2014. január 7.
Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort.
(Pontosabban az utóbbit csak explicitté tettük
Tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.)
Petri György: Szókoszorú Solt Ottilia sírjára
„Mi teremtettünk itt szabadságot”
Petri, mint mindig, pontosan fogalmaz. De mégis, nem túlzott ezúttal a demokratikus ellenzék köréhez tartozó költő? Hiszen nem gondolhatta komolyan, hogy egy maroknyi ellenzéki buktatta meg a rendszert, amelynek erős rendőrsége, kiterjedt titkosszolgálata, hatalmas hadserege volt?
A rendszerváltást követő években mindinkább elhomályosult a demokratikus ellenzék szerepe a rendszerváltásban, a pártállam lerombolásában. A jobboldal azt akarta bizonyítani, hogy annak idején éppen olyan kérlelhetetlenül szemben álltak a baloldali kommunizmussal, ahogy ma szemben állnak a baloldali kormánnyal. Ennek következtében a kommunisták olyan kegyetlenül üldözték őket, hogy életben maradásuk érdekében igazi meggyőződésüket mélységesen el kellett titkolniuk, sőt sokuknak álcázásból még a pártba is be kellett lépniük, el kellett vállalniuk mindenféle igazgatói, államtitkári vagy püspöki állásokat, holmi együttműködési nyilatkozatokat kellett aláírniuk a titkosszolgálattal, csak hogy ki ne derüljön, milyen bősz ellenségei a nemzetidegen kommunista elnyomásnak. A szocialisták ellenben úgy emlékeznek, hogy már az MSZMP-be is azért léptek be, hogy előre vigyék a mélyre ható reformok ügyét: azért viseltek állami és párttisztségeket, azért voltak tanácselnökök és KISZ-titkárok, hogy a pártállamot és a tervgazdálkodást mihamarább többpártrendszer és piacgazdaság váltsa fel. A jobboldali ellenállók és a baloldali reformerek között nem juthatott hely azoknak a keveseknek, akik az 1970-es évek második felében szakítottak a Kádár-rendszer megszokott magatartásformáival, és kihívóan kezdték gyakorolni emberi jogaikat: cenzúrázatlan írásokat jelentettek meg és engedély nélkül olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Szegényeket Támogató Alap. Annak, hogy így történt, mi magunk is okai voltunk. Túlságosan viszolyogtunk az ön-heroizálástól, meg nem akartuk holmi szamizdat-arisztokráciát alkotva elriasztani az SZDSZ-tól azokat a liberális értelmiségieket, akik a korábbi években rokonszenveztek a demokratikus ellenzékkel, de óvakodtak attól, hogy bármiféle ellenzéki ügybe belekeveredjenek. S persze óckodtunk attól is, hogy afféle veteránok legyünk, mint a munkásmozgalom régi harcosai. Pedig 1989-90-ben az SZDSZ sikerének egyik kulcsa – a négy igenes népszavazás mellett - éppen az volt, hogy ebben a pártban gyűltek össze azok az emberek, akiknek a nevét mindenki ismerte a Szabad Európa Rádióból, s akikről mindenki tudta, hogy nem akkor fordultak szembe a pártállami rendszerrel, amikor ezt már maga az állampárt is engedélyezte. A szerénykedési vetélkedő végül olyan sikeres volt, hogy egy Kádár-kori Munkaérdemrend már az SZDSZ-ben is nagyobb érdem volt, mint nyolc év állástalanság és tíz év publikálási tilalom. A reálpolitika szószólói lassan elhitették önmagukkal és a közvéleménnyel, hogy a szovjet birodalom összeomlása kizárólag a rendszer gazdasági kifulladásnak és a két szuperhatalom megegyezésének a következmény volt.
