„Én, János, a ti testvéretek és társatok […],
a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért.”
Jelenések könyve 1,9
„Mintha a nárcizmus […], ez a démoni vonás
a férfi-szellem titkos vétkeihez tartozna.”
Hamvas Béla: Patmosz II.
„Centauri én vagyok”, mondhatnám, ha én lennék Centauri (miért, nem én vagyok?), a név tehát nem jelent semmit, az általa jelölt pszeudo-személyiségről úgyszólván mit sem tudok. Úgy tudom, senki nem tudja, hogy ki ő valójában, de ha valaki tudja is, nem árulja el, és még ha el is árulná, akkor sem tudhatnám, hogy az illető igazat mond-e, illetve hogy épp ő tudja jól.
Annyit viszont tudhatok, hogy Centauri (egyelőre) leginkább novellista, de minimum prózaíró, 2006 tavasza óta publikál, a Kék angyal pedig a második kötete. Az álnév használatának elvi és praktikus okai a szerző nyilatkozatai alapján nagyjából „az írás szabadságának megőrzése” frázisban foglalhatók össze; az irodalmi közvélekedést pedig a könyv fülszövege fogalmazza meg (kissé nyakatekerten): eszerint Centauri azon szerzők sorát folytatja, akik – nem fedvén fel kilétüket – „műveiket azok saját belső értékeire bízva, mindenféle külsődleges ráhatás nélkül – amit a valós személyiség vagy egy arc jelenthet – adták, adják közre”. Szép ethosz, kissé törékeny ugyan, de szép. Talán mondanom sem kell: már bocsánat, ez maszlag. Hiszen önmagában abból, hogy egy szerzőnek nincs valós személyisége (már persze ha lehet neki egyáltalán), korántsem következik, hogy ne lehetne arca; az meg végképp nem, hogy ezáltal műveit mindenféle „külsődleges” hatástól megszabadítaná. A konkrét eset még bonyolultabb: mint már említettem, Centaurival például készülnek interjúk, írt már netnaplót a litera.hu [2]-nak, van egy kellemes és informatív honlapja; sőt, felolvasóesteken is meg szokott jelenni – igaz, csak függönyök takarásában.
Szóval máris kinyílik a bicska a zsebemben, hatalmába kerít az értelmezői furor. Ahelyett, hogy a művek „belső értékeire” figyelnék, pszichológiai profilozásba kezdek. Identitást és motivációt keresek, gyanakvóvá válok. Pedig máskülönben igyekszem rendes, jólnevelt irodalmár lenni, rákérdezni prekoncepcióimra, félretenni a szerzőről alkotott elképzeléseimet stb. Vagyis körömszakadtáig, legjobb tudásom szerint, amennyire csak tőlem telik, szövegeket olvasni. Most viszont jelentkezik a dacreakció. Nem leszek kis jó öcséd, kezes; én nem fogom be pörös számat – eb ura fakó, megtagadom az engedelmességet.
Közben meg az jut eszembe, hogy vigyázzak jobban a nyelvvel, a nyelvemmel. A csattanó maszlag (Datura stramonium) ugyanis világszerte elterjedt gyomnövény, mégis gyakran látható közintézmények előtt, virágágyásokban. Hallucinogén hatása közismert, használható a Parkinson-kór és asztmatikus tünetek kezelésére is. Erősen mérgező, a hatásos és a halálos dózis között csekély a különbség. Mint annyiszor, ezúttal is adagolás kérdése az egész. Jobban járok tehát, ha mégis beveszem, legfeljebb körültekintően kell porcióznom.
