2013. szeptember 17.
A Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének meghatározó alakja, az SZDSZ első elnöke, lapunk alapító szerkesztője, Kis János 2013. szeptember 17-én hetven éves. Kende Péter írásával kívánunk neki boldog születésnapot, magunknak pedig még sok évtizednyi olvasnivalót tőle!
Kedves Jánosom!
Már az év eleje óta sejtettem, hogy rövidesen hetven éves leszel, de a tisztelgő összeállítás szerkesztőitől érkezett felkérés óta a pontos dátumot is megtudtam. A nap majdnem egybeesik feleségem, Hanna dátumával. Akárhogy van is, roppant valószínűtlennek tűnik nekem, hogy az a 35 év körüli fiatalember, akit a hetvenes évek vége felé Kolozsvárott megismertem, azóta megduplázta életkorát.
Mint talán még emlékszel, első kapcsolatunk szóbeli volt, nem is közvetlenül Veled, hanem Gyuri keresztnévre hallgató alteregóddal, akit telefonon kerestem meg a párizsi Magyar Füzetek („Mit ér a kéziratos irodalom, ha – magyar” címen közzétett) 2. számának megjelenése után. Bencét nagyon meglepte a nyílt telefonhívás meg az, hogy egy általa alig ismert emigráns szerkesztő a véleményét kéri, s kapcsolatot keres Veletek. A nevem nem volt ismeretlen előtte, mert volt egy közös budapesti barátunk, a feledhetetlen emlékű Litván György, akinek révén én tudtam Rólatok, s aki föltehetően már pár hónappal korábban a Magyar Füzetek megindulásáról és
jellegéről is tájékoztatott Benneteket. Azt, hogy Ti érdekes és eredetien gondolkodó emberek vagytok, s e minőségetekben az új magyar szellemi-ellenzéki mozgolódás központi figurái, én magam Litván Gyuritól hallottam először valamelyik párizsi tartózkodása során, mégpedig – erre egész pontosan emlékszem –, a fontainebleau-i erdőben, ahová kettesben kirándulni mentünk. Én más csatornák révén is érzékeltem, hogy Magyarországon, a fennálló rendszerrel elégedetlen értelmiségiek körében új, addig szokatlan, bizonyos értelemben az új lengyel ellenzék szellemével rokonítható hangok jelentkeznek: emberek, akik láthatóan nem a rendszer belső megújításán törik a fejüket, s nem is a marxista nyelvezet valamilyen újabb változatát művelik. Nekem egyébként az utóbbiakkal is volt valami kapcsolatom, nevezetesen Hegedűs Andrással, aki engem még a háború utáni évek MADISZ-ából ismert, s annyira becsült, hogy antikommunista emigráns létemre rendszeresen meglátogatott Párizsban. (Nyilvánvalóan bízott is bennem, mint ahogy én is hamar felismertem, hogy egy Saulusból Paulusra változott emberrel van dolgom, akinek már semmi köze nincsen egykori miniszteri és kormányfői személyiségéhez.) Tulajdonképpen még a Magyar Füzetek megindítása is összefügg Hegedűssel – de még inkább Veletek (azaz a Kis-Bence párossal) –, amint ez az alábbiakból mindjárt kiderül. Én már a hetvenes évek közepe óta töprengtem azon, hogy lehetne-e magyarul egy olyan füzetsorozatot létrehozni, mint a londoni Aneks, amelyben egyaránt megszólaltak Lengyelországban és Nyugaton élő politikai gondolkodók.
Ennek a lengyel emigráns folyóiratnak egyebek között egy Párizsban élő kollégám és jó barátom, Alik Smolar is szerkesztője volt, aki néha tőlem is kért (és kapott) írást. Egy magyar Aneks megindításához azonban hiányzott egy magyarországi szerzői gárda. Ez a probléma 1978-ban oldódott meg, számomra váratlanul, a következőképpen. Egy szép napon, londoni közvetítéssel, a postámban találtam azt a korszakos jelentőségű vitaanyagot, amely Hegedűs András és a Bence-Kis szerzőpáros között keletkezett, s amelynek kiindulópontját Hegedűsnek egy külföldön megjelentetett reformmarxista fejtegetése képezte. Ti odahaza szamizdat formájában kiadtátok Hegedűs szóban forgó írását és vita tárgyává tettétek nemcsak a szerző téziseit, hanem egész szemléletét.