[3]
Manapság azonban mintha változna a helyzet. A hallgatás és elhallgatás évei után kezd felértékelődni a kelet-európai, közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmak jelentősége a szovjet világrendszer összeomlásában. Másfél évvel ezelőtt hatalmas nemzetközi részvétellel emlékeztek meg Varsóban és Gdanskban a lengyelországi Szolidaritás-mozgalomról.. Budapesti villámlátogatásakor, a múlt év júniusában Bush elnök a rendszerváltást megelőző tűntetéseket 1956 hagyományával kötötte össze: „A magyarok új generációja visszatért az utcákra, hogy szabadságot követeljen” – mondta. Nehéz lenne tagadni, hogy a 80-as évek márciusi 15-i tüntetéseinek, októberi megemlékezéseinek a demokratikus ellenzék volt a kezdeményezője. 1988. március 15-ének hajnalán a várható tűntetés feltételezett szónokait vették őrizetbe: Demszky Gábort, Haraszti Miklóst, Solt Ottiliát, Gadó Györgyöt, Molnár Tamást. Helyettük aztán Kis János, Tamás Gáspár Miklós Hodosán Róza beszélt a tízezres tömeg előtt, amelynek megrettenve adtak szabad utat a csatárláncba sorakozott rendőrök. Gyurcsány Ferenc Szembenézés című írásában (Népszabadság, 2007. január 26.) találóan foglalta össze a saját nézeteinek megváltozását: „Korábban azt írtam, hogy a rendszerváltozás elsősorban a nagyhatalmi erőviszonyok átalakulásának következménye volt. Ez nem azt jelenti, hogy a globális vagy regionális folyamatok mögött nem volt cselekvő, azt támogató hazai bázis. Ennek programadó katalizátora, legismertebb szereplője a pár száz fős demokratikus ellenzék volt.”. A demokratikus ellenzék felértékelődését mindennél ékesebben bizonyítja, hogy a különböző politikai erők egyszerre a demokratikus ellenzékben keresik a maguk pedigréjét. Orbán Viktor a demokratikus ellenzék legitim folytatójának minősíti önmagát és pártját. Annyiban nem alaptalanul, hogy annak idején a Fidesz alapítói voltak a demokratikus ellenzék új generációja. Olyasmire azonban nem emlékszem hogy a demokratikus ellenzékben bárki (beleértve Orbán Viktort) közjogi erővel bíró ereklyének tekintette volna a Szentkoronát, és legitim történelmi jelképnek az Árpád-sávos zászlót. Legújabban az őskutatás az SZDSZ elnökválasztási kampányába is behatolt. Rajk László azt közölte a tévénézőkkel, hogy a két elnökjelölt közül, mint afféle csinálós ember, Kóka János jelképezi a kontinuitást a demokratikus ellenzékkel. Ezt az bizonyítja, hogy Haraszti Miklós, Konrád György, Pető Iván és Magyar Bálint őt támogatja. Hogy a programjában mi utal a demokratikus ellenzék tradíciójára az nem derült ki Rajk szavaiból. De talán nem is fontos: egy mai pártprogram úgyis csak az általánosságok szintjén utalhat húsz évvel ezelőtti törekvésekre. Ahogy Mikszáthnál a honfoglaló vezérektől való leszármazás – „de genere Huba” – biztosította a belépést a gavallérok társaságába, most a demokratikus ellenzék áldása kell a hitelességhez. És ez baromi jó!
[4]
A demokratikus ellenzék harminc, húsz évvel ezelőtti tevékenységének történelmi jelentőségét természetesen nem a mai értékelések határozzák meg, hanem az, ami akkor történt, és ami akkor hatott. Az ellenzéki szerveződések – a Moszkvai Helsinki Csoport 1976-tól, a csehszlovákiai Charta 1977-től – számon kérték a hatalom uraitól azokat a szabadságjogokat, amelyeknek a tiszteletben tartását maguk ígérték meg a Helsinki Záróokmány aláírásakor, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya elfogadásakor. A szovjet ellenzékieket kényszermunkára ítélték, a csehszlovákiaiakat bebörtönözték, a magyarok „csak” az állásukat meg az útlevelüket vesztették el, de az amerikai politika megértette, micsoda fegyvert adott a kezébe, a kemény antikommunisták által szégyenletesnek bélyegzett Helsinki egyezmény civil értelmezése. Az emberi jogok ügye a két világrend közötti tárgyalások állandó témájává emelkedett. A két oldalról – a nemzetközi kapcsolatok és a hazai ellenzék felől – érkező támadások végképp felőrölték a gazdaságilag kiszolgáltatottá vált szocialista rendszer hitelét, szólamaikban már a rendszer urai és haszonélvezői se hittek. Így következhetett be a szovjet rendszer világtörténelmi értelemben csodaszámba menő összeomlása. Amelynek méretét és perspektíváit valószínűleg „a nagyhatalmi erőviszonyok” alakítói, vagy inkább csak felmérői, Gorbacsov és Reagen sem látták előre.
