2014. szeptember 24.
A fikció arra (is) való, hogy a valóságot kijavítsa. Weisz Kóbi fényképész, aki a deportálás során belehalt egy romlott amerikai halkonzervbe, a non-fiction Kulákprésben még becézetlen nevén László volt. A Természetes fény fikciójában viszont már Jakab. És ez nagyon helyes, mert a Jakabot becézik zsidósan Kóbinak, nem a Lászlót. A László és a Kóbi kapcsolattalan kettőssége szétválasztja a Weisz-fiú identitásdarabjait. A Jakab pedig helyreállítja közöttük a kapcsolatot. Világos, hogy a szerves asszimilációban Kóbinak már eleve Jakabnak kellett volna lennie, a László a valóság hibája volt. Kóbi öccsének, Imrének pék barátja, Vogel Miklós pedig egy igazi Vogel Károly pékből lett Miklóssá fikcionálva. Ő tán csak azért, hogy ne legyen baj, ha a Károly tényleges életéből valahol kilógna.
Persze, persze. Minden illedelmes bölcsész tudja, hogy a mű egyedi és öntörvényű darab, mely önmagáért áll helyt, s a történetileg dokumentált referenciákért nem felel. Viszont a szerző is tudja, hogy vannak életművének nem csekély számban hűséges követői, kik számon tartják, kiből lett kicsoda, és úgysem állja meg a szerző, hogy ne adjon jelzéseket nékik. Ha Semetka István foglyoskodik és szökik is itt Lehoczky János Kulákprésben emlegetett naplójának menetrendje szerint, azért már legalább a felesége Karkus-lány, mint a Lehoczky Jánosé.
Számos szereplőnek természetesen közbülső története is van (avagy csak az van) a Kulákprés és a Természetes fény közötti művekben, az itt-ott fölbukkanó Osztatni Marci, Koren János, Milota Gyurka bácsi hozza magával a Závada-követők fejében a maga történetét. Akinek meg nem hozza, nem hozza, elvannak nélküle, van itt életanyag bőven az övéké nélkül is.
A Kulákprés és a Természetes fény, a dokumentált és a fikcionált valóság között lebegtetett viszony a külső megfelelője annak a belsőnek, ami a Természetes fényen belül lebeg a valóság és az elbeszélései között. A Természetes fény fikció a fikcióban. Fiktív elbeszélők fikcióiból rakódik össze a kép. A természetes fény homályában. Az evidencia és a kételkedés párhuzamos folyamatosságában zajlik le minden (majdminden) Závada-regény. Minden életközeli és semmi sem életazonos. Minden elbeszélő minden elbeszélésének életszaga van, és mindegyik torzításgyanús. És mindegyikben ott van a torzítások helyesbítő visszatorzításának lehetősége. Minden elbeszélés hasonlít az életre, és egyik sem azonos vele, minden lehetett valahogy úgy, és semmi sem lehetett egészen úgy.
A Závada-regények az egymást korrigáló és kiegészítő elbeszélések szövedékei. A regények során át egyre gazdagabbra szövődik az elbeszélők, a szemlélőpontok hálózata. És ennek a folyamatnak a Természetes fény a csúcspontja. Én legalábbis nem látom, hová lehet innen etekintetben továbbjutni. Mert hiszen az elbeszélő pozíciókkal való játék a Természetes fényben már a természetességig bonyolódik. Annál bonyolultabb pedig nincs, mint ami természetes. Természetesen mindenki pótolhatatlan, pótlásra szoruló és pótlásképes elbeszélő. Az elbeszéléseik elbeszélőivel együtt. Természetesen. A szerző addig-addig hoz minket zavarba a szemszögek váltogatásával és szaporításával, míg elmúlik a zavarunk, otthonossá válunk a zavaros világban, és felismerjük, hogy a szerző csupán azt az eligazodási feladatot adja föl a számunkra – nagyszámú és olykor csak részben azonosítható elbeszélőinek – elbeszélés-töredékei között, amelyet a regényen kívüli életünk folyamatosan oldat velünk. Anélkül, hogy végsőleg megoldathatná.
Kedves szerzőnk már az első lapon igyekszik teljesen összezavarni minket. Az első bekezdésben megszólal valaki egyes szám első személyben: ismerősnek hangzik neki a név, „mégse hallottam eddig ezekről a Semetkáékról”. Erről az egyes szám első személyről, aki nem hallott a Semetkáékról, a második bekezdésben kiderül, hogy ő az „elbeszélőnk”, és ezen bekezdésben pedig egy többes szám első személy, egy „mi” beszél már, akinek az első bekezdés egyes szám első személye az „elbeszélője”, aki „kezdett pironkodva faggatni minket”.
Van tehát valami kollektív beszélő, akinek van egy „elbeszélője”. A kollektív beszélő pedig, és ezen Závada esetében nem csodálkozhatunk, a regény folyamán e legkülönbözőbb és legellentétesebb csoportozat nevében beszél.
