2015. február 16.
1 hozzászólás
Wallenberg nevét először 6 évesen hallottam, 1947-ben. Apám agglegény barátja, bizonyos Dobos (Deutsch) Sanyi vasárnaponként nálunk ebédelt és ebéd után hidakat, házakat rajzolt nekem – kultúrmérnök volt, ahogy akkor nevezték – és mesélt a kisfiúnak, de olyan történeteket, amelyek a felnőtteket is érdekelték. Elmesélte, hogyan menekült meg, amit én nem nagyon értettem, mert mi a pincében voltunk és azt gondoltam, mindenki pincében bujkált.
Wallenberg neve megragadt bennem, bár nagyon sokáig semmi mást nem tudtam hozzá kötni, mint azt, hogy Dobos Sanyi neki köszönheti az életét, és ezért tud nekem olyan szépeket rajzolni. Dobos Sanyi 1947-ben kivándorolt Amerikába, s nem sokkal később a mi háztartási alkalmazottunk (akkor cselédlánynak hívták, vagy egyszerűen csak „a lány”) követte. Kiderült, hogy a vasárnapi ebédek alkalmával összeszerelmesedtek, s Dobos Sanyi kivitette maga után a mi imádott Rózánkat. Chicagóban telepedtek le, s a legjobb tudásom szerint 1990-ben még mindketten éltek, boldog házasságban.
Néhány évvel később egy másik hős nevét is megismerhettem. Az általános iskola harmadik osztályában két osztálytársammal titokban angolt tanultunk egy Deák Tibor nevű tanártól. Deák Tibor egy párhuzamos osztályt vitt a Miskolci utcai általános iskolában. Angoltanári diplomája volt, de mert amerikai fogságba esett, s amikor már hazaengedték volna, ott maradt tolmácsnak, gyanús elemmé vált, s örült, hogy tanítóként elhelyezkedhetett. A tanár úrnak tetszett a mamám, s az angolóra után gyakran maradt még egy kávéra. Néha lemezeket is hozott, s a rádió tetejére applikált gramofonon ezeket lejátszotta. Glenn Miller lemezek voltak, a zene is tetszett, de Deák tanár úr „meséje” még a zenénél is jobban. Glenmiller – ahogy sokáig gondoltam leírni a nevét – ugyanis zenekarával bevonult a légierőhöz és a fronton lévő katonáknak zenélt. Ez még nem mozgatta volna meg a fantáziámat. De, amikor megtudtam, hogy a németek a Csatorna fölött lelőtték, és az egész zenekar odaveszett, még a holttesteiket sem találták meg, gyermeki Pantheonomban nagyon előkelő helyre került. Sokáig ő játszotta a számomra legfontosabb és legjobban szeretett zenét. Így került egymás mellé Wallenberg és Glenn Miller. Wallenberg nevének elhangzásakor mindig egy Glenn Miller szám csendül fel a fejemben, az American Patrol. Nálam ikrekké váltak.
Aztán megtudtam ki volt Wallenberg, s megismertem Glenn Miller életművét is. Ma már sokkal nagyobb, több szereplős a Pantheonom, de ők ketten soha nem kerülnek ki belőle.
Még egy előzményt meg kell ismertetnem az olvasóval. Amikor 1980-ban munkanélkülivé váltam, Hegedűs B. András barátommal életútinterjúkat kezdtünk csinálni. Ebből lett az Oral History Archívum, abból meg az 56-os Intézet. A nyolcvanas években nagyon fontosnak tekintettük az 56-os forradalom résztvevőinek visszaemlékezéseit, hiszen más forráshoz nem férhettünk hozzá. S hittem, hiszem ma is, hogy a nagy történelemben számos olyan esemény van, aminek megismerésére nincs más mód, mint a személyes visszaemlékezés. Ezért is örömmel vettem kézbe Dési János Wallenberg-könyvét, mert interjúkkal, az oral history módszerével kívánja kiegészíteni a könyvtárnyi Wallenberg irodalmat. Meg azért is, mert az 1970-es években, Ember Máriával sokat beszélgethettem Wallenbergről. Ezek a beszélgetések szakították fel a fentebb leírt kisgyerekkori emlékeimet.
És most következzék Dési János Wallenberg jegyzőkönyve. Először, amiért szeretem. Gyermeki (és felnőtti!) fantáziámban, bárhány könyvet és cikket is olvastam róla, úgy élt, és úgy is fog élni, mint egy mitikus figura. Mondhatnak a történészek bármit, megfejthetik, kideríthetik élete minden, legapróbb mozzanatát, a történelem ilyen embert még nem produkált. És Dési éppen ezt a földönkívüli lényt jeleníti meg anekdotáiban. Olyan, egykor Wallenberggel együtt dolgozó (idétlen szó ez: dolgozó…, inkább társául szegődőt kellene írnom) hősöket szólaltat meg, akik életük kockáztatásával mentettek embereket. Nem szívesen írom le, hogy zsidókat, pedig erről volt szó. Wallenberg, aki maga a svéd legfelső elit gyermeke volt, nem ismerte a félelmet. Neveltetéséből ez kimaradt. Gazdag vagyok, bátor vagyok, független vagyok, humanista vagyok, sérthetetlen vagyok, ilyen értékeket kaphatott primer szocializációjában, no meg, hogy becsületes vagyok. Szeretem az életet és tisztelem a másokét is. Akár otthon is maradhatott volna Svédországban – mondja a kötetben egy történész – s a The New York Timesban olvashatta volna, milyen szörnyű háború dúl a világban.
