2015. február 17.
2 hozzászólás
A LÉT-munkacsoport által egy évvel ezelőtt elkészített feltétel nélküli alapjövedelem-koncepciót [2] felmelegítve a Párbeszéd Magyarországért úgy határozott [3], hogy javasolja a minden felnőtt magyar állampolgárnak biztosított, felnőtteknek havi 50, gyereknek havi 25, várandós nőknek havi 75 ezer forintot nyújtó szociálpolitikai rendszer bevezetését. A szándék – a legelesettebbek nyomorának enyhítése – tiszteletreméltó, a koncepció azonban hibás, több okból is.
Egyrészt általában nem helyes munkavégzési korban lévő, egészséges embereknek államilag biztosított feltétel nélküli jövedelmet biztosítani. Ez az esetek nagy részében kontraproduktív: rövidtávon ugyan enyhíti, hosszabb távon azonban tartósítja a nyomort. Potenciálisan választható (rész)stratégiává teszi a produktív munkavégzés hiányát, az állami transzferektől való egyoldalú függést, miközben semmilyen ösztönzőt nem tartalmaz az egyéni helyzet javítására.
Azokban az országokban, ahol az utóbbi években-évtizedekben tömegesen sikerült enyhíteni a nyomort, mindenekelőtt Dél-Amerikában és leginkább Brazíliában, épp ennek az ellenkezője történt. Ott feltételes transzfereket [4] osztott egyre kiterjedtebb formában az állam, például a Bolsa Familia [5] program keretében, ami akkor ad segélyt a szegény családoknak, ha iskolába járatják és beoltatják a gyerekeiket. Vagyis ha növelik a gyerekek humán tőkéjét, és törekednek a szegénység továbbörökítésének mérséklésére.
Másrészt a speciális magyar helyzetben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar társadalom egyik (ha nem a) legnagyobb problémája a munkapiai integráció gyengesége. Magyarország legelsősorban abba rokkant bele gazdaságilag, szociálisan és jórészt politikailag is az elmúlt tíz-tizenöt évben, hogy a munkaképes korú lakosság legalább egyharmadát kiszelektáltuk a munkapiacról a rendszerváltás során, majd pedig ahelyett, hogy visszacsatornáztuk volna őket, igyekeztünk számukra – racionális megfontolásoktól és nemes szándékoktól vezérelve – elviselhető létfeltételeket teremteni a munkapiacon kívül.
Ez persze csak részben sikerült, de ahhoz eléggé, hogy amikor romlani kezdtek az általános szociális feltételek, és a tartós munkanélküliség már többgenerációssá vált, a leghátrányosabb térségekben pedig masszív etnikai feszültségek is társultak hozzá, akkor a társadalmi többség szemében diszkreditálódjon a mindenkinek emberhez méltó életet biztosító szociális gondoskodás elve. Ebben a helyzetben minden, a munkapiaci aktivitást csökkentő ösztönző bevezetése életveszélyes, és jó eséllyel nem javítja, hanem rontja a szociális integráció esélyeit.
Ugyanakkor a többség számára felkínálja annak lehetőségét, hogy az éhenhaláshoz (talán) sok, a boldoguláshoz azonban kevés pénz folyósítása után mossa kezeit, és azt mondja: mi megtettük a magunkét, innentől kezdve minden felelősség a segélyezetteké. Ha nem tudják megoldani a problémáikat a fejenként 50 illetve 25 ezer forintjaikból, azt nagyon sajnáljuk, de igazán senki nem várhatja tőlünk, hogy még ennél is többet költsünk rájuk.
Miközben mindenki pontosan tudja, hogy nagyon sokan nagyon sokféle ok miatt nem fogják tudni ennyi pénzből megoldani a problémáikat, és ez a rendszer – ami lényegében valamennyi szociális segélyezési forma egybecsatornázását feltételezi – rengeteg méltatlan helyzetet szül majd az egyéni helyzetekre szabott, speciális transzferjuttatási formák megszüntetése miatt.
Innen nézve a LÉT-koncepció nem más, mint a szociálpolitika szélsőséges mértékű privatizálása: a társadalmi kohéziót szolgáló szociálpolitika individualizálása, ami után az éppen csak a legfontosabb céljának nem fog tudni megfelelni.
- GazdaBlog [6]