Skip to main content

Bonbonnière, avagy az akarás diadala

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Színházi nemzet


Sötét éjszaka. Néhány sietős, csepeli otthonába tartó ember, üres HÉV-szerelvény kattog, szikrát hány az áramszedő. Tehervonat reménytelenül hosszú kocsisora a hídon. Kopár telkek, a Duna néma, fénytelen sávja valahol hátul, csak a szaga jön idáig. 8 óra. Magyarország, Budapest. Rémálmok álmodói.

Lehet-e asztalon várost tervezni, kijelölni egy placcot: ez lészen az új kultúra új központja. Lehet! Lehet-e eltekinteni attól, ami megtörtént, mondjuk az építészetben? Lehet! Lehet-e Sydney után színházat építeni, csak úgy. Lehet! Lehet-e úgy építeni, hogy ne arra törekedjék a megrendelő és az építész, hogy új ikont hozzon létre? Egy jelet, ami összeforrhat a jelölttel. Magyarország, Budapest egy könnyed épületsziluettel. Lehet! Akarás kérdése.

Minden lelepleződött. A kisszerűség, a félelmek, a komplexusok. Kisszerűség a nagyvonalúság helyén, rettegés a bátorság helyett, komplexus a világpolgár árnyékától.

Este 8, ekkor kellene kezdődnie az életnek. Nem mondén csapongás, csupán az ember hazamegy, megmosakszik, kis idő míg átáll a napi robotról valami emberléptékűre. Máris itt a 8. Ekkor fogná magát, és bemegy az új helyre. Mondjuk, az előadást lekéste, de itt a könyvtár, a kávézó, kis internet, vacsora, felelőtlen beszélgetések, egy pizza (illetve olasz sültkerekkenyérrajtaezaz) könyvesbolt, na jó egy-két üzlet. Emberek, ismerősök, barátok. Kulturális élet. Élet. De nem. Csak azért sem (miért?)! 7 óra, kinyit néhány kétszárnyú üvegajtó, felette zártszelvénycsipke (erre majd visszatérve) betódul 630 ember, plusz-mínusz tíz fő, nagy részük szervezett vagy bérletes, a biztonsági őrök haragos tekintetétől követve. Belép egy előcsarnokba, amelynek mérete vetekszik egy feltörekvő panzió külvárosi nagyképűségével. Aztán előadás vége, zsupsz ki. Előtte-utána megtekintheti az épület és körítésének gigantikus blöffjeit. Kérem szépen elárulni, mi az: feszített víztükrű medencébe omlott klasszicista épületrész, timpanon, oszlopok gipszbe, plusz három örökmécses? Színészóriások színészlexikonból ismert fotói bronzban? A Duna partján tengerjáró klipper orrát formázó téralakítás. A kapitányi híd maga a bonbonnière (Nemzeti Színház), rajta minden, mi szem-szájnak ingere, mázas szobrok, márvány vízköpők (víz nélkül), idézetek és oszlopok, szárnyas angyalkák, rejtett világítás, kockára vágott buxus sempervires, thuja orientalis Csontváry cédrusra csonkítva, high-tech üvegfelület és mediterrán terméskő lábazat. És még be sem engedtek belülre. Ebből a motívumkincsből egy várost fel lehet ékesíteni. És mindez egyetlen épületen. Találja meg mindenki rajta, amit szeret. Ez lenne a demokrácia!?

Miért nem lehet nekünk egy Colosseumunk, vagy egy Pompidou-központunk, csak hogy két meglehetősen távoli pontot kössünk össze, miért pesthidegkúti családi házat kell építtetnünk száz az egyben plusz szánkódomb? És nincs válasz. Vajon, ha az expó-telkekre ez a terv készült volna anno, s lett volna nemzetközi zsűri által fődíjazva (súlyos fikció), akkor ma az Erzsébet téren állna a Bán-féle épület? Tehát hogy csak azért is? A gőgös arisztokratizmus így ölelkezik a savanyú leheletű kispolgárral, este 7-től 10-ig. Gyere, bámulj, aztán menj haza, álmodj szépeket és nagyokat, s ne zavard köreinket.

Utolsó kérdés, mi az, hogy Nemzeti Színház? Mitől lesz azzá? A neonbetűktől vörösréz köntösben a homlokzaton? Vagy mert nagy? Vagy mert épület? A Nemzet Színháza ugyanis nem épület, hanem valami más. Talán a Szellem. A tehetség, a minőség, a folyamatosság, a vonzerő. A Nemzeti Színház egy időben Kaposvárott volt. Aztán felköltözött Budapestre, most kicsit szédeleg, hol egy pincében bukkan fel, hol egy magánlakáson, aztán megint valahol a belvárosban, de volt már Szolnokon is. Mindig ott-terem, ahol tehetséges, jóravaló emberek kerülnek egymáshoz közel, akiknek van valami mondandójuk arról a pillanatról, amelyben élniük megadatott. Nincs az a miniszterelnök, államtitkár vagy levitézlett színházi ember, aki Nemzeti Színházat tudna építeni. Betonból, márványból, rézcsőből nem lesz színház, csak egy haszontalan épület, valahol az Isten háta mögött.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon