2015. július 20.
A nyár elején érkezett egy kis hír, ami gyorsan el is süllyedt. Visszarángatnám én ezt a kis hírt emlékezetünk mélyéből, mert fontos tanulságot hordoz. Arra nézve, minő értékpusztító kórt terjeszt a meg nem gondolt antifasizmus ős patkánya.
A kis hír a Kultúrparton ezzel a címmel jelent meg: „Felháborító ajánlatot kapott Al Pacino”. A „felháborító ajánlat”: „Egy dán színház arra kérte fel az amerikai színészt, hogy vállaljon szerepet Knut Hamsun - köztudottan náci szimpatizáns szerző - Éhség című művének színpadi adaptációjában. Al Pacino azonnal visszautasította a meghívást.” Al Pacino-t narrátornak szerették volna megnyerni, előre fölvéve vele a szerepét, amit aztán 3D-vel vetítettek volna bele az előadásba, amelyet 2017 májusában fognak majd bemutatni a Bergeni Nemzetközi Fesztiválon.
Az „azonnali” visszautasítás aligha lehetett azonnali. A zsido.com úgy fogalmaz, hogy Al Pacino „kihátrált a szerep alól végleges döntésével”. A bejelentést megelőző héten kellett volna neki Koppenhágába érkeznie. Tehát nyilván elvállalta a szerepet, mielőtt elhárította volna, különben aligha várta volna őt Dániába a jó drága három D-s apparátus. De hiába várta. Mert, ahogy a Librarius szerkesztőségi írásának címében olvassuk: „Al Pacino nem lesz náci szimpatizáns”.
Az Anti-Defamation League (ADL) üdvözölte Al Pacino döntését, s ennek kapcsán Abraham H. Foxman az ADL nevében leszögezte, nem számít, mennyi idő telt el azóta, akkor is érthetetlen, hogy a kulturális elit egyes tagjai védelmükbe veszik Hitlert azután, hogy ismertté vált az ő szerepe hatmillió zsidó meggyilkolásában.
Knut Hamsun lelkesen rajongott a náci birodalomért. Goebbelsnek ajándékozta a Nobel-díját, Hitlert a róla írt nekrológjában az „emberiség harcosaként” dicsőítette, szilárdan támogatta a kollaboráns Quisling-kormányt, számtalan cikkben győzködte honfitársait, hogy a nácik értük harcolnak. Nem volt ezzel nagy sikere. A nácikkal csupán egy nagyon törpe minoritás szimpatizált Norvégiában. Már akkor is, amikor dicsőségük teljében uralkodtak a megszállt országban. A bukásuk után meg pláne. Szó sem volt róla, hogy Hamsun sikerrel mérgezte volna honfitársait. Ellenkezőleg. A megszállás idején jeges gyűlölet övezte őt, ezrével küldték vissza honfitársai a műveit a tanyájára, a bátrabbak el is égették őket.
A háború után dilisnek minősíttették a 87 éves írót, mintha csupán beszámíthatatlanságból kifolyólag imádta volta a nácikat. Ám ő a 90 éves korában írt utolsó művével igazolta, hogy egyáltalán nem hülye. 1947-ben bíróság elé állították, a vagyonát elkobozták, s volt szerencséje a nácik sok millió áldozatával ellentétben szegényen bár, de szabadon, ágyban párnák közt elhalálozni életének 93-ik évében. A halálát feltámadás követte. Az életművéé. A halott szerzőnek már nem lehet örömet okozni, ezért az életművét immár meg lehetett jelentetni.
Hamsunnal semmi baj nem lenne, ha a művei olyan szörnyűek lennének, mint a közéleti ténykedése a náci időkben. De hát ő nem volt egy Wass Albert, egy Tormay Cécile - ő egy nagy író volt. És ezt Norvégiában is, a nagyvilágban is sokan tudták.
