2015. február 28.
Alább teljes terjedelmében közöljük azt a kiszivárgott (hivatalosan meg nem erősített) dokumentumot, a saját címe szerint „szótárat”, amelyet az EMMI sajtóosztálya adott ki, és a minisztériumi tisztviselők által kívánatosan használandó, valamint a tiltott, nem használható szavak gyűjteményét adja meg.
Mielőtt a konkrét elemzésbe belebonyolódnék, muszáj jeleznem néhány szempontot, amely mintegy előre jelzi a konkrét elemzések kereteit.
Egyrészt, maguknak a hasonló szótáraknak, thesaurusoknak a kiadása nem teljesen szokatlan a nemzetközi gyakorlatban. Amikor nemzetközi szervezetek stábjában dolgoztam, én is kaptam hasonló szószedeteket. Ezeknek közös sajátossága volt az, hogy alapvető irányultságként egyfajta információszolgáltató, ennyiben „oktató” és „javaslattevő” (tehát nem direktivákat és pláne nem szankciókat sejtető megfogalmazásban) funkciójuk volt: a politikailag korrekt és szabatos nyelvhasználatot javasolták, illetve, a stábtól elvárták a politikai, különösen a nemzetközi egyezményekbe foglalt tartalmak pontos és szakszerű hivatkozását. Ilyenkor gyakran javasolták a köznapi nyelvben szokásos fogalmak megengedett használata mellett a pontos megnevezések jelzését is. Tehát, ha a nemzetközi sztenderdek szerint maga a szótár nem az ördögtől való, hanem bevett gyakorlat, akkor alapvetően e bevett gyakorlatokhoz való hasonlóságokat és eltéréseket igyekszem majd megmutatni. Nem könnyű a helyzet, ugyanis az anyag messze nem koherenss és konzisztens, szemmel láthatóan, valamiféle próbálkozás. Így például az első oldalon szereplő, felsőoktatásról szóló anyag alapvetően a kívánatos szóhasználatokat írja elő úgy, hogy nem jelöli a tiltott logikai ellentéteket, míg a többi fejezet döntően a tiltásokra fókuszál, jelezve a tiltott kifejezések kívánatos alternatív fordulatait. Ennél még bizarrabb az, hogy az anyag önmagának is ellentmondó: a „fogyatékos” kifejezés tiltólistán van a szociális ügyek esetében és a „fogyatékos személy” „fogyatékossággal élő” kifejezésekkel helyettesítendő, viszont a sport fejezetben éppen fordítva, a fogyatékos a kívánatos szó, és a „fogyatékkal élő” a tiltott kifejezés. További sutaságot jelez az, hogy olykor a párba állított kifejezések sem nem egymás szinonimái, sem nem ellentétei, hanem egyszerűen más-más nyelvi környezetben használhatóak. Ilyen a kívánatos „tandíjmentes felsőoktatás” és a tiltott „tandíj” párba állítása.
A később részletezendő bizonytalanságokon és tisztázatlanságokon túl elemzésünknek lesz egy elég következetes iránya. Röviden azt kell mondjam, hogy nem nyelvtani és nyelvészeti, hanem szociológiai és politikai szempontból fogom elemezni a szótárat. Nem az lesz elemzéseim tárgya, hogy nyelvtanilag mennyire helyesen, vagy nyelvészetileg mennyire pontosan és szabatosan ad meg információkat a szöveg az EMMI hivatalnokai számára. Michel Foucault nyomán evidencia, hogy a nyelv nem csupán az információk közvetítésének hordozója, hanem a hatalomgyakorlás eszköze is: a kinyilatkoztatás (énoncé, statement) az érvényes tudás elfoglalásának eszköze, a beszéd érvényes és legitim témáinak és kereteinek kijelölése, amely nemcsak megnevez, hanem társadalmi szereplők kereteit és korlátait is meghatározza (“naming and framing”). Nos, ezek azok a nyelvi tartalmak, amelyekre elemzéseimben nyomatékosan rá kívánok mutatni.
