„Jelentős történelmi (politikai) események hatása Lakatos Kálmán életútjára”

Breitner Péter [1] 2014. március 25.

Ennek a mondatnak az egyperces-szerűsége valószínűleg nem egészen a véletlen műve. Hiszen Örkény egyperceseinek (egyik) jelentősége pont abban rejlett, hogy a szanaszét tekergőző, körmönfont és lényeget elfedő mondatfüzérek világában a (két pont közötti, lehető legrövidebb) rákérdezés a valóságra már-már a groteszk műfajába hajlik.

Pedig szó sincs egypercesről, a cím valójában a régi Wesley egyik államvizsgázójának egyik kérdése volt. Ahogyan pedig nincs két egyforma emberi sors, vagy élethelyzet, úgy soha nem volt két egyforma államvizsgakérdés sem. A záróvizsga nagyon sok mindent árul el erről a régen megszűnt képzésnek a szemléletéről, ezért érdemes jobban górcső alá vonni. A módszer a következő volt: A hallgatók a vizsga előtt két héttel „húztak” egy mélyinterjút. Amit Solt Ottilia 1978-ban leírt¹, ma is igaz: sok mindent szokás interjúnak is, mélynek is nevezni, ezért fontos, hogy tisztázzuk: mélyinterjú alatt egy valóban mély, másfél-két órás, négyszemközti beszélgetést kell érteni, amelyben az interjúalany életének minden fontos dimenziójáról olyan részletességgel esik szó, hogy a tények megismerésén túl kirajzolódjanak a mögöttes társadalmi és lélektani motívumok is. Egy ilyen interjú 30–40 oldalnyi, szó szerint legépelt szöveget jelent.

A hallgatóknak volt tehát két hetük arra, hogy alaposan áttanulmányozzák és a legkülönbözőbb nézőpontokból végiggondolják a szöveg tartalmát, a konkrét kérdéseket azonban csak a vizsga reggelén kapták meg. Többnyire 5–10 olyan kérdést, amely az adott élet-, családtörténetre vonatkoztatva érdeklődött a záróvizsgatárgyak tudásanyaga iránt. A címnek választott vizsgakérdésre például az tudott válaszolni, aki tudta és értette a korszak jelentős történelmi (politikai) eseményeit, „tudta”, értette Lakatos Kálmánt, és e két megértést összekapcsolva, képes volt feltárni a közöttük lévő kölcsönhatást és viszonyrendszert. Tudománytalan pontatlansággal (amely ezt a cikket végig fogja kísérni) úgy is szólhatott volna a kérdés: Mihez tudott kezdeni egymással Lakatos Kálmán és a XX. század, melyik-melyik képességei és szándékai szerint…

Egy-egy élettörténet minden tantárgyhoz nyújtott anyagot ilyenformán. A több különböző interjúhoz (és vizsgázóhoz) tartozó kérdésbokrokból (önkényesen és ízelítőképpen) kiemeltem néhányat:

„Hogyan változott a család funkciója 1940 és 1990 között? Milyen példákat tudunk erre az interjúból?”

„Mit tehetne egy képzett szociális munkás abban a helyzetben, amelyben Ágnes és férje elkezdte életét?”

„Milyen tünetekről ismerhető fel a depresszió? Depressziós-e az interjúalany férje?”

„Az 1980/90-es évek szociális intézményrendszerének milyen működési zavarai, hiányosságai fedezhetők fel az interjúban?”

„Mezőkövesd és a két háború közötti agrárszegénység kapcsolata (ld. Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság). Mi köze ennek Borbála családjához?”

„A paraszti polgárosodás jellegzetességei a királyrévi életviszonyokban”

„Milyen következményei lehetnek, ha valaki „öngyógyításként” választja a szociális munkát, mint szakmát? Milyen indítékai lehettek Anna lányának arra, hogy ezt a szakmát válassza?”

„Milyen mobilitási esélyeik voltak a szakképzetlen családokból származó gyerekeknek a 70-es években Magyarországon?”

„Családi szerepek a három műszakos beosztásnál az interjú alapján?”

„Milyen szociológiai tények és társadalmi folyamatok metaforája a »fekete vonat«?”

„Milyen tartalmakat hordozhat a »Zsidó« ragadványnév egy hagyományos oláhcigány közösségben?”

„A konformitás okai és következményei Kovács Ferenc személyiségében.”

„Éva intragenerációs mobilitásának lélektani rugói.”