„Explicitté tettük…”
Explicitté tettük a nyomort – állítja Petri -, méghozzá „tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.” A létező szocializmusban nem voltak, nem lehettek szegények. A tabut Kemény István törte meg: 1970-ben egy akadémiai előadásában a magyarországi szegénységről beszélt. Ezzel vette kezdetét a tudós kiszorítása a kutatásból, majd pedig az országból. Solt Ottilia Kemény tanítványaként és munkatársaként kezdte szociológusi pályáját. Részt vett a Kemény vezette kiterjedt szociológiai vizsgálatokban: gazdasági vezetők, munkások, szegények, cigányok
A budapesti szakképzetlen munkáscsaládok körében végzett kutatásról szóló tanulmánya csak erősen meghúzott formában jelenhetett meg. 1977 nyarán Solt Ottilia Párizsba utazott, hogy találkozzon a január óta ott élő Kemény Istvánnal. Hazatérésekor a vonaton átkutatták, tiltott könyveket találtak nála, egyebek közt Szolzsenyicin műveit, ezért rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Mintegy válaszképpen hozzájárult, hogy tanulmánya teljes terjedelmében belekerüljön a Profil című gyűjteménybe, amelyet Kenedi János meg- és kicenzúrázott írásokból állított össze, méghozzá a Kemény inkriminált előadására utaló provokatív címmel: A hetvenes évek budapesti szegényei. Az csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy 1979 októberében aláírta a tiltakozó nyilatkozatot a csehszlovákiai Charta 77 szóvivőinek elítélése ellen. Állásából elbocsátották, ettől kezdve élettársával és három gyerekével alkalmi munkákból, főként ruhafestésből éltek.
[5]
Ebben az időben, 1979 októberében, kezdte szervezni a Szegényeket Támogató Alapot, közismert nevén a SZETÁ-t, amelynek alapító felhívása a következő év márciusában jelent meg. A formálódó szervezet célja kezdettől fogva kettős volt: közvetlen segítséget kívánt nyújtani a segítséget kérőknek, és fel akarta hívni a társadalom figyelmét a szegénység létezésére, a szociális háló folytonossági hiányaira. Ottilia és a többi SZETA-szociológus tényfeltáró munkája a szakmai hátteret biztosította. A nyomort mégsem a tudomány, hanem a részben karitatív, részben politikai szervezet látványos jelenléte tette explicitté. A SZETA lett a demokratikus ellenzék első, és valószínűleg legfontosabb mozgalmi jellegű intézménye. A szamizdat csak olvasni- (esetleg megvitatni-) valót kínált az érdeklődőknek. Feladatot a SZETA tudott adni azoknak, akik – mind nagyobb számban – csatlakozni akartak a demokratikus ellenzékhez: lehetett pénzt és ruhát gyűjteni, lehetett csomagokat készíteni a segélyezetteknek, szét lehetett hordani a kulturális rendezvények meghívóját. Így válhatott Ottiliáék Komjádi utcai lakása (amelyet a II. kerületi SZDSZ emléktáblával jelölt meg) a demokratikus ellenzék fontos központjává, ahol egymásnak adták a kilincset a SZETA-aktivisták, a segítségre szoruló szegények, szakmai tanácsot kérő szociológusok, nyugati újságírók és a demokratikus ellenzék „kemény magjának” tagjai. S minden látogató számíthatott egy teára vagy „svarc”-ra, amelyet többnyire a csodás humorú Nagy András főzött, szükség esetén kevés piros arannyal díszített zsíros kenyérre, s egy-egy bíztató vagy korholó szóra. Ottilia tekintete áthatolt minden álságon és önáltatáson, politikai és erkölcsi ítélete meggyőző volt mindenki számára, aki hozzá fordult tanácsért, rosszallásától a rendszerváltás után még magas pozícióba emelkedett barátai is tartottak. Amikor 1982-ben a Beszélő munkatársa lett, ő hozta be a lapba a létminimum alatt élőkőkről szóló tudósításokat. Neki köszönhettük a felismerést, hogy miközben a politikai elnyomás puhulni látszott, miközben egy politikai indíttatású házkutatás vagy útlevél-elkobzás híre bejárta a világsajtót, a mélyben a legszegényebbeket, a munkájukat vesztő szakképzetleneket egyre keményebb elnyomás sújtja. „Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán” – írta a szamizdat Beszélő 23. számában [6]. A depolitizált, a pártirányítás alól felszabadult, önjáró rendőrség túlhatalmáról szóló tudósítások végig jelen voltak aztán az 1990 és 1995 között hetilapként megjelenő Beszélőben, amelynek Ottilia egyszerre volt vezető publicistája és száguldó riportere.
