2014. január 7.
A szerző mindig szorongva olvassa régebbi írásait. Visszapillantva néhány év távlatából, vajon jól látta-e azt az időszakot, amelyben a szövegét beírta a számítógépébe? Igazolta-e az idő, amit akkor jövőnek képzelt? A válasz ritkán egyértelmű. 2007-ben, Solt Ottilia halálának tízedik évfordulóján, azt írtam [3], a politikai verseny résztvevői afféle pedigrének tekintik az ellenzéki múltat, akkor is festenek maguknak, ha nem rendelkeztek ilyennel. A jelen kemény antikommunistái elmondják, hogy KISZ-titkárnak, a pártállami sajtó alázatos munkatársának, főpapnak vagy besúgónak álcázták magukat, hogy titkon szolgálhassák a nemzet ügyét az életükre törő idegenszívű kommunistákkal szemben. A posztkommunisták pedig lesütött szemmel vallják meg, hogy ők pártfunkcionáriusként is a pártállam demokratikus átalakításáért küzdöttek zsenge ifjúságuktól kezdve. De azért hozzáteszem(?), vannak jelei, hogy előbb-utóbb a demokratikus ellenzék is visszanyeri azt a rangját, amely történelmi szerepe alapján megilleti.
Mert hiába erősködnek a „reálpolitika” örök hívei, hogy a szovjet rendszert a gazdasági kifulladás, a fegyverkezési verseny elvesztése, Reagan és Gorbacsov megállapodása taszította az összeomlásba, a rendszer korhadásában, eresztékeinek meglazulásában óriási szerepe volt annak, hogy a hatalmas birodalom minden szegletében akadtak emberek, akik kihívóan gyakorolták emberi jogaikat, és nem rejtették véka alá, hogy másként gondolkodnak. Másként nemcsak a rendszerhez, de egymáshoz képest is. Mert Szaharov és Szolzsenyicin nagyon mást gondoltak a kívánatos jövőről, de abban azért egyetértettek, hogy Brezsnyevnek mennie kell. „Az, hogy a kommunizmus összeomlott, nem azért történt, mintha Gorbacsov ezt erősen kívánta volna.
[4]
(…) A rendszer összeomlásának két oka volt: az egyik az erős alulról jövő nyomás, a másik viszont a nyugati szankciók.” (Népszabadság, 2014. január 4.) Ezt nem valamilyen ellenzéki széplélek mondta, hanem Natan Scsaranszkij, aki kilenc évet töltött szovjet kényszermunka-táborban, és aligha vitatható, hogy az izraeli kormány keményvonalas minisztereként alkothatott némi fogalmat a reálpolitikáról. Szó sincs azonban arról, hogy akár a magyar demokratikus ellenzék kizárólag erkölcsi alapon állt szemben a kommunista egypártrendszerrel. A demokratikus ellenzék és az ellenzékkel együttműködő társadalomkutatók kivételesen jól ismerték a Kádár-kor társadalmi valóságát. Nem feltétlenül azért, mert mindenki másnál okosabbak voltak, hanem mert nem nyűgözték őket romantikus álmok a kapitalizmus nélküli piacgazdaságról, és nem gondolták azt sem, hogy csak olyan reformok engedhetők meg, amelyek nem veszélyeztetik a Kádár-rendszer látszólagos stabilitását. Ebben az értelemben volt Solt Ottilia a reálpolitikának is kiemelkedő alakja.
Be kell látnom, hét évvel ezelőtt túlságosan optimista voltam [3]. Azt írtam, mire az újszülött unokáim nagyok lesznek, Ottiliának utcája lesz a fővárosban. Persze az még most is több mint tíz év. De 2007-ben még azt írhattam, hogy Orbán Viktor is a demokratikus ellenzék örökösének tekinti pártját és önmagát. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a mai kormányzó párt igazából Nyírő Józsefet és Klebelsberg Kúnót tekinti elődjének. (Az utóbbiról el lehet mondani, hogy a kultúrfölény lobogtatásával segített még inkább elmérgesíteni Magyarország és szomszédos országok viszonyát, de nyilas nem volt.) Azt sem lehetett tudni, hogy olyan pártszövetség kerül kormányra, amely hatályon kívül helyezi a megelőző húsz év alkotmányosságát. Azt sem, hogy a rendszerváltás történetének kutatását
[5]
Bíró Zoltán fogja irányítani, akinél szenvedélyesebben kevesen gyűlölték a demokratikus ellenzéket, továbbá az akkori Fideszt és az Antall vezette MDF-et. De főképpen azt nem lehetett tudni, hogy ennek a kormányzásnak négy év alatt sem alakul ki kormányképes ellenzéke. Oroszországban forradalmak és rendszerváltások után mindig újjáépül a cárizmus. Nálunk mintha az egypártrendszeres parlamentarizmus épülne újjá. A parlament működik, de a centrális párt egyetlen pártként kormányoz. Így volt ez 1875 és 1918, majd pedig 1922 és 1944 között. A politikai irányok változtak, a pártvezetők cserélődtek, változott a kormányzó párt neve is, de leváltani a kormányzó pártot legfeljebb rövid, átmeneti időre sikerült. Orbán Viktor sem fog örökké kormányozni. De hogy mi jön utána, arról sejtelmünk sincs.
[6]
Egyesek azt szokták mondani: újra kell indítani a szamizdatot. A helyzet azonban rosszabb. Ez a kormányzat nem vezeti be a cenzúrát, nem fogja betiltani az ellenzéki sajtót. Azt megtanulta, hogy a tiltás növeli a betiltott közlemény értékét. Megelégszik azzal, hogy a nagy hírforrásokból ugyanazok a hírek harsognak, a másként gondolkodók pedig a maguk sajtóját olvassák, a maguk híreit hallgatják. Ki fog nekik tiltásokkal és házkutatásokkal reklámot csinálni?
De azért van, ami jó. Petri György temetésén az akkori Fidesz-kormány nem képviseltette magát. December végén azonban, a költő születésének hetvenedik évfordulója alkalmából szervezett háromnapos rendezvénysorozaton az ország szellemi életének színe java, költők, irodalomtörténészek, kritikusok, színházrendezők, zenészek mondták el, hogy a XX. század utolsó harmadának nagy költője Petri volt. És fiatal költők álltak ki a színpadra, verseikből ugyanaz a megvetés áradt a jelenlegi politika, a jelenlegi politika figurái iránt, mint amilyet Petri fogalmazott meg az 1980-as években, amikor a versei csak szamizdatban, engedély nélkül jelenhettek meg. Ezeknek a hosszúra nőtt, vékony fiataloknak a megvetése lehet egyszer a legkeményebb fenyegetés Orbán pöffeteg rendszere számára.
[7]
Meg Solt Ottilia hagyatéka is. A róla elnevezett díjat észrevétlenül megszüntették. De a társadalomról való tényszerű, kritikus gondolkodásnak, a megvalósítható és emberi megoldások keresésének a tradíciója megmarad. És talán lesz olyan politika, amely belátja, hogy a dolgok rendezését nem lehet a végtelenségig halogatni. Mert a törmelékhegyek a politikusokra is ráomolhatnak.
2014. január 7.
(Fényképek: Szilágyi Lenke)
- Nincstelen [8]