Isaac Bashevis Singer például, akinél zsidóbbnak és antinácibbnak lenni elég nehéz, kijelentette, hogy Hamsun volt a modern irodalom atyja, belőle nőtt ki a huszadik századi modern szépirodalom.
VII. Haakon király pedig „Norvégia lelkeként” méltatta őt. Ez a király hozta létre országa megszállása után, londoni számüzetésben az emigráns kormányt, ő volt az ellenállás lelke, a szabad Norvégiáért vívott harc szimbóluma. Az ő rádióbeszédeiből merítettek erőt és reményt a megszállt ország polgárai.
Singer méltatása Hamsun nácisága után, a királyé pedig előtte fogalmazódott meg, de ez mindegy is, mert a nácik ugyan sok mindent megsemmisítettek, de a méltatások tárgyai nem semmisültek meg, nem változtak meg. Olyanok azóta is, amilyennek méltatták őket.
Mindig is voltak olyan zsidó szervezetek és személyiségek, melyek elítélik Norvégiát, amiért nem tekinti Hamsun életművét náciságára való tekintettel nem létezőnek. Miért ne lennének? Mi ez ahhoz képest, hogy Wagnert kitiltják Izraelből? A náci antiszemitizmus mégiscsak végletesebb és halálosabb volt, mint Wagneré, és Hamsun talán mégsem akkora óriása az irodalomnak, mint Wagner a zeneirodalomnak.
Ugyancsak fölerősödtek a bírálatok, amikor Norvégiában elhatározták, hogy Hamsun születésének 150. évfordulójára, 2009-re emlékmúzeumot létesítenek. Számos zsidó szervezet uszult ekkor rá a norvég kormányra. Az uszulásban élen járt a jeruzsálemi Simon Wiesentahl Központ és az ő vezetője, Efraim Zuroff. Legélesebben Avigdor Lieberman, az arabmentes Izraelt propagáló, Putyin Oroszországát példamutató, tökéletes demokráciaként dicsőítő izraeli külügyminiszter ment neki a norvég kormánynak, mint amely Isten tudja hol áll meg, ha egyáltalán, az antiszemitizmus lejtőjén.
A norvég kormány sohasem viselkedett Hamsun apologétájaként. Az illetékes miniszter a 150. évforduló körüli viták idején is a legélesebb szavakkal minősítette Hamsun náciságát, eszébe sem jutott mentegetni őt. Az emlékmúzeumot már zseniális tervezője, Steven Holl is úgy tervezte, hogy az ellentétes erők, értékek és ellenértékek közötti feszültséget fejezze ki, és szó sem volt róla, hogy a múzeumban ne jelenítenék meg hangsúlyosan Hamsun kapcsolatát a legsötétebb történelmi erőkkel.
Jegyezzük meg, a történet nem annyi, hogy egy zseniális író szépen, humanista lélekkel megírta remekműveit, majd vénségére lebarnult, és önmaga ellentétévé vált. Nem. Hamsun már évtizedekkel a nácik hatalomra kerülése előtt, első nagy műve, az Éhség megírása előtt is szenvedélyes rasszista, fajvédő és antiszemita volt. Arisztokratikus, anti-egalitárius nézeteket vallott és hirdetett. Amerika „kulturális életéről” szóló 1889-es művében a feketéket alsóbbrendű lényekként jelenítette meg, akiktől meg kellene szabadítani Amerikát, miként a zsidóktól Európát. Már akkor is gyűlölte azt, amit az angolszász világban demokráciának tartottak. Hamsun egész életművét úgy írta meg, hogy benne volt a látens náci.
Knut Hamsun tudta, mi az éhezés. Rengeteget koplalt ő fiatal korában Amerikában is, Norvégiában is. Jó sok fizikai munkán és szenvedésen volt túl, mire legbensőbb élettapasztalatával írt könyve, az Éhség egy csapásra híressé és gazdaggá tette szerzőjét.
