A filozófus és az angyal

Galántai Zoltán [1]

A filozófus

Volt egyszer egy filozófus, aki a bokharai egyetemen az angyalok természetéről meg a logikáról tartott előadásokat. Elődei is mind nagynevű gondolkodók voltak, és az egész muszlim világból: még Maghrebből meg al-Andalúszból is sereglettek hozzá a tanítványok. Egyszer pedig egy pogány király, oldalán csodálatos mívű, meteorvasból kovácsolt karddal, ezer, selyembe öltözött rabszolgával meg tevékkel és testőrökkel kereste fel a Szaharán túli Fekete-Afrikából, de a filozófus elutasította őt.

A krónikák szerint mindössze annyit mondott neki, hogy a Teremtő nem ezt a feladatot szánta ne­ked, a király pedig ellenvetés nélkül engedelmeskedett. A kísérőit hazaküldte, a kincseit elosztogatta, málhahordozó állatait elajándékozta a bokharai piacon ténfergő szegényeknek, és majdnem meztelenre vetkőzve, egyetlen, ócska ruhában ment ki a sivatagba. Csak a kardját tartotta meg. A városfalakon, a hit zöld zászlainak árnyékában sétáló bokharaiak még hónapokig látták fel-feltűnni a homokbuckák között, aztán egy nap nem jött többé: talán a sakálok falták fel, vagy démonok végeztek vele. Talán.

De a filozófus erről mit sem tudott – vagy ha tudott is, nem foglalkozott vele. Még jobban elmélyült a tanulmányaiban: előbb class=SpellE>Averroëst, később Arisztotelész, a hétszer bölcs műveit olvasta, de amikor nála sem talált választ, akkor nyilvánosan megfogadta, hogy nem vesz többet könyvet a kezébe. Ehelyett egész nap a tereken, utcákon, sikátorokban bolyongott, és egy idő múlva már az utolsó vízhordó is ismerte a nevét. A tanítványai, akikkel mind kevesebbet törődött, nem tudták mire vélni a viselkedését, és elmaradoztak mellőle. Utoljára egy türk származású, felszabadított rabszolga hagyta el, aki egy napon még a mesterénél is nagyobb gondolkodó lehetett volna, ha nem választja inkább az emír szolgálatát. De nem így történt.

Innentől kezdve a filozófus teljesen egyedül élt. Délben rendszerint az emír palotájának árnyékában, a szökőkút kőlapjain ülve gondolkozott az őt foglalkoztató kérdésekről, és arról, hogy ha a Mindenható jóvoltából számtalan, egymástól különböző világmindenség képzelhető el, akkor vajon elképzelhető-e egy olyan is, ahol az okozat megelőzi az okot. Meg hogy a hit elég erős lehet-e ahhoz, hogy átjussunk egy másik világba, és az erőfeszítés ráncokat vésett a homlokára, az emberek pedig nem merték megzavarni. Lehalkították a hangjukat: nem kiabáltak, nem nevettek és nem is vitatkoztak fennhangon, amint elhaladtak előtte.

Amikor beköszöntött az éjszaka, a filozófus a karavánszeráj mellett húzta meg magát, a mocsokban, a sivatagi nomádok málhás állatai között, mert azok testének melege melegen tartotta őt is. Arról álmodott, hogy a démonok hódítják meg a világot, miközben a tevepásztorok irigyen bámulták a város gazdagságát, és arról beszéltek egymás között, hogy milyen jó lenne kifosztani.

De nem volt hozzá bátorságuk, hogy megpróbálkozzanak vele.

Aztán egy reggel csoda történt: egy angyal kezdte keresni Bokharában a filozófust, mert, mint mondta, maga a Mindenható bízta rá ezt a feladatot. Az emberek hamuszürke arccal rogytak le előtte a földre, és akadt, aki szörnyethalt a félelemtől, ám egy pénzverő végül egész testében remegve, lesütött szemmel mégis elvezette a karavánszerájhoz, ahol a filozófus éppen akkor ébredt fel, és egy pillanatig azt hitte, hogy még mindig álmodik.

Én az Úr küldötte vagyok, mondta neki az an­gyal, és közben úgy ragyogott, mint százezer gyertyaláng. Üzenetet hoztam neked.

De a filozófus nem volt hajlandó meghallgatni, mert úgy vélte, hogy már mindent tud, amit egyáltalán tudni érdemes. Úgyhogy hamarosan el is hagyta várost, és egy ideig még érkeztek híradások arról, hogy vándorlásai során éppen melyik oázisban látták. De aztán évek teltek el anélkül, hogy hallani lehetett volna róla, és a bokharaiak végül arra gondoltak, hogy minden bizonnyal végzett vele a szomjúság vagy a sivatagi éjszaka hidege, de mivel a testét soha nem találták meg, nem tudták igazhívőhöz méltó módon eltemetni. Úgyhogy üres síremléket emeltek neki a sírkertben, a falakon kívül, és soha nem felejtették el teljesen, még ha az alakja lassanként össze is mosódott az angyaléval, és még ha ma már meg is vannak róla győződve, hogy ők ketten valójában egy és ugyanaz a személy voltak.

