2013. augusztus 18.
3 hozzászólás
"Ideje lenne, hogy leállítsák Révész Sándor nácimentő publicisztikáinak egyelőre végeláthatatlannak tűnő sorozatát. Vagy irányítsák át őt olyan médiumhoz, amelynek a profiljába illik a nácimentés. Mai (júl. 29., 9. old.) publicisztikájában már odáig ment, hogy a nácik üldözőit titulálta bűnösöknek, a leleplezett nácikat áldozatoknak, ahogy az egy echte nácitól elvárható. Elég legyen! Ne engedjék náci fórummá tenni a lapot!"
Ez egy olvasói levél, mely kenyéradó szerkesztőségemhez érkezett a szövegben látható időpontban. Véletlenül sem szeretném sajnáltatni magam vele, az írója sokkal kiszolgáltatottabb viszonyban van a nyilvánossággal, mint én, sokkal kevésbé ható- és ártóképes, mint én, nincs rá esélye, hogy a levelét bárki komolyan vegye, aki nekem ártani tud. Ha nekem ártanak, ahhoz ennek a levélnek biztosan nem lesz semmi köze. A pályánkhoz hozzátartozik, hogy ilyesféle leveleket kapunk (a kommentekről már nem is beszélve), régen volt, amikor ezek engem még megrendítettek.
Nem is azt szeretném elmagyarázni, miért nem tartom magam echte nácinak. Nem hinném, hogy erre igény lenne abban a körben, melynek figyelmére ez az írás számíthat, s amelyben valamelyes ismertségnek örvendek. A cikk itt olvasható [2], nem érzem szükségét, hogy bármit hozzáfűzzek.
Ezt a kis levelet azért tűztem ide, mert nagyon tisztán és kifejezően példáz egy olyan véleményalkotási és véleménnyilvánítási metódust, melynek kísértő ereje valamennyiünkre kiterjed, s amely fölöttébb alkalmas arra, hogy a számunkra legfontosabb kérdésekben a szándékainkkal legellentétesebb hatást gyakoroljuk. Azt tegyük a legkomolytalanabbá, amit a legkomolyabban gondolunk.
Minél mélyebben érint valamilyen ügy, minél életbevágóbbnak tartom valamilyen nézet leküzdését, valamilyen álláspont elfogadtatását, annál nagyobb a kísértés a stilisztikai maximalizálásra. Ekkor a szócsatában is az ökölharc életösztöne irányít: akorát kell ütni, amekkorát csak tudok. Akkorát kell mondani, amekkora a számon kifér. Olyan mentális és indulati állapotba ragadom magam, melyben a verbális erőfeszítéseimet nem korlátozza a fogalmi rendezettség és a valósághűség igénye. Tartozom annyival az ügynek, hogy az esélyét ezzel a korlátozással ne rontsam. Ezt igazolhatom is az ügy iránti elkötelezettségemmel, felelősségérzetemmel, avagy azzal, hogy az ellenoldal sem korlátozza magát. És menjenek a fenébe az önsorsrontó, életidegen balfaszok, akik az elefántcsonttoronyból leszólnak, hogy bocsánat, ez nem egészen így van, ez így túlzás, differenciálni kellene, ez a mostani diktátor azért nem annyira diktátor, mint az a régi, nem olyan értelemben stb., stb.
Két dolog történhet. Akár egyszerre. 1. Sikerül magunkkal ragadni a verbális féktelenségbe az események formálására alkalmas méretű tömegeket. 2. A fokozásban előre haladva, bizonyos határon túllépve már egészen valószínűtlen, irreális dolgokat kell állítanunk, és ezáltal a fokozás hatása az ellentétébe fordul át. Állításaink elvesztik komolyságukat, ezáltal hatóerejüket. Nevetségessé válnak. Torgyán József így volt megosztó személyiség egész közéleti pályafutása során. Mindig ott volt vele a verbális féktelenségbe ragadott tömeg, miközben a nyilvánosságban a komolytalanság, a nevetségesség evidenciája kapcsolódott hozzá.
Talán emlékszünk még, mily sűrűn nevezte göbbelsi propagandának a média számára kedvezőtlen tartalmait. De ez a göbbelsi jelző, ami ugye megfelel a nácinak, miután Göbbels náciként tevékenykedett, a magyar nyilvánosságban egyébként sem volt ritka. Akiket érintett, éppen annyira voltak echte nácik, mint én.
Fültanú vagyok rá, hogy közéleti témájú magáncsevely keretében sokan sokakat náciznak le, akik nyilvánvalóan nem azok. A lenácizóik sem gondolják igazán komolyan, hogy azok lennének.
