Soroksár, 1956

Marossy Endre [1] 2014. november 21.

Budapest 1956-os történelméről könyvtárnyi feldolgozás, emlékirat született, túlnyomórészt a belső kerületekben lezajlott döntő fontosságú eseményekről. Lényegesen kevesebb figyelem irányult a forradalom és szabadságharc története szempontjából kisebb jelentőségű külső kerületekre. A forradalom és szabadságharc soroksári eseményeinek jelen feldolgozása¹ hiánypótló, nagyon időszerű vállalkozás, ami remélhetően lendületet ad a nem központi kerületek helytörténete további feltárásának és közzétételének.

A kötetet kézbe véve – első látásra – nem köthető szerzőhöz, hiszen a külső borítón nincs feltüntetve a szerző(k) neve, de belelapozva azonnal megállapítható, hogy Eörsi Lászlóé a főszerep. Ő írta a kötet alapvető szakmai tanulmányát a soroksári fegyveres ellenállásról, ami az életrajzokkal, szakmai apparátussal együtt a teljes terjedelem több, mint kétharmada, és ő a szerkesztője a visszaemlékezéseknek, valamint az interjúknak, amelyek többségét Markos Kata készítette.

A forradalom és szabadságharc fővárosi eseményeinek feltárásában és megírásában alapvető jelentőségű Eörsi László munkássága, és bár nézetei olykor viták kereszttüzébe kerülnek, művei mellőzhetetlenek a korszak kutatói, érdeklődői számára. Eörsi László korábbi munkáinak igényes szakmai színvonala jellemzi ezt a kötetet is. Mint mindig, most is a levéltári forrásoknak biztosít elsőbbséget az események feltárásában. A tőle megszokott alapossággal és aprólékossággal nézte át a Soroksárhoz köthető perek sok száz oldalnyi anyagát, állította össze a fontosabb szerepet játszó személyek életrajzát, mutatta be arcképcsarnokukat. A bibliográfia kellő áttekintést ad a feldolgozott témához, habár egy helytörténeti szerző, Bogyirka Emil egykori pesterzsébeti múzeumigazgató, illetve legalább egy munkája említést érdemelt volna².

Rátérve a kötet tartalmára, a bevezető tanulmány a téma első szakmai igényességű feldolgozása. (20–118. oldal) A szerző megszokott módszere most is hiteles eredményre vezet: a levéltári forrásokat mondatról mondatra áttekintve állítja az egykori részvevőket az olvasó elé, és rakja össze napról napra, óráról órára a soroksári fegyveres ellenállás történetét. Már amennyiben a levéltári források, gyakorlatilag a nyomozati anyagok, periratok alkalmasak erre. Sok éves forráskritikai múlttal a szerző e tanulmányában is bebizonyítja, hogy a maguk korlátai között hiteles részleteket tartalmaznak ezek a források, sőt – mint éppen a jelen kötetben közreadott visszaemlékezések is illusztrálják – valóságtartalmuk olykor lényegesen meghaladja az évtizedes, több évtizedes késéssel megfogalmazott, közreadott személyes emlékezésekét.

Múlhatatlan érdeme ennek a könyvek az, hogy a helyszíntől távol élő olvasót talán sosem hallott nevekkel ismerteti meg, mint a soroksári Millennium-telep, a Sortex, illetve olyan szegény sorsú embereket mutat be, mint Cigány Karesz (Strausz Károly), Sztojka Vince és rokonai, akiknek az 1956-os érdemei feledésbe merültek, és e kötet nélkül nem kaphatták volna meg a többi kortársukéhoz és sorstársukéhoz hasonlóan kiérdemelt helyet közös emlékezetünkben.

Eörsi László témaválasztásának feltehetően legizgalmasabb pontja a Jutadomb bevonása Soroksár történetébe. Általános történeti, katonai-logisztikai szemszögből megközelítve a Jutadomb (a szerző és a régi térkép írásmódja szerint Juta-domb) Pesterzsébet 56-os történetének része; az eddigi szakirodalom egyértelműen ezt képviselte, és így érzik ezt a mai Pesterzsébet lakosai is. A szerző emelte ki elsőként, és térképen (15–16. oldal) be is mutatta, hogy 1956-ban a Jutadomb a XX. kerület soroksári település részéhez tartozott, habár a Jutadomb ma is látható északi maradványa akkor is pesterzsébeti településrész volt, ma is az Ennek azért van jelentősége, mert az 1956-ban egységes kerület ma két kerület, mindkettő példamutatóan, de egyelőre külön ápolja hagyományait, ezeken belül 56-os múltját.