(A szótár egészben letölthető innen: http://lattilad.org/f/fp-content/images/emmiszotar.pdf [3] )
Azt, hogy az anyag készítői már találkoztak a nemzetközi gyakorlatban hasonló szótárakkal, megerősíti, hogy érezhető a törekvés a politikailag korrekt nyelvhasználatra. Nincsen könnyű dolga a hasonló szótár összeállítójának. Néhány banális és csaknem lényegtelen formula beemelésén túl – ilyen például az a követelmény, hogy az angolból átvett kerekesszék (wheelchair) kifejezés használata lenne kívánatos a tolószék vagy tolókocsi helyett – a magyar nyelvhasználat nem igazán érzékeny a politikailag korrekt nyelvhasználatra és a mögöttes politikai tartalmakra (lásd erről: http://www.szuveren.hu/tarsadalom/giccs-e-a-politikai-korrektseg-ha-magyarul-forszirozzak-0 [4] ).
Ennek megfelelően, nem is alakultak ki a korrektség nyelvi konvenciói sem, ami látható a szótár belső ellentmondásaiban is, például a „fogyatékos” vagy az „öreg-öregségi” kifejezések használatát helyenként kívánatosnak tartja, helyenként viszont nem. Ugyancsak e konvenciók hiányát jelzi az is, hogy számos esetben a helyesnek ítélt szöveg (pl. Jehova tanúja, krisnatudatú) valóban korrektebb, és az adott csoport által önmaguk meghatározására alkalmazott formula használatát írja elő, ám némiképp suta, és érdektelen, hiszen itt egy a köznapi nyelvben semmilyen sértő vagy lenézést nem kifejező a leváltandó nyelvi kód (jehovás, krisnás)..
Bár az anyag nem tartalmazza az egészségügyi újmagyar szótár javaslatait, a kiszivárgott információk szerint tiltott kifejezésekké váltak az „ápoló” vagy a „gondozó” kifejezések is. Nem ismerem az alternatív szóhasználati elvárásokat, ám, ha a hír igaz, akkor ebből a szimplán ostobácska túlbuzgalmon kívül nem tudok más értelmet és szándékot kiolvasni. Hasonlóan nincs ötletem arra, hogy az információtartalmában szegényebb „felhívás” kifejezés mitől és miben jobb a „pályázati felhívás”-nál. Esetleg a „pályázat” korrekt versenyre is utalhat – és ez lehet, hogy tiltandó… Mindez ráirányítja a figyelmet a „gondolta a fene” Arany János-i problematikára: megeshet, hogy a szótár egyes részeinek semmi értelme és tartalma nincsen azon kívül, hogy az EMMI minisztere és államtitkárai a hivatalnokok nyelvhasználatának kontrolljára is igényt jelentettek be a szótár belső közreadásával…
A „píszí” nyelvhasználathoz hasonlóan megértőbb a viszonyom a szakszerű nyelvhasználat előírásaival kapcsolatban is. Nem tudom, hogy van-e szándékosság abban, hogy a gyermekvédelmi és gyámügyi anyag a nem kívánatos szavakat – más fejezetekkel szemben – nem pirossal, hanem a megengedőbbnek tűnő – fekete betűkkel jelzi. Kétségtelen tény, hogy a hatósági és jogi eljárásokban az állampolgárok érdekeit is szolgálja, ha a hatályos jogszabályok jogi kategóriáinak használata mellett a köznapibb kifejezéseknek a hivatalos nyelvre való lefordítását is tartalmazza a szótár. Többnyire ugyanilyen szándékú javaslatokat olvashatunk ki, de, immár pirossal szedve, a nyugdíjakkal kapcsolatban is.
Ha pusztán annyi lenne a szótár célja, mint amit itt fentebb jeleztem, semmi baj nem lenne vele. Bár vitathatók lennének bizonyos nyelvi javaslatai, de nyilvánosságra is lehetne hozni, javasolni lehetne általában a közélet szereplőinek, az adott ügycsoportokban érintetteknek azt, hogy próbálják meg beszélni ezt a nyelvet, hiszen ez pontosabb, senkit nem sért, jól szolgálná a mindennapos érintkezéseket a javasolt nyelvi kódok használata. Az anyag azonban döntően nem erről szól, hanem…
A szótár nyilvánvalóan legfőbb célja az, hogy a kormánytisztviselők már nyelvhasználatukban is ne a közérdeket, hanem a Fideszt szolgálják. A nyelvhasználat lehetőleg sugallja és közvetítse, mi több, olykor explicit módon propagálja a Fidesz érdekeit – nemhogy kritikusaival, hanem, ha kell, a társadalommal szemben is. Ezekre a tartalmakra mutatunk rá az alábbiakban.
