Hét év – I. rész

Kovai Cecília [1] 2015. január 30.

Az emlékezés

Az itt bemutatott cikksorozat egy több mint tíz éves kulturális antropológiai kutatás tapasztatai alapján íródott, amelyet egy borsod megyei faluban végeztem elsősorban cigány-telepeken. A cikk négy lánytestvér sorsának alakulásán keresztül mutatja be cigányság mozgástereinek és identifikációs lehetőségeinek változásait e falusi közegekben.

E változások egyrészt az adott lokalitás hatalmi viszonyai által működő asszimilációs „rezsim” gyengülését érintik, másrészt az éppen e helyi meghatározottságokból kivezető „identitáspolitika” erősödését jelentik. A cikkben nyomon követhetjük, hogy egy adott társadalmi kontextusban, amelyben egy-egy testvér mozog, miféle erőforrást és kiszolgáltatottságot jelent, akár az asszimilációt sürgető rendhez, a helyi hatalmi viszonyokhoz történő alkalmazkodás, akár a cigány „identitáspolitikai” önszerveződés működtetése. Mindeközben a cikksorozat több mint másfél évtized időtávlatában mutatja be, hogy a fentiekre milyen hatással vannak a rendszerváltáshoz köthető, mindmáig zajló strukturális és gazdasági átalakulások.

„Hét év, annyi van a lyányok közt, hét év, ahogy a Bibliában is olvashatod, ez egy szám, amin áldás van, nekünk pont így gyött ki, de így is akartuk. A Kisjutka 78-as, a Betti 85-ös, a harmadik a Szintia, ő 92-es, és van a csöpp lyány a Lili, ő meg 99-ban lett nekünk.” – meséli Jutka egyik első látogatásom alkalmával. Bevallom, a majdnem pontosan hét év korkülönbség, mesei motívumával első hallásra megfogott. Egy ideig még próbáltam rábírni a szülőket valami kézzelfoghatóbb magyarázatra, de lassan kénytelen voltam elfogadni, egyszerűen csak „így gyött ki”, hagytam, hogy ez a misztikus szám élje tovább különös életét. Majdnem tíz év múlva egy hétköznap délután Lilikével cseteltem a Facebookon, éppen informatika órája volt, akkoriban naponta tudósított kis élete eseményeiről: hogy mennyire unja az iskolát, mennyire utálja a tanárokat, hogyan törtek borsot az éppen aktuálisan „ellenszenves” felnőtt orra alá, és hogy ő tulajdonképpen színésznő szeretne lenni, de olyasmi foglakozást is el tud magának képzelni, mint amit én csinálok. Én általában éppen adott munkám közben válaszolgattam neki.

Aznap is egy fontos eseményt osztott meg velem. A hét elején új iskolatitkár érkezett, akit ők már első nap „kikészítettek” „Miért készítettétek ki?” – kérdeztem egy interjú gépelése közben „Há’ mer magyar azér!”, érkezett a gyors válasz. Később természetesen kiderült, hogy származása pusztán barátságtalan viselkedésére volt magyarázat, egy olyan „elcigányosodott” iskolában, ahol immár minden tanár–diák, felnőtt–gyerek konfliktus etnikai színezetet nyer. „IDEJÖN PARANCSOLGATNI MEG KÉNYESKEDNI A CIGÁNYISKOLÁBA, DE MI VELÜNK NEM BÍR” – tombolt tovább caps lockkal a dühös Lilike. Világhalót is megrengető haragja kibillentett hétköznapi tevékenységeimből, emlékezni kezdtem a tíz évvel ezelőtti Lilikére, arra a másfél éves kislányra, akit szülei mindenhova vittek magukkal. Mindig szépen felöltöztetve, szőkés barna hajával, világos bőrével ő volt a „jövő”, aki „már” nem „mezítlábazik” a cigánytelepen, nem lehet „piszkos”, mint a többiek, hiszen ő a kis „magyarlyány”, mindenki csodálta, mint egy beteljesült vágyat. És aztán eszembe jutottak nővérei is, mind a három, Szintikét 8, Bettit 15 éves kora óta ismerem, elgondolkoztam, hol is tartanak most és merre haladnak, a lehetőségek szűk választékából melyik nyílik meg nekik, és miért pont az?

