Az emberi jogok ügyétől a rendszerváltás jelszaváig

Kőszeg Ferenc [1] 2014. február 12.

koszeg2.jpg [2]

A Pesti Napló vasárnaponként megjelenő képes mellékletének 1930. április 27-iki számában képsorozat jelent meg: a mai Ferenciek terén, a Ferences-rendi templom előtt a szerzetesek alamizsnát osztanak. (1–3. kép: Alamizsnaosztás a belvárosi Ferences-templom előtt, 1930.)

1. kép

A szegények békésen várnak a sorukra, gyerekeik az aszfalton játszanak. A lap képaláírása szerint a barátok a Szent Antal perselyben összegyűlt adományokból minden hétfőn kiosztanak fejenként 10–20 fillért a több száz várakozónak; a kisgyerekes anyák egy darab kenyeret is kapnak.

2. kép

3. kép

Néhány hete egy pár kép járta be a hazai sajtót: a Krisnások meleg ételt osztottak: a sor a Blaha Lujza tértől a Rókus templomig kígyózott. (4–5. kép Ételosztás a Blaha Lujza téren, 2013.)

4. kép

5. kép

A Pesti Naplóban megjelent képriportnak nem volt semmiféle következménye, az alamizsnaosztás folytatódott. A szegénységet az újságolvasók tényként vették tudomásul, a lap olvasói között csak kevesen voltak, akiket a társadalmi okai is foglalkoztattak, és még kevesebben, akik elgondolkoztak azon, az alamizsnaosztáson túl lehet-e tenni valamit a szegénység ellen. A tavaly karácsonyi sorban állás után a Fővárosi Közgyűlés a szakszerű szabályozás elkészültéig megtiltotta, hogy civil szervezetek fővárosi közterületen ételt osszanak. Az indokolás szerint az ételre várók zavarják a főváros rendjét. Valójában inkább a főváros és az ország urait zavarja a nyomor látványa. Az, hogy a „dinamikusan fejlődő gazdaság” meg a sikeres, „egész Európának példát adó közmunka-program” ellenére ezrek állnak órákig sorban egy tál meleg ételért. Ennyit fejlődtünk 1930-tól máig. A kettő között pedig ott volt a SZETA. Volt a SZETA és volt egy politikai rendszer, amely nemcsak a nyilvános alamizsnaosztást meg az ételért való sorban állást tiltotta meg, de a szegénység szó használatát és a szegénység létezésének tudomásul vételét is Volt egy rendszer, amely megvetette és üldözte a szolidaritást, és ezzel – vesztére – sikerült az emberi együttérzésből politikai erőt teremtenie.

A megszólalásom címe alá, mintegy műfaji megjelölésként azt írtam: Rövid áttekintés. Attól tartok, már csak a hetvenen felüliek tudják, hogy ez az alcím: utalás. Az 1950-es években A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története a politikai képzés kötelező tananyaga volt. Ennek a rövid (egy kötetes) változatát nevezték Rövid tanfolyamnak. A korabeli pesti nyelvben az eredeti orosz elnevezés honosodott meg: Kratkij kursz. Egy időben így neveztek mindenféle gyors megoldást, beleértve a szűk időkeretben lebonyolított szerelmi együttléteket. Ma talán a flashmob kifejezést használnánk.

Csakhogy, amit elmondanék, az rövid áttekintésként is szétfeszíti a rendelkezésemre álló időkeretet, különösen, ha a világtörténelemtől vissza akarok térni a SZETÁ-hoz és Solt Ottiliához. Akkor vajon miért ezt a témát választottam, miért akarok tíz perc alatt eljutni az emberi jogok ügyétől a rendszerváltásig? Hiszen konferenciánk előttem szóló résztvevője, Kis János két jelentős esszét írt a témáról: A demokratikus ellenzék hagyatéka [3], illetve Emberi jogok egykor és most [4]ⁱ címmel. Sőt, én magam is elmondtam a véleményemet erről, méghozzá, akkor is Solt Ottilia kapcsán, 2007-ben, a halála tizedik évfordulóján, a hajdani lakás előtt tartott megemlékezésen, a Komjádi Béla utcábanⁱⁱ.

