Reziduális társadalmunk (in)diszkrét bája

Nemcsak egyszerűen megfogyatkoztunk egyfajta „demográfiai fűnyíró-elv” mentén vagy mondjuk úgy, hogy a társadalom lassan és folyamatosan elöregedik, hanem az aktív generációk széles rétegei „hiányoznak”, illetve helyzetük ingatag, konjunkturális, részt is vesznek a társadalom életében, meg nem is, alakítják is a politikai folyamatokat, érdekeltek is azok kimenetelében meg nem is, egyszerre inseder-ek ésoutsider-ek. Magyarán milliók kerültek egyfajta, egzisztenciális értelemben is, liminális helyzetbe: állampolgárok, de bizonyos értelemben már hontalanok is, mentális értelemben kétlakiak, már nem az „itthon”-ban gondolkodnak, de még nem is tartoznak az „ottan”-hoz, más szóval a premigratórikus szindróma jellemző rájuk. A rommagyarság egyrésze ráadásul, az elmúlt időszakban, kettős állampolgár lett, az eredetileg fennálló, politikai viszonyokat tükröző “erdélyi magyar” lojalítása mellett, intézményes értelemben is megerősítette a magyar nemzethez való (primordial loyalities - Geertz, 1993) tartozását, lojalítását.

 

A maradványtársadalom, a reziduális jelleg általánosabb értelemben is érvényesnek tűnik, hiszen a romániai társadalom az európai unió perifériája, a késő-kapitalista globalizációs folyamatokra pedig az a jellemző, hogy a perifériára helyezik ki megkopott technológiájukat, másodrendű fogyasztási cikkeiket, selejtes gyártmányaikat, second hand autóikat, sőt olykor a legkézzelfoghatóbb ipari és háztartási hulladékaikat, stb. is. De itt és most, nem erre szeretnék reflektálni, hanem arra a fajta reziduális jellegre, mely az elmúlt bő húsz év demográfiai folyamatainak a terméke, a masszív elvándorlások után megmaradt torz, illetve deformálódott társadalmi struktúrára és az azon felépülő politikai rendszer összefüggéseire.

 

Véleményem szerint szerte a globalizálódó világban, a legfontosabb szociológiai eszközökkel is értelmezhető megkülönböztetés, mely komplex következményeivel hosszabb távon is megőrzi jellegzetességeit, a kibocsájtó (emigráns), illetve befogadó (immigránsokat vonzó, illetve integráló) társadalmak közötti különbségtétel. Esetünkben a megkülönböztetés azért fontos mert Románia, (de egyre fokozódó mértékben Magyarország is) ha úgy tetszik tipikusan, kibocsájtó ország, állampolgárainak mintegy tizede húzamosan külföldön tartózkodik, másik nagyjából hasonló nagyságrendű társadalmi szegmentum helyzete bizonytalan, ingázó, illetve „premigráns”, vagy a külföldre távozás lehetőségeire vár. És akkor nem is beszéltem a végleg elköltözöttekről, akik az elmúlt két évtizedre vetítve, a román állampolgárok további egy tizedét tehetik ki. Az így értelmezett reziduális jelleg, a gyakori végleges elvándorlással, a cirkuláris migrációval, meg a külföldre való ingázással, egyszóval az utóbbi két évtized komplex (e)migrációs folyamataival kapcsolatos. A belső migrációs trendek alakulása úgyszinténsajátos folyamatokat jeleznek, mert fél évszázad folyamatos és masszív városra való költözést – és ezzel együtt urbanizációt (még akkor is, ha ez néha csak „szocialista rurbanizáció” volt) követően, 1995-től kezdődően egyre többen költöznek városról falura (két jelenség, elővárosi-kertvárosi kiköltözés, deindusztralizációt követő falura való ki-, illetve visszaszorulás) egy újfajta re-ruralizálódási folyamat.

