2014. április 19.
2014. március 30-án nem köztársaságielnök-választást tartottak a félprezidenciális Franciaországban, még csak nem is parlamenti választásokat, ami azért legtöbbnyire felfokozott érzelmeket korbácsol – legalábbis a művelt világban. E szép tavaszi hétvégén az önkormányzati választások második fordulójára került sor, ami az elmúlt évtizedekben a média képviselőit és a választási szakértőket leszámítva hagyományosan tényleg csak a citoyen-eket érintette és érdekelte. Hiszen országos léptékben, de alapvetően helyi ügyekről, a lokális demokrácia képviselőiről döntenek ilyenkor a franciák.
Ezúttal azonban másról is szólt a történet. A tét sokkal magasabban volt, és ezúttal sem volt lefutott a mérkőzés. Meghatározó volt annak a kérdése, mekkora lesz a részvétel, hányan maradnak otthon. Nos, sokan, a választók 38 százaléka döntött a távolmaradás mellett. (Ilyen alacsony az V. Köztársaságban még sosem volt a részvétel; a megszokott arány 70-80 százalék között mozog.)
A kora tavaszi megmérettetés ténye és tétje már jó egy éve lázban tartotta a francia politikai életet. A Szocialista Párt (PS) számára a támogatottság visszaesés mérséklése, a vezető jobbközép erőnek számító Unió a Népi Mozgalomért (UMP) számára a 2012-es elnök- és parlamenti választásokon elszenvedett vereség (illetve az UMP belső rivalizálása miatti népszerűség-veszteség meghaladása), a Nemzeti Front (FN) számára az előretörés volt a fő cél – méghozzá alig két hónappal a májusi európai parlamenti választások előtt. Az erős, de növekedési kihívással küzdő francia gazdaság és a tartósan magas munkanélküliség miatt a hatévente tartott önkormányzati választás kimenetele, üzenetértéke európai léptékű jelentőséget kapott.
Azt tartják, hogy a municipales-nak nem szokott igazi győztese lenni, hiszen a helyi önkormányzatokban megjelenő eredmények szóródnak, országszerte településenként, városonként, kerületenként változnak. Helyenként bástyák dőlnek le, és helyi erősségeket tartanak meg a hivatalban lévő polgármesterek. A municipales hagyományosan lehetőséget kínál a választók számára, hogy a parlamenti választások közötti időszakban kifejezzék elégedettségüket vagy elégedetlenségüket az országos politika vonalvezetésével, eredményeivel – de elsősorban a helyi ügyek intézése felett mondhatnak ítéletet. A mostani választások során azonban javarészt ez is másképp alakult.
„Kék hullámról” hallottunk 2007-ben Nicolas Sarkozy köztársasági elnökké való megválasztásakor. 2014. március 30-án a „kék tsunami” jelző használták a kommentárok. A választások elsődleges tétje a PS visszaesésének mértéke és a régóta napirendre került kormányátalakítás iránya illetve a következő francia kormány vezetőjének személye volt. Hollande elnök a választások másnapján bejelentette, hogy az eddigi miniszterelnök, Jean-Marc Ayrault távozása után Manuel Valls, eddigi belügyminiszter kap felkérést a kormányalakításra. Az egyik legnépszerűbb francia politikust a „baloldal Nicolas Sarkozy-jeként” is említik, utalva a két politikus sok tekintetben hasonló kommunikációs stílusára, illetve arra, hogy belügyminiszterként mindketten az „erős kéz, határozott fellépés” hívei voltak. Ráadásul Sarkozy és Valls egyaránt jól beilleszkedő bevándorló családok gyermekei (Valls maga is Spanyolországban született), ami sajátos megvilágításba helyezi az integráció kihívásaival küzdő – vagy azt időnként elutasító – emigránsok problémáira adott, igen kemény válaszaikat.
Tét volt az EP választásokra való felkészülés: a választás a sorsdöntőként emlegetett európai szavazás előtti főpróba volt. A mostani erősorrend: UMP, PS, FN. A harmadik – nem kevésbé meghatározó – tét pedig a mind magabiztosabb Marine Le Pen által vezetett Front National pozíciószerzésének mértéke, az áttörés ténye vagy elkerülése volt. Előretörés bizonyosan történt, hiszen tizenkét kisebb lakosságszámú francia város élén ezentúl FN-es polgármester áll; áttörésről azonban – részben a kétfordulós rendszer és az FN csekély helyi beágyazottsága miatt –nem beszélhetünk.
