2013. március 12.
Ádám Zoltán kommentárja [3] három problémát vet fel nagyon élesen – cikkemben csak az egyikre kerestem választ, bár a másik kettő épp olyan releváns. A kérdés nagyon röviden az, hogy igaz-e ez az állítás: „Az MSZP és vele a magyar baloldal nem azért tart ott ahol tart, mert Mesterházy Attila egy intellektuálisan üres, ötlettelen demagóg, hanem azért mert a 2010 utáni korszak legfontosabb politikai kérdéseire a Fidesztől balra senki más sem tud ütőképes válaszokat adni.”
Nos, az MSZP elnöke kapcsán a fentebb leírt jelzők egyikét sem használtam. Ezzel szemben azt állítottam, hogy az MSZP legfőbb növekedési korlátja saját identitásának tisztázatlansága. Ez csak látszólag afféle értelmiségi finomkodás: a világos identitás hiánya a világos szavazói ajánlat hiányát eredményezi. Röviden, a választó nem tudja pontosan, mit kaphat cserébe szavazatáért.
Mondhatom úgy is, hogy 2010-ben, a vereség után, az MSZP két irányba indulhatott volna: az egyik egy „klasszikus” baloldali, a másik egy „progresszív” baloldali. Az első a 3,60-as kenyeret követelő, a második az állami vagyont lebontó, Bokros csomagját támogató Horn Gyula hagyományában találhatja meg saját előképét. (Az egy külön kérdés, hogy miért nem képviselhető ma egyszerre mindkét hagyomány, melynek elemzése szétfeszítené e rövid hozzászólás kereteit.)
Ami aktuálpolitikára fordítva először is annak tisztázását jelentette volna, hogy mit kezd a szocialista párt Gyurcsány és Bajnai reformizmusával, a Bajnai kormány válságkezelésével. Mondhatta volna azt, hogy soha többé Gyurcsány, soha többé Bajnai – meg azt is, hogy ezek örököse, nyilván egy második, javított kiadásban.
Azt állítom tehát, hogy az MSZP új vezetése nem tudott dönteni, melyiket preferálja, pontosabban úgy tesz, mintha lehetne egyszerre mindkettőt. Az elnök beszéde világos lenyomata volt mindennek: egyszerre dicsérte az elmúlt 8 évet és követelt minimálbéremelést. Így aztán bármilyen professzionális is volt a szocialisták kampánynyitója, az alapkérdésre adott válasszal továbbra is adósak maradtak.
Érdemes azonban a másik két állításra is egy pillantást vetni. Osztom Ádám álláspontját, hogy a baloldalnak általában véve nem sikerült jó választ adni a jelen nagy kihívásaira, amit a globalizáció okozta szorongás és a jóléti állam finanszírozhatóságának korlátai jelentenek. Ami az elsőt illeti, épp úgy nincs jó válasza a versenyképességi dilemmákra, mint a posztmodern értékek (ökológia, fair trade, kommunitarianizmus stb.) képviseletére, a multikulturalizmus (bevándorlás, nálunk romák) problémájára sem. De ugyanígy nincs jó válasza a jóléti állam fenntarthatóságának kérdésére: mert ha elvon, nem csak elzavarják, de a saját emancipatórikus identitásával is szembe kerül. Mindezek mellett a nyugat-európai baloldal beszorult az európai unió apologetikusának pozíciójába, amivel szintén nem lehet sok szavazatot szerezni manapság (vagyis politikai értelemben ismét nem egy jó válasz).
Tegyük hozzá, a jó válasz meghatározásával kapcsolatban, ez esetben inkább felvethető az értelmiségi attitűd vádja, mert „rossz” válaszai dacára a baloldal számos győzelmet aratott a közelmúltban az USA-tól Romániáig. Magyarországon erre meg jelenleg esélye sincs.
Ami a harmadik állítást illeti, abban megengedőbb vagyok Ádám Zoltánnál. A DK eleve és vállaltan egy marginális, de következetesen progresszív pozíciót választott, amelynek szavazat-maximalizálási szempontból nem feltétlenül az a legnagyobb baja, hogy a jobboldalon a minden rossz ősforrásának kikiáltott Gyurcsány Ferenc a képviselője, hanem az, hogy amit képviselnek, az csak kevesek támogatására számíthat Magyarországon. Az Együtt 2014 négy hónap után példátlanul sok, 5-600 ezer szavazót tudhat magáénak egy olyan – amúgy erőteljesen az egyik oldal által dominált – kétpólusú médiatérben, ahol egyik pólusnak sem érdeke tudomást vennie róla. Sem a Magyar Nemzetnek, sem a Népszabadságnak. Nehézségeit fokozza, hogy az újabbkori magyar politikatörténetben először próbálkozik valaki azzal, hogy különböző indíttatású és világnézetű erők szövetségét teremtse meg. Bár voltak és lesznek kacskaringók ezen az úton, a történetnek valószínűleg nincsen még vége.
Szerintem a magyar balliberális szavazó is beérné Hollande vagy Ponta rossz válaszaival egy 2014-es választási győzelemért cserében. Én meg elemzőként szívesen fanyalgok tovább.
- E-közélet [4],