A világirodalomban sokan éheztek már, de még soha olyan szellemi és érzelmi összetettségben, mint Hamsun hőse. A nagy fizikai leépülésben, a tárgyi világ és a test elfogyásának folyamatában, a külvilág kegyetlen szorításában folytatott, a sikerek és kudarcok között hullámzó harc a szellemi és érzelmi működőképességért, az életképességért, a világ értékeinek érzékeléséért, a morális tartásért és a nagyvonalúsághoz kötött önképért és önérzetért – ez az Éhség.
„Akkor folyton koplaltam Kristiániában” - így kezdődik ez a nagy kisregény. A folyton koplaló, amint fölébred, régi szokása szerint elgondolkodik, minek örülhetne. Nem könnyű. Letörni könnyű. „Teljesen letörtem a sok elutasítástól, határozott 'nem'-től, a csillogó és elszürkülő reményektől, a semmibe fúló újabb és újabb kísérletektől./.../ Milyen símán és szabályosan lecsúsztam.” A lecsúszott ember üres hassal és zsebbel kimegy a vidám reggeli nyüzsgésbe, és érzi, hogy az a nyüzsgő élet az övé. S miközben semmije sincs, mindene van. „Ritka finom hangulatba merültem, a derűs közöny érzésébe. Sorra megfigyeltem a szembe jövő és továbbmenő embereket, végigböngésztem a falragaszokat, elfogtam a tovatűnő omnibuszokról rám tévedő tekinteteket, kitárulkoztam minden csekélységnek, minden futó, utamba sodródó jelenségnek. Csak haraphatnék valamit ezen a tündökletes napon! Gyönyörködtem a reggeli ragyogásban, s féktelen örömömben minden ok nélkül eldúdoltam néhány dallamot.” Aztán egy öreg nyomorék egy kis tejrevalót kér az éhezőtől. Aki elszalad a legkötelebbi zálogoshoz, másfél koronáért nála hagyja a mellényét, egy koronát ad a nyomoréknak, fél koronából megreggelizik, és reméli, hogy a reggeli erejével bele tud fogni az akarat szabadságáról szóló cikkébe, melyért – reményli ugyancsak –, kap majd pár koronát valamelyik szerkesztőségben, s akkor néhány napra kiszabadul az éhezésből.
A koplalás állapotában kell megírni mindent, mitől „talán sok-sok ember boldogsága” függ. Noha: „Pontosan megfigyeltem, hogy amikor huzamosabb ideig koplalok, mintha agyvelőm halkan kifolyna koponyámból, s üresen lebegnék. Fejem könnyűvé és idegenné válik: már nem érzem súlyát a vállamon.” Gyönyörű szöveg. Dermesztő szöveg.
Az éhező az erdőben éjszakázik, kegyetlenül fázik, jön vissza a városba. Ha a barátjától kölcsönkapott takarót beadná a zaciba, háromszor jól lakhatna, s azalatt talán pénzhez jut. De nem adja be. Tovább megy. S ahogy megy tovább, egyre boldogabb. Megállta a próbát. „Ujjongva állapítottam meg, hogy nagy jellem vagyok, fehér világítótorony az emberek hordalékos, roncsokkal ellepett tengerében.”
Aztán az éhség tovább dolgozik. „mind nagyobb becstelenségekre vetemedem./.../ Lelkem elkorhad, fekete penészgombák terjednek el bensőmben. S Isten a mennyekből éberen figyel rám, s vigyáz, hogy annak rendje s módja szerint pusztuljak el, lassan, fokozatosan, zökkenő nélkül. A pokol mélységében pedig komisz ördögök toporzékolva várják, mikor követek el halálos bűnt, megbocsáthatatlan bűnt, amiért az igazságos Úr közéjük taszít.” Pár oldallal később a nyakkendőjét adná oda az éhező fél koronáért valakinek, akinek éppen akkor semmije sincs. Az éhező nem mutatja, hogy az a fél korona, milyen életbe vágó lenne neki, mert ő nem azzal azonos, akinek az életbe vágó, hanem azzal, aki nagyvonalúan lemondogat mások javára: „Tartsa meg, tartsa meg!/.../ Szívesen adom, szóra sem érdemes, bagatell... körülbelül minden földi kincsem! - S szavaim hallatára elérzékenyültem; oly vigasztalanul hangzottak a vaksötét estben, hogy fölzokogtam.”
