Majd másfél évtizeddel ezelőtt az ELTE nemrég indított esztétikai doktoriskolájába kiváló fiatal tudósok jelentkeztek. Mind Pécsett végeztek, mindegyiküknek a tarsolyában egy-egy jellegzetes Kisbali-téma lapult, remekül előkészítve, a kutatás céljait, határait világosan kijelölve. Majd a sor végén egyszer csak beslattyogott a mester is, hogy doktorálna nálunk. Lacikám – mondtam –, ennek egy föltétele van: ha tanítasz bennünket.
Ez a disszertáció – noha a legutóbbi időkig reménykedtünk benne – most már sohasem készül el. Kisbali Lászlót kényes idegzete és kényes perfekcionizmusa megakadályozta abban, hogy engedjen a teljesítménykényszernek. Győzött mindannyiunkkal, tanítványaival, barátaival, kollégáival szemben, akik ki akartuk csikarni tőle – nem is a fejéből, hanem a sok ezer általa telerótt komputeroldalból – az opus magnumot.
Barátunktól mi sem állt távolabb, mint a restség. Elméje és masinája állandóan kattogott, s ami kikerült onnan – tanulmány, előadás, teoretikus magánlevél vagy beszélgetés formájában –, az felejthetetlen volt és maradt. Az igény, amelyet ezek bejelentettek vagy a maguk helyén megvalósítottak, az elméleti reflexió és a legszigorúbb történelmi kutatás, a filozófia és a filológia totális szintézise volt. Ez volt az a végtelen feladat, amelynek perspektívája miatt egyetlen lokális megoldást sem tartott a maga számára kielégítőnek.
Miképpen is működött ez? Hadd említsem saját tapasztalatomat. Elküldtem neki valamit, ami az autopsziának, a műalkotások saját szemmel látásának problémájáról szólt. Válaszában végtelenül szívélyesen és nagylelkűen ontotta a kész, kikutatott filológiai adalékokat, valamint olyan teoretikus megfontolásokat vetett föl, amelyek a nagy olvasók és bőkezű szellemek módjára lendítették előre a másik munkáját. Majd önironikusan hozzátette, hogy a saját szemmel látás történetében érdemes volna „kisebb fejezetet szentelni annak a patologikus változatnak is, amelyik képtelen úgy olvasni egy szöveget, hogy ne nézzen utána azonnal az abban szereplő legkisebb idézetnek, s kínok kínját éli át, ha ezt nem teheti”.
Ebben a kínok kínjában és persze gyönyörűségében telt el Kisbali László munkás élete. Amely tűrhetetlenül rövidre volt szabva – az ember az öklét rázza tehetetlenül a semmibe. Kisbali szkeptikus racionalizmusa, individualista anarchizmusa nem is enged meg más vigasztalást, mint az emlékezetét. Vagy a képzelet emlékezetét. Elképzelem Lacit ötvenedik születésnapján – csak öt évvel ezelőtt! – Königsbergben, s azt remélem, hogy ott boldog volt.
A nemesen gondolkodót helyesen élvezni a legillendőbb köszönet. „[D]em Edeldenkenden recht genießen der schiklichste Dank sey.” Ezt Moses Mendelssohn mondta, Laci kedves bölcselője. Ezzel a köszönettel tartozunk Kisbali László munkáinak, törekvéseinek, szellemének, vonzó lényének.
- Búcsú [6]