Papagáj-kommandó
Viszonylag ártalmatlan, ámde beszédes tartalommal bírnak azok a javasolt kifejezések, amelyeket nem mások lecserélésére, helyettesítésére javasol a szótár, hanem csak úgy, hogy hangozzanak el minél gyakrabban… Némi értelmiségi finnyáskodással régóta kritika tárgya az, hogy a Fidesz politikusai önálló jelentéstartalom nélkül, csak az elhangzás és hallatás kedvéért használnak kifejezéseket, akár a kontextustól idegenül is. Ez a beszédmodor valóban nem túlságosan emelkedett, és bölcs kommunikatív magatartás, de, hasznos lehet.
A reklámlélektan - tudományosan nem igazán igazolt, de azért „működő” – evidensnek tekintett „hüvelykujj-szabálya az, hogy egy marketing-üzenetnek legalább nyolcszor el kell érnie a célközönségét. Ezt a hüvelykujjszabályt a Fidesz politikusai már régóta felfedezték és alkalmazták, olyannyira, hogy komoly politikusi sikereket lehetett elérni ezekkel a „papagáj-szerepekkel”. Például Selmeczi Gabriella megnyilatkozásaiban felesleges önálló gondolatokat keresni – ő azt papagájolja, amit éppen kell.
Az alternatívák nélkül használni javasolt kifejezéseknek nincs más céljuk, mint az, hogy a tisztviselőkkel bővítse a kommandót, hogy ők is zsolozsmázzák és sulykolják azokat a szavakat, amelyekhez beégetetten, rögzítetten a Fidesz üzenetei társulnak. Hogy a Fidesz a saját politikusait, önkéntes jelentkezés alapján besorozza a papagáj kommandóba, az nem feltétlenül szép, de számukra hasznos, és nem vethetünk a szemükre jogi vagy erkölcsi értelemben semmit. Hogy a köztisztviselőket, kormánytisztviselőket is ezekbe a szerepekbe kívánja hatalmi eszközökkel kényszeríteni, az már igencsak problematikus.
Némiképp a „papagáj kommandó” logikáját követi az is, hogy az előző kormányok szótárában fontos, és értékekre is utaló kifejezések viszont explicit tiltólistás fogalmakká váltak. Ebbe a körbe olyan átfogóbb nyelvi formulák is beletartoznak, mint a „reform”, vagy minden egyenlőségre utaló formula; de ugyancsak tiltólistásak lettek olyan parciális, programokhoz kötődő nyelvi kifejezések is, mint a „korai fejlesztés” vagy a „kisnyugdíjas”.
Értékorientálás
A szótár javaslatai erőteljesen törekszenek arra, hogy a Fidesz retorikájában értéknek tekinthető tartalmak minimálisan kerüljenek ki a problémákra, bajokra utaló szövegkörnyezetekből, illetve, a semleges, leíró tartalmak helyett, akár a nyelvi sutaságokat is bevállalva, használtassanak kenetteljesebb és emelkedettebb kifejezések. Ez utóbbira jó példa a „terhesség” helyett javasolt „várandóság” kifejezés előírása: emelkedett és kenetteljes, ami elmegy egy lelkész-minisztertől, de eléggé furcsák, akár abszurd is egy könyökvédős csinovnyiktól: idétlen lenne, ha valaki „terhesgondozás” helyett „várandósgondozásról” beszélne…
A klasszikus szótári eset azonban az, hogy a „család” emelkedett kifejezését tilos olyan összefüggésben használni, mint a „családon belüli erőszak”, és helyette a „kapcsolati erőszak” az elvárt terminus. Mindez persze annyiban önmagán túlmutatóan is igencsak beszédes, hogy a szótár logikája szerint a családban nem a kapcsolat, és ezzel együtt nem a viszonosságokra, egymás tiszteletére és szeretetére épülő viszony az igazán lényegi tartalom, hanem… hát nyilván az autoritások tisztelete. A férfiúi autoritás, az egyházi autoritás, no meg a család jelszavát az egyháztól átvevő, hasonló autoritásra törekvő politikai párt tisztelete…
Ez a fajta érték-átpozícionálás számos szótári javaslatban tettenérhető. Nincsen „biznisz-egyház” kifejezés, mert az egyházhoz ilyen tartalom nem tapadhat; „tudós” helyett „szakíró” van, mert a köznevelési változásokat szinte egyhangúan kritizáló tudományos élet képviselői nem a presztízst kifejező tudós, hanem a tekintélytől semlegesített szakíró titulussal emlegethető). A költségvetési forráskivonás nem „spórolás” (mert az olyan „szarrágó”), hanem „takarékosság”, ami afféle polgári erény..