A településhatárok furcsa alakulásához bizonyára hozzájárult a pesterzsébeti temető elhelyezkedése, hiszen a temetőt csak egy, szinte szolgalmi út jellegű rész kivételével négy oldalról fogja közre a térképen bemutatott soroksári kerületrész határa. Másrészt viszont a jutadombi harcoktól elválaszthatatlan az ATRA-gyár, ami a felkelők környező utcabeli számos támpontjával együtt Pesterzsébethez tartozott és tartozik, és amiért elvitathatatlanul pesterzsébeti felkelők harcoltak és áldozták életüket. Ebből is következik a recenzens álláspontja: 1956 fővárosi, sőt országos történetének egyik legjelentősebb hadtörténelmi fejezete, a jutadombi harcoké, ha leírható is Soroksár történetének részeként, de továbbra sem hagyható el Pesterzsébetéből. Az 1956-ban egységes kerület két részének közös fellépését a szerző az előszóban méltatja (9. oldal). Az akkori kerületi viszonyokat kevéssé ismerő mai olvasó jobban tájékozódhatott volna egy önálló földrajzi-közigazgatási tárgyú fejezetből.

Csak az egyik elemzési szempont, hogy település-földrajzi értelemben Soroksáron folytak harcok. Azt is mérlegelni kell, hogy hol és mi történ soroksári döntések következményeként, illetve soroksáriak részvételével. Indokolt-e Mecséri János és társai perének, Varga Miklós és társai perének és ehhez kapcsolódóan Soós János és társai perének együttesen 80 katonáját a soroksári felkelők történetéhez sorolni? (290–296. oldal) Ha így teszünk, akkor viszont aránytalanul kevésnek tűnik a soroksári áldozatok száma, mindössze 15 fő. (298–299. oldal). Ugyancsak csekély a megszólaltatott soroksári szemtanúké, akik közé egyetlen honvédtiszt fért be, sorkatona már egy sem.

E harcok két kiemelkedő részletét a szerző saját kutatásai, és a szakirodalom eddigi eredményei alapján részletesen és pontosan írja le. Az első, rövidebb fejezet tárgya a kiskunhalasi lövészezred október 26-i áttörése a főváros felé a pesterzsébeti ATRA-gyár körzetében lévő, de Soroksárhoz tartozó lapályon (24–28. oldal). A második bőséges fejezet az intervenciós menetoszlop november 4-i szétverése a soroksári Jutadomb előtt.(51–84. oldal)

Az október 26-áig terjedő harcokkal kapcsolatban a kötet nem tartalmaz bizonyító erejű indokot az ATRA-gyári harcoknak a soroksári fegyveres ellenállás című fejezetbe történő bevonására, sőt rögzíti, hogy a Soroksári út eltorlaszolására a kerület mai határának északi részén kissé túl került sor. (20. oldal) Mindenesetre a kötetben közzétett 23 egykori szemtanútól származó visszaemlékezés, interjú keretében közül mindössze három nevezi meg az ATRA Gyárat, de csak a kiskunhalasi lövészezreddel vívott harcokkal kapcsolatban. (182–185. oldal) Egyikük sem állítja, hogy ezeket soroksáriak vívták volna, egyikőjük kifejezetten „erzsébeti gyerekeket” említ (192. oldal). Magát a 26-i összecsapást bőségesen adatolt alfejezet tárgyalja.

A magyar szabadságharc egyik legfontosabb eseménye a Jutadombnál zajlott le november 4-én. Az esztergomi 51. légvédelmi tüzérosztály és az őket támogató pestlőrinci honi légvédelmi tüzérek, valamint kiskunmajsai lövészek, pesterzsébeti és soroksári nemzetőrök együttesen aratták a szabadságharc egyetlen győzelmét a szovjet, és az őket kísérő volt ÁVH-s intervenciósok ellen. Ezeknek a harcoknak a bemutatása a kötet legfontosabb része, amit a szerző a bevonható források, a bőséges képanyag együttes elemzésével szakszerűen, egyúttal jól követhetően, közérthetően old meg.

A szerző érdeme egy jelentős szovjet dokumentum közreadása: Protaszov alezredes iktatott, és hivatalos pecséttel ellátott feljegyzése, és annak hivatalos magyar fordítása a jutadombi légvédelmi lövegektől november 4–7. között elesett szovjet katonákról (92–93. oldal). Protaszov az egyik érintett harcoló alakulat törzsfőnöke volt, jelentését 1960. április 22-én írta. Feljegyzése felületesen nézve 11 személyről szól, és ez a szám a 11 halálos ítélettel végződő Mecséri-perben és a szakirodalomban azóta is kőbe vésett szám. A recenzens véleménye szerint ennek az alakulatnak – és illetékességből bizonyára ugyanennek a törzsfőnöknek – a jelentése szolgált alapul a Mecséri-perben tanúkén nyilatkozó Linicsenko alezredes, budapesti városparancsnoknak 1957. október 21-én. Városparancsnokként nem volt feladata a vizsgálat, de jelentést kért és kapott, nyilvánvalóan az érintett alakulatoktól. A perben ezzel a számmal esett egybe a kiszabott halálos ítéletek száma, amelyek közül hetet hajtottak végre.