A SZETA felismeréseit nem mindenki fogadta el. Nem azokra gondolok, akiknek érdekében állt, hogy a közvélemény ne tudjon a magyarországi szegénységről. Nekik már ekkor semmi hitelük sem volt. De elutasította a SZETA társadalomképét például Vas István is. Hagyjuk el a cigánykérdést, mondta, az más ügy. De a cigányokon kívül olyan szegénység, amilyen a 30-as években volt, ma nincs Magyarországon. Tiltakozó közbevetésemre folytatta: Majd ha azt látod, hogy az emberek összeszedik a csikkeket az utcán, akkor beszélhettek szegénységről.
[7]
A rendszerváltás után ez is eljött. A 90-es években az utcán ismét megjelentek a csikkszedők, akiket utoljára gyerekkoromban láttam, közvetlenül a háború után. Petrinek ebben is igaza volt: a szabadság és a nyomor együtt járt. A SZETÁ-n iskolázott szociálpolitikust, a parlamenti képviselő Solt Ottiliát azonban az új keletű nyomor sosem késztette arra, hogy kiábránduljon a szabadságból, vagy megtagadja a rendszerváltást. Heves parlamenti csatái arról szóltak, hogy a szociálpolitika a leginkább rászorulókat mentse meg a teljes leszakadástól, ne pedig a középosztálybeli családokat próbálja mesterségesen afölött a szint fölött tartani, amit az ország gazdasági teljesítménye lehetővé tesz. Személyiségének és érveinek erejét mutatja, hogy bár szemlélete képviselősége idején, 1990 és 1994 között élesen szemben állt mind a konzervatív kormánykoalíció, mind a szocialisták, sőt nem egy esetben pártja, az SZDSZ álláspontjával is, felszólalásaiba nem kiabáltak bele, hitelét ellenfelei sem vonták kétségbe.
A hazai demokratikus ellenzéknek Kis János mellett a legjelentősebb személyisége Solt Ottilia volt. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a térség demokratikus ellenzéki mozgalmai történelmi szerepet játszottak a szovjet világbirodalom békés összeomlásának előkészítésében, ha elfogadjuk, hogy a hazai demokratikus ellenzék katalizátora volt a Kádár-rendszer, majd pedig a magyarországi államszocializmus bukásához vezető folyamatnak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a tíz éve elhunyt Solt Ottilia a rendszerváltás történelmi alakja.
Ma Magyarországon valószínűleg a legtöbb ember nem tudja pontosan, hogy milyen szerepet játszott az 1848-as forradalomban Irinyi József, Vasvári, Nyáry Pál, vagy Irányi Dániel. De a róluk elnevezett utcákon járva majd mindenkinek rémlik, hogy valami közük volt március 15-éhez. Ilyen homályos, bizonytalan elemekből áll össze egy társadalom történelmi emlékezete.
Szeretnék fogadni az újszülött unokáimmal, hogy mire nagyok lesznek, Solt Ottiliának is lesz utcája a fővárosban.
Megjelent az Élet és Irodalom hasábjain 2007-ben.
(Fényképek: Szilágyi Lenke)
- Nincstelen [8]