2013. március 4.
Egy, a Beszélőben megjelent, az LMP szakadását elemző cikkel [3] kapcsolatban alakult ki néhányunk részvételével nemrég egy kisebb eszmecsere a Facebookon az ún. monoki modellről. A cikk szerzője a többek között a szociális kártya és a segélyért közmunkát programokkal fémjelzett monoki modellt a “neolib” publicisták kedvenceként említette. Ezzel az állítással szeretnék vitatkozni az alábbiakban, egyúttal “neoliberális [4]” szempontból bírálva a monoki modellt.
Előrebocsátom, magának a segélyezési rendszernek a léte mellett vagy ellen nem fogok érvelni (az egy külön kérdés), ehelyett adottnak veszem a szociális ellátórendszert, és azt a kérdést teszem fel, milyen módon érdemes és nem érdemes azt működtetni.
Szociális kártya és paternalizmus
Miért lehet szükséges “a közösségnek” megszabnia, hogy a segélyezettek mire költhetik el a segély összegét? Erre a kérdésre az lehet az egyik válasz: a közösség biztosítani kívánja, hogy a segélyezett “értelmes” módon költse el az összeget, tehát például ne igya el. A segélyezőnek (az adófizetők összességének) pedig joga van meghatározni, hogy a segélyezett hogyan használhatja fel az általa adományozott pénzt. Ez az érvelés részemről rendben van, egyet is értek vele. A lényeges kérdés azonban nem az, hogy jogos-e, ha a politikai közösség tagjai így döntenek, hanem hogy célszerű, hatékony-e.
Hiszik vagy nem, de a vezető “neolib” gondolkodók többsége (legfőképpen Milton Friedman) mindig is azon az állásponton volt, hogy a címkézett segélyezésnél sokkal hatékonyabb és szabadságelvűbb az a megoldás, amikor az állam egyszerűen készpénzt juttat a rászorulóknak, akik azt arra költhetik, amire akarják. A logika a következő: mindenki maga ismeri a legjobban a preferenciáit, ezért ha az ellátórendszer valóban a szegények jólétét [5] kívánja növelni, akkor ezt úgy érheti el a leghatékonyabban, ha engedi, hogy a segélyt mindenki úgy használja fel, ahogy akarja.
Erre szokott az a válasz érkezni, hogy a segélyezettek valójában nem (mindig) tudják, mi a jó nekik, ezért a fogyasztásukat megfelelő irányba terelve kell a segélyezést megoldani. Függetlenül ezen állítás jogosságától vegyük észre, hogy ez egy paternalista érv, következésképpen aligha neoliberális.
Arról, hogy a paternalizmus mellett milyen legitim és kevésbé legitim érveket lehet felhozni, egy korábbi írásomban [6] már szóltam, itt legyen elég annyi, hogy a segélyek címkézésének kívánatos vagy nem kívánatos volta jelentős mértékben függ attól, mit gondolunk általában a paternalizmusról. Az én szkepticizmusom főként antipaternalista felfogásomból adódik.
Egy másik probléma a szociális kártyához hasonló megoldásokkal az, hogy ösztönzik a járadékvadászatot, mivel alkalmat adhatnak a politikusoknak bizonyos érdekcsoportok favorizálására, ami megint csak nem jó hír piacpárti szempontból. Emlékezzünk csak az Erzsébet-utalvány körüli lobbiharcra és arra, hogy a kormány eredetileg saját baráti cégeit kívánta ezzel bevételhez juttatni.
Egyvalami miatt mégis értelmes dolog lehet bizonyos fajta pántlikázás: a segélyen élő szülő nem feltétlenül veszi teljesen figyelembe az érdekeit önállóan érvényesíteni nem tudó gyerekeinek az érdekét, a gyerekei ellátásának rovására élhet például alkohol- vagy játékfüggőségének, ebben a helyzetben pedig már nem egyszerűen paternalizmus, ha a segélyező hatóság megpróbálja “kézben tartani” az illető fogyasztási szokásait. Kérdés azonban, érdemes-e az összes segélyezettet korlátozni választási szabadságában a felelőtlen szülők korlátozása kedvéért. Ez nyitott kérdés, lehet ez alapján legitim módon érvelni a “monoki típusú” megoldások mellett, de alapvetően azt gondolom, “neolib” kiindulópontnak a Friedman és mások által kifejtett, basic közgazdaságtanon és antipaternalizmuson alapuló gondolatmenet felel meg jobban.
Segélyért közmunkát?
A monoki modell másik trademark eleme a segély fejében közmunkára való kötelezés. Egy településen a helyi közjavak egy részét alapvetően nem ostobaság “kéznél lévő” alacsony képzettségű munkanélküliekkel végeztetni (természetesen nem ingyen, hanem a határterméküknek megfelelő fizetséggel), nehezen indokolható azonban az, ha minden munkanélküli vagy szociális segélyen élőt erre kívánnak kötelezni. Egy pont után ugyanis a legtöbb közmunka szinte semmi hozzáadott értéket nem hoz létre, ellenben a megszervezése nem olcsó.
Az a segélyen élő, aki addig “ingyen” kapta a segélyt, közmunkásként is gyakorlatilag a semmiért kapja, hiszen termelő munkát nemigen végez. Egy bizonyos ponton túl tehát úgy tűnik, a kötelező közmunkával rosszul jár a közmunkás (a kényszermunka kategóriájába tartozik akkor, amikor már egyébként a kapott összegért nem lenne hajlandó a munkát elvégezni, ez pedig többek között szintén marhára nem libertárius) és a közmunkáltató is (mármint az adófizetők, nem feltétlenül a politikusok és a hivatalnokok).
Mindezek ellenére mi a közmunka vonzereje sokak számára? Először is, a közmunka azt a látszatot kelti, hogy a segélyen élők “tesznek valamit” a segélyért cserében, de ahogy láttuk, ez illúzió, pont úgy, mint a szocialista korszak munkahelyteremtése. Egy másik gyakori érv szerint a közmunka segít visszavezetni a hosszú távon munka nélkül maradtakat a munka világába. Ez az állítás részben ordas hazugság, hiszen a mai munkapiacon a közmunkán elsajátított skill-eknek sok hasznát nem lehet venni, ugyanakkor kis részben igaz is lehet.
Elképzelhető, hogy a közmunka is alkalmas lehet a munkamorál erősítésére, ti. hogy reggel fel kell kelni, pontosan kell munkába érni, a feladatokat pontosan el kell látni, stb. Ez azonban szerintem így is elég kis nyereség ezen programok igen magas költsége mellett.
Összefoglalva, a leginkább “neolib” szociális ellátórendszernek egy szabadon felhasználható készpénztranszferre [7] épülő rendszer tekinthető, amelynek egyik példája a Milton Friedman által javasolt negatív jövedelemadó [8]. A “monoki” típusú intézkedések mellett is vannak legitim érvek, de nekünk “neolibeknek” azt hiszem, kiindulásként érdemes szkeptikusnak lenni ezekkel szemben. Az, hogy a magukat elsősorban konzervatívként meghatározók hogyan állnak hozzá, az már az ő dolguk.
Az írás eredetileg [9]a hvg.hu kapitalizmus blogján jelent meg.
(A fotó forrása: hetek.hu)
- E-közélet [10],