A Kék angyal nem vacakol. Tizenöt hosszabb-rövidebb kisepikai mű, hatásosan enigmatikus címek alatt, és mindenekelőtt a Jelenések könyvéből vett mottó: „Angyalt láttam leszállni a mennyből, akinél a mélységnek kulcsa volt, és egy nagy lánc a kezében.” Elsőre lecsúszik, mondhatni egy szuszra. Szinte furdal a lelkiismeret, hogy ilyen kellemesen szórakoztam. Csökkenteni igyekszem a kognitív disszonanciát, megnézem közelebbről. Adottnak látszik egy keret: a kötetnyitó Kút a Nap alatt és az utolsó, címadó darab egyaránt az írás mint transzcendens tevékenység problematikáját tárgyalja; de míg az előbbi középkorias díszletezésű, nagy műgonddal kidolgozott, történetvezetésében követhető logikájú novella; addig az utóbbi inkább pszichedelikus látomásként vagy egyenesen túlvilági élményként interpretálható. A kezdő- és végpont között pedig mindenféle történik az olvasóval. Megjárjuk a XIX. századi Párizst egy anekdotikus elbeszélésben (Flaubert és a divat), osztozunk egy bizarr horgászkalandban (A lápi antropoid) és egy mai businessman sarkvidéki hobbiexpedíciójának viszontagságaiban (Úszó sziget). Ezt követi a Morgen és Norman, egy brutális testvérkapcsolati monodráma, majd a Chumpelik és Luna, a radikális esztétizmus tragédiája. A kötet közepén álló három szöveg örök paradoxonokat feszeget, meglehetős sikerrel: A Bróm-robbanás – ha jól értem – a véletlen és a sorsszerűség azonosságát, az ezt közrefogó Norma Lea zónatitka és az Ámorszérum (nagyjából) a szexualitás és az éteri szerelem ellentétét igyekszik demonstrálni; miközben nem mellesleg egy rokonszenves deviánsokból álló bohém kommunával, a „fonósokkal” is megismerkedünk. A téma titka meglehetősen direkt ars poetica-jellegű írás, nagy ambíciókkal; nem így az In vitro veritas, amely az alkohol és a gondviselés bájosan ironikus összefüggéseit keresi (és találja meg). A Trolibusz és Brossgida egy vadkapitalizmus-ellenes pamflet és egy groteszk love story találkozása (ami nem válik javára); végül a Proszektúra és a Zárójelentés haláltörténetei a meghalást mint ambivalens határátlépést, majd a túlvilági létet mint bornírt abszurditást tematizálják. Hogy a novellák egymásutánja füzérszerűbb legyen, minden szövegből átcsúszik egy-egy motívum vagy fordulat a következőbe – ez általában szellemesen, itt-ott kissé erőltetetten valósul meg. A sarkvidéken játszódó sztori után a Beaufort-tenger beletuszkolása egy szinte fölöslegesnek tetsző hasonlatba például nem túl elegáns, ezzel szemben nagyon szépen teremt kapcsolatot a Kút és a Flaubert között az a jelenet, amikor a francia mester a Szent Antal megkísértésével küszködik.
Az egész kötet látványosan profibb, mint Centauri előző könyve, a Pátosz a káoszban volt. Persze, ezzel kapcsolatban tudható, hogy a szerző évek alatt felhalmozott, „fiókban lapuló” írásainak nagy választékából szemezgeti a közlésre szántakat; és saját bevallása szerint novellái többsége egy tervezett regény, illetve regények alkotóeleme vagy hordaléka. A Kék angyal anyaga így nem okvetlenül (csak) Centauri prózapoétikájának egyszerű, lineáris fejlődését dokumentálja; legalább ennyire fontos a koncepció (amihez feltehetően a szerkesztőnek, Sárközy Bencének is van némi köze).