Ez a szemlélet a megismerésnek és megértésnek egy magasabb minőségét tárta fel a hallgatók előtt, amely túl van „jón és rosszon”, amely ledobja magáról a kényelmes és (ön)tudatlan sztereotípiák termékeit: az egyoldalú ítélkezést, az (ön)hibás-áldozat túlegyszerűsítő dichotómiáját. A megértésnek e mélyebb rétegeiben jóval összetettebb, az egyén viszonyait és a különböző cselekedetek történetiséget is magukban foglaló fogalmak nyernek formát, olyanok, mint felelősség és lehetőség, szolidaritás, társadalmi tagság és kirekesztés. Előlép az emberi lény a szegényszag mögül, megjelenik a sorsszerűség az elhibázott tettek hátterében.

Az államvizsga kérdései a képzés esszenciájaként jelenítik meg azt a szemléletet, amely irányba (és persze egyúttal e kérdések megválaszolhatóságának irányába) az egész oktatás tartott. A magas színvonalú elméleti oktatás mellett rengeteg terepmunkában vettünk részt. Ezek során végigjártuk a szociális intézményrendszer teljes spektrumát, beszélgetések hosszú sorozatát folytattuk le annak szereplőivel, segítőkkel és ügyfeleikkel. Az itt begyűjtött élmények és tapasztalatok feldolgozásával, értelmezésével foglalkozó háttér-szemináriumokat pedig több évtizedes terepmunkában edzett segítők és empirikus kutatók vezették. Egyikük Solt Ottilia volt.

Meg kell említeni a meghatározó élményeket és értékelköteleződést jelentő ún. szociotáborokat is, amelyek tíznapos (nyári) intenzív terepkutatást jelentettek. Ezek keretében az oktatók és a hallgatók két-háromfős csoportokban, közösen járták az adott, valamilyen szempontból mindig különös tanulságokat hordozó település házait, és saját szemükkel és fülükkel tapasztalták meg a helyi viszonyokat és a bennük élők életét, az adott helyszínen élhető életeket. És ezzel együtt eltanulhatták a megismerés módszereit is.

Az odaforduló, értő beszélgetést a régi Wesley-n tanultam meg, és a mai napig sem tudok más utat ahhoz, hogy a szociális munkás és ügyfele viszonya képes legyen elemelkedni attól a szürke, rideg és egydimenziós érdekkapcsolattól, amelyre minden más körülmény kényszeríti. A kíváncsi és rokonszenvező figyelem az, amely képes bárkit is arra késztetni, hogy átgondolja a saját életének alakulását, és ez ágyazhat meg annak a folyamatnak is, hogy bármilyen valóságos változás induljon el egy ember fejében.

Az „elméleti” és „gyakorlati” tudás, vagy talán még pontosabban: az aktuális társadalmi valóság és az iskolai tananyag szintézisének ez a magas foka, azon kívül, hogy életszagú, mély és igazi volt, olyan hatással is járt, amelynek rendkívüli jelentőséget kölcsönöz a mindenkori, de különösen a mai magyar társadalom állapota: védőoltást kaptunk skizofrén gondolkodásmód ellen. A régi Wesley olyasmire volt képes, ami elemi fontosságú egy segítő szakember számára, de egyúttal jócskán túlmutat egy szociális képzés határain. Az oktatás kerek egész volta nem engedte meg, hogy a hallgatók fejekben „külön fiókok” jöjjenek létre az „elméleti” és „gyakorlati” tudás, avagy az „iskolai vizsgafeladat” és a ”hétköznapi valóság” számára!

Azért fontos ezt kihangsúlyozni, mert az egymástól ilyen módon elkülönített tudattartalmak állnak a skizofrén gondolkodásmód hátterében, amelynek édestestvére a totalitárius világszemlélet. Ennek a terméke a sztereotípiákra épített gyűlöletet ugyanúgy, mint a kritikátlan, mindenen elömlő szeretet. A közös bennük az, hogy aki így gondolkodik, menet közben egyes tényeket önkényesen figyelmen kívül hagy.

Nem csak a különböző társadalmi csoportokkal kapcsolatos előítéletekről van szó, hanem annál jóval elterjedtebb jelenségről: a világ, avagy az emberek „jóságába” illetve „gonoszságába” vetett hit például a tények egész garmadáját hagyja figyelmen kívül.