Figyelmet szentelve Protaszov feljegyzésének abból kitűnik, hogy a 2. tétel 4 főt jelöl meg, akik az 1. tételben név szerint említett harckocsi parancsnok hősi halált halt katonái voltak. Ebből következően valójában 14 elesettet tartalmaz a feljegyzés, jó, hogy erre a hadbíróság nem jött rá.

A 11 elesett számát tovább növeli egy közismert adat, amit eddig mégsem számítottak az elesettek körébe.. Az esztergomi légvédelmi tüzérek által eltalált páncélozott járművön meghalt egy ezredes, a Szovjetunió Hőse – mindezt megírta egy szemtanú, a fogolyként kísért Szűcs Miklós ezredes..(65.oldal, 169. lj.) Ez a szovjet ezredes nem lehetett a Jutadomb előtt harcoló alakulat tagja, tehát nem kerülhetett be a Linicsenko elé tett jelentésbe és Protaszovéba sem; tegyük hozzá, a perbe fogott esztergomi katonák szerencséjére. Eszerint a szovjet elesettek száma jelenlegi ismereteink szerint nem 11, hanem valójában 15.

A november 4-i harcokat leírva a szerző érdeme, hogy méltányosan kezeli az egykori résztvevők egymásnak olykor ellentmondó, illetve egyéb forrásokkal meg nem erősíthető nyilatkozatait, és kiegyensúlyozott álláspontot alakít ki.

Ha azonban a Jutadomb történetét a szerző Soroksárhoz illesztette, akkor indokolt lett volna a jutadombi ellenállás beszüntetésének a bemutatása is, nem csupán a soroksári Oláh-Strausz-Kanyó csoporté. (115–117.old.) A jutadombi ellenállás utolsó napjaira az egyik visszaemlékező, Misch Sebő nyilatkozata vonatkoztatható (151. oldal), maga az eseménytörténet pedig ismert.³

Egy harmadik harci esemény, a Sortex Gyár körüli november 6-ára keltezett összecsapás bemutatása a szerző új kutatási eredménye, habár a tragédia és főleg a szovjetek által agyonlőtt négy személy neve korábban sem volt ismeretlen a szakirodalomban⁴: ők Hatwágner Pál, Lipták Mihály, Sztojka Gyula, Váradi György. (97.oldal) A négy fiatal szabadságharcost a szovjetek bekerítették és lelőtték, az eseményeknek közvetlen szemtanúja nincs, a történtekről többféle változat is kialakult. A szerző álláspontja szerint ez november 6-án történt, a négy fiatalt november 8-án temették el a soroksári Szabadság téren, a mai Hősök terén. (98–100. oldal) A jól megokolt és adatolt leírás ellenére a korábbi, szűkebb levéltári forrásbázis alapján kialakult álláspontok sem valószínűtlenek, amelyek szerint a fegyveres összecsapás november 7-én történt.⁵ A szerző szélesebb forrásbázisában és a kötet más részében közölt visszaemlékezésekben, tanúvallomásokban sincs azonban olyan közvetlen, a könyvben idézett egykorú adat, amelyik a négy fiatal hősi halálát egyértelműen november 6-ára keltezné. Mégis ez a nap vált közismertté. A Szabadság téren (a mai Hősök terén) eltemetett négy hősi halottat utóbb emelték ki és temették el a pesterzsébeti temető 12. parcellájában, a temetői nyilvántartás szerint 1957. február 16-án. Ugyanitt 1956. november 6. szerepel a halál napjaként, továbbá az utolsó rovatban a bejegyzés: „hősi”⁶.

Eörsi László elsőként és minden elemében megalapozott, részletes képet rajzol a szabadságharc utolsó soroksári napjainak történetéről: a soroksári Pongrácz Gergely utolsó próbálkozásáról, Kanyó Imre kiskunmajsai honvéd hadnagy szerepéről, a soroksári nemzetőrség felbomlásáról.

Ez a soroksári tanulmány méltán gazdagítja Eörsi László eddigi életművét.

A kötet második része tartalmazza Eörsi László szerkesztésében és jegyzetelésével 23 egykori résztvevő és szemtanú feljegyzését, interjúját. (119–211. oldal) Az interjúk felvételének körülményei és időpontjai nincsenek feltüntetve.