Dési a rövidebb-hosszabb interjúrészletekben azt bizonyítja, hogy Wallenberg nem hősként tételezte önmagát. Én, az élet császára, a legsötétebb erőkkel is föl merem venni a harcot. S innen nézvést – számomra legalábbis – közömbösek a részletek. Kivel találkozott, kivel tárgyalt vagy nem tárgyalt? Tulajdonképpen úgy is értelmezhetjük budapesti embermentő tevékenységét, mint egy önkívületi ámokfutást. Ő volt a nagy mágus, aki a környezetébe került embereket képes volt fanatizálni, a Teleki téri nepperből hőst faragni, az egyszerű fényképészmesterből „ő volt Wallenberg fotósát” kreálni, Kassert nemzeti hőssé tenni. Csak a mesehősök ilyen tökéletesek, mint Wallenberg volt. Csak a mesehősök ilyen sérthetetlenek. Csak a mesehősök buknak a végén ilyen hatalmasat.
A legszebb történet a Kállay Kázméré, a volt miniszterelnök Kállay Miklós unokaöccséé. A keresztény, magyar úri osztály képviselője, aki Wallenberghez hasonló nevelésben részesülhetett, valamennyi megpróbáltatása során saját stílusában viselkedik, s ezzel kikényszeríti, hogy vele is úgy bánjanak. Micsoda dialógus ez, amely az éppen fogvatartott Kállay és a Mosonyi utcai fogda parancsnoka között hangzik el! „Mondtam a rendőrkapitánynak, hogy, te, szeretnék telefonálni, ha megengeded. Mire ő: hogyne, igen, parancsolj, felelte, felállt, kiment.” Persze, a történetekben benne van a nagy magyar slamperáj is, meg a középosztály ambivalenciája, de azért mégis!
Dési könyvét nevezhetnénk felesleges utánlövésnek, a Wallenberg konjunktúra meglovagolásának. Mondhatnánk, íróasztala papírfoszlányaiból összebarkácsolt egy kis kötetet. Azonban ennél sokkal többről van szó! Azért kezdtem ezt a kvázi recenziót két saját élménnyel, mert Dési könyvéről az a véleményem, hogy minden magyar (és persze nem magyar) gyereknek a kezébe kellene adni. Lehet, nem pont így, nem ezekkel az arányokkal, de a lényegét megőrizve. Mert a gyerekeknek (és ezek közé sorolom a húszas éveikben lévőket is!) nincs példaképük, nincs ismeretük a magyar történelemről. S ebben a könyvben egy vagány fickóval, egy félelmet és fáradtságot nem ismerő brutálisan bátor emberrel ismerkedhetnek (ismerkedhetnének) meg, s az ő sorsán keresztül legújabb kori történelmünk borzalmairól is tudomást szerezhetnének, a nélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is ideologikus elemekkel találkoznának. Dési ugyanis nem magyarázkodik, hogy milyen rettenetes volt a zsidóüldözés, hogy a nácik egész tevékenysége mennyire embertelen volt, csak storykat mesél, illetve meséltet el hőseivel.
Perlasca története csak tartalmában kapcsolódik Wallenberghez, de önmagában olyan fantasztikus, hogy mégis a kötetben érzem a helyét. Aki látta a róla készült filmet, tudja, hogy a szélhámos marhakereskedő nagy metamorfózisa a humanizmus egyik alap paradigmája.
És most jöjjenek a kifogások. Nem Désivel a szerzővel van bajom, mert a szerzőnek jogában áll melléütni a klaviatúrán, jogában áll egy idézetet nem befejezni, az alkotás lendületében jogában áll bármilyen, a dolog lényegét nem befolyásoló hibát elkövetni. Ám azért van a kiadó, a kiadói szerkesztő, meg a korrektor, hogy a hibáktól hemzsegő kéziratot könyvvé szerkessze. Ez azonban az Ab ovo kiadó esetében nem történt meg. Könyvet létrehozni éppen úgy szakértelmet feltételez, mint lovat patkolni vagy vízvezetéket szerelni. Sajnos ez a könyv nem látott szerkesztőt. Kár, nagy kár! Nem fárasztom az olvasót, hogy a szerkesztés elmaradásából származó hibákat felsoroljam, de úgy gondolom, hogy egy kézirat ilyen slampos „kezelése” a szerző és a téma semmibe vétele.
Végezetül magyarázkodom. Azért kezdtem ezt az írást két saját élményemmel, mert úgy gondolom, hogy az elmúlt hetven év alatt felnőtt generációk közül nagyon keveseknek jutott primer élmény hősiességről, bátorságról, emberségről. S ezt pótolhatná Dési Wallenberg könyvének e megfontolások alapján, kicsit átdolgozott kiadása. A tudomány végezze a rá kirótt feladatot, fejtse meg Wallenberg rejtélyét, foglalkozzon a részletekkel, s kerekítsen ki egy minél pontosabb és hitelesebb képet, de a közembernek, ahová magam is sorolom, ezek a Dési által összegyűjtött történetek mondják a legtöbbet a mi svéd nemzeti hősünkről s közelmúltunk történelméről.
(Dési János Wallenberg jegyzőkönyv, Ab Ovo kiadó, Budapet, 2014. 144 oldal, 1650.- Ft)
Képbeszúrás
- TörtBlog [4]