 

Az elvándorlás kritériumainak és motívumainak alapos és elfogulatlan kielemzése, értelmezése a hátramaradt, de immár nem teljes spektrumú, azaz hiátusokkal és torzító belső egyensúlytalanságokkal jellemezhető reziduális társadalom megértésének feltétele. A reziduális társadalom jellemzőinek megrajzolásához pontos képünk kellene legyen egyfelől a különféle migrációs formákról, az (e)migránsok szociológiai és antropológiai, sőt pszichológiai modális portréjáról, másfelől az itt maradottak hasonlóan sok szempont szerint megrajzolt profiljáról. Az elvándorlás ugyanis szelektíven érinti a maradék társadalom különféle szegmenseit, teszi hiányossá regionálisan – nagy területi eltérések tapasztalhatók nemcsak az elvándorlás mértékében, hanem a megcélzott külföldi országok sajátosságaitól kezdve, (ne feledjük, hogy példának okáért az elsősorban Magyarországon munkát vállaló, tehát ingázó (60%) erdélyi magyarok, „visszaimportálják” a relatív szegénységet, hiszen sokkal rosszabbul keresnek, mint Nyugat-Európában mukát vállaló honfitársaink) a nyelvisemereti jellemzőkig. Ehhez kapcsolódnak az elvándorlók etnikai-kulturális profiljának eltérései, de minden bizonnyal eltérő mértékben érinti az (e)migráció a különböző korosztályokat, eltérő mértékben és módon vesznek részt benne a gyerekek, fiatalok, középkorúak és idősek, az aktív- és a passzív lakosság, másként érinti a nőket és másként a férfiakat, stb., stb.  Az orvos-társadalom megmaradt hányadának nagyrésze elmenő félben van, nem igazán tervez itteni jövőt magának, de eközben mondjuk a rurális közegben „megélhetési magán mezőgazdálkodást” folytató parasztság aránya nő, a deindusztrializáció következtében, stb. Ugyanakkor, vészesen megnövekedett és növekszik az inaktív lakosság aránya, hiszen a legtöbben az aktívak közül mentek és mennek külföldre – időszakosan, vagy végleg. Minden esetre kilépve az adófizetői körből, a társadalom- és egészségbiztosítási rendszerből, stb. S, végső soron a közéletből, hiszen nem vesznek részt semmiféle rekrutációs játszmában, de kreatív társadalmi közös okoskodásban, stb. sem, és politikai értelemben is passzívak.

 

A masszív belső-, és különösképpen a nemzetközi migráció mértékét az adminisztráció képtelen a népszámlálás intézményének standardizált keretei között felmérni. Az autoritását egyre inkább elvesztő állam gyakorlatilag lemondott a demográfiai folyamatok megismeréséről is, nemhogy népességpolitikai projekteken dolgozna. Nem véletlen, hogy a politikai-hatalmi autoritás disszolúciójának egyik kardinális  szimptómája, a tavalyi népszámlálás során vált láthatóvá, és ez összefügg a tavaly nyári politikai cirkusz egyik központi elemével, anépszámlálás érvényességének megállapításával is összefügg, magyarán azzal, hogy nem ismert a választók valódi száma, ezért a részvételi küszöb megállapítása lehetetlenség. A legutóbbi (2011 november) népszámlálás kudarca a tervezés és kontroll lehetetlenségének, és a kormány(ok) ilyen irányú törekvéseiben is fellelhető tehetetlenségének jó példája lehet. Éles szavakkal írtam le a népszámlálás kudarcát: „A cenzus lebonyolítása viszont egyértelműsítette: az állam nem érdekelt többé reális statisztikai alapokra helyezett tervezésben, fejlesztéspolitikák kidolgozásában. Az állam, a kormány, kivonulni készül a társadalomból, nem szervez, magunkra hagy, nem szolgáltat, hanem kiszolgáltat, nem támogat, hanem elvon és megsarcol, nem épít: dezintegrál”  (Magyari, 2012). A népszámlálás hiteltelenségére további két szakértő is reflektált, arra következtetésre jutottak, hogy „az elkövetkező tíz évben minden kormány kénytelen lesz olyan adatokkal dolgozni, melyekre a gyanú árnyéka vetül, és olyan lényegi mutatókkal, melyeket ezen adatok alapján számolnak ki” (Ghetau, 2012). „Azt mondanám, két dolgot lehet szemére vetni a /népszámlálóknak/. Az egyik a népszámlálás konkrét eredményeire vonatkozik. A másik ennél sokkal mélyebb: az ország intézményeinek szerveződését érinti, méghozzá a lakosság fejlődésének időszakos statisztikai felmérését” (Rotariu, 1012).

