2013. november 11.
1 hozzászólás
Vári Györgynek, nagyrabecsüléssel
Jó hír: több százan vettek részt a minap a budapesti szabadság téri református templom területén felállított Horthy-szobor elleni demonstráción. A résztvevők mellükre Dávid csillagot tűztek, így vállalva szolidaritást a Horthy-rendszer idején üldözött – jogfosztottá tett, gettóba zárt, munkaszolgálatra hurcolt és haláltáborok felé útnak indított – magyarországi zsidósággal, tiltakozva Horthy rehabilitálása és a nemzeti történelmi kánonba emelése ellen.
A tüntetők szimbolikus gesztusa tiszteletre méltó demokratikus állampolgári öntudatról tanúskodik, a Dávid csillagok kitűzése azonban mégsem a legszerencsésebb módja az újjáéledő Horthy-kultusz elutasításának. A Horthy történelmi szerepéről folytatott vitát ugyanis nem tanácsos egybemosni a zsidóság által elszenvedett borzalmakhoz való viszony kérdésével.
Ami a zsidókkal Horthy idején történt, az jóvátehetetlen szégyene a magyar történelemnek. Szégyene a rendszert uraló magyar „történelmi osztályoknak” és a dualizmus liberális-emancipációs hagyományával szembeforduló „keresztény középosztálynak”, amely a zsidók adminisztratív eszközökkel való háttérbe szorítása révén kívánta a gazdasági modernizáció és a történelmi Magyarország széthullása során megingott társadalmi pozícióit konszolidálni. Ez az igény az 1920-as egyetemi numerus clausus törvénytől az 1938-tól bevezetett „zsidótörvényekig” egyetlen, a Horthy rendszer egészén átívelő történelmi folyamatban öltött testet – lásd erről Kovács M. Mária tanulmányát [http://hdke.hu/tudastar/tanulmanyok/kovacs-m-maria-numerus-clausus-es-zsidotorvenyek-osszefuggeserol [3]] és könyvét [http://www.libri.hu/konyv/kovacs_m_maria.torvenytol-sujtva.html [4]]. Ennek az igénynek a kielégítése nem csupán hibája vagy negatív jellemzője volt a Horthy-rendszernek, hanem a lényege. Azért függesztette fel az állampolgári és felekezeti jogegyenlőség 19. század végén törvénybe iktatott elvét, azért tette a preferált társadalmi csoportok privilégiumává egyes pozíciók betöltését, azért korlátozta a politikai ellenzék és a sajtó szabadságát, mert a társadalmi érvényesülés és a gazdasági befolyás eloszlását állami adminisztratív eszközökkel kívánta szabályozni, a „keresztény középosztály” javára, a zsidók és más kitaszított társadalmi csoportok kárára. A rendszernek a tekintélyelvű, parlamenti színfalak közé bújtatott antidemokratikus hatalomgyakorlás volt a lényege, aminek a hivatalos politikává emelt antiszemitizmus csupán egyetlen, meglehet igen karakteres, a „zsidótörvények” bevezetése után példátlan történelmi tragédiába torkolló eleme volt. A Horthy-rendszer pozitív színben való feltüntetése ellen tiltakozók tehát jó helyen tapogatóznak, amikor tüntetésük szimbólumává a Dávid csillagot teszik meg, választásuknak azonban mégis komoly költségei vannak.
Először is, a Horthy-rendszer akkor is vállalhatatlan lenne, az egykori kormányzó szobrának fél-nyilvános felállítását akkor is botrányosnak kellene tekinteni, ha a zsidóknak hajuk szála sem görbült volna 1920 és 1944 között Magyarországon. A Horthyhoz kötődő politikai hagyomány éppen úgy vállalhatatlan a demokratikus Magyarország számára, mint ahogy Franco és Salazar vállalhatatlan a demokratikus Spanyolország és Portugália számára. Vagy – és erre Rogán frakcióvezető helyesen mutatott rá a tüntetés összefüggésében – ahogy Kádár politikai öröksége vállalhatatlan a rendszerváltás utáni Magyarországon.
Ami a magyar zsidókkal történt, az a Jobbiktól balra vállalhatatlanná teszi Horthy-t nemcsak a bal-, hanem a jobboldalon is. Ebben nincs vita a liberális demokrácia hívei és ellenfeleinek túlnyomó része között. Ha a demokraták erre helyezik a hangsúlyt, fellépésük könnyen célt téveszthet, mert ez a célpont nem a kormányoldalon, hanem a szélsőjobb térfelén található.