A 87. oldalon például ez a csoportozat egy hatalmas cséplési tablón szereplő cséplőbanda, mely önnön fotójával képzeletben szemben állva írja le a harmincvalahány főből álló, a módos gazdacsaládig bezárólag egészen széles társadalmi metszetet átfogó fotó-közösséget, majd rájuk szól az „elbeszélő” utólag, hogy milyen figyelmetlenül nézik azt a képet, hogy rálátják a gazdát, aki elhalálozásánál fogva már rajta sem lehet. Összekeverik idei magukat a tavalyi magukkal.
A „mi” és az „elbeszélő” viszonya változatos. Az ezerarcú, mindenféle „mi” az „elbeszélőnek” főnöke, kritikusa egyrészt, „elbeszélőjének” tárgya, forrása másrészt. Az „elbeszélő” és a „mi” tehát kölcsönösen kritikus és alternálóan hierarchikus viszonyban áll egymással. Egymás megbízói s megbízottjai. Mondhatnánk: az „elbeszélő” a „mi” megbízásából faggatja a „mit”. S ezen „mi” éppúgy nyomoz és éppúgy vannak neki informátorai, mint az „elbeszélőnek”. Nemcsak megkülönbözteti magát élesen az „elbeszélőtől”, de „elbeszélővé” is válik.
A 200. oldalon és környékén egy Ukrajnában tevékenykedő magyar megszálló alakulat tisztogató és megtorló akcióiról esik szó, melyek során elevenen égettek el pajtákba zsúfolt embereket. A „mi”, aki itt beszél, a megszálló-megtorló alakulat. Aztán a többes szám egyszerre csak egyessé válik („a mutatott fényképeken egy személyt ismerek föl”), majd visszaugrik többes számba, s úgy beszél egy papról, aki a következő bekezdésben egyes szám első személyben mesél a csecsemőjükkel fekvő összeégett anyákról, hogy aztán az elbeszélés fonalát minden külön jelzés nélkül rögvest visszavegye az égetők többes száma. Az egész szövegrész végén pedig hirtelen az egyik (és az eddigi egyes számokkal nem azonos) szereplő, Semetka István alhadnagy tollának tulajdonítódik az egész leírás. Zárulván le így: „Inkább neked írok drága Rózsikám, egy lapot, az eligazítás lejegyzését nincs kedvem folytatni.”
Néhány oldallal ezelőtt olvassuk ennek a Semetka alhadnagynak a levelét. Legalábbis egy darabig azt hisszük azt olvassuk, mert úgy kezdődik a szövegrész, hogy „Drága nővérem, Mariska!”, márpedig Mariska nővére a Semetkának van. Aztán a levél egyre valószerűtlenebbnek tűnik. Levélként. Mivel egyre valószerűbbnek tűnik valóságként. Minél jobban hasonlít egy szöveg arra, amiről a háborús pokolban tevékenykedő írója beszámolhatna, annál valószínűtlenebb, hogy beszámolhat róla. (Történetesen itt is elevenen fölgyújtott nőkről és gyerekekről esik szó.) S a „Csókol öcséd” zárás után valóban föloldódik a fikció a fikcióban (a fikció a fikció fikciójában, ha egészen pontosak akarunk lenni): „Akár ilyen levelet is írhatnék a nővéremnek, és igazán nem állna messze a színigazságtól. De a menyasszonyommal, Karkus Rózsival lehetetlen volna tudatni ebből akár egy sort is.” A beszámolási lehetetlenség így differenciálódik tovább. A nővérnek külső (közönséges és természetes cenzurális) okokból, a menyasszonynak belső okokból nem (sem) lehet megírni, ami fiktív levélben a mi számunkra meg vagyon írva. (Az efféle különbségeknek azután a háború utáni személyes kommunikációban lesz majd nyilván jelentőségük.) Semetka Mariska tapintatos hódolójától, Hlina Jóskától is kaphatna tűrőképességéhez méltó levelet, melyben a választékos modorú úriember részletesen beszámol néki a gettósítás során szükségessé vált kínzásokról, ám ezen hódoló is csak álmában írja meg álmai hölgyének, „miket műveltünk a gyűrűrejtegetőkkel meg az elfogott szökevényekkel a borpataki istállóban”. Viszont! A fikcióban is fikcióként beállított, álombéli levél mégis megérkezik a címzetthez. Mert Mariska annak alapján számol be apjának arról, mi vár a zsidókra.
A fent említett Weisz Kóbi nem fiktív leveleket, hanem fiktív hírlapi tudósításokat ír a munkaszolgálatból, melyek éppoly realisták tartalmi tekintetben, mint amilyen irreálisak megírhatóságuk és közölhetőségük tekintetében. Ez a kettősség fokozódik föl, amikor Kóbi '43 nyarán pontos adatokkal beszámol a '44 nyarán bekövetkező péti bombázásokról, melyekről bekövetkezésük idején már aligha számolhatna be, mivel épp akkor hal bele a romlott halkonzervbe a Pét-patak medencéjétől pár száz kilométerrel északabbra.
