2014. január 7.
Ottilia egyre inkább visszavonult a nagy nyilvánosság előtti közszereplésektől. Az „aprómunkába”, hajléktalan-interjúzásba, szociális munkát tanuló diákok felnevelésébe, „iskolateremtésbe” fektette fogyó, de minden erővel fenntartott, hihetetlen életenergiáit. Egészen kivételesen vállalta el, baráti unszolásunkra, hogy hangsúlyozottan szubjektív megnyitót mond a fővárosi szociálpolitika jövőjéről rendezett konferenciánkon. Előadásának itt közreadott, leírt szövegét 1997. január 31-én adta fel postára. (Győri Péter)
Az idősebbek még emlékeznek rá, milyen borzadállyal emlegettük Ceaucescu Romániájának, Bielek, majd Jaruzelski Lengyelországának nyomorúságát, ahol naponta sok órát sorban állással kellett tölteniük az átlagembereknek az elemi közszükségleti cikkekért. Még kutatás is folyt a szocialista ember nyugaton merőben ismeretlen soralkotási szterotípiájáról, melyet már az óvodai nevelés kezd kialakítani. No és fáztak is az emberek, mert nem működött a fűtés, meg sötétben töltötték az estét otthonukban, mert rendszeresen órákig szünetelt az áramszolgáltatás.
[3]
A még idősebbek arra is emlékeznek, hogy így éltünk Rákosi Magyarországában is. Este 9-kor kezdődött a sorban állás a másnapi húsért, a tüzelőért, és rendszeresen ültünk sötétben. Aztán a kádári konszolidációban már csak banánért, ADIDAS-cipőért, Mc Donalds-krumpliért álltunk sorba, s legvégül – időnként két napig – nyugatnémet vízumért.
Ezek közös emlékek, a széles többség osztozik bennük testvériesen. Ám szerencsére csak emlékek. A sorban állás lassan megszűnt.
Ám ha valaki szociálisan rászorult, nincs nagyon alkalma, hogy megkopjanak sorban állási készségei. Minél elesettebb, annál kevésbé. Míg. a II. kerületi Fillér utcában átlagosan legfeljebb két-három ember üldögél a háziorvosi rendelő előtt, a VIII. kerületi Auróra utcában a rendelés kezdete előtt egy órával már vagy tízen várnak. Egyes „szegény” kerületek polgármesteri hivatalainak szociális irodái előtt testőr-káefték legényei vigyázzák a várakozók rendjét (ezek szerencsés fiatalok, akiknek van munkájuk!), az utcán kígyózik a sor hóban-fagyban és kánikulában a munkaügyi hivatalok előtt, s főleg hóban-fagyban a hajléktalan menhelyek bejáratánál már délutántól, az ingyenkonyháknál délben, a nappali melegedőknél nyitáskor, leves és teaosztásnál a tereken. A hajléktalanok napjuk nagy részét sorbanállással töltik a szabad ég alatt.
Új és kifejező életforma-határ rajzolódik ki a nélkülözők és a biztonságos egzisztenciák között: a meddő várakozás, a sorban állás. El tudja-e kerülni az ember, vagy nem?
[4]
Talán nem is érdemes elmondani, hogy ezek a hosszú várakozások, ezek a sorok nem csak időtrablók, hanem megalázók is, rögtön beállítják és megerősítik a viszonyt a várakozó és a várt között: az alattvalói, a méltóságot gyilkoló hatalmi alakzatot – szinte függetlenül attól, hogy a „várt” aztán hogyan viselkedik, és hogyan dönt. De félek, hogy kevés „várt” személyben – hivatalnok, háziorvos, hajléktalanokat ellátó szociális munkás – ébrednek kínzó érzések amiatt, hogy mennyire méltatlan helyzetben vannak ügyfeleik „ott kinn” a folyosón, az előcsarnokban, az utcán. Elvégre ezeknek, a várakozóknak idejük aztán bőven van...
1990 őszén az első önkormányzati választások előtt a szabad demokraták madárfészkes plakátokkal kampányoltak, s szlogenjük ez volt: „Gondoskodó önkormányzatot!”. A plakát azt sugallta, hogy az önkormányzat nem lélektelen bürokrácia, hanem gondoskodó és együttérző. Azóta új választásokat éltünk meg, kicsit átrendeződtek a politikai erőviszonyok, de nem vettem észre, hogy jelentős változások álltak volna be azokban a folyamatokban, amelyek a friss, újonnan alakult önkormányzatokban 1990-ben elindultak. (A pénz persze egyre kevesebb a lakosság ellátására. A központi költségvetéstől a kerületi önkormányzatokhoz érkező, a szociálpolitikai feladatokhoz kapcsolódó normatív támogatás például 1994-ről 1995-re közel 700 millió Ft-tal lett kevesebb, és ráadásul nem is egyenletesen szűkült a központi forrás: a kvóta kiszámítása úgy változott, hogy aránylag legkevesebbet a XI. XIV. és II. kerület veszített, s legtöbbet a VII., IX., VIII. kerület. (E legutóbbi abszolút forintban is.) A két kerületcsoport jellemzésére: 1994-ben a majd kétszer népesebb XI. kerületben a segélyben részesültek száma alig 40 %-a volt a VIII. kerületi segélyezettekének. Tehát amelyik a legkevesebbet vesztette, annak lényegesen kisebb szociális kiadással kellett számolnia.)