 

A gyakori elvándorlás legátfogóbb oka a minden szinten és minden téren megmutatkozó strukturális hiány, és itt nemcsak az anyagi, hanem a jövőtervek kifulladására, vagy például a tudományos és közéleti intelligencia és kreativitás hiányos voltára, egyaránt gondolok. Ennek következtében az elvándorlást egyfelől „megélhetési kényszer (e)migrálásnak” (Magyari, 2008) nevezhetjük, másfelől pedig – szelektivitásánál fogva –, olyan társadalmi jelenségnek, mely torz társadalmi struktúrát és politikai közéletet hagy maga után. Az elvándorlás „csele”, vagy perverz hatása éppen az, hogy hiányból indul, és maga is egyre növekvő méretű strukturális hiányt eredményez. Nincs itt a helye a probléma részletes kifejtésének, és  egy átfogó elemzés elvégzéséhez ugyanakkor minden szinten adathiánnyal küszködünk, de mindenképpen érdemes leszögezni: az (e)migrációval kapcsolatos társadalmi jelenségek és folyamatok – nem utolsó sorban a nagyszámú érintett kapcsán – alapvetően hozzájárulnak a romániai társadalom „különös” szegmentáltságához, maradék-társadalom jellegéhez. Nem gondolom, hogy a torz társadalom-struktúra, – és itt a struktúra kifejezést a Cl. Levi-Strauss által használt értelemben alkalmazom, olyan absztrakcióként, illetve modellként, más szóval elméleti konstrukcióként tekintem, melynek alapján az egyéni élettörténetek összehangolhatók – a bibói értelemben lenne ma is jelen társadalmunkban. Azt viszont állítom, hogy a társadalmi struktúra, mint mentális konstrukció és annak jelzett torzulásai, bekerülnek az élet-stratégiák elgondolásába, befolyásolják a köznapi döntéseket és a politikai kultúrát egyaránt. Az eltorzult társadalmi-struktúra továbbra is „egzisztenciális félelmet” és bizonytalanságot kelt, mely a maga során torz politikai tudatot, mentalitást, vagy ha úgy tetszik torz politikai kultúrát szül (Bibó, 1997). Esetünkben az elvándorolni szándékozók mentális térképe elszíneződik, mert a társadalom jórésze, és főként a fiatalok, „elmenni készülnek”, ittlétüket ideiglenesnek, átmenetinek tekintik, ezért nem is érdekli őket a közélet, nincsenek terveik saját társadalmukban való boldogulásukra, stb.  A pályakezdők türelmetlenebbek és bizalmatlanabbak annál, hogy „vállalkozókká váljanak”, „orvosi praxist építsenek”, stb. És nem áll hozzájuk közel az sem, hogy a velejéig korruptnak percipiált közszférába belehelyezkedjenek, továbbá szüleik-nagyszüleik életvitele, („kínlódása-vesződése”) számukra nem modell, nem válik részévé többé a kialakuló morális tradíciónak: elmenőben vannak. Az életstratégiáknak az elvándorlás, mint választható és elfogadott strukturális modell lett a központi magja, igen sokak számára. A jelenséget talán a „premigrációs hálózatokhoz való” tömeges csatlakozásként, vagy még általánosabban egy fentebb jellemzett „premigrációs kultúra és identitás” létrejötteként írhatnánk le (Lie, 1995). A nagyon magas arányú (e)migrációs potenciál és annak felmerülő mentális perspektívája kapcsolatban áll a közbizalom akut hiányával, ami a maga során a torz politikai szcénát előlegezi meg. 