Mindehhez ráadásul még a nem-fikció fikcióját is előadja nékünk a szerző, midőn egy fejezetet, melyben az egyik fiktív szereplő (a nyanya) a többi fiktív szereplő szavait idézi föl, így zár le: „Mire Semetka János azt feleli – de nem tudjuk mit, mert erről a nyanya nem szólt, úgyhogy ez már fikció volna.”
Az „elbeszélő” – mint a régi piktorok a képük szegletében – fölveszi a szerző képmását. Megmutatja Semetka Máriának saját és édesanyja képét, mely azonos azzal, amit a tényleg non-fiction Kulákprésben találunk, s melyről már rég tudjuk, hogy Závada Pált ábrázolja elmélyült etetés közben kétéves, golyófejű korában, s ebből rögvest ki is derül, ki az a személy – a fénykép készítője s a szerző gyermekkori lakótársa, regénybeli nevén Weisz Judit –, akin keresztül a szerző belefonja magát a történetbe.
Ez a regény fényképes regény. Nagyjából két és félszáz korabeli, hatvan-kilencven éve készült fénykép van beleszőve. Mondhatnánk, fotóról fotóra lépkedünk előre a történetben. A fotó gyűjtés-válogatás-beépítés természetesen az alkotófolyamat, a fotóláncolat pedig az alkotás része. Tőlük működik a mű úgy, ahogyan működik.
Nem mondhatom, hogy nincs képem a munkaszolgálatos és hadifogoly apámról, mert van néhány. Nem mondhatom, hogy nem mesélt semmit apám arról a nyolc évről, amit a munkaszolgálatok és a fogság elvett a fiatalságából (sokat nem hagyott), mert mesélt. Azt mondhatom, hogy nem a képei és a szavai által, hanem a képei és a szavai ellenében kellett megpróbálnom, amikor ennek szükségét éreztem, átélni a lehetséges mértékben azt, ami vele történt. Mert a fotók nem a szenvedéstörténet pillanatait, hanem az abból kiemelteket rögzítették. És éppen a kiemelés kedvéért. Úgy mosolyog rajtuk az apám, mintha üdülne. Ami meg az utólagos verbalitást illeti, apámnak, mint a legtöbbeknek, csak átlagos és hétköznapi kifejezőeszközei voltak annak elbeszéléséhez, ami nagyon távol esett mindattól, ami átlagos és hétköznapi. Pláne már az én életem hétköznapjaihoz képest.
A jelen hiperintenzív, mozgalmas, színekkel, drámákkal és emóciókkal túltöltött vizualitásából nézünk itt vissza egy csendes, fekete-fehér, álló világba. Abba a hétköznapi fényképészetbe, melytől semmi nem állt távolabb, mint a korszak drámájának érzékeltetése. Melyet az élet millió bajai között annak ábrázolására használtak, hogy mindenki rendben van, úgy néz ki, ahogy ki kell néznie, s nyilván úgy is él, ahogy élnie kell. Nem mondom, hogy nincs a képeken hulla, rom és akasztott ember, mert van. De csak alig. Egy-két képen a sok közül. Ahol itt-ott romlás nyoma látszik, többnyire akaratlanul, szándék ellenére látszik. A fotók azért készültek, hogy embert, családot, várost és eseményt a nyilvánosság számára bajaiból, drámáiból, tragédiáiból, szégyeneiből kiemelve, rendezett, normális, az elvárásoknak megfelelő állapotban mutassanak be. (Évtizedekkel vagyunk Zolnay Pál 1973-as Fotográfiája előtt, és ugye még akkor is.)
Az elbeszélők résztvevők és közvetítők. Résztvevőként amatőrök. Egyrészt. A történések hétköznapjaiban benne élők másrészt. Úgy is beszélnek. Egyes és többes számban is. Nincsenek kifejező- és megjelenítő erő tekintetében önmaguk fölé emelve. Aki pedig a történeten kívül áll, pusztán megbízott felderítő. Nem feladata a stilisztikai hatóerőt a történések drámaiságának, tragikusságának, halálosságának szintjére emelni. Nem együtt érző, nem azonosul túlságosan senkivel se; az irónia, a kétely hatóköréből sincs senki kiemelve.
Minden szörnyűség belesimul a hétköznapokba, beleolvad a hétköznapok folyamába. A szenvedést (hozzájuk képest mindenesetre) szenvtelen szavak rögzítik. Vagy az együttérzés hiányától szenvtelen, vagy a szenvedés újraélésének félelmétől szenvtelenített szavak. Az egész abszurd világ a természetesség fényében, a hétköznapiság színében mutatkozik. A pokol beépül a mindennapokba. Így működik együtt kép és szöveg, vizualitás és verbalitás.
A Természetes fény önmaga ellen lázító könyv. Addig halmozza a tragikus életanyagot – tetézve ezt a háborúban megtört életek békebeli elsorvadásával –, míg az olvasót ellene fordítja annak a természetességnek, amelyben ez az életanyag előadatik és tudomásul vétetik. És amely ugyanaz a természetesség, mellyel jelen világunk borzalmai médiánk által előadatnak és általunk tudomásul vétetnek.
Képbeszúrás
- KultBlog [4],