A 2000-es évek legelején még úgy tűnhetett, talán Lilike egy hosszas út végső állomására ér majd, amelyen szülei elindultak, és amelyet legidősebb nővére már megmutatott neki. Akkor úgy látszott, a szülők társadalmi helyzete nagyban befolyásolja a lányok sorsát, hiszen a strukturális tényezők és a társadalmi jelentések is stabilnak tűntek. Az évtized végéről visszatekintve azonban már nem rajzolódnak ki olyan egyenes utak, amelyen a szülők pozíciója útba igazítaná a gyermekeket, a velük történt eseményeket nézve inkább az lesz feltűnő, hogy milyen más lehetőségek és kényszerek alakítják életüket. Hét év! Mintha ez a mágikus szám a társadalmi változások ritmusát is megszabná, és a lányok mindig arra mozognának, amerre e változások hullámai terelik őket, olykor messze a szülői háztól, habár mind a négyen annak közelében élnek.

A szülők, akik a „faluban laknak”

Jutka és Tibi, a lányok szülei a 2000-es évek elejére stabil helyet vívtak ki maguknak a helyi viszonyok között. Még a 80-as évek végén, első cigány-családként költöztek a telepről a faluba. Tibiék egy lerobbant kis parasztházat vettek meg, amitől idős gazdája örömmel szabadult, hiszen sem pénze, sem energiája nem lett volna felújítani. Akkoriban az efféle tranzakció kivételes esetnek számított, és mint ilyen nem fenyegetett azzal, hogy rövid időn belül tipikussá válik, és majd cigány-magyar családok „tömegei” költöznek a faluba. Az eset nem pusztán kuriózumként jelent meg a falu nyilvánosságában, hanem bele is illett a társadalmi viszonyok rendjébe. Tibi felmenői ősgömbaljai család voltak, akiket a magyar többség a „mi cigányainkként” tisztelt szemben a helyi viszonyok rendjébe csak egy generáció óta érkező „idegenekkel”. Így aztán Tibiék beköltözése a faluba kiérdemelt státusznak számított, amely csak kevés cigány-magyar családnak adatik meg.

Míg Tibi „tősgyökeres” gömbaljainak mondhatta magát, addig Jutka szülei Darácsról és Mányból érkeztek. 2000-es évek elejének 20-as, 30-as generációja zömmel már Gömbalján nőtt fel, ahogy Jutka is, de a szülők egy jelentős része a környező falvakból jött, páran oláhcigány közösségekből házasodtak be a főként romungrók, muzsikusok által lakott Gömbaljára. Jutka apja szintén darácsi oláhcigány közösségből származott, aki hat gyereket hátrahagyva lépett le később Gömbaljáról. A „bevándorló” szülők gyermekei, ha bizonyos tekintetben el is határolódtak azoktól a közösségektől, ahonnan szüleik érkeztek, mégis számos rokoni szál útján kötődtek hozzájuk. Darács, ahol több gömbaljai cigány-magyar család felmenője nőtt fel, állandó viszonyítási pont maradt, az a hely, ahol az „elmaradott” és „rafinált” „oláhcigányok” élnek, ugyanakkor ahol bármikor elfeledett testvérre bukkanhatnak. A darácsi kapcsolatok ápolása azonban mindenképpen „visszalépést” jelentett volna a Jutkáék által oly sikeresen megmászott asszimilációs ranglétrán, így aztán ők nem sokat foglalkoztak ott élő, esetleges rokonaikkal, gondosan őrizték gömbaljaiságukat. E féltő gondoskodás több szempontból is kifizetődő volt számukra.