A Pátoszban határozottan zavart, hogy gyakran eldönthetetlennek tűnt, vajon elbeszélést vagy esszét, netán kiáltványt vagy vitairatot, vázlatos visszaemlékezést vagy álombeszámolót olvasok-e – és most nem arra gondolok, hogy ott a műfaji határok feloldódása egyértelműen viszketeg avantgardizmus volt, míg itt kriptokonzervatív novellaolvasói elvárások elégíttetnének ki. Hiszen – most vigyázok a nyelvemre – egy tisztességes novella egy szálon futtatja cselekményét, egy sorsforduló köré szerveződik, mindennapi élethelyzeteket visz színre, kevés szereplőt mozgat, és egyáltalán: rövid, tömör és csattanós; azaz egy klasszikus műfajelmélet minden bizonnyal találna csomót a kákán. Centauritól azonban szerencsére távol áll ez a fajta korszerűtlen dogmatizmus, ellenben továbbra is kedveli a fantasztikumot, így az új kötet folytatja az első sajátos, szórakoztató eklektikáját; csak néhány – talán éppen ezért? – kevésbé izgalmas „novellája” utalható szigorúan a műfajba. És mégis – mintha valamiféle titokzatos demiurgosz, amolyan ráérős iparos-istenség barkácsolna kozmoszt a káoszból –: formailag fegyelmezettebb, jobban szerkesztett és egységesebb benyomást kelt nemcsak a kötetkompozíció, hanem egy-két kivételtől eltekintve az egyes darabok önmagukban is. Ráadásul a Pátoszból megismert, visszatérő szereplők – pl. Morgen vagy Tafy – is plasztikusabb, többdimenziós figurák; mi több, ha jobban megfigyelem, az eddig csak „Tafy hajdani nőjének majdani veje”-ként bevezetett karakter nem lehet más, mint Bróm úr, a nyolcadik (középponti) novella nagyszabású és titokzatos hőse. Az író univerzumában tehát egyre nagyobb rend van, de emellett megőrizni látszik témáinak széles spektrumát, a hangütések és hangulatok sokféleségét, a történetmesélés hajlékonyságát és a különböző elbeszélésmódokból adódó tarkaságot – ami korántsem kis teljesítmény.
Le kell szögeznem: Centauri nagyobbrészt bosszantóan jól ír. Nyelvhasználata összetettségében, regiszterkeveréseiben, széles stiláris spektrumában is jellegzetes: jelzőhalmozások, aprólékos leírások, hosszan elnyúló felsorolások, bőkezűen mért hasonlatok sorakoznak. Szókincse nem éppen válogatós szerzőt mutat: természettudományos terminusok és filozófiai kifejezések, szlengfordulatok és archaizmusok váltják egymást. Ha nem talál szavakat, akkor sem jön zavarba, csinál: olyanokat mond például, hogy búnogrítum vagy trakutarabella. Hol barokkosan hömpölygő mondatokat komponál, hol aggályosan pontos. Néha viszont a szövegek beszélője eltévedni látszik saját asszociációinak labirintusában, és nehezen követhető brainstormingba kezd; máskor – amint ezt több kritikus megállapította, teljes joggal – túl könnyen megadja magát a kínálkozó szóvicceknek, és önfeledten idétlenkedik (részemről ehhez talán csak annyit, hogy az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való: elég csak ebben a cikkben szétnézni).
Jelen keretek között nyilván az volna a feladatom, hogy előhúzzam a már említett bicskát, és széthasogassam vele a dús szövésű brokátokat: hiszen Centauri feltehetőleg valamit takargatni próbál szépen hímzett prózanyelvével – kerüljön hát elő valaki a függöny mögül. Ezzel azonban éppen egyik legfőbb erényüktől próbálnám megfosztani a szövegeket: azoknak ugyanis kifejezetten jót tesz, hogy a sok elbeszélői hang között nem fixálható a „vallomásos” szólam. Ezek az elbeszélői hangok pedig majdnem mindig diszkréten dekadens hangulatba illeszkednek; a kötet három fő témáját nagyjából a nők, írás, halál kulcsszavak fémjelzik, nagyjából ebben a sorrendben.
A három téma közül mintha a halál volna a legkevésbé izgalmasan kidolgozva, bár pl. a testelhagyásra felépített, két szálon futó Proszektúrában lappang egy olyan bekezdés, amely talán a legjobban példázza a Centauri-szövegek erős hagyománytudatát: „Úgy vélem, épp az a reykjavíki köd gomolyog, […] és a haláltól nem félek. Szomorkás, délvidéki, dióbarna lánynak gondolom, aki még igen fiatal, nem lehet több tizenkilencnél, mégis, már mindenről lemondott – csak rólam nem; és majd egy enyhe, fájdalommentes napon, kora este jön értem; mosolyogva, de komolyan, át a lugason, a juharsor alatt, mint egy alacsonyan szálló, lányalakú felhő; mint a sötétedés előtt néhány pillanatra megjelenő bizonytalan, rövid életű párafolt.” Szép duktusú, hosszú mondat, finom késő-szecessziós érzelgéssel; és mégsem sérti a fülemet, ellenkezőleg: valamiért otthonosan ismerős, pedig – feltételezem – csak toposz, nem vendégszöveg. A ilyen déja vuk elhelyezéséhez a szerző különösen ért, nincs alvás, ha mondjuk egy-egy publicisztikai stílusú szakaszt olvasunk, biztosak lehetünk abban, hogy legkésőbb másfél oldal után jön egy ilyesféle veretes futam. Ugyanebben a novellában derül ki az elbeszélőről, hogy agya helyén egy színes pillangók lakta plasztikbomba lapul – ez pedig máris továbblendít az írás témaköre felé. A Proszektúra boncnok-műszerészei ugyanis egészen alpári módon minősítik abnormális különcnek, sőt „szemét alak”-nak a narrátort, ezzel persze a rendkívüli egyediség és egyben a megbélyegzettség (erkölcsi) fölényét biztosítva számára.
Centauri író/művész karakterei pedig legtöbbször hasonló módon kiválasztottak, de minimum saját devotiójuk, elhivatottságuk miatt kívülállók. Az élve elrohadó Krizosztóm testvér, a mizantróp Flaubert, a rögeszmésségében öncsonkításig fajuló Chumpelik, A téma titkának outsider mivoltával már-már tüntetően eldicsekvő narrátora és a Kék angyal túlvilági büntetését szenvedő hőse – mindenképpen impozáns lista, a Patmosz szigetén száműzetésben író János apostol kismiska egyik-másikhoz képest.
És végül a nők. Hangsúlyosan a nők, és nem a magától értetődő szerelem vagy ilyesmi, itt egy kicsit más a nekifutás. Egy korábbi recenzió szerzője, Németh Zoltán Centauri prózájának két meghatározó vonásaként a maszkulin identitást és az ökológiai szemléletet emelte ki, amit kissé túlzásnak érzek. Részben helytálló az öko-látásmód, Centauri most is sok állatszereplőt foglalkoztat, minden valószínűség szerint kedveli a Föld nevű bolygót, és ahogy mondani szokás: szeretne tenni is érte; de az első kötethez képest mindenképpen teret vesztettek a környezetvédelmi megfontolások, s én úgy látom, az irodalom javára.
A maszkulinitás viszont kétségbevonhatatlan. Az elbeszélő gyakorlatilag folyton csajozik, sőt erre nem is szorul rá, mert ha éppen nem, akkor vele pasiznak. Csak úgy hemzsegnek a femme fatale-ok a Kék angyal lapjain, így aztán a narrátor menetrendszerűen el van ájulva, mint a parancsolat. Ha éppen aktuális szerelme távol van, akkor is biztos akad egy másik, aki reménytelenül és illő távolságból, csendben rajong érte. Ha az éteri imádatba zuhant, megközelíthetetlen és mozdíthatatlan nő – mit nő? Luna, a női(es)ség ikonja! – valakivel mégis félrelép, akkor természetesen csakis ővele. Értelemszerűen vannak azért csalódások és megcsalatások, szerelmi bánatok és egyebek, a változatosság kedvéért – de ezek kevésbé kifejtetten, sokkal halványabb narrációval jelennek meg. Komolyra fordítva a szót, mindez tényleg bájos és mulattató, nekem nincs is vele semmi bajom, tényleg, kisdobos becsszóra. Na jó, talán akkor, amikor az elbeszélő – ez szerencsére ritkán fordul elő – együgyűen és faragatlanul lekezelő a nőkkel szemben egy-egy mondat erejéig, mint pl. A téma titkában, itt: „Ez [ti. a kutyavadászat] nyilván az agyrombolt fiúk ötlete volt, amibe néhány naiv, kismellű lánypajtás is belekeveredett.” Remélem, érthető, miért gyullad ki a szexista sztereotípiák feltűnését jelző sziréna a fejemben.