Az oktatás (és már nyilvánvalóan nem csak a szociális, és nem is csak a felsőfokú képzésekről van szó, sőt…) rendkívüli felelőssége abban áll, hogy képes-e, szándékozik-e rávilágítani az ismeretek közötti különböző összefüggésekre, vagy csupán „tömbönként” kéri vissza a „kilóra megtanult anyagot” a vizsgák alkalmával.

A régi Wesley egyénre szabott államvizsgakérdései (is) azt a szellemiséget közvetítették, hogy minden ember, minden emberi sors egyedi és e szerint is kell közelíteni hozzájuk. Az iskola oktatói ugyanebben a szemléletben fordultak a diákok felé is.

Az egyéni szintű odafigyelés kiterjedt minden hallgatóra. Korántsem egyfajta fejsimogatós stílusra kell gondolni, sokkal inkább az egyéni fejlődés támogatására, Sok példát lehetne felhozni erre, az egyik ezek közül, hogy a hallgatók mindig írásbeli véleményt kaptak a dolgozataikra. Mégpedig részletekbe menő, az adott témát másodelemző és a leírás hiányosságait szétcincáló, szókimondó kritikákat. Ezekből – sok minden más mellett – meg lehetett tanulni azt is, hogyan kritizáljunk egy véleményt vagy teljesítményt anélkül, hogy magát a személyt kritizálnánk.

Nem szabad elmennünk amellett sem, hogy a terepmunka tapasztalatainak közös értelmezésével töltött évek önismereti hozadékát megemlítsük. Az iskolában eltelt hosszú és intenzív időszak alatt a hallgatók megismerték a saját viszonyaikat is világ legkülönbözőbb jelenségeihez, azaz megismerték önmagukat is.

Az iskola légköre családias, bensőséges és demokratikus volt. Ennek pedig talán az volt a legfőbb oka, hogy mint minden jól működő demokráciában, volt egy erős, következetes és mindenki által legitimnek tekintett vezető. A régi Wesley oktatóinak és hallgatóinak egy közös és szigorú felettese volt: a valóság keresése és a dolgok jobbításába vetett hit.

Mentés Másként – gyorsjelentés a régi Wesley szellemiségének továbbéléséről

 

Az iskolának régen vége, de a szellemisége létezik. A hajdan végzett 80–100 hallgató többsége ma is a segítő pályán dolgozik. Az előző részben valamelyest felvázolt alapértékeket elsősorban ők viszik tovább magukkal, hiszen egy iskola így működik. Ezek az értékek az ő közvetítésükkel munkahelyi teameken, esetmegbeszélő csoportokon kapnak képviseletet, pályázati programokba épülnek be és végül hatást fejtenek ki az adott szolgáltatások, programok ügyfeleinek életében is.

Mindezekről a hatásokról sajnos nem számolhatok be részletesen, hanem (igazságtalanul és egyoldalúan) csak azt mutathatom be, amelyben én magam is részt vettem az elmúlt másfél évtizedben, miközben próbáltam lefordítani a hétköznapi segítségnyújtás gyakorlatára a tanultakat. A következőkben felsorolásszerűen következnek azok a képzések és konkrét segítő programok, amelyek erőteljesen magukon viselik a régi Wesley szellemiségét.

Képzések

Interjútechnika tanfolyamok

Több mint tíz éve folynak interjútechnika szakmai műhelyek és tanfolyamok. Ezeket eleinte egymagam tartottam, és puszta érdeklődésből vettek rajta részt szociális munkás kollégák, de már jó pár éve beépült a szociális segítők ún. „pontrendszeres” továbbképzései rendszerébe, három éve pedig, más oktató kollégák bevonásával, interjútechnikák tanfolyammá nőtte ki magát. Ennek keretében az életútinterjús, mélyinterjús megismerési módszereken kívül más beszélgetéstechnikai módszerekkel is találkoznak a kollégák. A képzés lényegi része, hogy zárásképpen „élesben” kipróbálják magukat a résztvevők, és elkészítsenek egy magnós beszélgetést, amelyet kiscsoportos elemzés követ. Az elmúlt bő egy évtizedben nagyjából 100–150 segítő vett részt ezeken a képzéseken, és közülük jó néhányan – ahogyan mi is, annak idején, amikor Ottiliáék bevezettek bennünket ebbe a világba – megmámorosodtak, amikor kitárult előttük a személyes élettörténeteknek az a mélysége, amire egy ilyen beszélgetés és annak utólagos elemzése lehetőséget ad.