Habár a jelentősebb migráció egy generációval ezelőtt zajlott, a „mi cigányaink” és az „idegenek” közti különbségtétel mostanra rokoni hálózatok közti különbségtevéssé lényegült át, mégis fontos kitérnünk Gömbalja fenti szerepére, hiszen Gömbalja azokban az időkben a védett cigányság terrénumát jelentette. Sok településen magyar perspektívából a legfőbb különbség a generációk óta helyben élő, „beilleszkedett”, és a lokális viszonyok társadalmi rendjét folyamatosan áthágó úgy nevezett „idegen” cigányok közt húzódik. Mint láttuk, az úgynevezett „beilleszkedés” a hierarchikus cigány–magyar viszony működtetésével volt lehetséges. Ebben a viszonyrendszerben a résztvevőket egyfajta patriarchális, de kölcsönösséggel átszőtt kapcsolat kötötte egymáshoz, amelyet nem az érintkezés hiánya, hanem annak hierarchikus módja jellemez (Durst 2014). A magyar családok „saját cigányaikat” hívták, ha a ház körül vagy esetleg földjeiken valamilyen elvégezendő munka akadt, cserébe pedig felesleges vagy nélkülözhető javaikkal támogatták a kiválasztott családot. „Cigány” perspektívából pedig nekik voltak „magyarjaik”, akiket megszereztek családjuk boldogulására.

E viszonyok azonban akkor kapnak különös jelentőséget, amikor ezek biztosítják a megélhetés egyetlen módját, és rajtuk kívüli pénzkereseti módok nem álnak rendelkezésre. Ha léteznek is ilyen lehetőségek, akkor azok illegitimnek minősülnek, mint például különböző kereskedelmi tevékenységek, gyűjtögető munkák. Az „idegenek” tulajdonképpen azok, akik nem léptek be e viszonyrendszerbe, hanem azon kívül tevékenykednek; főként az ő jelenlétük az, ami „magyar” perspektívából zavaró és problémákkal terhelt. Nem pusztán azért válnak zavaró tényezővé ezek a családok, mert nem tagozódnak be a fenti viszonyrendszerbe, hanem azért is, mert ezeken kívül nem találtak olyan megélhetési módot, amely a többség perspektívájából legitim pénzkeresetnek számítana, így a fennmaradásuk maga is botrány.

A rendszerváltás óta többek között a helyi munkalehetőségek megszűnésének köszönhetően egyre erősödött az a tendencia, hogy a falu már a mindennapi tapasztalatok szintjén sem tud egyfajta integráns életteret biztosítani, és a helyi viszonyok egyre csak veszítenek jelentőségükből (Kovách 2012). A legutóbbi időkben beállt, fent ismertetett változások pedig szintén jelentősen csökkentik az érintkezés felületeit. Ugyanakkor a cigányok számára a falu viszonyain kívüli, legitimnek minősülő pénzkereseti lehetőségek is beszűkültek, kevés városi vállalat, cég vagy gyár foglalkoztat képzetlen, falusi, cigány munkásokat, így azok sem képesek életképes alternatívát nyújtani a helyi viszonyok gyengülő erejével szemben. Így aztán csak sokasodnak az „idegenek”, akik e viszonyokon kívüli „szürke zónában” élnek, nem kell ahhoz migráció, hogy „magyar” perspektívából nézve arctalan „cigány-gyerekek” hada jelenjen meg a faluban, akiknek a szülei még csak-csak ismerősek valahonnan, ám ők maguk már teljességgel idegenek.