A Trabant és a kamion

A magyarázat talán éppen ebben rejlik: Solt Ottiliára emlékezve nyomban felerősödik bennem az ingerültség azzal a történelem-felfogással szemben, amely ki akarja tagadni a demokratikus ellenzéket a rendszerváltás, a szovjet rendszer összeomlása meghatározó szereplői közül. S itt elsősorban nem is a mai jobboldali szereplőkre gondolok, akik utólag azzal igazolják magukat, hogy nekik azért kellett párttitkárként, besúgóként vagy éppen püspökként együttműködniük a Kádár-rendszerrel, mert sokkal nehezebb helyzetben voltak, mint az Aczél György védelmében (no, persze) működő demokratikus ellenzék. Meg nem is azokra az MSZP-s politikusokra, akik sikerrel hitetik el önmagukkal, de nem kis mértékben a nyugati közvéleménnyel is, hogy 1960 óta a parlamentáris demokrácia megteremtésén fáradoztak, holott még 1989-ben is csuklottak a rémülettől, amikor az illedelmes struktúraváltás meg modellváltás kifejezések helyett Magyar Bálint kimondta a rendszerváltás szót. Ők pártpolitikusok, mind a jobb-, mind a baloldalon, amit mondanak, az a kampányuk része. De ott vannak a történészek. Ők leírják, hogy a szovjet gazdaság kimerült, nem voltak már forrásai a függő országok támogatására, erősödtek a nemzeti ellentétek a Szovjetunión belül, hogy a szovjet oldal reménytelenül lemaradt a fegyverkezési versenyben, hogy Gorbacsov kénytelen volt megegyezni Reagannel, és így tovább. Mindez természetesen igaz. Csak éppen a társadalmi mozgalmak, ellenzéki szervezetek maradnak ki a történetből, amelyek az üldöztetés ellenére újra meg újra létrejöttek a szovjet birodalom országaiban. Romsics Ignác Volt egyszer egy rendszerváltásⁱⁱⁱ című népszerűsítő és népszerű könyvében például nem szerepel Adam Michnik és Jurij Orlov neve. Persze a könyv a magyarországi rendszerváltozásról szól. De a magyarországi rendszerváltozás nem értelmezhető a szovjet birodalom összeomlásától függetlenül. Gorbacsov neve természetesen újra meg újra előfordul Romsics könyvében. Vajon a középkor végének, az újkor hajnalának a történetét meg lehetne-e írni Jeanne d’Arc említése nélkül? A társadalmi mozgalmakat figyelmen kívül hagyó „reálpolitikus” történészek valahogy úgy gondolkoznak, mint az állambiztonsági tisztek, akik egy kihallgatáson azt mondták Csalog Zsoltnak: – „Maguk ellenünk? Ez olyan mintha egy Trabanttal hajtanának neki egy kamionnak.” (Aztán, mondhatni műsoron kívül, még hozzátették: – „Mit akar maga ezek között a zsidók között? Ezek az amerikai hitsorsosaiktól kapják a pénzt, ahogy a háború előtt az oroszoktól kapták. Nézzen a tükörbe, mit keres maga közöttük?”)

Az 1970-es évek elején a Szovjetunió hatalma csúcsán állott. A nyugati világ lenyelte 1956-ot, Berlin kettéválasztását 1961-ben, Csehszlovákia megszállását 1968-ban. 1975-ben a szovjet fegyverekkel harcoló észak-vietnami hadsereg elfoglalta Dél-Vietnamot, 1978-ban Kambodzsát. A szovjet befolyás látványosan erősödött a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika számos országában. A kialakult helyzetet, különösen Európa véglegesnek tetsző kettészakadását a szovjet diplomácia nagyszabású, de a szovjet kormányt semmire sem kötelező nemzetközi egyezménnyel akarta szentesíteni. Minthogy a megegyezés alapvetően engedmény volt, a nyugati politikusok fontosnak érezték, hogy a szovjet fél is tegyen némi engedményt. Így jött létre a helsinki megállapodás záróokmányának a harmadik kosara; az egyezménynek ebben a részében az aláírók elismerték az emberi jogok és alapvető szabadságjogok egyetemes jelentőségét, sőt azt is, hogy ezeknek a tiszteletben tartására az államok közötti kapcsolatokban is szükség van. Bár egyes szovjet vezetők érzékelték a harmadik kosárban összegyűjtött ígéretek veszélyét, Brezsnyev személyes ügyének tekintette, és türelmetlenül sürgette a nagy nemzetközi megállapodást^iv. 1975. augusztus 1-jén a finn fővárosban a szovjet pártfőtitkár olyan elégedett lehetett, amilyen Hitler volt a müncheni egyezmény aláírása után.

A szovjet rendszer történetét végigkísérték a lázadások ellene az 1921 márciusi kronstadti felkeléstől a berlini munkásfelkelésen és a magyar forradalmon át a prágai tavaszig. Ennyire azonban ne menjünk vissza a történelemben. De az már az ellenzéki szerveződések folyamatossá váló történetéhez tartozik, hogy 1968-ban Csehszlovákia megszállása ellen szovjet állampolgárok tüntettek a Vörös téren. 1969-ben Szergej Kovaljev bizottságot alakított az emberi jogok védelmére, és megindította az első szamizdat folyóiratot, a Mindennapi események krónikáját. A bizottsághoz a következő évben csatlakozott Andrej Szaharov, a világhírű fizikus, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja. 1973-ban Párizsban megjelent a Gulag szigetcsoport. A szerzőt, Szolzsenyicint száműzték a Szovjetunióból, a szovjet kényszermunka-táborok leírása azonban alapvetően változtatta meg a Szovjetunió megítélését a nyugati közvéleményben. Mégis, a helsinki záróokmány új támpontot adott az ellenzéki mozgalomnak.

Szergej Kovaljev, amikor az 1990-es évek közepén, a Magyar Helsinki Bizottság vendégeként Budapesten járt, elmondta, a helsinki egyezmény aláírásakor a szovjet politikai foglyok szinte kivétel nélkül úgy vélekedtek, ahogy a nyugati sajtó nagy része is: az ügyes szovjet diplomáciai megint jól csőbe húzta a nyugati politikusokat. Akadt azonban egy politikai fogoly – Kovaljev nem árulta el, ki volt az, de nekem az volt a benyomásom, hogy saját magáról beszél –, aki vitába szállt a többiekkel. „A nagy vörös cápa bekapta a horgot – mondta. – Most már a Nyugaton múlik, mikor húzzák meg a kötelet.” Nem a Nyugaton múlott, bár jó szemű politikusok, így Bruno Pittermann volt osztrák alkancellár, a Szabad Európa Rádió egy vitaműsorában kimondta: „Ha ezt számon kérik, megváltoztathatja Európát”.^v A tényleges számonkérést azonban Moszkvában kezdték el. 1976. május 12-ikén tizenegy ellenzéki, köztük Jelena Bonner (Szaharov felesége), Jurij Orlov, fizikus, a csoport elnöke és Ludmila Alekszejeva, a Moszkvai Helsinki Csoport mai elnöke, Közéleti Csoportot alakítottak a Helsinki Szerződés Érvényesülésének Elősegítésére. A példa ragadósnak bizonyult: 1976 novemberében megalakult az ukrán és a litván, 1977 januárjában a grúz, augusztusban az örmény Helsinki Csoport.