Egyszer aztán a kölcsöntakaró is a zaciba kerül. Az erkölcsi gátlásokon átlök az éhség. Aztán visszalök az önérzet. A takaró már rég a zaciban van, amikor egy boltban tévedésből visszaadnak az éhezőnek egy nagyobb bankjegyből, amit nem is adott oda, mert természetesen nem is volt neki olyan. Nincs ereje nem elvenni a tévesen visszaadott pénzt. S nincs ereje megtartani sem. Odaszórja egy fánkárus asszony kosarába. Aztán egy következő éhséghullám mélypontján visszamegy az asszonyhoz, és elmarja tőle egykori adományáért a fánkokat.
Követhetnénk tovább az éhező útját a kutyának kért csontig, amit maga rág le, majd hány ki, fal és hány, fal és hány..., de elég lesz itt ennyi annak érzékeltetésére, mi itt a tét.
Az Éhség négy fejezete – az élet négy nagy hulláma. Mélypont és csúcspont. Pokol és megváltás. Erkölcsi bukás és megdicsőülés. Az Én s az Énkép pusztulása és újraépülése. Az éhező folyvást adni akar és enni akar. Ragaszkodik önmagához, és kifordul önmagából.
Százhúsz évvel ezelőtt még bizonyára Hamsunon kívül is sok ismerője volt az Éhségnek, aki tudta, milyen az. Ma már valószínűleg nincsenek ilyenek. A Hamsunt olvasók már nem éheznek, az éhezők már nem olvasnak. De ez az élethullámzás, ez az örökharc önmagunkért és önmagunk ellen a nagyvilág kegyetlenségei és kegyei között csapódva – ez a mese mindnyájunkról szól. Ennek a rasszista, fajvédő embernek, a demokrácia és a humanizmus elszánt ellenségének ez a csodálatos és borzalmas emberi meséje: rólunk szól. Szükségünk van rá.
És valaminő humánus értéket vélnek képviselni, akik ezt el akarják venni tőlünk! Mert nem mernek szembenézni az igazsággal. Hogy az ember mindenre képes. Minden jóra és rosszra. Ugyanaz az ember is, és ugyanakkor is. Mert az ember ilyen összetett lény.
Ha felháborító, miként a Kulturparton olvassuk, már csak fölajánlani is ezeket az idéztem szövegeket elmondásra egy színésznek, akkor még fölháborítóbb ezt megrendezni, előadni, terjeszteni. Ha Al Pacino attól nem lesz náci szimpatizáns, miként a Libráriuson olvassuk, hogy ebben nem vesz részt, akkor náci szimpatizáns lenne, ha részt venne. Tehát mindenki az, aki eme náci szimpatizáns műveinek előadásában részt vett, vesz, venni fog.
Például Ascher Tamás, aki pár évvel ezelőtt az Éhséget a Katona József Színházban megrendezte. És Hajduk Károly, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Keresztes Tamás, Kun Vilmos, Mészáros Béla, Szirtes Ági. Akik Al pacinoval ellentétben nem átallottak Hamsunt játszani. És náci szimpatizánsok vagyunk persze mi sokan, akik megnéztük. És mindazok, akik szerte a világon olvassák, nézik, játsszák és filmezik Hamsun műveit.
Ez a borzalmas, értékpusztító állítás csúszott el észrevétlenül és ellenállás nélkül a magyar média figyelme alatt.
(A kép forrása: linesbibliotek.wordpress.com)
- KultBlog [3]