Mint ahogy valójában lehet, hogy bizonyos értelemben így van, hiszen minderről csak megbízhatatlan, utólagos beszámolókból tudunk. A bokharai utcák kövei mindenesetre megőrizték az isteni küldött lába nyomát, és máig látni lehet, hogy hol ment végig a filozófust keresve annak idején.

Az emír

Annak a vízhordónak az emlékét, akit egy alkalommal az emír rendelt magához, viszont csupán ez a néhány sor őrzi. Az emír a palotája ablakán kipillantva látta meg, utasította az őrséget, hogy vigyék eléje, és a rabszolga hamarosan ott is térdepelt előtte a félelemtől olyan szürkén, mint a por. Kecskebőrből készült tömlője mellette feküdt a földön, és kifolyt belőle a víz.

Az emír ráparancsolt, hogy meséljen neki valamit, de a vízhordó csak dadogni tudott, mert nem értett az ilyesmihez. Az class=GramE>udvaroncok pedig nem értették, hogy miért szán erre időt az emír egyáltalán, miközben akrobaták, csepűrágók, mágusok és háremhölgyek vették körül, és ha élete minden hátralévő percét szórakozással töltötte volna, akkor sem jut ideje a rá váró látványosságok és élvezetek töredékére sem.

De az emír ragaszkodott hozzá, hogy a vízhordó kezdjen bele, a hóhér pedig pallossal a kezében állt meg a háta mögött: Ő pedig végül a szavakat keresgélve és akadozva arról beszélt, hogy sok évvel korábban, egy reggel megállította a filozófus az utcán, és inni kért tőle, de fizetni nem tudott. Akkor is ugyanez a kecskebőr tömlő volt nála, akkor is ugyanattól a városszéli kúttól jött, és akkor is ugyanúgy a pénzverőhöz tartott vele, mint most, mert az ragaszkodott hozzá, hogy mindig onnét hozza neki a vizet. Nem lett volna szabad elengednie a fizetséget, még ha csupán egyetlen rézpénz is az, ám a gazdája csupán összeszidta, de nem büntette meg.

Az emírnek azonban nem tetszett a történet, és korántsem volt ilyen nagylelkű. Vagy az is lehet, hogy más oka volt arra, hogy intsen a hóhérnak. Az pedig lecsapta a vízhordó fejét, és a vért a por ugyanúgy itta fel, mint néhány perccel korábban a tömlőből kifolyó vizet. Utána az emír mintha el is feledkezett volna az egészről, és élvezettel figyelte, ahogy egy akrobatacsoport látszólag a nehézkedési erőt semmibe véve a leghihetetlenebb bravúrokat mutatja be, és ez annyira tetszett neki, hogy időnként hangosan is felkiáltott, és vele együtt fennhangon ujjongtak az udvaroncai.

Az akrobaták

Az akrobatáknak hetekig tartott keresztülutazni a sivatagon, hogy utána felléphessenek Bokharában, az uralkodó színe előtt. Talán azért, mert azt hallották róla, hogy ugyanolyan gazdagon megjutalmazza mindazokat, akik elnyerik a tetszését, mint amilyen kíméletlenül megbünteti azokat, akik nem. Vagy talán egyszerűen a város híre és gazdagsága vonzotta őket.

Útközben egy alkalommal nomád rablók támadtak rájuk, és alig tudtak egérutat nyerni, egy másik alkalommal pedig egy romváros közelében kerültek homokviharba, és mire véget ért, addigra rajtuk kívül a karaván minden tagja meghalt. Úgyhogy a homoktól félig vakon, ziháló tüdővel, a maradék tevéket kötőféken vezetve indultak tovább, és nem vették észre, hogy közben az egyik zsonglőr szolgálólányát megölte egy démon, és elfoglalta a helyét. Valójában ő támasztotta a vihart is, hogy módja nyíljon erre. És ő gondoskodott arról is, hogy az út hátralévő részén ne legyenek nehézségeik; meg hogy Bokharában az emír palotájának közelében találjanak szállást, egy olyan házban, amelynek elég nagy volt az udvara ahhoz, hogy gyakorolhassanak benne, és amelynek az ablakából egyenesen a szökőkútra láttak rá.

Ekkor a csoport vezetője a palotába indult, de sokáig kellett várakoznia, hogy egyáltalán az udvarmester színe elé járulhasson. Tűznyelők, mágusok, sarlatánok, énekesek és asztrológusok ültek a lépcsőfordulókban mindenütt, meg a boltívek alatt, a köveken, és voltak közöttük utazó történetírók is, akik fel akarták ajánlani a szolgálataikat az emírnek, vagy legalább el akartak mesélni neki egy olyan történetet, mint amilyen ez is. Néhányan közülük sikerrel jártak, és több hét után sor került a zsonglőrökre is. Először csak a szolgák meg a többi csepűrágó előtt mutathatták be a tudásukat, és mindegyikük egyszerre fél tucat éles karddal zsonglőrködött meg hajtott végre nyaktörő ugrásokat a száz láb magasban kifeszített kötélen, és a nézők minden pillanatban attól tartottak, hogy valamelyikük lezuhan, vagy halálra sebzi magát.

Ám nem ez történt, és egy évvel később bemutathatták a tudományukat az emír előtt is, miközben a szolgák elvonszolták a vízhordó hulláját, és fűrészporral itatták fel a vért. Senkinek sem tűnt fel az ócska pamutruhába öltözött szolgálólány, aki egész idő alatt feszülten figyelte a műsort – de hát miért is tűnt volna fel. Az pedig a bemutató végén az akrobatákkal együtt örült annak, hogy az emír házat és gyümölcsöst adományozott nekik kúttal a városfal mellett, a karavánút közelében, szép helyen.

És együtt is költözött be velük új otthonukba, hogy végignézze, amint gazdáinak fokozatosan megkopik az ügyessége, noha továbbra is nap mint nap végigcsinálták ugyanazokat a gyakorlatsorokat, mint Bokharába érkezésükkor, miközben hiába vártak arra, hogy újból értük küldessen az emír. Ám az mostanra már a létezésükről is elfeledkezett.

A démon pedig kijárt a bokharai piacra, amely önmagában is egy egész város, húst és gyümölcsöt vásárolt, főzött rájuk, amikor pedig hosszú életük végén egymás után meghaltak, akkor eltemette őket, és gondozta a sírjukat is. Valamilyen átok folytán egyikük sem házasodott meg, és egyiküknek sem született gyereke.

És lassanként, évszázadok alatt ő is ugyanúgy megöregedett, és amikor egy reggel a város türk származású katonai parancsnokának útjába került, akkor az csupán egy fogatlan, motyogó vénasszonyt látott maga előtt. De azért megállította a lovát, és leszállt róla. Maga sem tudta, hogy miért teszi ezt: éppen a külső erődítéseket megszemlélni lovagolt volna ki, mert állítólag nomádok bukkantak fel a közelben.

Megkérdezte tőle, hogy itt élte-e le az egész életét, és a démon az öregasszony képében bólogatva válaszolta, hogy igen, és soha nem is vágyott máshová. Erre a parancsnok egy rézpénzt vetett oda neki a porba, és ő azt alázatos meghajlással vette fel. Amikor pedig megforgatta a kezében, majd pedig az öregségtől könnyező, majdnem vak szeméhez emelte, akkor látta, hogy az egyik oldalát a valahai filozófus képe díszíti, a másikon pedig egy sor olvasható a Koránból, és ez a sor az angyalok szépségéről és ragyogásáról szól.

A pénzérme

Sok emberöltővel később a türk származású testőrkapitány egy leszármazottja, egy városi írnok találta meg ugyanezt a pénzdarabot, aki vízhordókkal és tevepásztorokkal együtt a tömegszálláson tengődve nem is hallott róla, hogy a családja valaha milyen magas pozícióban volt.

Addigra már a démon is régen meghalt, mert a Mindenható kivételével senki sem élhet örökké, és mivel nem akadt, aki eltemette volna, a teste lassanként porrá omlott az elvadult, göcsörtös gyümölcsfákkal övezett, magányosan romladozó házban, és összekeveredett a sivatagi homokkal, amelyből valaha az egyik romvárosban született. A filozófus annak idején az egyik előadásában kitért a démonok természetére is, és felsorolta a legfontosabb tulajdonságaikat: rosszindulatúak, nem ennek a világnak a teremtményei, nincs lelkük, egyáltalán nem éreznek érzelmeket, és mindegyikük szíve helyén egy apró fémszilánk van, amely egy csillagból származik. Egy ezekből kovácsolt karddal le lehetne győzni őket, mondta.

De ez nagyon régen történt. És az is sok évszázaddal a városi írnok kora előtt volt, hogy egy nomád támadás előtt a város katonai parancsnokának utasítására földig rombolták a zsonglőrök valahai lakhelyét is a karavánút mellett, hogy a sivatagiak ne tudják majd oda bevenni magukat. Az emír a falak védelméből figyelte a munkálatokat meg azt, amint a rabszolgák kivágják a fákat, és mérget szórnak a kút vizébe, és látta azt is, amint az egyikük a romok között egy arany-, ezüst- és rézpénzekkel teli üregre bukkan. Amikor azonban a rabszolga a palota udvarán, földig hajolva a lába elé helyezte a kincseket, akkor ahelyett, hogy felszabadította volna, utasítást adott a kivégzésére, mert veszélyes az, ha valakinek ilyen szerencséje van.

