2014. május 3.
Apám és Kádár János • Beszélgetések apámmal •
András • Folytatnám a család történetét
Újra nekiálltam a családtörténetnek, bár ismét abbahagytam. Két éve terjedelmes jegyzeteket készítek, alkalmanként hosszabb részeket is írok. A Kékgolyó utcai klinika folyosóin sétálok, órákat várakozom. Közben gyakran gondolok anyámékra, apámmal néha még álmomban is beszélgetek. Anyámmal más az álombeli viszonyom. Arcára emlékszem, rám mosolyog. Az ágya mellett ülök az intenzív osztályon, emlékszem az érzésre is. De nem beszélgetünk. Mami másként is velem van. Autóban ülök, és mint a régi időkben, amikor élt még, hazafelé mindennap felhívtam. Nyúlnék a konzolon lévő telefonhoz, hogy hívjam.
Apám idős volt már, amikor igazán elkezdtünk egymással beszélgetni, elsősorban az én akkori munkám, illetve a gazdaságpolitika érdekelte. Anyám talán kicsit féltékenyen nézte, hogy évtizedes hallgatás után, mintegy felfedezve egymást, szinte naponta találkoztunk. Politizáltunk és kerültük a személyes témákat. Ez volt az egyetlen általunk ismert közös nyelv. Minderre Genfből való hazatérésem után, 1983-ban került sor; apám még öt évet élt. Ha időben kezdjük, ha fociztunk volna, talán a szerelmeinkről is beszélhettünk volna, de ilyen kapcsolat nem alakult ki köztünk.
Kádárnak kitüntetett szerep jutott apám gondolkodásában. Vallotta, hogy 1956-ban ellenforradalom zajlott, amelyben sok becsületes ember és megtévedt elvtárs is részt vett. Velem erről nem beszélt, de biztos vagyok abban, hogy a forradalom után a karhatalmi elnyomást elkerülhetetlennek tartotta. A megtorlásokat a rendszer kezdeti konszolidációjával járó áldozatnak, colletaral damage-nak láthatta. Erre nem lehetett büszkének lenni, beszélni sem szabadott róla. Egy-egy nagyon ritka pillanatban kiderült, hogy voltak olyan döntések, amelyek ellen megpróbált fellépni. Kádár nem tartotta apámat elég keménynek, s a Nagy Imre kivégzését megelőző fél évben áthelyezték a BM-ből a Földművelésügyi Minisztériumba. Amennyire meg tudom ítélni, afféle próbatételként élte meg mindezt, amelyet aztán a Kádár-korszak általános amnéziája elfedett. És sokakkal együtt bízhatott abban, hogy az elért eredmények valamennyire igazolták a forradalom utáni megtorlásokat. Szemében Kádár János rendszerváltó nagy király volt, Rákosi rendszerét váltó vezető. És megtiszteltetés volt számára hűséges katonájaként élni. Tömpe Andrást, vagyis nagybátyámat és apámat ez választotta el igazán egymástól: apám szemében a rendszer bűnei értelmet és megbocsátást nyertek a konszolidáció által. Számára a diktatúra eszköz, esetenként szükséges rossz, amely a későbbiekben eljövő közjót tette lehetővé. A múlt ügyeiről apám kizárólag nagyon szűk körben (amelyből én természetesen ki voltam zárva) beszélt. Ahogy a kádári konszolidáció haladt előre, úgy fogyott el az önreflexió belőle, amikor a sötét felhők újragyülekeztek, ő már túl idős volt. Öccse viszont bűnrészesnek tartotta Kádárt a Rajk-ügyben és sok más ügyben is, kétkedve nézte Kádár taktikai lépéseit, megvetette emberi gyengéit, kicsit gyávának is tartotta. András nyilván a meglévőnél nagyobbnak látta Kádár államférfiúi mozgásterét, és emberi kvalitásaival kapcsolatban is túl magasra állította a mércét. Andrásnál nem a győzelem, hanem az ahhoz vezető út és a magatartás számított, harcos volt, nem győztes. 1971 végén ez vezetett a halálához. Apám 1988-ban halt meg, testvérei közül csak neki jutott természetes halál.
Kapcsolatunk 1968 őszén mélypontra zuhant. A csehszlovákiai intervenció idején azt vágtam apám fejéhez, hogy: a te szovjet elvtársaid legázolták Csehszlovákiát. Ezzel a kijelentéssel az összes határt átléptem. Bibliai átkokat szórt rám. A bevonulást elkerülhetetlen áldozatnak tartotta a rendszer mozgásterének megőrzése érdekében, talán valamiféle kevésbé brutális, 1956-ot követő megtorlás járt a fejében. Harcias álláspontomat felháborodással vette tudomásul, tiltott területre tévedtem, a véleményemet tarthatatlannak ítélte.