Hőseink szülei azonban még nagyon is „ismerős arcként” mozogtak a falu viszonyaiban, házasságuk szerencsés násznak látszott, amelyben egybekelt a generációk óta felhalmozott kapcsolati tőke, a rokonsági hálózatok erejéből fakadó erőforrásokkal. Tibi az ősgömbaljai Vásárhelyi család leszármazottja volt, apját, az öreg Tibi bácsit a magyarok „rendes” gömbaljai cigányként azonosították. Mindez számos munkalehetőséget biztosított számára, általában magyar vállalkozók hívták különböző segédmunkák elvégzéséhez. Tibi kisebbségi önkormányzati képviselőként is tevékenykedett, vagyis olyan pozíciót töltött be, amelyhez messzemenőkig szükség volt a magyar többség elismerésére. Gömbalján, ahogy más falvakban is, a kisebbségi önkormányzati tagság sokkal inkább az asszimilációs törekvések deklarált elismerésének számított, mintsem a cigány-magyar közösség képviseletének. E pozícióhoz a magyar törvényhozás nem rendelt sem anyagi erőforrást, sem jogosítványokat, így aztán a „kisebbségi képviselők” csakis személyes viszonyaikon keresztül tudtak nyomást gyakorolni, amely viszont kockáztatta volna a magyarok közt kivívott státuszukat, amin a Vásárhelyi család generációk óta dolgozott (Vidra 2014).

Ugyanakkor a Vásárhelyiek nem képviseltek túl nagy erőt a rokonsági hálózatok területén, ott inkább Jutka kapcsolatai tűntek számottevőnek. Jutkának öt testvére, köztük Rudi is, és számos unokatestvére élt a faluban, ők mind a kiterjedt Balogh família tagjai voltak. Míg tehát a magyarokkal való előnyös viszonyt Tibi kapcsolatai garantálták, addig a cigány viszonyokban történő erőteljes jelenlétet Jutka kötődései biztosították. Házasságukban e kettő természetesen nem vált el egymástól, sőt éppen a féltve őrzött „gömbaljaiságukban” fonódtak össze. Jutkáék generációja számára Gömbalja különös jelentőségre tett szert, a falu viszonyai a társadalmi totalitás erejével bírtak, az ott elért sikerek vagy kudarcok úgy tűntek fel, mintha a társadalmi valóság egészére érvényesek lennének. Gömbalja mint társadalmi színtér a kiterjedt rokonsági hálózattal együtt biztosította a cigányság egy védett, megélhető terrénumát. Mindezt erősítette, hogy Jutka és Tibi generációja akkor taposta 20-as és 30-as éveit, gyermekeik zömmel még nem értek házasulandó korba, így az ő falu határain túlnyúló házassági kapcsolataik sem veszélyeztették a gömbaljaiság integritását. A falu fenti jelentései és a rokonság kölcsönösen erősítették egymást. A „második generációs” gömbaljai Balogh családból csak kevesen házasodtak más településre, Jutka hét testvéréből öten a faluban élnek. A Balogh család másik jelentős ágából senki sem költözött máshova, így a 2000-es évek elejére az egyik legmeghatározóbb kiterjedt rokoni hálózatot alkották a faluban. A Balogh család két fontos ága összesen 11 házaspárt jelentett, akik hozzávetőlegesen 40 gyermeket adtak Gömbaljának. Ekképpen Jutka és Tibi lányai több tucatnyi unokatestvérük között nőhettek fel, egy számukra nagyon is otthonos, biztonságos közegben.

Létezett azonban egy különös ellentmondás, amely a Vásárhelyi család látszólagos asszimilációs sikerei és a hétköznapok valósága között feszült. A Vásárhelyi család útjait követve ritkán kerültünk kívül a helyi cigány-viszonyokon. Jutkáék Gömbalját nem sokszor hagyták el, helyi magyarokkal sem ápoltak különösebben szoros kapcsolatot, viszont naponta kilátogattak a cigánytelepre, a lányok többnyire unokatestvéreikkel játszottak vagy bandáztak, a szülők pedig mindig aktívan vettek részt a szélesebb rokonság ügyeinek megvitatásában. Ezen ügyek legtöbbször a cigányság és a családi hovatartozás kérdése körül forogtak: X. Y. testvér vagy unokatestvér, a saját vagy a házastársa rokonságához „húz” inkább, választásával megmarad e „rendes cigánynak”, amely tulajdonság a gömbaljai Baloghok privilégiuma, vagy engedve házastársi kötődéseinek, kikerül onnan. Jutkáék azonnali bojkottal büntették Rudiékat, amikor Savanyú (Rudi felesége) mányi rokonai jöttek látogatóba, tüntetően távol maradtak, mondván „azok kannibál, rabló cigányok”, ahogy azt is helytelenítették, hogy Rudi „amazokkal foglalkozik” saját családja helyett. Jutkáék élen jártak a „rendes cigányság” őrzésében, a „kérdéses esetek” megvitatásában, ki mikor, hogy viselkedett, „leszégyenült-e” vagy nem, azokkal pedig, akik szemükben már „túl cigánynak” bizonyultak, pl. a Lakatos családdal, igyekeztek nem tartani a kapcsolatot.

