2013. július 9.
1 hozzászólás
Alig kapott figyelmet a magyar sajtóban az a bő egy hónapja a HVG.hu-n először napvilágot látott hír, hogy a kormány Bíró Zoltán vezetésével, 30 leendő kutató részvételével és 360 millió adófizetői forint költségvetéssel felállítja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetet és Archívumot. (Kivétel Révész Sándor publicisztikája a Népszabadság 2013. június 6-i számában: http://nol.hu/velemeny/20130606-diktator__ne_hagyj_el_ [2] , és Kajdi József írása a HVG július 2-i számaban, http://hvg.hu/velemeny/20130702_Biro_Zoltan_es_a_rendszervaltas_nicsak_ki [3]).
Az új intézmény küldetése aligha kétséges: meg kell mutatniuk, hogy a fecsegő felszín, a szemünk előtt zajló történések elfedték a szemünk elől a valódi történéseket. Az 1989–90-es változásokat követő 20 év a zűrzavaros alkuk és titkos paktumok kora volt, az igazi rendszerváltásra 2010 tavaszáig kellett várnia a magyaroknak. A "fülkeforradalom" előtörténetének utólagos felsikeccelésén és a "rózsadombi paktum" hagymázos legendájának fújásán túl az intézet kiemelt föladata lesz föltehetően az is, hogy feledtesse a Fidesz, és vezetőinek rendszerváltáskori identitását és ténykedését. Erre a föladatra ugyan ki más lehetne alkalmasabb, mint az az egykori politikai szereplő, aki a nyugatos irányváltást, a liberális demokrácia és a jogállam megteremtését már akkor a legmélyebb ellenszenvvel kísérte, aki mindmáig az ügy árulójának tekinti mások mellett Antall Józsefet is, amint arról Heti Válaszban 2013. június 27-én megjelent interjúja tanúskodik, és aki az akkori Fidesznél (Orbán Viktornál) csak a rendszerváltó liberálisokat gyűlölte jobban?
A rendszerváltás folyamatát és történetét a változások kezdete óta dokumentálták és elemezték. Intézmények, kutatócsoportok és kutatók sora járult hozzá az elmúlt két évtizedben a rendszerváltás történetének és dokumentumainak megismertetéséhez. A Magyar Országos Levéltár az egykori MSZMP iratainak közzétételével, Bozóki András és csapata az Ellenzéki Kerekasztal jegyzőkönyveinek kiadásával (a kiadást az 1990-es években leghevesebben azok akadályozták, akik többek között Bíró Zoltánt is elvbarátaik között tarthatták számon). Ide sorolható az ÁBTL rendszerező és feltáró munkája az elmúlt másfél évtizedben, az egykori állambiztonság iratait kutató történészek – Kenedi János, Ungváry Krisztián, Tabajdi Gábor és mások munkái, forrásközlései, az 1956-os Intézet digitális archívumai és forrásközlései, számtalan esszé, elemzés, memoár, oral history interjú, legalább két alapos monográfia (Romsics Ignác és Ripp Zoltán) – a sort szinte vég nélkül lehetne folytatni.
Az egykori Szabad Európa Rádió vagy a Fekete Doboz például is szinte napról napra dokumentálta a történéseket. Előbbi archívuma 1995 óta, utóbbié néhány éve – sok más anyag mellett – szabadon kutatható a budapesti OSA Archívumban: a kor sajtója, a Kossuth Rádió adásainak napi leiratai, külföldi sajtó és elemzések. Az annus mirabilis (ahogy egykor szerették nevezni 1989-et, amikor az új kurzus szerint viszont mégsem történt semmi lényeges) huszadik évfordulóján, 2009-ben az OSA Archívum digitális formában is közzétette a honlapján vonatkozó anyagainak jelentős részét, kiegészítve a Szabad Európa Rádió adásainak leirataival, az MSZMP Politikai Bizottsága üléseinek szó szerinti jegyzőkönyveivel, állambiztonsági iratokkal és sok minden mással. A honlap címe 1989: Volt-e?, és elérhető a http://w3.osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=82&Itemid=165&lang=en [4] címen.
Természetesen minden kutatónak joga van ahhoz, hogy elégedetlen legyen az addigi feltáró munka eredményeivel, hiányosnak, esetleg tévesnek tartsa a korábbi rekonstrukciós kísérleteket és javaslatokat. Minden időben mindenkinek joga van arra, hogy az addigi ismereteket gazdagítva, új források föltárásával, avagy a korábbiaktól eltérő, alternatív értelmezéssel közelítsen egy korszakhoz, legyen az a tatárjárás, a Dózsa-felkelés, avagy éppenséggel a rendszerváltás története. Mégis kérdéses, hogy indokolt-e úgy tenni, mintha e korszak dokumentálásában eddig semmi nem történt volna, és erre hivatkozva ilyen jelentős, a hasonló léptékű kutatási programok szokásos költségvetésénél nagyságrenddel nagyobb összeget költeni azoknak az dokumentumoknak és forrásoknak az összegyűjtésére és rendszerezésére, amelyek már rendszerezettek, és hozzáférhetőek. Föltéve, hogy az új intézmény küldetése nem éppen az, hogy mindezt feledtesse. Hiszen ha 1989–90-ben nem volt rendszerváltás, akkor annak nem is lehetett története. Eddig.
Két fontos forráscsoport van, amelyek megismerése még bizonyosan gazdagítaná a képet. Többpárti demokráciában a parlamenti pártok kormányon és ellenzékben is részesei a közhatalom gyakorlásának. Súlyos hiányosság, hogy iratkezelésüket annak idején nem szabályozták kellő gondossággal, különösen, hogy a rendszerváltó pártok többsége, az MDF, az SZDSZ, a Kisgazdapárt, a KDNP, abban a formájukban, ahogyan akkor léteztek, mára elenyésztek. Ennek a forrásanyagnak a nagy része valószínűleg már pótolhatatlanul odalett.
A másik forráscsoport ügyében Bíró Zoltánnak mindenekelőtt a megbízóihoz kell fordulnia. Azokról az állambiztonsági iratokról és nyilvántartásokról van szó, amelyek még mindig nem kerültek át az állambiztonsági levéltár kezelésébe. Mennyiségük és tartalmuk mind a mai napig jórészt találgatások tárgya. Ezen iratok felkutatását és felmérését az elmúlt 18 évben, nehezen magyarázható okokból, Bíró Zoltán jelenlegi megbízói akadályozták és akadályozzák a legkövetkezetesebb makacssággal, mindenekelőtt az amúgy bőszen kommunistázó Kövér László jelenlegi házelnök, egykori titkosszolgálati miniszter. Legutóbb akkor futtatták zátonyra a munkát, amikor a 2010-es kormányváltás után első dolguk volt a mágnesszalagok és más, még mindig a nemzetbiztonsági szolgálatoknál dekkoló pártállami titkosszolgálati iratok után kutakodó második Kenedi-bizottság megbízásának visszavonása.
- TörtBlog [5]