Németh Zoltán azt is írja ebben a cikkében, „hogy párhuzamosan a jelenben formálódó […] feminista-feminin női irodalmi nyelv kimunkálásával Centauri az egész köteten át hangsúlyozottan egy maszkulin magyar irodalmi nyelv kidolgozására fordítja energiáit” – és hát ezt azért nem gondolnám. Egyrészt azért nem, mert nekem elég maszkulinnak tűnik a már létező magyar irodalmi nyelv egynémely regisztere Centauri nélkül is. Másrészt ez az általában finom és felhőtlen, derűs és kedves machismo, amit a karakterek többsége felmutat, éppen azt kezeli problémátlanul, azt nem képzi meg kérdésként, aminek egy kortárs férfi szempontú irodalomban tétje volna, nevezetesen magát a férfiságot vagy legalább a férfiasságot. Ám Centauri férfialakjai számára saját férfivoltuk és férfiúi vonzerejük (a fel-felbukkanó öniróniával együtt is) magától értetődő, egyértelmű, ha nem egyenesen szent és – így – érthetetlen. Persze, ennek semmi köze a novellák esztétikai minőségéhez, azzal szerencsére nincsenek gondok.
Az írást magát (is) tematizáló írások közül egyébként a legmegnyerőbb számomra a kötet élén álló két szöveg – elismerve, hogy esetleg szigorúan poétikailag nem ezek az elbeszélések a legérdekesebbek. A szerző ráadásul elhelyezett bennük egy-két (a legjobb értelemben) pimasz geget is – és én kifejezetten kedvelem a pimasz gegeket. A Kút a Nap alatt Krizosztóm testvére (aki egyébként az egyetlen normális név viselője, Trampli és Koleszterin atya, Gigász apát és a többiek között; sőt, ez a név egyben Aranyszájú Szent Jánosé is) fekélyei miatt a kolostor félig-meddig kiszáradt kútjának fenekén kialakított „karanténba” kényszerül, majd a szerzetesközösség döntése nyomán írni kezd. És miközben a lepraszerű kór eredményeként elborzasztó testi leépülésen megy keresztül, szelleme és kifejezőkészsége – nyilván a bőségesen nyakalt misebortól sem függetlenül – csodálatosan pallérozódik. A történet egy korábbi pontján, amikor Krizosztóm még csak ismeretlen eredetű viszketegsége okát keresi, tetveket talál a bibliájában, a narrátor pedig konkrétan hivatkozza a szöveghelyeket – közöttük az egyik, mintegy a gyengébbek kedvéért, éppen a Kék angyal mottója. Fel van kínálva tehát egy utalásrendszer: fejtse meg a nyájas olvasó, ha óhajtja – mondanom sem kell, belevetem magam a kutatásba. És valóban, némelyik választott passzus úgy tűnik, mintha jelentene valamit. A Mózes I. 37,20 pl. az a jelenet, amelyben Józsefet testvérei, mielőtt eladják rabszolgának, egy kiszáradt vízverembe vetik; vagy érteni vélem az 1,18-at is, ahol a Nap és a Hold teremtéséről van szó. Később, amikor Gigász apát elolvassa Krizosztóm „vérlázító” fantazmagóriáit, csak a svédek inváziója akadályozza meg abban, hogy a főhős agóniáját az inkvizíció közreműködésével rövidítse meg – tekintve, hogy teteme (több rendtársáéval együtt) a kút fenekén landol. Krizosztóm pedig, aki már megszokta saját nyomorúságos állapotát, le van nyűgözve a hullák szépsége láttán; innen nézve pedig a Máté 23,27 is némiképp zavaros, de működőképes intertextusnak tűnik: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal” – mondja az Úr. De mihez kezdjek Sámsonnal és Delilával, vagy azzal hogy „ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé”? Nem mintha ezeknek a motívumoknak nem lehetne helyük valamelyik másik Centauri-novella hivatkozásai között, de hogy éppen ebben…?