Nagybátyám ellenezte az intervenciót, marxista felfogása szerint nem lehet szabad az az ország, amely másokat nyom el. 1968 őszén lemondott berlini nagyköveti posztjáról, három évvel később pedig agyonlőtte magát. Bár a bevonulással telt be nála a pohár, már korábban is politikai konfliktusokba keveredett. Hol az ÁVH parancsnokainak felelősségre vonását kevesellte, hol az NDK vezetőinek stupid politizálása miatt háborgott és írt leveleket. Halála előtt egy jelentéktelen ügyben bevádolták az V. kerületi pártbizottságon (munkahelyének volt párttitkárát elbocsátotta), és bár hivatalosan semmi közük nem volt az ügyhöz, vizsgálatot indítottak, és írásbeli megrovást kapott, melyet nem fogadott el. Teljes körű igazságtételt követelt magának egy olyan korban, amely ezt a szót sem értette. Nem fogadta el sem Aczél, sem a hátterében Kádár segítségét az ügy elsimítására. Nem hinném ugyanakkor, hogy az ügyet önmagában fontosnak tartotta volna. Az eljárás olyan volt, amilyenre – meglepetés kizárva – számítani lehetett. András elutasított minden segítséget, a valóságból a saját belső valóságába lépett át. Önmagával és az illúzióival számolt le. Lehetett volna mást is választani? Természetesen, valaki másnak igen, ő azonban az önmaga által alkotott Tömpe András nevű szoborhoz mérte a cselekvés lehetőségeit. Élete érvényessége a végéhez ért, és a maga ellen fordított pisztollyal ezt a felismerését és meggyőződését tette véglegessé.
Apám tizenhét évvel később, ugyanazon a napon, 1988. december 15-én halt meg. Viharos fiatalkora és a Rákosi-éra után végül is harminc nyugodt év jutott neki a kádári konszolidációból. Az uralkodó osztály tagja volt, ehhez kétség nem férhet. Nem sokkal halála után bukott a rendszer is. Infarktust kapott, anyámmal meglátogattuk a kórházban, hosszan beszélgettünk, majd pár órával később hazamentünk. Másnap meghalt. Máig sajnálom, hogy nem voltam vele végig. Elárvult ruháit egy táskában a kezembe adták, és én megsirattam őt.
Ülök a kórház folyosóján, egy történelmi magazint forgatok, de nem igazán megy az olvasás. Rövidesen megfájdul a nyakam. Megfogom a mellettem lévő széket fél kézzel, támaszkodom rá, de így meg az olvasás lehetetlen. Emberek jönnek-mennek, mindig történik valami. A kezeléseknek, vizsgálatoknak köszönhetően elég sokat vagyok magamban, várakozom a folyosón, egy orvosi ajtó előtt ülök, sétálgatok, miközben hátralesek, nehogy valaki előttem beugorjon az ajtón. Eközben fejlesztettem ki a belső diskurzus technikáját, amely az időtöltésnek egyfajta módja lett. Ha rövid időre kellett lekötni figyelmemet, bármelyik téma és beszélgetőtárs megtette. Heimer Gyuri, Pátkai Peti, gyerekkori barátaim, kollégáim. A rendszeresen visszatérő álommesékre is gondolhatok, ahogy gyermekkoromban János vitézként rohangászom a lépcsőházban. Vagy Tony Sopranót figyelem akció közben. Ha azonban tudatosan, intenzíven és tartósan befelé akarom szorítani a figyelmemet, akkor az apámmal való fiktív dialógus bizonyult a legcélravezetőbbnek. Ez volt a módszerem az MRI-vizsgálat alatt, amikor a zúgó csőbe zárva az addig szunnyadó klausztrofóbiám előtört, és hisztérikus menekülési vágyat keltett. De nem lehet mozogni, mozdulatlanul kell feküdni jó ideig. Ilyenkor érdemes beszélgetni azokkal, akik bennem vannak.
Tovább rendezem a családi iratokat, a dossziékat felvisszük a jelenlegi lakásunkba. Kismarjai illetőségű rokonok és mások anyakönyvi kivonatai, a legrégebbi még 1928-ból. Nagyváradi ügyekben íródott papírokat, cetliket találok. Halotti bizonyítványok, kézzel írt kotta, iskolai bizonyítvány, lakcímigazolás, engedély a rádió használatához. Megtudom, hogy Sugár Jolán nagyanyám gyomorrákban halt meg. Elsárgult, útlevélkérelemhez született hivatalos irat arról, hogy apám Rákoskert polgára, s ez küldetett Németországba, 1940-ben, ahogy azt a horogkeresztes átvételi pecsét is igazolta.