6. kép A Moszkvai Helsinki Csoport, 1976.

A moszkvai csoport a megalakulását követő tíz hónapban 19 hosszabb jelentést készített a Szovjetunióban elkövetett jogsértésekről, vallási és nemzetiségi csoportok üldözéséről. Sietniük kellett, tudták, hogy – záróokmány ide vagy oda – le fogják őket tartóztatni.^vi

7. kép Jurij Orlov szabadulása után, 1986.

Orlovot hét évi, Scsaranszkijt, akit kémkedéssel is megvádoltak, 13 évi kényszermunkára ítélték. A csoport valamennyi tagja börtönbe került, kivéve Ludmila Alekszejevát, akit arra kényszerítettek, hogy hagyja el az országot. A folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. 1978-ban New Yorkban megalakult a Helsinki Watch, azaz Demszky Gábor fordítása szerint a Helsinki Jogőr, majd 1983-ban, bécsi székhellyel az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége – ettől kezdve a záróokmányra hivatkozva a nyugati, főleg az amerikai politikusok minden magas szintű nemzetközi tárgyaláson szóvá tették az emberi jogok helyzetét. Adam Michnik 1976-ban Párizsban közreadta Új evolucionizmus című esszéjét: a felülről várt reformok helyett, írta, a társadalom saját szervezeteinek kell tárgyalásra és engedményekre kényszerítenie a hatalmat. Az 1976-os lengyelországi sztrájkok és tüntetések során letartóztatott munkások védelmére Jacek Kuroń létrehozta a Munkásvédelmi Bizottságot. Ebből nőtt ki az a szervezet, amellyel a gdański sztrájkmozgalom idején a lengyelországi állampárt vezetése kénytelen volt megállapodni a munkások képviselőivel. Prágában 1977 januárjában, Havel és társai közreadták a Charta 77 című dokumentumot, amely a helsinki záróokmányra hivatkozva, de annál sokkal nyíltabban követelte a szabadságjogok helyreállítását. Magyarországon 1977-ben 34-en tiltakoztak nyilvánosan a Charta szóvivőinek a letartóztatása ellen, az elítélésük elleni tiltakozást 1979-ben már 250-en írták alá. Jól látható, hogy terjed a sokarcú ellenzéki mozgalom – a tiltakozás, a jogvédelem, a repülő egyetem, a szamizdatkészítés – országról-országra. Ezt fejezte ki a magyar demokratikus ellenzék az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára kiadott felhívása [5], amelyet magyar, csehszlovákiai, lengyel és kelet-német ellenzékiek írtak alá. „Kijelentjük: közös akarattal küzdünk a politikai demokráciáért, országaink függetlenségéért (…) Az 1956-os forradalom hagyománya és tapasztalatai: közös örökség és közös buzdító erő valamennyiünk számára.”^vii A 30. évfordulón az akkor már (és még ) Londonban élő Krassó György a szovjet rendszer országainak közös forradalmáról álmodott [6]. „Eljön a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad fel…” írta.^viii Valójában ez a közös forradalom bekövetkezett, ha nem is olyan volt, mint a pétervári nagy, vagy a budapesti kis októberi forradalom. De a szovjet rendszer csak úgy omolhatott össze, hogy sorra összeomlott a birodalom valamennyi országában: Varsó nyomán Budapesten, Budapest nyomán Berlinben, Berlin nyomán Moszkvában.

Kései találkozás

A demokratikus ellenzék születését Magyarországon a prágai Charta szóvivőinek elítélése elleni – 1979. október végén kelt – tiltakozáshoz szokták kötni. Akkor már mintegy tíz éve léteztek értelmiségi csoportok, amelyek nem csináltak titkot abból, hogy elutasítják a „létező szocializmust”. Voltak avantgardista művészek, akik a hivatalos kereteken kívül szerveztek kiállításokat, voltak radikális baloldaliak, reformmarxisták, voltak a Kemény-iskola szociológusai. Megindult a szamizdatkészítés, persze még csak írógéppel sokszorosított szamizdatok készültek. Házi szemináriumok már évek óta léteztek, de 1978-ban megindult a Hétfői Szabadegyetem, amelynek a résztvevői megismerhették a szovjet és a magyar kommunista párt elhallgatott történetét. És voltak hatósági retorziók is bőven, a balatonboglári kápolna-tárlatok rendőri felszámolása, Dalos György és Haraszti Miklós rendőri felügyelet alá helyezése, majd rendőrhatósági őrizetbe vétele. Voltak munkahelyi retorziók, a marxizmust bíráló reformmarxisták eltávolítása a kutatóintézetekből. Vagy a szegénységet a nevén nevező Kemény István fokozatos kirekesztése a kutatásból. Ezek a körök hosszú ideig csupán valamiféle értelmiség szubkultúrát alkottak, elkülönültek egymástól, nem váltak politikai csoporttá. Az elkülönültség tényét a személyes tapasztalataimmal is alátámaszthatom. 1970-től kezdve meglehetősen szoros kapcsolatba kerültem a Lukács-tanítványoknak azzal a fiatalabb generációjával, amelyet Lukács-óvodának neveztek. 1977-ben Kenedi János Profil című, kicenzúrázott írásokat tartalmazó gyűjteményében olvastam Solt Ottilia A hetvenes évek budapesti szegényei című tanulmányát^ix. Elragadtatottan érdeklődtem a szerzőről, de csak annyit tudtam meg, hogy Kemény tanítványi köréhez tartozik. 1979-ben, miután aláírtam a tiltakozást a prágai ítéletek ellen, sőt az aláírásgyűjtésben is részt vettem, kirúgtak a munkahelyemről, az Európa Könyvkiadóból. Ekkor határoztam el, hogy a megélhetésért végzendő munkán kívül az időmet ellenzéki tevékenységre fogom fordítani. Amikor Lengyel Gabi Nagy Bálint húsvét hétfői kerti mulatságán elém tette a SZETA felhívását, habozás nélkül aláírtam, és ettől kezdve eljártam a SZETA Lengyel Gabi lakásán tartott összejöveteleire. Itt ismerkedtem meg Ottiliával, bár kiderült, hogy gyerekkorunkban egyszer együtt nyaraltunk egy Balaton-parti üdülőben.