 

Akik pdig maradnak, azok egyre inkább az etnonacionalista diszkurzusokba zárkóznak, az elvándorlás szűrője lehet ugyanis a nagyobb önbizalom és piacképes felkészültség mellett, a nyitottság, a másokkal és más kultúrákkal, társadalmakkal, idegen nyelvekkel, stb. szemben tanusított nagyobb tolerancia, illetve a maradók körében a be-, és elzárkózás, a viszonylagos elszigetelődés a többségi társadalomtól, stb. A politikai mezőny túlzott konzervativizmusa, nemzeti jellegének állandó hangsúlyozása, a tradíciókba való bezárkózást a politikai diszkurzusok szintjén, azért is hirdetik, hogy ezzel az elvándorlási hajlandóságot mérsékeljék. Ide kapcsolódik az a nyilvánvaló hajlandósága is a polgároknak, hogy a szimbolikus politizálás – a ritusok, nemzeti hagyományok, valóságot összesűrítő és egyben többértelművé tevő szimbolumokra épülő diszkurzusok – elfogadják, és ezzel legitimálják az etnonacionalista diszkurzusokat. Ez viszont perverz hatásként éppen azokat taszítja, készteti elvándorlásra, akik nem fogékonyak az ilyen diszkurzusokra (Magyari, 1991), tehát az egyéni migrációs push-pull mérleg elkészítésekor szelektíven taszítja, a nyitott és előítéletmentes, személyeket, és ugyanakkor megerősíti a nemzeti hagyományaikat radikális diszkurzusokkal reprezentáló személyeket. A maradványtársadalom stabil hányada nemzeti múltja iránt elkötelezettebb, etnonacionalista diszkurzusokra fogékonyabb része a “teljes spektrumú” társadalomnak, a menő félben levők habitusuknál fogva pedig nem ellensúlyozhatják ezt a jobboldalinak mondott elhajlást. Ez a hipotézis – véleményem szerint – a magyarországi politikiai mezőny alakulásával kapcsolatban is felvethető.

 

---

 

A téma rommagyar vonatkozásához tartozik néhány sajátos jelenség, mely fontos politikai következményekkel, a jövőprejekciók átalakulásával, stb. járhat. Vessünk egy pillantást először a 1) “szorványosodásra”, illetve a helyette választott analítikus fogalmat használva az etnikai szigetközösségek kialakulására, a természetes népességfogyás, az asszimiláció és migráció következményére; 2) aztán az  “elszékelyesedés”-re a rommagyarság természetes “összezsugorodására”; és végül, mivel tudjuk, hogy a rommagyarság esetében a szubregionális, vagy település-szintű etnikai arányok határozzák meg a politikai részvételt és opciókat, 3) egy hipotézist fogalmazok meg a politikum, a politikai reprezentáció, lehetséges alakulására vonatkozóan. 

 