Az ember nem csak ruhát, nyelvet is vált, amikor a nyilvános életből a magánéletbe lép át. A nyakkendővel együtt leveti kényelmetlen nyelvi kötöttségeit. Magánhasználatra vagy közhasználatra lenácizni valakit nem ugyanaz. De nem is egészen más. A dolgoknak megvan a maguk áthatása. Nem jó megszokni a magánfogalmazás felelőtlen verbális mámorát. Mert nehéz abból a mámorból visszakomolyodni.
Rosszallásunk mértékét és erejét remélhetjük növelni a legrosszabbal való azonosítással. Ennek a végeredménye azonban a legrosszabb súlytalanítása, banalizálása lesz.
Egy egyszerű példa. Nemrég az Európai Unió úgy döntött, hogy azoknak a szerződéseknek a hatálya, melyeket ezután köt majd Izraellel, nem terjed ki azokra a területekre, melyeket az EU sohasem ismert el Izrael területének. Ez a meglehetősen kézenfekvő döntés azt jelenti, hogy az 1967-es határokon kívül nem lehet fölhasználni uniós pénzeket. Uri Ariel izraeli lakásügyi miniszter azt nyilatkozta, hogy ez a döntés őt a holokausztra emlékezteti. Ezekután hogy lehet bárkit a világon megróni a holokauszt ún. "relativizálásáért". Nincs az a náci, aki a holokauszt "relativizálásáért" (helyes kifejezéssel: banalizálásáért) annyit tehetne, mint azok a zsidók, akik ebben a szellemben használják föl a holokausztot.
A verbális féktelenséggel lehet olyan számító cinizmussal is élni, mint ahogy például Torgyán József élt és élnek azok a populisták, akik nem rabjai, hanem kizsákmányolói a végletes balhiteknek.
Ez azért fontos megkülönböztetés. Az én lenácizóm legalább egy jellem, akitől a cinizmus a lehető legtávolabb áll. Gyerekként nézett bele a nyilasok puskacsövébe, beleárvult a zsidóüldözésbe. Minden elmozdulás a totalitástól a náciság meghatározásában és üldözésében a végletes veszély lehetőségét idézi föl benne. És ez a végletes veszélyérzet sodorja a nevetségességig. Ez egy nagyon groteszk dráma. Aminek van ezért egy másik oldala is. A vakság a totális üldözés árára. Amit ebben az esetben emberéletekben számíthatunk. A cikkemben többek között azt is leírtam, hogy Zuroffék mostani Németországi akciója bizony több ártatlant ölhet meg, mint ahány rejtőzködő náci lebukására esélyt ad. Akinek vannak olyan agg ismerősei, akik német katonák voltak '43-45-ben, annak érdemes megpróbálkoznia a feljelentésükkel. A díj nagyon jelentős, és elég, ha bebizonyosodik, hogy az illető jelen volt valamelyik megsemmisítő táborban. Akár ha sorkatonaként vezényelték oda. Kilencvenen felül a halálhoz már bőven elég lehet annyi izgalom, amennyit egy ilyen feljelentés, eljárás okoz akkor is, ha az illető a táborok környékén sem járt. És aki a nácizmus üldözésének bármilyen behatárolásában a nácizmus támogatását látja, az soha nem lehet tekintettel esetleges ártatlanok esetleges halálára.
Az agysötétítő technikákkal megvilágító technikák állnak közeli rokonságban. A túlzás, az elrajzolás, a paródai, az abszurd – ezek mind túlvisznek a valóságon, hogy a végleteken át a valóság mélyére vigyenek. Azáltal, hogy megmutatják az összeköttetést a mérsékelt és a végletes fokozatok között. És ezeknek az összeköttetéseknek a feltárása minden szinten életbevágóan fontos. Tudományban, publicisztikában, közbeszédben. Hogy mi milyen összeköttetésben áll például a nácizmussal, milyen közös elemei vannak vele, mennyiben mutat felé, mennyiben használható fel általa stb., stb. az éppen olyan fontos, mint az, hogy mi nem nácizmus. Kommunizmus, nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus és még sorolhatnánk – ezek mind olyan dolgok, melyek nem azonosak a nácizmussal, de fontos pontokon összeköttetésben állnak vele. Ezért aztán az sem igaz, hogy ha nem állunk szemben echte nácikkal, komcsikkal stb., akkor nem kell nácizni, komcsizni stb. Mert kell. Csak nem az azonosításig, hanem a közös jegyek, logikai elemek, feléjük sodró tendenciák feltárásáig.
A szó bonyolult fegyver.
- PoliBlog [3],