Jutkáék efféle „vigyázó” szerepe azonban nem aratott osztatlan sikert, a telepiek közül sokan „nagy megszólósnak” tartották őket, „beképzeltnek és úriaskodónak”. Amikor megjelentek a távolban, amint a telep féle közeledtek, olykor gúnyos megjegyzések hangoztak el: „na meggyött a magyar asszony, meggyöttek a magyarok” – morogták páran. Jutkáék ennek ellenére fontos viszonyítási pont voltak, akiknek az ítélete mindig jelentőséggel bírt, mint azoké a „magyaroké”, akik ha nincsenek is jelen e cigány közegekben, láthatatlan tekintetük folyamatos igazodásra kényszerít. Úgy tűnik tehát, Tibi és Jutka „kivételezett” helyzete csak részben származott „valóban” a magyaroktól. Habár a magyarok feljogosító hatalma is kellett ahhoz, hogy beköltözhessenek a faluba, hogy Tibit kisebbségi képviselőnek válasszák, hogy a lányaiknak garantált helye legyen az iskola nem kisegítős, azaz „normál” osztályaiban, mégis Tibiék kedvező pozícióját azok a cigány-közegek biztosították, ahol hétköznapjaikat élték. „Kvázi magyarságukat” elsősorban azok a cigány-tekintetek tükrözték vissza, amelyek Jutkáékéhoz hasonlóan a „magyarságot” egyfajta Mindenható szereppel ruházták fel. Jutkáéknak ugyanúgy nem voltak számottevő reális kapcsolataik vagy tapasztalataik a falusi magyar lakossággal, mint telepen élő rokonaiknak. Ők maguk is csak feszengve mozogtak magyar közegekben, ha egyáltalán lehetőségük adódott erre. Jutkáék „magyarsága” tehát csak részben jelentett valós társadalmi kapcsolatokat, „magyarságuk” leginkább abból a közös fantáziából táplálkozott, amely e cigány-közegek fontos szervező ereje volt. A „fantázia” és a „realitás” közti fenti választóvonal rigiditása a cigány–magyar különbségtétel hasonlóan merev működésével áll szoros összefüggésben. Ha Jutkáék esetleg „valós” társadalmi kapcsolatokra váltják azt a szimbolikus tőkét, amelyet felhalmoztak, azért komoly árat kellett volna fizetniük.

A cigány–magyar különbségtétel természetét jól illusztrálja a falubeli esküvők kvázi rituális szituációja. Az ezredforduló éveiben a falubeli magyar lagziknak megvolt a maguk jellegzetes menete. Az ifjú pár rendszerint kibérelte valamelyik helyi közösségi teret, a közösségi házat vagy az újonnan épült iskolát. Mivel a házasulók ritkán ápoltak bensőségesebb kapcsolatot cigány-magyarokkal, ezért közülük csak a legritkább esetben kapott valaki meghívót a buliba. Ennek ellenére a helyi cigányok maguk is legitim részesei voltak az ünnepnek, bent már javában tartott a lagzi, mikor ők kívül gyülekezni kezdtek, várva, hogy a helyi szokás szerint a pár nekik is kiküldjön valamennyit a benti tetemes ital és étel készletből. A lagzi szituációja maga is csak leképezte azt a társadalmi rendet, mely szerint a cigánynak megvan a maga helye a helyi viszonyokban: a legitim közösségi élet perifériáján.