A közéletben és a publicisztikai nyelvezetben elterjedt a szórvány (diaspora) kifejezés, a romániai magyar lakosság, Székelyföldön kívüli területeken élő közösségeire, illetve a szorványosodás kifejezés fogyásuk, és elvándorlásuk nyomán keletkezett maradványaik jelölésére. Helyesebb és pontosabb lenne ezeket a közösségeket, reziduális, azaz maradvány társadalmaknak, közösségeknek nevezni. Ugyancsak találó az a szembeállítás, melyet Rogers Brubaker egy öt pontba foglalt ellentétpár felsorolásával mutat meg, ahol a „munkavállaló migránsok” csoportját hasonlítja össze az általa  „véletlenszerű diaszpórának” nevezett kisebbségekkel, mint amilyen a romániai magyarság is.  Brubaker összehasonlítással emeli ki azt, hogy először  is  „a munkavállaló migránsok diaszpórái úgy jönnek létre, hogy az emberek mozdulnak el a határokon át, a véletlen diaszpórák pedig úgy, hogy a határok mozdulnak el az emberek feje fölött”; aztán meg, az előbbiek fokozatosan alakulnak ki, (…) miközben az utóbbiak “hirtelen, egy drámai – nem egyszer traumatikus – politikai tér átrendeződés nyomán”; harmadszor, az első csoporthoz sorolható diaszpórák “azoknak az önkéntes cselekvései nyomán keletkezik, akik részt vesznek benne, miközben a véletlen diaszpórák, a résztvevők nélkül, gyakran akaratuk ellenére, jönnek létre”; negyedszerre “a munkavállaló diaszpórák tendenciája, hogy területileg szétzszóródjanak, és hiányoznak az őket vendégül látó országhoz kötődő mély gyökerek, míg a véletlen diaszpórák tendenciája, hogy területileg koncentráltan és mélyen gyökerezzenek”; és ötödszőr, “… a munkavállaló diaszpórák tipikusan, valamennyi ideig az eredeti otthonuk állampolgárai maradnak, míg a véletlen diaszpórák, azon országok állampolgárai, amelyikben laknak”. (Brubaker, 2000). A diaszpóra fogalmának másra való lecserélését sugallja a szerző akkor amikor azt fejtegeti, hogy a diaszpóra terminus nem feltétlenül jó analitikus fogalom, még akkor sem, ha egyébként, mint „tényállás, projekt, követelmény, idióma, gyakorlat, stb.” meg is felel, nagyon sok csoport helyezetének leírására (Brubaker, 2005). Én a reziduális romániai magyar „sziget”-társadalmakról, illetve közösségekről szólnék. Mint látható a jellemzés minden egyes kitétele maradéktalanul érvényes a romániai magyarságra, és egy rövig intermezzótól eltekintve (1940-1944) több, mint kilencven éve érvényes státuszára. Az is világos, hogy a mai Erdély területén (ideértve a Bánságot, Partiumot és Mármarost is) létező magyar sziget-közösségek történelmi folyamatok eredményeként bonyolúlt demográfiai, migrációs és egyéb tényezők hatására alakultak ki, illetve maga a természetes ”elszorványosodás” egy fokozatos, időben kiterjedt komplex folyamat. De egészen biztos az, is, hogy a maradványközösségek tagjai éppen olyan erős gyökerekkel rendelkeznek, lokalitástudatuk, hagyományokhoz való ragaszkodásuk, éppen olyan erős, mint a tömbmagyar vidékek lakói.

 