[5]
A legfontosabb folyamat a támogatásra szoruló ügyfelek számának növekedése. 1994-ben 300 ezer „esetet” segélyeztek a fővárosi kerületek, 55 ezerrel többet, mint egy évvel korábban. Ez durván számítva átlagosan kerületenként napi 54 sikeres ügyfél,, minden áldott nap 10-zel több, mint egy évvel korábban. (S ebben a hevenyészett fejszámolásban egy esetről feltételezzük, hogy csak egyszer fordul meg az önkormányzatnál, holott tudjuk, hogy nem így van, továbbá nem is vesszük figyelembe azokat, akik kértek, de nem kaptak, ám foglalkoztak velük az ügyintézők.) Ez akkora nyomás, aminek nem lehet eleget tenni, ekkora ügyfélnövekedésnek nem lehet gondoskodóan, segitőkészen megfelelni. Ez persze „felülnézet”, de nyílván „alulnézetben” ebből lesz a végtelen, méltatlan várakozás, és a gáz-sprays testőrök az ügyintézői ajtók előtt. S ami alighanem még rosszabb: sokan, akik segítségre szorulnának, nem szállnak be ebbe a ringbe, elkerülik az önkormányzatot. Inkább választják a hideg lakást, nem fizetik be ebédre a gyereket, nem váltják ki a gyógyszert.
Nyílván nem jó megoldás, ha megkétszerezzük az ügyintézők számát. Nem csak azért, mert erre sincs pénz, és feltehetően nincs ennyi színvonalas ügyintéző-jelölt sem, hanem azért is, mert nem igazán ígéretes perspektíva, hogy végül is az egész lakosság vagy rászoruló, vagy szociális ügyintéző lesz. A kitörés esélye a bürokrácia szakszerűsödésében keresendő. A szakszerű bürokrácia a bonyolult, változatos életet képes egyszerű pontokra bontani, s minden ponthoz jól operacionalizálható, könnyen dokumentálható tényeket rendelni – akárhogy is élcelődik ezen a Hócipő, vagy érzeleg a vasárnapi publicista. Kérvények, könnyek, követelőzés helyett pontos kérdőívek, adatlapok és automatikus igénybejelentés – ez a bürokrácia feladata. (Valami olyasmi, mint az új fővárosi közműdíj-támogatási rendszer.) A célok világos megfogalmazása és a források elosztása – ez a politika, a választott testületek feladata. Az operacionalizálás a bürokráciáé.
Rögtön tennék is egy javaslatot, mind a politikusoknak, mind a bürokratáknak. A politikusok döntsék el, hogy felveszik-e a célok közé, keresnek-e forrást hozzá, és honnan, a bürokraták meg gondolkodjanak, hogy hogyan operacionalizálják.
[6]
Véleményem és tapasztalatom szerint – nem hiszem, hogy ezzel egyedül állok – a legsúlyosabb szociális probléma ma a fővárosban a lakás. A legbizonytalanabb jövedelmi helyzetűek lassú, megállíthatatlan lakásvesztése. Ráadásul a család, vagy magányossá vált ember elvesztett önkormányzati lakása nem bővíti a lakásigénylők nyomásával viaskodó önkormányzatok által elosztható lakások számát, mert a folyamat teljesen kikerült a kezükből – ez a magánpiacon, de inkább mondhatnám, hogy a zugpiacon, sőt nem ritkán a kriminális piacon folyik. A dolog a kifizetetlen közüzemi számlákkal kezdődik. Az adósság elöl a bérlő vagy albérlők befogadásával, vagy lakáscserével próbál menekülni. Csakhogy az albérlők – ügyvédi segédlettel – végül is kirakják a hajdani főbérlőt, az ügyletet lakáscserének álcázva, vagy a lakáscsere tárgya bizonytalan rendelkezésű, esetleg önkényesen elfoglalt lakás. Egyébként az effajta ügylet sem nélkülözi az ügyvédi közreműködést. Főképpen a VIII. kerületből van egy csokorra való ilyen befejezett esetről tudomásom. A végjátékban a nyílt testi erőszak is meg-megjelenik. Úgy gondolom, az önkormányzat kicsit jobban odafigyelhetne arra, hogy ki is lakik a tulajdonát képező bérleményben – nehezen tudom elképzelni, hogy magántulajdonos ezt ilyen nagyvonalúan kezelné – és ad abszurdum (bármilyen kegyetlenül hangzik) legalább ő vásárolná meg a lakást a közüzemi díjat fizetni képtelen bérlőjétől, mintsem egy-egy „kemény fiú”. Ma az önkormányzati kilakoltatás még mint távoli fenyegetés szerepel, az erőszakos lakáscápák azonban most, azonnal hajítják ki a nagy semmibe megszorult, esetleg csak balfék partnereiket. Azt gyanítom, hogy igen sok későbbi problémát takaríthatnának meg az önkormányzatok, ha ellenőrzésük alatt tartanák lakástulajdonukat. Talán kevesebbe kerülne, ha segítenének a még kisebb közüzemi tartozások rendezésében.
Köszönöm szépen!
Budapest, 1996. december 17.
(Fényképek: Szilágyi Lenke)
- Nincstelen [7]