Ha visszatekintünk a helyi szintre – nevezetesen Párizsra – 2014. március 30. mérföldkőnek számít abban, hogy a francia főváros polgármesteri tisztéért első alkalommal a PS és az UMP részéről is politikusnő indult: az előbbi listavezetője Anne Hidalgo, az utóbbié Nathalie Kosciuszko-Morizet volt. Bár ezúttal is csak egy győztes lehetett, ám mindketten sikert könyvelhettek el. Még a szavazatok összeszámlálása előtt, az exit poll-ok alapján, illetve a részleges eredmények ismeretében már vasárnap este mindketten köszönetüket fejezték ki a választóknak – kulturált hangnemben, persze meghatottan. Anne Hidalgo a győzelem tudatában, NKM pedig az elért szép eredmény ismeretében, a nemes küzdelem summázataként, lezárásaként – gratulálva a győztesnek, köszönetet mondva a munkatársaknak, kollégáknak. Gratulálva a pártja színeiben győzelmet arató, kerületi polgármesternek megválasztott politikustársaknak. A korábbi környezetvédelmi miniszter és elnöki szóvivő nem volt kétségbeesett, sem lesújtott, talán még győzelmet arató ellenfelénél is több mosolyt láthattunk az arcán. A versengő politikai alternatívák mögötti, tartalommal is bíró hívószavak mindkét esetben a modernitás, a köztársasági eszme, a citoyenneté (magyarul kb. polgári/állampolgári öntudat), a fenntartható, működtethető, kultúrapártoló világváros voltak. Lehet, hogy a francia gazdaság nincs jó passzban, mégis irigylésre méltó, hogy a párizsiak két, egyaránt mérsékelt, felvilágosodás-párti alternatívát képviselő politikusnő közül választhattak programot és polgármestert maguknak.
Anne Hidalgo hivatali elődje, a két terminus után közmegbecsülés, közmegelégedés közepette távozó Bertrand Delanoë volt Párizs első szocialista polgármestere, akit 2001-ben választottak meg először, majd két cikluson át irányította a várost. Delanoe nyíltan vállalta homoszexualitását: 1998-ban, még szenátorként coming out-olt. Párizs szellemi nyitottságára jellemző, hogy a 2001-es önkormányzati választási kampányban a szocialista jelölt magánélete nem volt téma, még plakátfirkálás szintjén sem. Párizs, a párizsi polgármesteri szék az elmúlt évtizedekben ténylegesen az országos választási trenddel „szembemenő” contre-tendence volt. A helyi jó kormányzásnak köszönhetően a választók itt nem büntették a szocialistákat: a jobboldal jelentős arányú, országos szintű önkormányzati győzelmének trendjével szemben Párizsban 2014-ben is baloldali polgármestert választottak, miközben kerületi szinten az UMP megtartotta jó pár eddig is jobboldali irányítású kerület vezetését, és évtizedek óta hagyományosan és döntően baloldalra szavazó külvárosok élére is most először került UMP-s elöljáró.
Különösen az FN menetelését látva nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy mind a baloldal (balközép), mind a jobboldal (jobbközép) bevándorló háttérrel rendelkező politikust indított a minden tekintetben szimbolikus világváros, a capitale polgármesteri székéért. Hidalgo maga is Spanyolországban született, NKM dédszülei pedig valaha a mai Litvánia területén.
A bevándorló hátterű politikusok sikere azt jelzi, hogy a kétségbevonhatatlan és gazdag nemzeti hagyományokkal bíró Franciaország befogadó nemzet volt és maradt. A mobilitás nem álom, hanem valóság. Az FN előretörése tagadhatatlan, de Franciaország többsége nem xenofób, és nem kívánja visszafelé forgatni a történelem kerekét.
(A szerző a Külügyminisztérium munkatársa, véleménye nem tükrözi a KÜM hivatalos álláspontját.)
- E-közélet [3],