1980 karácsonya előtt Ottilia többünket arra kért, hogy hordjuk szét a SZETA képaukciójának a meghívóit, mert ezek az értesítések rendszeresen fennakadnak a postai levélcenzúrán. Ekkor voltam először Ottiliáék Komjádi utcai lakásában. Utólag ez szinte hihetetlen, ha belegondolok, hogy a következő tíz évben nem volt hét, hogy ne jártam volna legalább egyszer, de inkább többször is a Komjádi utcában. De még hihetetlenebb, hogy addig már tíz évet töltöttem az ellenzéki szubkultúrában, Ottiliával meg a későbbi szetásokkal azonban egyáltalán nem találkoztam. A velük való megismerkedés éppen olyan meghatározó élmény volt, mint az, amikor tíz évvel korábban, 1970 telén meghívtak a Bence György által kezdeményezett, félig illegális lakásszemináriumba. Itt egyebek közt arról vitáztunk, hogy megengedhető-e a forradalmi terror, megvalósítható-e a modern termelés körülményei között, hogy a munkavállaló alkotó módon azonosuljon a munkájával, és miben különbözik a dél-amerikai kapitalizmus a nyugat-európai kapitalizmustól. A viták során mintegy tanúi voltunk annak a gondolati folyamatnak, ahogy a szeminárium vezetői, Bence György és Kis János fokról-fokra lebontották, „dekonstruálták” a marxizmus szellemi építményét. A SZETA körében gyakorlati dolgokról volt szó, arról, hogy milyen anyagi támogatást lehetne adni egy rászoruló családnak, hogy visszakapcsolják a házukba a villanyt, milyen jogi lépéseket lehetne tenni, hogy egy falu tanácselnöke ne akadályozza meg, hogy egy cigány család megvásároljon egy eladó házat a faluban. Engem ezek a témák éppen úgy érdekeltek, mint korábban a teoretikus viták, és még érdekesebbé váltak attól, hogy Lengyel Gabi néhányszor elvitt terepre is. Az egyik faluban egy terhes cigányasszony elmondta, hogy a rendőrök nemrégiben megverték. Megkérdeztem a védőnőt, aki egyébként a munkáját lelkiismeretesen ellátta, lehetségesnek tartja-e, amit az asszony állított. A válasz döbbenetesebb volt, mint maga az állítás: „Hát, lehet, hogy kikapott, mondta a védőnő, mert nagyon nagyszájú cigány”. Ottiliát később, már parlamenti képviselőként, azzal próbálták lejáratni, hogy ráfogták, afféle jótékonykodóként, altruista módon foglalkozik a szegényekkel, de nem ismeri őket. „Ottilia, én annyira kedvelem Magát, mondta neki, Boross Péter belügyminiszter. De Maga annyira naiv”. Pedig Ottilia sokkal többet tudott nemcsak a szegényekről, de az egész magyar társadalomról, mint Boross Péter. És hallatlan szarkazmussal írt azokról a „szakértőkről”, akiknek nincsenek előítéleteik, akiknek semmi bajuk az „absztrakt cigánnyal” „aki úgy öltözik és viselkedik, mint bárki más, csak a bőre színe barna”. Holott a budapesti iskolák elkülönített cigány osztályaiba járó gyerekek „valóban tetvesek, rühesek és ótvarosak”. Ezzel a valósággal kell szembe nézni, ha valóban változtatni akarunk.

De a valóságismereten meg a változtatni akarás szenvedélyén kívül még valami volt, ami lenyűgözött Ottiliában: az önmagára és a hozzá legközelebb állókra is kiterjedő iróniája, amely a legkevésbé sem állt szemben karizmatikus személyiségével. Egy cigánytelep, talán a nyírlugosi felszámolásának kérdése volt napirenden: a helyi hatóság halogatta a döntést, és semmiképpen sem akarták, hogy egy olyan gyanús társaságnak, mint a SZETA bármi köze legyen a telep felszámolásához. A résztvevők úgy határoztak, hogy a SZETA három tagja a helyszínre utazik, hogy tárgyaljon a hatósággal. „Iványi, mondta Ottilia, te leszel az erő.” Iványi Gábor hatalmas termetére pillantva az ember úgy érezte: ez jó választás volt. „Demszky, folytatta Ottilia, te leszel a szépség,” Végül Nagy Andráshoz fordult: „Andráska, mondta, te leszel az ész”. Egy csúfondáros vezénylő tábornok adta itt ki megfellebbezhetetlen hadparancsát.