Kritikatompítás, eufemizálás
Tanulságos, és önmagán túlmutató az, ahogyan a szótár lecserélendőnek utasítja az egyértelműen kritikai tartalmakat hordozó fogalmakat. Így tiltólistára került a „szegénység”, a „kulturkampf” vagy a „szegregáció” pozitív kontextusokba nehezen illeszthető formulája is. Mindez igen jelentős fordulat attól a Fidesztől, amely ellenzékben a legagresszívebb radikális kritika nyelvét alkalmazta, és, amely most sok szempontból a kádári konszolidáció eufemizáló nyelvi hagyományához igyekszik visszanyúlni. A Kádár korszakban is tiltott volt a szegénység szó használata, emiatt, ha úgy tetszik a SZETA és Solt Ottilia ellenzéki emléke miatt különösen irritáló a szegénység fogalom tabusítása.
Azonban, nemcsak a hagyomány okán, hanem a behelyettesítésre javasolt nyelv zavara miatt is eléggé szánalmasnak tűnik ez a nyelvi igyekezet. Kimondottan vicces az, hogy a „szegény” helyett javasolt „rászorult”, rászoruló formula néhány sorral feljebb még tiltólistás fogalom, ahol a rászorult helyett a „segítségre szoruló” a kívánatos szóhasználat. A „szegénység elleni küzdelem” kifejezés tiltása abban a szótárban lelhető fel, ami alig egy héttel az EMMI által nagyobb nyilvánosság részvételével szervezett, már a címében is a szegénység elleni küzdelemről szóló konferencia után került nyilvánosságra. Hasonlóan gyenge próbálkozás az a nemzetközi politikai nyelvben bevett szokásnak az adaptációs kísérlete, hogy a problémákra való utalás helyett „pozitív célokban” kell megpróbálni beszélni. Amikor a szótár a „szegénység csökkentése” tiltott kifejezés helyett a „társadalmi felzárkózás” pozitív nyelvhasználatát javasolja, akkor nemcsak a kifejezés erőtlensége, hanem nyelvi sutasága is szembeötlő: vajon ki, mihez, hova zárkózik, és mitől lenne pozitív nyelv a sorkatonai szolgálat alatt eltanult, az alakzatban vonuláskor használt felzárkózás kifejezés?
Függőség-erősítés, ellátott, támogatott
A szótár igen sajátos, és szembeötlő igyekezete az, hogy kiirtsa az emancipált, egyenjogúságokra és jogszerűségekre utaló kifejezéseket a humánpolitika nyelvéből. Bár még a „kliens” kifejezésnek is van némi aszimmetrikus tartalma („patrónus-kliens”), ám helyette a szótár a függést egyértelműen hangsúlyozó „ellátott” kifejezést javasolja. Ugyanilyen, a függést-alávetettséget hangsúlyozó törekvés jelenik meg abban, hogy a jogszerűségre, az állam partnereinek jogára utaló „segély” vagy „normatíva” kifejezések tiltólistára kerültek, és velük szemben a felsőbb kegygyakorlás gesztusait kifejező „támogatás, költségvetési támogatás” kifejezések kerültek a kívánatos szavak listájára. Ugyanígy, a viszonosságot, kölcsönös elkötelezettséget, hivatásbeli- és közszolgálati ethoszt kifejező „szolgálja” kifejezés lecserélendő az egyirányú cselekvői, kegy-gyakorlási ténykedést sugalló „támogatja” kifejezéssel.
Ugyancsak az egyirányú, függő viszony kifejezése az, hogy a munka világában megalkudható, szerződéses viszony részeként értelmezhető „fizetés” helyett a szótár a katonaság és a zsoldosok világából átvett, alku tárgyát nem képező „illetmény” kifejezés használatát írja elő.
Kormányfelelőtlenítés
A paternalista, jótevői és kegyeket gyakorló nyelvi fordulatai mellett megjelennek azok a terminusok is, amelyek a kormányzati és hatósági döntések felelősségét csökkenteni igyekeznek. Amikor a szöveg a „működési engedélyeztetés” helyett a „nyilvántartásba vétel” kifejezést javasolja, akkor ennek egyetlen célja van: mivel a nyilvántartásba vétel ugyanúgy megadható vagy megtagadható, mint a működési engedélyek kiadása, így a kifejezés kizárólag a kormányzati felelősség tompítását célozza.