Eközben nem is sejtette, hogy a rabszolga annak a vízhordónak a leszármazottja, akit annak idején egy másik emír ugyanitt fejeztetett le, és most, amikor kimondták rá a halálos ítéletet, ez is hamuszürke arccal térdelt a porban, és arra az egyetlen, apró rézpénzre gondolt, amit a kincsek közül ellopva a nyelve alá rejtett.

Egyedül ez nem került be a kincstárba, és a nomádok a várost elfoglalva és feldúlva nem vitték magukkal a sivatagba sem, hogy ott örökre eltűnjön a civilizált világ szeme elől. Ehelyett évszázadokig feküdt a rabszolga sírjában, és mire ismét a felszínre bukkant, addigra annyira megkopott, hogy az írnok hiába találta meg, nem tudta elolvasni rajta a feliratot, és nem tudta kivenni a másik oldalán az arcképet sem.

Úgyhogy visszadobta a földre, és egy perc múlva el is felejtette, hogy valaha is a kezében volt.

A hódító

A Bokharát kiraboló nomád hadvezér fiatal korában tevepásztor volt. Aztán egy éjszaka, amikor az állatai mellett feküdt a hidegtől vacogva a sivatagban, egy angyal lépett oda hozzá, győzhetetlenséget ígért neki, és ő másnap reggel a látomás fényétől még mindig kábultan egy kardot talált a homokba temetve. A markolata megfeketedett, és kihullottak belőle a drágakövek, ám meteorvasból kovácsolt pengéje most is ugyanolyan éles volt, mint valaha.

A tevepásztor pedig egyesítette az addig egymástól független törzseket, és hamarosan elérkezett az a pillanat, amikor már úgy tűnt, hogy senki sem tudja megállítani. Az egyetlen igaz hit városainak kifosztása után ismét a sivatag felé fordulva eljutott abba az országba is, ahonnét annak idején az afrikai király érkezett, és ott is egymás után vette be és rombolta le az erődöket. A világ urának neveztette magát, seregének sátrai egészen a látóhatár széléig beborítottak minden talpalatnyi helyet, nap közben a selyemzászlók csattogtak a forró szélben, éjszaka úgy ragyogtak az őrség tábortüzei, akár egy, a miénkkel párhuzamos világmindenség csillagai, és minden szavát udvari történetírók lesték.

De egyszer egy majdnem meztelen, mocskos öregembert vezettek eléje, akit a tábor közelében fogtak el.

Az őrök rárivalltak, hogy rogyjon térdre a világ ura előtt, de kitépte magát a kezükből, és még mielőtt ismét lefoghatták volna, a hódítóhoz lépett. Nem az vagy, akinek képzeled magad, mondta neki. És amikor class=GramE>az trónján ülve, gőgösen válaszolta, hogy a Mindenható küldöttei soha sem hazudnak, akkor a mocskos öregember vonásai megváltoztak, és elkezdtek arra az angyaléra hasonlítani, akit a nomád hódító a fagyos földön fekve, álmában látott, a testéből pedig elviselhetetlen fényesség áradt.

Egyetlen halandó sem lehet a világ ura, mondta halkan, sem ember, sem démon, sem pedig angyal, mert még azok sem teljesen halhatatlanok. És amikor fegyvert adtam a kezedbe, akkor nem a földi birodalmak, hanem a démonok ellen kellett volna indulnod vele, és nem ezt tetted, vétkeztél a Teremtő ellen.

Azzal odalépett hozzá, elvette tőle a kardot, és úgy roppantotta ketté, mint a szalmaszálat, és ezzel egy időben a szembántó ragyogás is kihunyt.

Abban, hogy ezután mi történt, nem lehetünk biztosak. A történetírók feljegyzései nem szólnak róla, és annak a néhány katonának, akinek valahogy sikerült keresztülvergődnie a Szaharán, csupán zavaros benyomásai maradtak a nomád hódító uralma alatt megvívott dicsőséges háborúkról, mintha az egészet nagyon régen álmodták volna. Homályosan talán az is rémlett nekik, hogy a tevepásztorból lett hódító ott maradt egyedül a sivatagban, és megfogadták, hogy amint hazaérnek, újrakezdik korábbi életüket. Ám addigra annyi idő telt el, hogy minden hozzátartozójuk meghalt, és már senki sem emlékezett rájuk. Bokhara temetőjében pedig a nomád támadás áldozatainak tömegsírja mellett volt egy egyszerű és jeltelen sír is, amely állítólag valaha egy valódi angyal testét fogadta be, ám most már mindörökre üres.

• Kultúra [6]