Amikor ezt a – ma már régiségnek minősülő, de akkor újdonságnak számító – vitát elolvastam, azt mondtam magamban: nos, ezzel már el lehet kezdeni egy Aneks-féle sorozatot. S néhány politikai barátom támogatásával el is kezdtem. (A sorozat élete egészen 1989-ig tartott.) Csak a mai fiatalabb olvasók tájékoztatására említem meg futólag, hogy a Magyar Füzetek induló száma az említett vitán kívül tartalmazta még Bibó István és Jan Patocka egy-egy szövegének részletét, Adam Michnik, Kemény István és e sorok írója saját néven publikált írásait, valamint Kovács János álnéven Tellér Gyula fejtegetését a magyar társadalom szabadságvágyának egy „rejtett dimenziójáról”. (Ez utóbbit Budapesten élő szerzője biztatásomra írta, s azért kérte az álneves közlést, mert egy állami kutatóintézetben volt állása, amelyet nem szeretett volna elveszíteni. Hasonló helyzetek később is adódtak, de általában arra törekedtünk, hogy szerzőink a saját nevükön publikáljanak.)
Látszólag elkanyarodtam írásom voltaképpeni tárgyától, de azt akartam érzékeltetni e kitérővel, hogy Nélküled, vagyis a Bencével együtt készített vitairatod nélkül a párizsi Magyar Füzetek talán létre sem jött volna. A sorozat 2. számát aztán már teljesen az új magyarországi „ellenzéki” irodalomnak szenteltük, s ebben Te (még mindig Bence Gyurival együtt) kétszer is szerepelsz: egy rövidebb írással, amely a marxizmusról való leszakadásotokról szól, s egy franciából fordított, eredetileg a Sartre-féle Temps Modernes-ben Marc Rakovski szerzői jelzéssel megjelent fejtegetésetekkel. Ez utóbbi egy terjedelmesebb könyv kivonata volt, amely azonban később teljes szövegében is publikálásra került, előbb franciául, aztán magyarul (a Magyar Füzetek Könyvei címet viselő kiegészítő sorozatban).
Kapcsolatunk személyes találkával folytatódott 1979 nyarán, mégpedig (amint erre nyilván Te is emlékszel) Ceausescu Romániájában. Ez elég bizarrul hangzik, hiszen a hírhedt Securitate minden ellenzéki mozgást csirájában fojtott el. De valami rejtélyes okból Rátok nem figyelt, egy Párizsból nyaralni érkező francia házaspár (mirólunk a jelek szerint ennyit tudott) pedig egyáltalában nem érdekelte. Az persze tény, hogy mielőtt egy helyszínen bérelt autón Kolozsvárra gurultunk volna – ahová jó előre több budapesti ellenzéki barátunkkal beszéltünk meg találkozót –, Hannával egy bő hetet töltöttünk a Fekete-tenger partján. Kolozsvárt anyósoméknál laktunk, Te viszont Bencével és Kenedi Jánossal szállodában (ahová mi nem tettük be a lábunkat). Merő véletlen, hogy ezután folyton összetalálkoztunk valahol, sülve-főve együtt voltunk, s a világ valamennyi bennünket érintő fontosabb dolgát – elsősorban persze közös dolgainkat – töviről hegyire megbeszéltük. Tartottunk közben még egy szélesebb körű összejövetelt is, amelyen több más budapesti ellenzéki (sőt, a Magyar Füzetekben Bíró Péter néven publikáló és Bukarestből titokban odaérkezett Molnár Guszti) is részt vett. A biztonság okáért ezt a találkozót a Kárpátok egy közeli hegyi tisztásán folytattuk le, ahol nem kellett tartanunk illetéktelen fülektől. Nem is zavart meg minket ott senki más, mint a Korunk kirándulótársasága. A csoportot Gáll Ernő vezette, aki többünket jól ismert, s azonnal átlátta a helyzetet. „Mi is így csináltuk az illegalitásban”, mondta nevetve. Becsületére legyen mondva, hogy e váratlan összefutásnak semmi néven nevezendő következménye nem lett, még a jelenlévő erdélyiekre nézve sem. (Aki nem hiszi, járjon utána a Securitate titkos irataiban!)