Ugyanezért tilos „életpálya modellről” beszélni, hiszen a modell alkotása kormányzati feladat és felelősség, hanem ehelyett, a sorsszerű „életpálya” kifejezés a kívánatos. Ugyanígy tiltott szó az állami „kultúrpolitika”, hanem helyette csak önkéntes és jótékonyan adományozó „állami szerepvállalás” lehet. A cselekvést kifejező „kiszervezés” innentől kezdve nem létezik, hanem csak semleges, passzív „tulajdonosváltás”. Nem beszélhetünk az oktatási rendszer felelősségére is utaló „lemorzsolódásról”, csak a lemorzsolódott gyerekek önkéntes döntését sugalló „végzettség nélküli iskolaelhagyásról”.
EU-tlanítás
Az EU aktív kormányzati szerepvállalást, a társadalmi-gazdasági problémák enyhítésében cselekvő kormányzati magatartást és felelősségvállalást elváró kifejezései helyett, az EU szellemét megtagadó nyelvi formulák használatát javasolja a szótár. Ferge Zsuzsa már korábban szóvá tette, hogy a csatlakozás óta a magyar kormányzati szövegek a „social exclusion” kifejezést a cselekvő „társadalmi kirekesztés” formulával fordították magyarra, ám az utóbbi időben a passzív „kirekesztettség” vált bevett formulává az EU felé tett kormányzati jelentésekben, javaslatokban. Ez a nyelvi fordulat itt tovább folytatódik, és tiltólistára kerül az exclusion logikai ellentéteként formulázott inclusion fordítása, a „társadalmi befogadás”. Helyette: a kétes jelentéstartalmú, az EU szövegeiben nem olvasható „társadalmi felzárkózás” a használandó terminus.
(A társadalmak nyitottságának és befogadó természetének jelentőségéről az EU diplomáciai nyelvénél pontosabb és kifejtőbb értelmezést ad Acemoglu és Robinson könyve, amely a világ történelmét újraértelmezve vezeti le azt, hogy ettől függ a nemzetek jóléte, virágzása és hanyatlása: Daron Acemoglu, James A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? - A hatalom, a jólét és a szegénység eredete, HVG Kiadói Rt., 2013)
Ugyanez a különösebb jelentéstartalom nélküli, de az EU stratégiáival való közösségvállalást nyilvánvalóan tagadó, „kuruckodó” hozzáállás köszön vissza az olyan fogalmak, mint a gyermekszegénység (child poverty), vagy a korai fejlesztés (early development) lecserélése olyan, az EU által sem alkalmazott finomkodó és erőtlen fogalmakra, mint: „szegénységben élő gyermekek”, „koragyermekkori képesség gondozás” „intervenció”.
Talán mindezeken is túltesz a „civil” szó tiltólistára helyezése, és helyette a körülírt, melléknévi szerkezetben nem is használható, így korlátozottabb a „polgárok önszerveződése/saját közösségei” kifejezés alkalmazásának előírása.
Köztársasgtalanítás
Azt hiszem, a leginkább megdöbbentő az a szándék, amely az alkotmányos, jogállami köztársaság hagyományait a köztisztviselők számára is az „illiberális” demokrácia nyelvi készletével kívánja helyettesíteni. A szótár irtani igyekszik az „esélyegyenlőség” kifejezés használatát, és helyette ismét a paternalisztikus „esélyteremtés”kifejezés alkalmazását teszi kötelezővé.
Az igazán árulkodó szótári javaslatok azonban azok, amelyek a modern államiságnak az állam és az állampolgárok közötti „szerződésalapú” szerveződését vonják kétségbe, és helyettük premodern, a „vér szavát” és etnikai értelmezését sugalló kifejezések alkalmazását írják elő. Tiltott a minden állampolgár összességét kifejező „nép” vagy „társadalom” (benne „civil” társadalom) kifejezés használata, és helyettük a burkoltan, de létező hagyományok szerint egyértelműen megszorító és kirekesztő formulák kívánatosságát fejezi ki a szótár. A „nép” (populus) helyett az előjogokkal felruházott nemesi „nemzet” (nation) feudális hagyományára utal. Az új terminológia nem ismeri a minden állampolgárt magába foglaló „társadalmat”, csak a „nemzetet”, illetve a kizárás és kirekesztés elvi lehetőségét magába foglaló „közösséget.” A „kisebbségekből” a szótár „nemzetiségeket kreál, még a saját anyanemzettel nem rendelkező romák/cigányok esetében is. A határon túli, tehát a köztársasághoz nem tartozó magyarságot az etnikai alapon szerveződő közösségbe tartozást kizárólagosan elfogadni igyekvő „határon kívüli” (de nem „túli”) kifejezéssel jelöli.
Mindezek a szavak mögötti tartalmak nem újak, hanem, éppen hogy, nagyon is illeszkednek az utóbbi időben mindenhol hangot kapó, a republikánus, köztársasági demokratikus értékeket tagadó „illiberális” felfogáshoz.
Azt hiszem, hálásak lehetünk az EMMI munkatársainak és vezetőinek e szótár megalkotásáért, akkor is, ha nem feltétlenül szolgál örömükre az anyag kiszivárgása. Mindenekelőtt azért, mert segíthet megérteni, hogy hol is élünk, milyen kormányunk van, miképpen gondolkodik rólunk, gyerekeinkről, szegénységben élő honfitársainkról, az állam nevében jogainkért, szabadságunkért, biztonságunkért, vállalt felelősségéről.
Ha a nyelv a hatalomgyakorlásban betöltött funkciói mellett valamelyest mégiscsak a gondolatok kifejezésének is az eszköze, akkor egyszerre kell látnunk a markáns hatalmi törekvések mellett a gondolatok esetlegességét, rendszertelenségét, zavarosságát is.
A Szótár értelmezéséhez némi segítséget adhat persze G. Fodor Gábornak a Magyar Narancs február 19.-i számában közölt interjúja. Ebben az interjúban a Fidesz egyik fő-stratégája lényegében a cinizmus magyarázatát adja meg azzal, hogy badarságnak tartja az értékeket, politikai tartalmakat és irányokat kifejező szavak szó szerinti értelmezését:
„A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a "polgári Magyarország" hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarszág valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés. Ebből fakad a jobboldali értelmiség minden ellenkezése és ízlésbeli problémája a jelenlegi kurzussal szemben.” (…)
„Az Ön kérdései abból indulnak ki, hogy (…) mindennek hivatalosnak, szabályozottnak kell lenni. Szerintem a politika nem így működik. (…) Ha hatalomgyakorló vagyok, el kell érnem, hogy az emberek azt akarják, amit én akarok. (…) van egy hivatalos intézményi struktúrába szervezett kormányzat, és van egy láthatatlan udvar. Ez a politika normális menete.”
G. Fodor megvilágító erejű interjúja nyomán mondhatjuk azt, hogy a beszélt nyelv, a szótár szavainak alkalmazásával beszélt nyelv is nem gondolatok kifejezésére, hanem csak a politikai manipulációra szolgáló eszköz. A szótár így nem tartalmak, hanem manipulatív eszközök kiszivárgása, nem politikai tartalmakat kell megértenünk belőlük, hanem a politikai üzem zaját és a gépház moraját, a működésére vonatkozó információkat.. Nincs könnyű dolgunk, ugyanis e zajokból a politikai üzem működésének számos tényezőjéről gőzünk sem lehet. Nem tudjuk, hogy kik a szerzői e szószedetnek, hogy a szerzők az EMMI kötelékében önálló „melléküzemágat” alkotnak e politikai üzemben, vagy, netán a „nagy” politikai üzem gépész-komisszárjai igyekeznek felülírni az EMMI munkatársai által használt és beszélt nyelvet. Hogy ez a csetlő-botló, intellektuális és nyelvi teljesítményében harmatgyenge munka vajon a nagyüzem kísérleti próbaüzeme.
Nem szabad lebecsülni a politikai üzem által gyártott silányságokat, a nyelvi sutaságokat. épp azért, mert a gondolati zavarosságok mellett is, a hatalmi törekvéseket, azok irányát jól jelzi a szótár. Inkább tanulni kell belőle. Egy jobb társadalomért vívott küzdelemben nélkülözhetetlen egy bölcsebb, tisztességesebb, jól érthető nyelv megtalálása és alkalmazása is. Amely, ma nincsen meg, ám épp a szótár sutaságai igazolják azt, hogy nem lenne reménytelen ilyet megtalálni.
Ámen. Úgy legyen…
Képbeszúrás
- E-közélet [18],