Közeledések

A SZETA volt – a Szilágyi Sándor, Kovács Mária, Örkény Antal által kezdeményezett hétfői szabadegyetem mellett – a demokratikus ellenzék mozgalmi oldala. Mint a Beszélő szerkesztőjét gyakran megkerestek olvasók, rokonszenvezők, hogy szeretnének bekapcsolódni a demokratikus ellenzék tevékenységébe. Egy részüket persze az állambiztonsági szervezet küldte, de voltak, akik komolyan gondolták, amit mondtak, és néhányan közülük később, az SZDSZ frakció tagjaként politikusok lettek. De többnyire legfeljebb azt tudtam ajánlani, hogy terjesszék a Beszélőt, értsd, adjanak el néhány példányt. Az írás ugyanis nem demokratikus tevékenység, hiába meggyőződéses ellenzője valaki a diktatórikus rendszernek, abból még nem következik, hogy meg tud írni egy cikket. A Beszélő-árusítás nem elégítette ki a jelentkezőket, igazi mozgalmi tevékenységre vágytak, röpcédulákat szerettek volna ragasztani a házak falára, vagy osztogatni a gyárak kapuja előtt. Később voltak efféle feladatok, de ekkor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még nem. De volt a SZETA: a SZETA számára lehetett ruhát gyűjteni, csomagolni, postázni, lehetett meghívókat kézbesíteni a SZETA kulturális rendezvényeire. Egyik sem olyan izgalmas vállalkozás, mint amilyeneket az illegális kommunisták hajtottak végre az ifjúsági regények lapjain, de mégis olyasmi, hogy a résztvevők úgy érezhették, tesznek valamit, aminek haszna van, és olyan emberekkel vannak együtt, akikkel egyetértenek. Jó volt benne lenni a demokratikus ellenzékben, jó volt a SZETÁ-ban, és mindennél jobb volt meginni egy Nagy András kínálta „svarcot” a Komjádi utcában.

Kis János sokszor figyelmeztetett bennünket a Beszélő szerkesztőségében, ne képzeljük, hogy Magyarországon a demokratikus ellenzék körül olyan tömegmozgalom alakul majd ki, amilyen a Szolidaritás Lengyelországban. A magyarországi helyzetet inkább az jellemzi, hogy a különböző ellenzéki csoportok közelebb kerülnek egymáshoz, együttműködnek, esetleg összeolvadnak, kölcsönösen erősítik egymást. Romsics Ignác a fentebb említett könyvében még húsz évvel a történtek után is azt hiszi, hogy Kőszeg Ferenc, a Beszélő szerkesztője és Kőszegi Ferenc, a Dialógus békemozgalom vezetője, aki 1983-ban hátat fordított a mozgalomnak, és az Országos Béketanács klubjának a vezetője lett, azonos személy. A történész messzemenő következtetéseket von le tévedéséből: úgy tudja, hogy „Kőszeg Ferenc, a Dialógus (…) vezetője Kis Jánossal és Haraszti Miklóssal együtt szerkesztette a Beszélőt^x. (Érintettként hadd jegyezzem meg: Bethlen Istvánt és Betlen Oszkárt a történész, gondolom, sosem keverné össze.) Valójában a Dialógus az ellenkezőjére példa: a békemozgalom meg akarta őrizni képzelt politikamenteségét, elhárította a Beszélő közeledését, s végül a rendőri üldöztetés nyomán megszűnt. Ezzel szemben a tömegmozgalommá növő Duna-kör együttműködött a Beszélővel: dokumentumaikat a Beszélő tette közzé. Bős-Nagymaros ügye a Beszélő visszatérő témája volt. A Beszélő eleve hogy úgy mondjam személyi fúziók során jött létre: a folyóirat-kiadás kezdeményezője, Szilágyi Sándor a szabadegyetem szervezője volt, Iványi Gábor a szakadár metodisták vezetője.