Újra beleütközöm a dilemmámba, hogy vajon a szüleim életét dokumentáljam, vagy inkább a saját történetemet írjam meg. Legyen-e ez egyfajta vallomás, mondjuk a gyermekeimnek, mondván: most így látom, ha korábban talán kicsit (nagyon) másképp is láttam. Vannak olyan történetek, amelyekben én is tanúként léphetek fel. A nyarak, a vadászatok, a társaság, a második generáció. A kommunista arisztokrácia. De kell-e ez bárkinek éntőlem? Vagy genfi éveim, ahogy a nagyhatalmak a szokásos hidegháborús tusakodással múlatták az időt? Vagy inkább a privatizáció, hiszen anélkül nincs polgári társadalom, de vajon ezt a privatizációt akartam-e?
Jelenlegi terveim szerint első lépésként családom történetével kezdek, noha apámra és fivéreire vonatkozó ismereteim hézagosak. Talán apám jellemfejlődését fogom tanulmányozni. A testvérek közül egyedül ő nem járt egyetemre, fiatalkorát a vadság és a rajongásig ívelő szeretet egyaránt jellemezte, mindez alighanem megkönnyítette útját a kommunistákhoz. Csakhogy én már egy javarészt konszolidálódott karakterű embert ismertem meg, legalábbis azt hiszem. Ezért aztán, amikor a nyolcvanas években Taraszov-Rogyionov Csokoládé című kultregényét olvastam a kommunista önfeladásról (a harmincas évek végén adták ki magyarul), vagy a Sötétség délbent, nem apám jutott eszemben, hanem az önmagát elpusztító nagybátyám. Rákosi pusztította és a Kádár-kor sem kívánta a jobbító szándékú vagy megváltó hősies naivitást, vagy éppenséggel magát a hősiességet. András nagybátyám a példa erre, aki a világforradalom hasztalan előkészítése, a folyamatos háborúk és a külföldi felderítés évtizedei után képtelen volt tartósan elviselni az ötvenhatos megtorlások utáni lassú és békés konszolidáció szabadság- és forradalommentes szürkeségét. Az általa elképzelt, a valódinál sokkal nemesebb, ideális társadalom – talán mindannyiunk szerencséjére – nem közeledett.
A rendszernek részletesen kidolgozott technológiája volt saját múltjának feldolgozására: először is a totális felejtés. Később, amikor már léteztek filmek és könyvek az efféle ügyekről (személyi kultusz, ötvenes évek, Rákosi-rendszer, de sohasem a kommunizmus), akkor a véres hekatombák, az elemésztett áldozatok mind az ötvenes évek első felének sajátjainak látszottak. Ötvenhattal kapcsolatban is kifejlődött egy reflexiós technológia. Megjelentek írások az ötvenes évek szörnyűségeiről, a vidék életéről, villanásokat lehetett filmekben látni a börtönből kiengedett emberekről, az újrakezdésről. Az elviselhetetlen múltból való átmenetről az elviselhető jelenbe – ez volt az üzenet és ez lett a lehetséges mondanivaló határa is. Ám a kiegyezés nem jött el sosem.
Még mindig apám és András öccse. Apámban eredetileg gyenge volt az intézményekbe való beilleszkedés képessége (mennyire megváltozott ez, amikor a szocialista vezetőréteg tagja lett: szabálykövetővé vált). András nagybátyámban magas hőfokon égett a társadalom átalakításának vágya, ezért sok mindenre képesnek érezte magát. A világforradalomért küzdő keresztes vitéz akart lenni. Apámra ez a szinte középkorias, vallásos lángolás még fiatalkorában sem volt jellemző. Valószínűleg ebből is eredhetett, hogy amíg öccse a világforradalom csatatereiről hazatérve egyre jobban szenvedett a szocializmus napi valóságában, addig apám fokozatosan magáévá tette a kereteket, és otthonosan érezte magát bennük. Részt vett a hatalmi harcokban, míg aztán bele nem bukott az egyikbe ő maga is. Közben a fiatalságát mozgató szabadságvágya elmúlt.
A családban rendes polgári életet éltünk, számos mozgalmi díszítőelemmel. Zenét hallgattunk, olvastunk és színházba jártunk, igaz, apám a farmert egy ideig megengedhetetlennek tartotta. Élveztük a Kádár-rendszer aranykorának összes előnyét. Megbízható, családias, bár kissé szürke tónus jellemezte a hétköznapokat. A polgári módra vezetett családi élet csak anyámnak volt köszönhető? Vagy apám karaktere egy nagyon lassan kibontakozó, évtizedekig fejlődő anyagból épült fel, amely az élet második felében is képes bölcsességet magába szívni? Vagy ez az ember útja, ha békében hagyják?
- Könyvajánló [3]