Évtizedekkel az események után készült visszaemlékezések közreadása ellentmondásos történészi eszköz. Egyrészt a források teljességét kell értékelni, ami elsődlegesen szakmai feladat, másrészt egy bizonytalan hitelű visszaemlékezés közkinccsé tétele károkat okozhat a történelmi emlékezet formálódásában.

Pócsik László visszaemlékezésében (191–195. oldal) a szerző jegyzetei végigkísérik az interjút, már ezek alapján is elég kevés részlet marad fenntartható. Alig találni olyan érdemi közlést, amely indokolná az interjú közreadását.

Ezzel az interjúval ellentétben többnyire hiteles, bár kevés új ismeretet ad a Németországba távozott és ott élő, az események idején 18 éves soroksári Misch Sebő 1956-os naplója, amelyben napra pontosan írja le a soroksári eseményeket. (136–161. oldal) Sajnos, a naplóíró nem a napló fénymásolatát és eredeti szövegét adja közre, hanem a soroksári vonatkozású részleteket utólag emeli ki és foglalja össze. A kerület legfontosabb eseményeiről, az október 26-i és november 4-i harcokról nincs közlendője, a soroksári hétköznapokat azonban érzékletesen írja le. Az október 24-i soroksári lövöldözés áldozataként nevezi meg – hitelesen – korábbi osztálytársát, Tanyik Tibort. Misch Sebő ugyan nem volt szemtanúja a Sortex közelében lezajlott tragédiának, de egy szintén Németországba elszármazott soroksári barátja, az események idején 16 éves Mészáros Ferenc szemtanúkénti visszaemlékezését másodkézből közli. Mészáros sem nevezi meg a tragédia napját, de Misch Sebő értelmezésében egy közvetett adatából kiszámolható a november 6-i dátum (148. oldal). A másik két nyilatkozathoz hasonlóan azonban a Misch Sebő által előadottak sem vezetnek közelebb a valós történéshez. Joggal és önmérséklettel fűzi hozzá ehhez a visszaemlékezéshez Eörsi László, hogy e tragikus eseményről több változat maradt fenn (148. oldal 5. lj.), de a kötetben közölt többi változat sem segít egyértelműen tisztázni a történteket.

Eörsi László könyveinek megszokott és értékes része az arcképes életrajzgyűjtemény. Ez most a soroksári kötet olvasóinak is jelentős segítséget nyújt (213–258. oldal). Az elsődlegesen forrásadatokból összeállított tömör cikkek pontosak. Megismerhetjük a legismertebb soroksári nemzetőröket, mint például Oláh Ödönt, Deutsch Istvánt, Dornis Mihályt, a megtorlások idején kivégzett egyetlen soroksárit, Kocsis Sándort. A szerző kutatásainak új eredménye Kanyó Imre kiskunmajsai hadnagy életrajzának összeállítása. A vezetőkön kívül több kisember vagy kevésbé fontos szereplő életútját is megismerhetjük.

A könyvet névmutató, forrásjegyzék, bibliográfia, függelék zárja (261–275. oldal). Ezen belül is nagyon fontos a szerzőtől megszokott szabatossággal összeállított Függelék: a soroksári ellenállók névjegyzéke, a jutadombi elítélt katonák adattáblázata, a soroksári felkelők (és katonák) peradatai, a soroksári áldozatok adatai (277–299. oldal). Itt megjegyzendő, hogy Hatwágner Pál, Lipták Mihály, Sztojka Gyula esetében a halál dokumentált oka a temetői nyilvántartás szerint mellkas-lövés, nem fejlövés. (A fejlövésről a szerző nem jelöl meg írott forrást, 298. oldal.)

A kötetet számos, az események időpontjában, illetve a nyomozati eljárások során készült, többségében levéltári forrásokból kiemelt fényképanyag gazdagítja. A képaláírások némelyike azonban pontatlan, sőt téves.

„Honi” tüzérek, esztergomi tüzérek nem vettek részt a harcokban, csak légvédelmi tüzérek. (Visszatérő pontatlanság, pl. 74., 59. oldal.)

A Gubacsi villáról több kép is látható, ezek egyike azonban nem ezt a villát ábrázolja (32. oldal).

Kurai és Meszes hadnagyok nem a kiskunhalasi, hanem a kiskunmajsai alakulat tisztjei voltak (57. oldal alsó kép felirata).

Ezek a technikai jellegű észrevételek mit sem vesznek el a kötet értékeiből: hézagpótló, további munkákat inspiráló, példamutatóan dokumentált és izgalmas könyvet tartunk a kezünkben. Ott a helye Eörsi László legjobb munkái és 1956 budapesti eseményeinek alapvető feldolgozásai között.

Jegyzetek

 

• Könyvajánló [3]