Ami, a fogyatkozáson kívül változik az az, hogy átalakul az a demográfiai és geográfiai elrendeződés, ami a legutóbbi időkig jellemezte a romániai magyarság etnikai településföldrajzát, térbeli elhelyezkedésének jellemző térképét. A romániai magyarság népességföldrajzi összezsugorodását máshol úgy neveztem, hogy „elszékelyesedés”, mert, amilyen mértékben fogynak a „széleken” a magyar kisebbséghez tartozók, ugyanolyan mértékben növekszik a Székelyföldön lakó magyar kisebbségiek aránya a romániai magyarságon belül. Nem az odavándorlás, hanem az eltérő demográfiai folyamatok és az asszimiláció fokozott jelenlétének okán. A három székelyföldinek mondott megyében (Hargita, Kovászna, Maros) a romániai magyarság 44.5%-a lakott az 1992-es népszámlálási adatoknak megfelelően, a legutóbbi cenzus előzetes eredményei szerint viszont már 49.5% ez az arány [3] (miközben, 2002-ben 46.5% volt). Másfelől pedig létezik egy határozott trend, mely megváltoztatni látszik a romániai magyar kisebbség szub-regionális, illetve település-szintre vetített etnikai arányait. Köztudott, hogy az itteni magyarság a rendszerváltás környékén (1992-es népszámlálási eredmények szerint) mintegy 78%-a olyan településen élt, ahol relatív többséget élvezett, illetve nagyon nagy számban volt jelen, ezért mintegy „kisebbségi társadalomként” reflektálhatott saját státuszára, többek között azért is mert részt vett a helyi döntésekben, rendelkezett helyi képviseletettel, legalább alpolgármesterrel, stb. Az arányait tekintve megnövekedett demográfiai fogyás a széleken – a legnagyobb relatív etnikai veszteséget, a magyar közösségek esetében, sorrendben Krassó-Szörény, Temes, Szeben, Arad, Brassó és Fehér [3] megyék szenvedték el – ezért valószínűsíthető, hogy a jelzett belső szub-regionális és település-szintű arányok is az itteni magyar közösségek hátrányára módosultak. A viszonylag önálló kisebbségi társadalom képzete sok vidéken szétmállot, a demográfiai körülmények megváltozásának okán, és a természetes népfogyatkozás, az elvándorlás, az asszimiláció, stb., minden bizonnyal politikai következményekkel is kell, hogy járjon. 

 

Köztudott, hogy a romániai magyarság politikai opcióit, legalábbis a kilencvenes évektől kezdődően, amióta mérjük – mindenekelőtt az etnikai arányok befolyásolták: aki többségben volt/van akárcsak saját települése szintjén is a radikális(abb) diskurzusok, követelések és politikai projektek híve, aki település-szinten is kisebbségben, sőt elenyésző kisebbséget jelentő közösség tagja a moderált diskurzusok híve. Ezért vált egyre nehezebbé, az „egy és oszthatatlan” szövetség általi képviselet, a politikai képviselet mind ideológiai, mind szervezeti, stb. szinten küszködik a regionális és ennek következtében etnikai aránybeli eltérések igényeinek, reprezentációjának összeegyeztetésével. Szemmel láthatóan ez egyre kevésbé sikerül, illetve egyre kevésbé sikerülhet. Ezért legkevesebb három forgatókönyv szerint alakulhat a rommagyar politikai mezőny jövője. Egyfelől (1) az egyre radikalizálódó, politikai zsarolóképességét egyre inkább túllicitáló székelyföldi politikai elitek fogják kieröltetni a „kéve megoldását”, a mostanig működő politikai burok szétfeszítését. Szaporodnak annak a jelei, hogy elsősorban a háromszéki előljárók függetlenedtek el a szövetség központi döntéseitől és önállósultak a még uralkodó politikai szervezeten belül. Ehhez kapcsolódik az a most Budapestről kiszivárogtatott “nemzetsratégiai” rejtett terv [4], miszerint “kontrollált visszavonulás” [5] és a nemzeti értelemben tudatosabb, véleményformáló elitek (tanárok, orvosok, papság?) “gyöngyhalász-elv” szerinti Székelyföldre való áttelepítésével erősítenék a kis-régió szerepét, feladva a maradvány-táradalmakat és nyilván azok reprezentációját. Ha ez nem következik be – egyelőre nagy az ellenállás az eddigi “szorványpolitikák” feladását illetően – (2) akkor viszont vagy magyar képviselet nélkül maradnak a dél-erdélyi, bánsági, stb. reziduális magyar közösségek, vagy, ami még valószínűbb, az ottaniak más politikai formációkba fognak tömörülni. A masszív átszavazás a román pártokra az egyik lehetőség számukra, de a (3) még valószínűbb egy transzetnikus regionális párt megjelenése és stabilizálódása (Magyari, 2012), ha nem is a Székelyföldről indítva, de a reziduális rommagyar társadalmakat minden valószínűség szerint megcélozva.