A demokratikus ellenzéket létrehozó fúziók közül talán a legfontosabb – hogy blikkfangosan fejezzem ki magam – a Lukács-óvoda és a Kemény-iskola összekapcsolódása volt. Ehhez a hajdani Lukács-óvodából formálódó demokratikus ellenzéknek két kérdésben kellett felülvizsgálnia az álláspontját. Először szakítani kellett a marxizmussal mint a szocialista jövőképet megalapozó teóriával. Ezt a munkát Bence György, Kis János, Márkus György – mint fentebb utaltam rá – több szakaszban elvégezte. A létező szocializmus elutasításának kulcseleme már nem a marxi igazi szocializmus volt, hanem az az elv, hogy az alapvető szabadságjogok mindenkit megilletnek. Ennek az elméleti kifejtését Kis János végezte el a Vannak-e emberi jogaink? című könyvében. Az ellenzéki mozgalom célja tehát nem valamilyen sosem volt igazságos társadalom, hanem a nyugat-európai típusú demokrácia, amelynek lehetőségétől a szovjet típusú diktatúra fosztotta meg a szovjet birodalom népeit. Az 1956-os forradalom célja is a szovjet diktatúrától való megszabadulás és a több-pártrendszeren alapuló demokrácia megteremtése volt. A forradalom tehát a demokratikus ellenzék közös hagyománya. E közeledés megvalósulásaként csatlakozott Solt Ottilia a Beszélő megjelenésének második évében a szerkesztőséghez. Részvétele a szerkesztésben nem csak azt jelentette, hogy a szegénység ügye, a cigányok diszkriminációja nagyobb hangsúlyt kapott a folyóiratban. Hanem azt is, hogy írásai világossá tették, a „puha” diktatúra csak felülről nézvést puha. „Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán” írta Vadásztörténetek [7] című cikkében 1987–88 fordulóján^xi. A gazdaság racionalizálása szükségképpen hozza létre a munkanélküliséget, a rendőrállam pedig – a maga álszent hazugságának a védelmében – a munkanélkülieket bünteti a munkájuk elvesztéséért. Eközben az úgynevezett szocialista rendőrség beleavatkozik munkaadók és munkavállalók bérharcába, természetesen nem a munkavállalók, hanem a munkavállalókat bejelentés nélkül, azaz illegálisan foglalkoztató munkaadók oldalán. A mai közmunkának, a szegénység kriminalizálásának, a cigányok diszkriminációjának hosszú az előtörténete, tessék olvasni a régi Beszélőt, tessék újra elolvasni Solt Ottilia cikkeit.

„Felfordult a ferdeajkú vén trotty”

A rendszer úgy omlott össze, ahogy egy elöregedett tévékészülék összeomlik: alkatrészei felmondják a szolgálatot, képernyője hátracsuklik. Ezt nevezik implóziónak. A folyamatnak természetesen számos összetevője volt: a szovjet gazdaság kimerülése, a képtelensége arra, hogy finanszírozza a függő országok gazdaságát, az afganisztáni vereség, a végleges lemaradás a fegyverkezési versenyben. De nem hagyhatók figyelmen kívül a lelkinek nevezhető okok sem. A szamizdatban olvasható anyagok, a tényfeltáró jelentések nemcsak a közvéleményre hatottak, de a politikai vezetőkre is^xii. Közismert, hogy Zdanek Mlynar moszkvai joghallgatóként közeli barátságba került az ugyancsak joghallgató Gorbacsovval; pártfőtitkárként Gorbacsov felelevenítette kapcsolatát az emberarcú szocializmus eszméjének egyik kidolgozójával és hirdetőjével, az akkor már ausztriai emigrációban élő cseh politikussal. A pártfőtitkár bizalmas tanácsadói olyan emberek voltak, akik olvasták a szamizdat irodalmat, és tanultak belőle. Közéjük tartozott Alekszandr Jakovlev, aki 1991-ben a leghatározottabban szembeszegült a litván függetlenségi mozgalom fegyveres leverésével. Fontos összetevője volt a változásoknak az eurokommunizmus. Gorbacsovnak, ha nem akarta elveszíteni ezt a támogatást, más politikát kellett folytatnia, mint elődeinek, látványos gesztusokat kellett tennie az ellenzék felé. (A nyugati baloldal, Európa „haladó” értelmisége támogatását a maga cinikus módján Sztálin is igényelte. Erre szolgált neves írók meghívása, utaztatása a Szovjetunióban. Lion Feuchtwanger Vallomás Moszkváról című, 1938-ban [külföldön] magyarul is megjelent könyvében leírja, hogy Sztálin őszinte emberi fájdalommal beszélt arról, milyen megrendülést jelentett számára, hogy kiderült, régi barátja, harcostársa, Buharin külföldi titkosszolgálatok ügynöke volt. A beszélgetés után az író képtelenségnek minősítette, hogy Nyugaton a Szovjetunióval rokonszenvező emberek is kételkedtek a moszkvai perek hitelességében.) A Helsinki Jogőr sikeresen lobbizott Amerikában. Az amerikai diplomácia világossá tette: nem lehet szó a kapcsolatok javításáról, ha az emberi jogok ügyében nem történik változás. 1988 januárjában a Nemzetközi Helsinki Szövetség küldöttsége Moszkvába látogatott. A tárgyalások eredményeképpen több mint nyolcvan politikai foglyot bocsátottak szabadon. Szó sincs róla persze, hogy a rendszer összeomlásának egyedüli, vagy akárcsak a legfontosabb összetevője a kommunista vezetők elbizonytalanodása lett volna. Ez a lelki ok már csak azért sem lehetett döntő fontosságú, mert az újabb és újabb reformkísérletek bebizonyították, hogy a szovjet rendszert éppen az, ami az erejét adja, a szigorú hierarchikus struktúrája, megreformálhatatlanná teszi. Nyomban Sztálin halála után megbukott Berija állítólagos reformkísérlete, aztán zátonyra futott Hruscsov próbálkozása, Gorbacsov erőfeszítése pedig, hogy a felvilágosult abszolutizmus szellemében felülről átalakítsa a rendszert, a szovjet birodalom bukásába torkollott. A prágai tavasz brutális egyértelműséggel megmutatta a világnak, hogy a szovjet típusú rendszer képtelen a belső átalakulásra. Ez teszi annyira hamissá és nevetségessé a magyar „reformkommunisták”, a mai MSZP-sek melldöngetését, hogy ők megpróbálták és meg is tudták volna reformálni a létező szocializmus „modelljét” vagy „struktúráját”. A szovjet rendszernek nem volt más eszköze a változtatás ellenében, mint a katonai erőszak, utána pedig a levert lázadó viszonylagos jól tartása. Ha ennek a forrásai kimerültek, ahogy ezt Lengyelország példája mutatta, a rendszer megállíthatatlanul megindult a bukás felé. Csak azt nehéz utólag felfogni, hogy lehet, hogy a tudományos szovjetológia meg a mindennel felszerelt titkosszolgálatok nem tudtak erről semmit.