Ennyit a körülményekről. Ennél fontosabb, hogy személyesen ekkor ismertük meg egymást és mértük fel, hogy a másikban mi van: hogy látja a világot, mit tud, milyen célok vezetik, milyen perspektívák mentén gondolkodik és cselekszik. Nekem, akinek a hetvenes évek közepén az új lengyel ellenzék néhány kiemelkedő alakjával (Kuron, Michnik) való személyes megismerkedés adta volt vissza az elnyomott Kelet-Közép-Európa belátható időn belül történő felszabadulásának reményét, nagy élmény volt ezeknek az előharcosoknak a budapesti pendant-jait látni, s ezekkel olyan kötetlenül és szabadon eszmét cserélni, amire alapot és lehetőséget a célok közössége mellett csak a gondolkodás hasonlósága teremthet. Máig is azt gondolom, hogy 1979 nyarán ez a közös felismerés hozott össze minket és szőtt olyan mély barátságot köztünk, amely a mai napig tart. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenben egyformán láttuk a világot. Ti bennem egy rendhagyó ötvenhatos emigránst láttatok s egy kicsit csodálkoztatok, amikor egyik utcai beszélgetésünkön azt fejtegettem, hogy még egy mai magyar ellenzéki mozgás számára is csak 1956, nem pedig 1968 lehet az a „kályha”, amely mellől elindulhat. Ez az intés nem volt hiábavaló, hiszen emlékeim szerint ettől kezdve szorosabb kötelékek fűztek Titeket az otthoni „ötvenhatosokhoz”, s a pár évvel később induló Beszélőben (ebből Bence már kimaradt) 1956 politikai hagyatéka központi szerepet kapott. Meglehet, hogy ennek a fordulatnak más okai is voltak, én azonban mindmáig úgy érzem, hogy politikai perspektíváitok további alakulásán ezek a kolozsvári jó beszélgetések is hagytak valami nyomot.
Most mérem fel, hogy születésnapod alkalmából kivihetetlen vállalkozásba fogtam: a kettőnk közti kapcsolat történetét kezdtem megírni, de abban a terjedelmi keretben, amelyet a [virtuális – a szerkesztő megjegyzése] Festschrift szerkesztői számomra engedélyeztek, épp csak két évet tárgyalhattam le a harmincötből. (Ezt még az sem menti, hogy a szerkesztői felkérés a [virtuális – a szerkesztő megjegyzése] leadási határidő előtt alig több mint két héttel érkezett meg hozzám.) A le nem tárgyalt 33 évben olyan blokkok állnak, mint: a Beszélő megalapítása és dicsőséges – mert mértékadóvá vált – első évtizede; az emberi jogokról írt úttörő könyved (amelyet egyébként a Magyar Füzetek adott ki nyomtatásban először); a Kádár-rendszer leváltása(!) és az ebben, valamint az SZDSZ megalakításában játszott megkerülhetetlen szereped; a közvetlen politikai cselekvéstől való visszavonulásod és a modern demokratikus alkotmányosság fundamentumait kutató/feltáró politikai filozófiába való bevonulásod – s hadd ne folytassam, habár ez a felsorolás korántsem teljes.
Itt tehát megállok, s csak annyit teszek hozzá, hogy – bár kapcsolatunk nem volt mentes hol nyíltan megvallott, hol rejtve maradt nézeteltérésektől –, én Téged, kedves Jánosom, igen nagyra tartalak és örülök, hogy a közösen végigélt (többnyire nehéz) idők olyan gyakran összehoztak minket. Igazán jó persze Neked is, nekem is az lett volna, ha közös gondolatainknak nagyobb foganatja lett volna Magyarországon…
Élj tehát sokáig erőben és egészségben, lehetőleg „a Fridlivel” együtt, akit szintén szeretünk és becsülünk. (Ezt Hanna nevében is mondom, akivel együtt tapossuk a mind nehezebbé váló éveket!)
Szeretettel ölel öreg barátod:
Péter
- E-közélet [3],