 

Összegzés helyett, hadd foglaljam össze néhány szóban amit vázoltam és a hipotéziseket, amelyek továbbgondolásra várnak. A nagyon jelentős mértékű és sajátos, bár rejtett, kritériumok mentén, szelektíven működő (e)migráció torz reziduális társadalmakat eredményez a kibocsájtó társadalmak esetében. A kivándorlás kritériumai, nemcsak hézagos társadalmi struktúrát, hanem torz politikai palettát, vagy politikai kultúrát is okoznak. Következésképpen, a szimbolikus politizálásra való hajlam, a politikai osztály részéről, és annak elfogadása, legitimálása, a politikai köpzösség oldalán, többek között az elvándorlás után fennmaradt torz társadalom-modellnek a következménye. A gyakori nemzeti és fundamentalista diskurzusokra való fogékonyság, mely társadalmainkat jellemzi, azért áll elő, mert a társadalom, az állampolgárok azon része, mely ellensúlyozni tudná a közvéleményben az ilyen típusú diskurzusokat, hiányzik, vagy elmenőben van. A romániai magyar társadalom sajátos folyamatairól pedig elmondtam, hogy amit szorványosodásnak mond a köznyelv vagy a publicisztika, a szélek elfogyása és a Székelyföldre való koncentrálás, megváltozott társadalmi struktúrát eredményez, melyre sajátos politikai változásokkal, átalakításokkal kellene a politikai osztálynak válaszolnia. E válaszok egyelőre hiányoznak, ezzel szemben a folyton hangoztatott de zavaros és tartalmatlan székelyföldi autonómia-igények és a hozzá kapcsolható radikális etnonacionalista diskurzusok, valamint az etnikai szigetek, maradványközösségek leértékelődése a jellemző.

 

 

Bibó István 1997, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Kriterion, Bukarest.

 

Brubaker, Rogers 2000, ‘Accidental diasporas and external „homeland” in central and eastern Europe: past and present’, Institute for Advanced Studies, Vienna, Political Sciences Series no 71.

 

Brubaker, Rogers 2005, The ‘diaspora’ of diaspora, In: Ethnic and Racial Studies, Vol. 28, No. 1 January 1-19 pp.

 

Geertz, Clifford 1993, Primordial Loyalties and Standing Entities: Anthropological Reflections on the Politics of Identity,  http://hypergeertz.jku.at/GeertzTexts/Primordial_loyalties.htm [6]

 

Ghetau, Vasile 2012, http://cursdeguvernare.ro/datele-cu-care-vor-lucra-guvernele-in-urmatorii-10-ani-octombrie-2011-un-recensamant-ratat-consecintele.html [7]

 

Handlin, Oscar 1973, The Uprooted, Boston, Little-Brown

 

Lie, John 1995, From International Migration to transnational Diaspora, In: Contemporary Sociology, 24. 4. 

 

Magyari Nándor László 1991, Marasztalnak, tehát megyünk, Regio – Kisebbségtudományi Szemle, 2. évf. 4.sz [8].

 

Magyari Nándor László 2008, Relatii si problem interetnice in Transilvania post-socialista (Interetnikus viszonyok és problémák a poszt-szocialista Erdélyben), EFES, Kvár, 247-332 pp.

 

Magyari Nándor László 2012, http://manna.ro/velemeny/az-allam-lemondott-rolunk:-mi-jon-ezutan-2011-11-17.html [9]

 

Magyari Nándor László 2012, Kellene egy part. A mentális rendszerváltás, avagy a politikai klutúra megváltoztatásának szükségességéről, in: Beszélő, XVII, 12, December, 26-39 pp.

 

Rotariu, Traian 2012, http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=110077 [10]

 

(A kép forrása: manna.ro)