Lényegében lehetetlen igazságot tenni: vajon csak szűkös értelmezői horizontom a hibás abban, hogy nem vagyok képes minden szálat fölfejteni; vagy a szerző járatja a bolondját a magamfajtával? Hagyjuk hát a túlfinomult irodalmár-nyalakodást? Nem hagyom. Mert az mégiscsak „vérlázító”, hogy Jean Patou találja fel Flaubert-rel társalogva a neccharisnyát! De hiszen ő nem csak egy kény s kedv szerint rángatható fiktív alak: legalábbis egy bizonyos Jean Patou, az eredetileg nőiruha-anyagokból szabott designer-nyakkendő „feltalálója” a Chanel-ház legnagyobb riválisa volt az 1920-as években, továbbá az ő termékeként jelent meg Huile de Caldée márkanév alatt az első napolaj. És rendben, a neccharisnyáról én mit sem tudok, az viszont bizonyos, hogy a derék francia divattervező csak 1880 augusztusában látta meg a napvilágot – azaz három hónappal Gustave Flaubert halála után. És akkor mutatok még valamit; ne mondja senki, hogy árnyékra vetődöm. Ez a Centauri-féle Jean Patou ugyebár a fikció szerint boldogtalan házasságban él: elhízott, féltékeny felesége sakkban tartja, napjában tucatszor rendez jelenetet, folyton rikácsol vele, különösen „amikor nagyságára rátör a havibaj”. Patou egyenesen azért válik szenvedélyes horgásszá, hogy időnként legyen ürügye megszökni otthonról; a hobbijához nélkülözhetetlen beetetőanyagot pedig – megint csak a fikció szerint – egy bizonyos Homolle boltjából szerzi be. Létezett viszont a XIX. században egy valós Homolle, akit a tudománytörténet számon tart, az illető (Joret nevű kollégájával közösen) 1855-ben publikálta kutatási eredményeit a petrezselyemből kivonható apiol nevű vegyület gyógyászati felhasználhatóságáról. Gondolom, mindenki kitalálta: menstruációs zavarok kezelésére alkalmazható. A kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében hozzáteszem: az apiol (ma már tudjuk) – mivel stimulálja a paraszimpatikus idegrendszert, ezáltal jelentős értágulatot okoz – a merevedési reflexet is fokozza.
Centauri már említett honlapja egyébként a Centauri név motivációjáról is tudósít: két szabatos szócikket olvashatunk itt a kentaurokról és az Alfa Centauriként ismert csillagrendszerről, közelebbről annak legnagyobb tagjáról. E szövegek alapján feltételezhető, hogy Centauri személyisége „magjában robbanás történt”, és azóta „két oldalán egy-egy rádiósugárzó szárny helyezkedik el”, ezen kívül alighanem „szereti a bort, és amikor iszik, akkor a nőkre is hamar szemet vet”. A Kék angyal című könyv szerzője tehát maga is angyal. Kissé profán angyal, de mégis, akár ha egy posztapokaliptikus sci-fiből röppent volna elénk radioaktív szárnyain: kétségkívül szuperhumán, természetfeletti lény, aki a tiszta szellem birodalmából vétetett. Hogy ez a „szellem” most mens avagy animus, szinte mindegy is, hiszen ezek szerint nagy belső feszültségeit gyarló módon éppúgy szesszel és szexszel igyekszik oldani, mint bármelyik hétköznapi macsó. Meg persze irodalommal. Minek is tagadjam – hiszen én is kelet-közép-európai férfi vagyok, aki szomorúságában az állát az öklére döntve, némán bámul maga elé a konyhában, ha éppenséggel lövöldözni nem kezd az utcán –, szimpatikus recept.
Centauri: Kék angyal. 2008, Magvető, 341oldal, 2690 Ft
- Kultúra [7]