A Horthy-rendszer rehabilitálására irányuló kísérletek elutasításakor arra érdemes fókuszálni, hogy a két világháború közti politikai berendezkedés jó néhány elemének rekonstrukciója milyen következményekkel jár ma. A kormányzati hatalom kivonása a bírói hatalom alól; a „centrális politikai erőtér” megteremtése és az ellenzék létjogosultságának megkérdőjelezése; a nacionalizmus politikai instrumentalizálása és a trianoni államhatárok közjogi érvényének relativizálása; a bevett és kevésbé bevett egyházak megkülönböztetése; a sajtóra nehezedő kormányzati nyomás; a gazdaság etatista kormányzása és a kormányhoz kötődő gazdasági szereplők aránytalan kedvezményezése; a kormánytól független gazdasági szereplők megregulázása és az egyre kiterjedtebb állami gazdasági szerepvállalás; a kulturális és a művészeti élet gyarmatosítása; az állami alkalmazottak hierarchikus függelmi viszonyainak erősítése, köztestületekbe kényszerítése és munkájuk átideologizálása; a felfelé irányuló társadalmi mobilitás eltorlaszolása és az oktatási rendszer modernizáció-ellenes fordulata – mindennek történelmi előképei a Horthy-rendszerben találhatók. Ebből a kettősségből – a hivatalos rangra emelt antiszemitizmus elutasításából és a tekintélyelvű társadalomszervezési mechanizmusok átvételéből – fakad az Orbán-rendszert a Horthy-rendszerhez fűző tudathasadásos viszony.
[5]
Ez a dichotómia nem annyira kényszer, mint inkább széles politikai manőverezési lehetőségeket nyújtó adottság a mai kormányzó jobboldal számára. Az antiszemitizmussal szembeni fellépéssel a szélsőjobboldal szembeni zártságát demonstrálja – lásd Kumin Ferenc helyettes államtitkár blogbejegyzését a Szabadság téren történtekről [http://ferenckumin.tumblr.com/post/66186846752/questions-and-answers-about-the-recent-horthy-statue [6]]. A Horthy-rendszer pozitív történelmi reminiszcenciáinak hangsúlyozása, kulturális éthoszának – benne antiszemita íróinak – rehabilitálása, a közbeszédet átjáró „szabadságharcos” nacionalizmus, a kettős-állampolgárság formájában elővezetett revizionizmus-light és a mindezekkel való azonosulás felületéül szolgáló „békemenetek” rítusai – mind-mind a szélsőjobboldalt magában foglaló tradicionális jobboldali radikalizmusnak a kormánypárt táborába való becsatornázását célozzák. Ami érthető: a gazdasági fejlődés és a társadalmi felemelkedés átélhető perspektívája nélkül csak így biztosítható a kormányzó jobboldal stabil politikai fölénye és versenyképessége a szélsőjobboldallal szemben.
Mindennek leleplezése és politikai legyőzése a liberális demokrácia híveinek feladata. Aki a Horthy-rendszer történelmi rehabilitálása ellen emeli fel a szavát, az – ha csak közvetve is – mindezekkel kapcsolatban állást foglal. Ebben a kontextusban a Dávid csillag a zsidóság sorsa iránti részvét szimbólumából politikai szimbólummá válik, ami egyrészt nem méltányos a zsidósággal szemben, másrészt nem praktikus a politikai küzdelem szempontjából. Nem azért, mintha a liberális demokratáknak nem kellene élesen elhatárolniuk magukat az antiszemitáktól – de igen, el kell. Hanem azért, mert ha az orbáni tekintélyelvűséggel szembeni kritika leghangsúlyosabb elemévé az antiszemitizmus elutasítása válik, akkor az Orbán-rendszernek nem lesz más dolga, mint rámutatni, hogy a Horthy-rendszerrel ellentétben ő maga nem antiszemita – merthogy valóban nem az.
A szabadság tereit többnyire nem Dávid csillaggal a mellünkön érdemes védelmeznünk Orbán Magyarországán. Azt a zsidósággal és más kisebbségekkel szembeni szolidaritás kifejezésének szimbólumául kell megtartani, és csak olyan esetekben használni, amikor a kisebbségekhez tartozók sorsa, jogai, életlehetőségei forognak kockán.
Mert az persze igaz, hogy ahol a kisebbségeket – legyenek azok vallási, etnikai, életmód vagy éppen szexuális kisebbségek – üldözik, ott a többség sem élhet szabadon. Mint ahogy az is igaz, hogy a liberális demokrácia alapja a mindenkori politikai kisebbség megbecsülése. Amit akkor is érhet – és mint a mellékelt ábra mutatja, ér is – sérelem, ha a politikai rendszer legitimálásához nincs szükség állami antiszemitizmusra.
(Kép forrása: www.horthy.hu)
Képbeszúrás
- PoliBlog [7]