Utcai szociális munkás képzés

2006–2007-ben egy rövid, de intenzív időszakban nagyjából 60 utcai szociális segítő vett részt azon a szakképzésen, amelyet a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) keretei között szerveztünk meg. A segítő beszélgetésen kívül a képzés fontos része volt az utcán élő ember (helyi) környezetének felderítése és az utcai szolgálatok kapcsolatának, együttműködésének megerősítése.

Szociális asszisztens képzés

Szintén a BMSZKI keretében szerveztünk szociális asszisztens képzést, amely 2004 és 2013 között a szakmai körökben leginkább elismert képzések egyike lett. Ez tulajdonképpen a régi Wesley nappali tagozatának utódképzésének tekinthető. A korábbi oktatók közül sokan részt is vettek benne. Az asszisztensképzésnek az ellehetetlenülő gazdasági helyzet és az OKJ-rendszerének legutolsó átalakítása együttesen vetettek véget. A lefutott 8 évfolyamon mintegy 100 hallgató kapott szociális asszisztens végzettséget.

Segítő programok

A Van Esély Alapítvány Mentés Másként programjai

A Van Esély Alapítvány 2001-ben jött létre. Feladatunk: támogatni azokat a hajléktalan emberek és segítőik által közösen kidolgozott programokat, amelyek segítségével az illető ügyfelek, várhatóan tartós változások segítségével, hosszabb távon megtalálják a kiutat a hajléktalanságból (de legalábbis előbbre jutnak ebbe az irányba). Legfontosabb működési elveink közé tartozik, hogy nem segélyezünk, hanem pályázati működés keretében, konkrét célok érdekében beruházunk (az adott pályázat főszereplőjének életébe). Eredménynek, megtérülésnek azt tekintjük, ha az illető sorsa jobbra fordul, azaz az élete egy vagy több dimenziójában, olyanokban, mint társas kapcsolatok, jövedelmi helyzet, lakhatási viszonyok, sikerül előrelépnie. A támogatott programok túlnyomó többsége olyan képzés elvégzéséről vagy munkaeszköz megvásárlásáról szól, amely a továbbiakban képes tőketermelő eszközzé válni az illető ügyfél kezében. Az ennek érdekében folyó munkát, háromoldalú szerződésbe lefektetve: a hajléktalan ember, a segítője és az alapítvány végzi el.

A BMSZKI új segítő rendszere

A BMSZKI a főváros legnagyobb hajléktalanellátó szervezete, az új segítői rendszerünk pedig még nagyon friss, hiszen alig több mint egy éve kezdtük el a bevezetését, ami – főleg egy ekkora szervezet életében – igen rövid időnek számít. Célkitűzésünk lényege az ügyfelekkel való mélyebb, személyesebb, egyénre szabott célokra fókuszáló segítő munka, amely a mélyinterjús szemléletű beszélgetésre épül. Remélem, hogy egy-két év múlva jó eredményeket tudunk felmutatni.

Az imént felsorolt képzések és programok közös jellemzője, hogy a segítő munka egyénre szabottságának fontosságát, a professzionális (és éppen ezért a beszélgetőpartnernek természetes helyzetet jelentő!) beszélgetés jelentőségét hangsúlyozzák, és a segítségnyújtás változást elősegítő voltát helyezik az előtérbe.

Ahogyan Max Weber rámutatott: a társadalmi réteg-hovatartozás egyik legfontosabb ismérve, hogy ki kivel ül le egy asztalhoz. Az egy asztalhoz ülés (vagy ennek az elutasítása), bizony rendkívül fontos üzenet! Annak pedig, hogy egy segítő vagy terepkutató egy asztalhoz ül a nála szerencsétlenebb sorsú emberrel (és közben beszélget vele) nem szabad elfelejteni a szimbolikus értékét sem. A régi Wesley, valamint az imént említett képzések és programok mind azt próbálták, próbálják közvetíteni: fontos, hogy egy asztalhoz üljünk azokkal, akik valamiben nélkülöznek, és fontos ezzel a gesztussal is megüzennünk, hogy egy közösség része vagyunk, társadalmi értelemben összetartozunk. Fontos, hogy érdekeljen bennünket a másik története. Ha az asztalnál ülők éppen mélyinterjút készítenek egymással, az mindezt csak egy magasabb szintre emeli.

Jegyzet

 

• Emléknyom [3]