Egy alkalommal azonban Tibiék is meghívót kaptak egy magyar lagziba, és e rendhagyó eseménynek hamar híre ment a cigányok között. „Szeretettel várjuk, Önt és családját” állt a hivatalos meghívón. A „család” itt természetesen Tibire, Jutkára és négy gyermekükre utalt. A „család” többi része, testvérek, unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik nem nyertek bebocsátást, ők, mint falubeli „cigányok”, a küszöbön túl maradva élhették át „sajátos cigány” lagzijukat. Ha Tibiék elfogadják a meghívást, azzal rácsukják az ajtót önnön cigányságukra és ezzel együtt oly biztonságot adó rokonságukra is. Ez a szituáció nem kínált fel átmeneti tereket számukra a cigány és magyar között, e vagy-vagy helyzet igencsak megnehezítette, hogy elfogadják a meghívást. Végül aztán köszönték szépen, de inkább otthon maradtak, se kint, se bent nem vettek részt a nagy eseményen, csak este 11 körül jelentek meg a főút sarkán, mosolyogva figyelték rokonaik „cigányos” bolondozását.

Reális kapcsolatok lehetősége nélkül azonban Jutkáék kvázi-magyarsága leginkább a cigányság folyamatos kontrollálását, „kordában tartását” jelentette. Mindezt jó bíró módjára először is önmagukon végezték el. Jutka és Tibi még akkor sem mentek el csipkézni, csigázni, vagy más „cigányos” tevékenységet végezni, ha pénzforrásaik már vészesen elapadtak, inkább vállalták ez ezzel járó nélkülözést, minthogy cigányságukat ilyen módon írják magukra és „leszégyenüljenek” a falu előtt. E közös „cigányos” munkával töltött napok utáni felszabadult délutánokon azonban szívesen részvettek, együtt nevettek rokonaikkal a nap vicces momentumain: hogy esett el Vali a sáros lejtőn egy teli vödör csigával, hogy megijedt a mezőn bóklászó Ruditól a „magyarasszony”. Jutka mindig jókat mulatott a „csúnya”, azaz „cigányos” beszédben rejlő poénokon is. Ezekben az esetekben a humor egyik legfőbb forrása az egyébként vállalhatatlan cigányság „napvilágra” kerülése volt, ami mint az egyik legfőbb tiltás irányította Jutkáék életét.

Jutka és Tibi lányai e tiltásokból egy darabig nem sokat érzékeltek. Szüleik a helyi viszonyok totalitásán keresztül egyszerre biztosították számukra a kvázi magyarság megbecsült pozícióját, valamint a hely és a rokonság által behatárolt biztonságos cigányságot. A lányok többé-kevésbé szabadon mozogtak a faluban egyik rokonuktól a másikig, nem is igen vágytak máshová, így aztán szüleiknek sem kellett őket visszatartaniuk. A helyi viszonyok azonban lassan elvesztették totalitásukat, a Balogh család integritását kikezdték a felnövekvő generáció új házasságai, a „realitás” és „fantázia” fenti ellentmondásai pedig az évek során csak egyre növekedtek. Kisjtuka, Betti és Szinti a változások más és más fázisában léptek át a felnőttkorba, sajátos örökségüket máshogy használták fel, különböző kényszerek és lehetőségek irányították őket különböző utakra. A következő részben a legidősebb lány KisJutka életútján keresztül ismerkedhetünk meg a 90-es évek végének, 2000-es évek elejének cigány pozíciójának kényszereivel és lehetőségeivel.

Felhasznált irodalom

Durst Judit 2014 New Redistributors in Times of Insecurity: Different Types of Informal Lending in Hungary (megjelenés alatt)

Kovách Imre 2012 A VIDÉK AZ EZREDFORDULÓN A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezet és hatalmi változásai. Argumentum Kiadó.

Vidra Zsuzsa 2014 Introdutcion In Facing the Far-right. Anthropological portrayals of local civil resilience. Zsuzsanna Vidra ed. CEU CPS. (megjelenés alatt)

A cikksorozat következő részei:

Roma-kikötő [6]