A fentebb már említett A demokratikus ellenzék hagyatéka című esszéjében Kis János összegyűjtötte azokat az összetevőket, amelyek az alulról szerveződő mozgalmat olyan sikeressé tették, hogy a hatalmas kamion a Trabant enyhe, de azért határozott és kitartó nyomásától szétesett. A demokratikus ellenzék erkölcsi célokat követett, írta Kis János, de ízig-vérig politikai mozgalom volt. Politikai mozgalomként volt részese a rendszerváltásnak. Az ellenzéki, a „disszidens”, ahogy az angolszász sajtó nevezte a rendszerrel szembefordulókat, kihívó módon gyakorolta emberi jogait, figyelmen kívül hagyva a pártállam által előírt magatartási szabályokat. A Csalog Zsoltot fenyegető ávósoknak persze igazuk volt: a demokratikus ellenzék hangadóit órák alatt letartóztathatták volna. A Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban ez megtörtént, de az ellenzéki mozgalmat felszámolni mégsem sikerült. Varsóban négy évvel a katonai hatalomátvétel után, 1985 májusában tizenötezren tüntettek a Szolidaritás mellett, Moszkvában, 1990 márciusában százezren a kommunizmus ellen. A mozgalom elfojtásához olyan terrorra lett volna szükség, mint Sztálin idejében, vagy amilyen Magyarországon volt a forradalom után. A demokratikus ellenzék a létével újra meg újra választásra kényszerítette a hatalom birtokosait: erőszakot alkalmaz, vagy tudomásul veszi, hogy van ellenzék. A döntést nem lehetett megjósolni. Amikor 1983 márciusában egy sok órás házkutatás után bevittek a rendőrség Tolnai Lajos utcai épületébe, ráadásul a kihallgatóm agresszívan viselkedett, ordítozott, meg voltam győződve róla, hogy leghamarabb két-három év múlva kerülök haza. Én csodálkoztam a legjobban, amikor hajnali ötkor Sz. százados lekísért a kapuhoz, és kiengedett. Ekkor láttam, hogy a rendszer egyelőre el akarja kerülni a politikai pereket. De ez semmiféle garanciát nem jelentett a jövőre. Kádár számos alkalommal sürgetett határozottabb fellépést az ellenzék ellen. Ennek az elmaradása a hatalmat is frusztrálta, bomlasztotta. Boross Péter mondta egyszer: egy rendőr számára – az állambiztonságiak is rendőrök voltak – nehezen viselhető el, ha megállapítja a bűncselekményt, összegyűjti a bizonyítékokat, és mégsem történik semmi. A szegény állambiztonságiak ezt a frusztrációt élték át éveken át hónapról hónapra. A Moszkvai Helsinki Csoport történetéből tudjuk, hogy egy KGB-tiszt jelezte a csoport tagjainak, hogy a KGB hamarosan házkutatást tart az otthonukban. A rendőri akciók viszont mozgásba lendítették a nyugati sajtót, a nyugati diplomáciát is: az ellenzék léte nemcsak az államhatalmat, de a nyugati politikát is rászorította a cselekvésre. Amikor Demszky Gábort az utcán megverték a rendőrök, Gereben István, a magyar emigráció egyik vezetője rövid időn belül elérte, hogy a Fehér Ház nevezetes ovális termében fogadják, s ott követelte az amerikai politika közbelépését. (Mindazonáltal a nemzetközi politika helyzetértékelését és az abból következő lépéseket sem szabad csodaszernek tekinteni. Nyugaton Ceauşescut hosszú időn át a Szovjetunió ellen folytatott függetlenségi harc hősének tekintették, és csak lassan ébredtek rá, hogy elmeháborodott. 1989 őszén Tom Lantos leteremtette az SZDSZ egész ügyvivői testületét, hogy merhettünk népszavazást kezdeményezni Pozsgay Imre, a magyar Gorbacsov ellen.)

„Egy bomló hatalommal állunk szemben”

