Győrffy Ákos

Nyomtatóbarát változat

Megeredtek a vizek, némelyiknek annyira megnőtt az ereje, hogy a kibelezett hűtőszekrényt is képes száz méterekkel lejjebb görgetni. A tavalyi áradások után maradt szemétgátakon aztán a hűtőszekrény is fennakad, ömlik bele az olvadékvíz, kavarog a gyomrában, csillog rajta az éjszaka rákérgesedett jégmáz. Órákig el tudnám nézni a söröző előtti placcról, de mennem kell lefelé, elsüllyedni ismét a borzongató mocsokban, amit régebben városnak hívtak. A feketerigók már érzik, hogy ennek a télnek is meg vannak számlálva a napjai, nagy hanggal repdesnek ide-oda a völgy fölött. A növényi és az ásványi csend odafent a hófoltos lejtőkön szorongatja a szívem. Újra és újra konstatálom Henry David Thoreau megfigyelésének pontosságát, aki Walden című könyvében írja le, hogy télen, a behavazott hegyoldalakon olyan ösvények nyomai is kivehetők, amelyeket már nagyon rég nem használnak. A szemközti hegyoldalon is látszik ez a rejtélyes hálózat. Régi vadcsapások, rég halott emberek által kitaposott utak. Hóolvadás után ismét eltűnnek majd, beszövi őket az aljnövényzet, és a következő télig megint csak homályos álomképekben bukkannak elő, ahogy lépkedek rajtuk, ki tudja, merre, csak felfelé valahová, a bárányfelhők iránt.

Egy dombvonulat választ el a síkságtól, ahol mostanában egyre növekvő rémülettel járkálok fel és alá. Mióta megszületett a fiam, a horizontot és a horizont mélyén rejtőző enyészpontokat is más szemmel figyelem. Születésével együtt kibomlott bennem az egyre kínzóbb lelkiismeret-furdalás, hogy valami nagy mulasztást követtem el, valamit elrontottam, amit nem biztos, hogy valaha is helyre tudok majd hozni. Miféle világot alkottam én, illetve minek a létrejöttét segítettem elő pusztán azzal, hogy harminc-egynéhány éve részt veszek a működésében. A személyes felelősség kérdése nem megkerülhető, és ezzel szembesülni nem a legszívderítőbb dolog. Talán ezt nevezik a felnőttkorba való belépésnek, és nem az érettségire kapott aranyláncot vagy az apu jelenlétében engedélyezett cigarettázást. Felnőttkor az, amikor már nincs hová elrejtőzni. Valószínűleg egy társadalom felnőttkorára is érvényes ugyanez. Vagy a világéra, ha úgy tetszik. Olyan stádiumba jutottunk, hogy a további mellébeszélés már igazán vérlázító lenne. És fel lehet készülni annak tudomásulvételére is, hogy elkéstünk az egésszel. De fel lehet-e készülni olyasmire, amelynek körülírásához a Jelenések Könyvéből kellene szemelvényeket kölcsönöznünk? Tudja-e bárki, hogy harminc vagy ötven év múlva milyen állapotok uralkodnak majd például itt, a Kárpát-medencének nevezett teknőben?

Van egy kapu, egy pont, ahol véget ér az odalent, és kezdődik az idefent. Nagyjából tudom, hol van a határ a két világ között. Az út élesen jobbra kanyarodik, a patak közel jön az erdei vasút pályájához, gomba- és mohaillattal kevert hűvösebb légáramlatok indulnak meg. Ahogy közeledem hozzá, mintha valamit jobban értenék, ahogy távolodom tőle, megint a zavar. A nem-emberi létezés mindig is vonzónak tűnt számomra, el tudom képzelni class=GramE>magam mondjuk pirosló hunyorként egy félreeső szurdok mélyén, ahogy áttöröm a felpuhult földet egy február végi délelőttön, virítok egy hónapig, aztán megbarnulva, összefonnyadva visszamosódom a szurdok kövecses talajába.

Elképesztő látni, hogy a legtöbben úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi az utóbbi időkben, mintha nem fennállásának talán legpusztítóbb kataklizmája felé sodródna a világ. Nem az úgynevezett gazdasági válságról beszélek csupán, hanem – és sokkal inkább – az ökológiai katasztrófáról, ami tulajdonképpen már zajlik is egy ideje, csak mifelénk egyelőre még viszonylag csendesen. Bár aki figyelmesen körülnéz a vidéken, látni fogja, hogyan pusztul minden.

A patak zúgójánál fennakadt hűtőszekrényt még egy hét múlva is ott találom. A jégmáz leolvadt róla, a kékeszöld víz vadul örvénylik a hajdani párizsik és sörök helyén. Az egészben az a borzalmas, hogy szép.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges