bárkik, besúgók, besúgottak, ellenzékiek, közemberek, funkcionáriusok, nevesek és névtelenek, valamennyien cseppek vagyunk a Dunában, mely, mint tudjuk, múlt, jelen és jövendő, s egymást ölelik lágy hullámai.
- Játéktér [7]