Amikor 1981 decemberében a Beszélő első száma [8] megjelent, az első számból még nem rajzolódott ki világosan, mi a funkciója a cenzúra engedélye nélkül megjelenő folyóiratnak. A történelem sietett a szerkesztők segítségére: azon a héten Jaruzelski Lengyelországban bevezette a hadiállapotot, a Szolidaritás vezetőit letartóztatták. Némelyek úgy vélték, abba kell hagyni az ellenzéki tevékenységet, húsz évig nem jön létre újabb társadalmi mozgalom. A Beszélő szerkesztősége azonban nem így döntött, és nem likvidálta magát a SZETA sem. Az új helyzet világossá tette a feladatot: nem elég, ha a társadalom az államtól független sajtót, független jogvédelmet hoz létre, ha legalább mintaként megmutatja, milyennek kellene lennie a szociálpolitikának. Olyan tervekre, javaslatokra is szükség van, amelyekről tárgyalni lehet a hatalom képviselőivel. A Beszélő ennek a tervnek a szellemében működött tovább, ennek a szellemében született meg a Társadalmi szerződés, amelynek egyik szerzője Ottilia volt. Hamarosan kiderült azonban, hogy időközben a hatalom annyira meggyengült, hogy nincs szükség azokra az előzetes engedményekre, amelyek a Társadalmi szerződés megfogalmazása idején, 1987 tavaszán még mellőzhetetlennek látszottak. Megmaradt azonban az elv, hogy a diktatúrából a demokráciába való átmenetről a hatalmat birtokló állampártnak és az ellenzéki pártoknak tárgyaláson kell megegyezniük. A folyamat eredményét Antall József nevezte alkotmányos forradalomnak. A megegyezést – és mellékesen az új, köztársasági alkotmányt – kialakító tárgyalások keretét és rendjét azonban elsősorban a demokratikus ellenzékből létrejött párt, a Szabad Demokraták Szövetsége határozta meg. Az SZDSZ alakuló közgyűlésén Ottilia így érvelt a szervezetté alakulás mellett: „Nyilván tudjátok, hogy elég régen az illegalitás harcosa vagyok, vagyis nem áll tőlem távol az a gondolat, hogy nem olyan fontos a törvényes kereteit keresni annak, amit fontosnak tartok. Mégis azt képzelem, hogy ma más időket élünk, mint például 1979-ben, amikor a SZETA illegális körülmények között megalakult. Abban az időben nem volt értelme felvetni, hogy legális vagy illegális keretek között működjünk-e, mert teljesen világos volt, hogy legális keretek között nem működhetünk, csak akkor, ha nagyon komoly elvi engedményeket teszünk. Ma azonban egy bomló hatalommal állunk szemben, és az a véleményem, hogy ha a legalitás kereteit vesszük fel, akkor tovább gyengítjük ezt a bomló hatalmat. Természetesen akkor, ha a legalitás nem cél, hanem eszköz, és nem teszünk engedményeket annak érdekében, hogy a legalitást elnyerjük. A legalitás nem azt jelenti, hogy harcolunk a legalitásért, hanem azt, hogy formálisan beadjuk a legalitásra vonatkozó igényünket. Ha a hatalom ezt elutasítja, az az ő illegitimitását fogja növelni, és a mi legitimitásunkat nem fogja csökkenteni.”^xiii Aki elfogultság nélkül olvassa, hallgatja ezt a szöveget, annak aligha lehet kétsége, hogy a demokratikus ellenzék a rendszerváltás egyik főszereplője volt.

Scsaranszkij a Moszkvai Helsinki Csoport tagjaként a tizenhárom éves büntetéséből kilencet le is töltött a szovjet kényszermunka-táborban. A szabadon bocsátása és a kivándorlása után több izraeli kormány minisztere volt, azaz talán csak van némi érzéke a reálpolitikához is. Nemrégiben Budapesten járt, ekkor azt mondta a szovjet hatalom végéről: „A rendszer összeomlásának két oka volt: az egyik az erős alulról jövő nyomás, a másik viszont a nyugati szankciók”.^xiv

Ma parlamentáris rendszerben élünk, de egy kiépülő új pártdiktatúra keretei között. Bár e pillanatban nem fenyeget, hogy ellenzéki meggyőződésünk vagy politikai tevékenységünk miatt börtönbe kerülünk, mégis nehezebb helyzetben vagyunk, mint az 1980-as években: egy olyan hatalommal állunk szemben, amelynek öntudatát és hatalmi gőgjét a választási sikere duzzasztja. Olyan hatalommal, amely elhiszi a saját propagandáját, hogy velük kezdődik minden, hogy a világ megváltoztatására hivatottak.

Ez a propaganda és a mögötte pöffeszkedő vakhit hatásos lehet, különösen, ha a propaganda minden eszköze a hatalom urainak a kezében van, a kritikus vélemények pedig viszonylag kevés emberhez jutnak el. Karl Jaspers még úgy vélte, az egyszer berendezkedett diktatúrát belülről nem lehet megbuktatni. A történelmi tapasztalat azonban más mutat. Valamilyen esemény, a diktátor halála, egy új vezér jelentkezése, egy váratlan katasztrófa, egy hirtelen kirobbanó zendülés hatására egyszerre szétpattan a hazugság burka, és a diktatúra, a populista szemfényvesztés, a világmegváltás ígérethalmaza ott marad pőrén, undorító meztelenségében. Ilyenkor a történelem kíméletlen. A bukott hatalmat és a bukott népvezért olyan megvetés veszi körül, mint a tetten ért fosztogatót. Elsőként a leghűségesebb hívei próbálják letagadni és elfelejteni, hogy a hívei voltak.

Ezt a folyamatot az idő alakítja ki, de azért siettetni lehet. Mindenekelőtt az kell hozzá, hogy a társadalom úgy érezze: van más választása. De érdemes emlékezni Scsaranszkij észrevételére is: alulról jövő nyomás és külső szankciók. Ennek a kettőnek az együttes jelentkezése előbb-utóbb törpévé préseli a felfuvalkodott vezéreket.

Ez az írás a Solt Ottilia születésének hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett emléknapra készült. Tekintettel azonban az együttesen elhatározott időkorlátra, csak mintegy a felét olvashattam fel. Megtiszteltetés számomra, hogy a Beszélő a teljes szöveg közlését vállalta. K. F.

Jegyzetek

Fotó: Szilágyi Lenke

Képbeszúrás

1.jpg [10]

2.jpg [11]

3.jpg [12]

4.jpg [13]

5.jpg [14]

6.jpg [15]

7.jpg [16]

• Emléknyom [17]