Végtörténet

Nagy Zsófia [1] 2015. augusztus 31.

A Magyar Narancs címlapján 2015 nyarán újra láthattuk Kóka Jánost, az SZDSZ volt gazdasági miniszterét és elnökét, aki a NER hatodik évében arról nyilatkozott, hogy nagyon pozitívnak látja a Fidesz-kormány törekvéseit.¹ Persze nem ez Kóka első címlapos interjúja a Narancsban. 2007 elején, elnökjelölti kampánya kezdetén a címlapon a fényképe alatt a „Megduplázom” ígérete szerepelt, utalva az SZDSZ támogatottságára és kitűzött céljaira.²

Nyolc év eltelt, SZDSZ már nincs, de Kóka van és a régi. Aki szerint a volt politikus-üzletembernek a Fideszről vallott véleménye valamiféle pálfordulást jelezne a nyolc évvel ezelőtti Kókához képest, azt hiszem, téved. Azoknak, akiket felháborít Kóka bármelyik kijelentése, megnyugtatásul szolgálhat, hogy neki nincsenek valódi meggyőződései, ugyanazzal a hittel mondja ma, hogy a Fidesz jó, mint mondta annak idején, hogy az országnak a Fidesz az ellensége. Vagy, hogy bent kell maradni a koalícióban. Vagy, hogy ki kell lépni. Vagy, hogy meg kell szavazni külső koalíciós partnerként a költségvetést. Vagy, hogy nem. Önmagában még az sem meglepetés, ha egy politikus, egy üzletember, egy ember érdekvezérelt. A kérdés inkább az, hogy mindazok, akik egykor Kóka megválasztásáért dolgoztak, mégis, mit gondoltak. És kérdés az is: mi történt, mi történhetett volna, ha történetesen nem Kóka az SZDSZ elnöke 2007 tavaszán, hanem valaki más? A rövid válasz mindkét kérdésre: könnyen lehet, hogy semmit és semmi. A hosszabb válasz azonban talán elárul néhány dolgot az SZDSZ – és egyben a harmadik köztársaság - végnapjairól, és néhány tanulsággal is szolgálhat.

Sokszor felelevenített történet, hogyan lett Kóka az SZDSZ gazdasági minisztere.³ Saját elmondása szerint Vietnámban volt üzleti úton, amikor telefont kapott, ha nem is az SZDSZ-ből, de Gyurcsány Ferenctől: vállaljon miniszterséget.⁴ Az SZDSZ-en belül Kóka kiválasztásának első és legfontosabb oka az volt, hogy ne Fodor Gábor legyen az SZDSZ által delegált miniszter a kormányban. Fodor akkor már évek óta a párt vezetésének, politikájának kritikusait szimbolikusan képviselő figura volt. Személye és megszólalásai nemcsak és nem is elsősorban azt üzenték, hogy a párt politikája elhibázott, hanem valami mást is: hogy a politizálás szólhatna másról és többről is egy liberális – vagy ideális esetben bármilyen - párt életében, mint a választásokon való eredményes szereplésről. Kis János szellemi tanítványaként azt is mondta, hogy a politikában az erkölcs szempontjai – beleértve az igazmondást, a felelős gazdaságpolitikát, a korrupcióellenességet – különösen relevánsak. Ráadásul a választói bizalmat, tehát hosszú távon a sikerességet is azt szolgálja, ha ezekre tekintettel vannak a politika szereplői. Ez triviálisnak is tűnhet, de nem tűnt annak akkor, amikor az SZDSZ se lenyelni, se kiköpni nem tudta a korábbi miniszterelnök, Medgyessy Péter D-209-es ügyét⁵, s amikor a párt a felelős gazdaságpolitikát beáldozta a politikai népszerűség oltárán a 2002-2006-os ciklusban a 100 napos programnak nevezett osztogatás keretében⁶. Ennek a politikai ethosznak a belső ellenzékben való képviselete azt üzente, hogy a párt jelenlegi vezetői nem felelnek meg ennek a követelménynek, nem erkölcsösek. Egy párt általában, de az egykori SZDSZ mindenképp, több mint ideológiailag többé-kevésbé egyetértő civilek és politikusok gyűjtőhelye: politikai otthon és közösség is, amelyben a párt vezetőinek ilyen megbélyegzése az ezzel az otthonnal való szolidaritás felmondásának egyértelmű kifejezése volt. A párt vezetőinek mély meggyőződése szerint az így fellépő Fodor nem juthat hatalomhoz. Ez teljesen érthető volt. Érthető, bár téves.

Miként a fenti bevezető, az alábbi elbeszélés sem objektív. Éveken keresztül dolgoztam együtt Fodor Gáborral. A Fodor-Kóka párharcot aktívan és elfogultan követtem végig. Vannak történetek, melyeknek az elfogultság árthat. Reményeim szerint ez a történet nem az.

1.

Kóka miniszterré és Gyurcsány miniszterelnökké válásával 2004 őszén valóban fordulat állt be, ha a kormányzásban nem is, a politikai kommunikációban mindenképp. Gyurcsány progresszív, érdekes, nyomokban politikai értékeket és gondolatokat tartalmazó megszólalásai komolyan fejtörést okozhattak volna az SZDSZ vezetőinek, ha törték volna a fejüket egyáltalán. A már-már liberális miniszterelnök témaválasztásai, álláspontjai mintha egyenesen az SZDSZ 2004-es EP-kampányának kézikönyvéből származtak volna (ha lett volna ilyen kézikönyv, természetesen). Fiatal SZDSZ-tagként néhányunkat valóban aggodalommal töltött el, hogy az SZDSZ bénultan, ötlettelenül nézi, ahogyan valaki jobb nála abban, amit neki kellene a legjobban tudnia. Ezt ma úgy mondanánk: first world problem.

Az SZDSZ 2005-ben Szegeden tartotta küldöttgyűlését. A küldöttgyűlés előtt néhányan megkerestük Fodort, azt javasolva neki, induljon el az elnökségért. Nem tudom, mit gondoltunk. Ha azt, hogy a meccs nyerhető, az innen visszanézve borzasztó szomorú volna. Valószínűbb, hogy úgy okoskodtunk: fel kell mutatni egy alternatívát, lehetőséget kell adni azoknak, akik elégedetlenek a párt vezetésével, hogy azonosulhassanak ezzel az alternatívával. (2000-ben Fodor a szavazatok 30 %-ával kapott ki Demszkytől – bár az a meccs sok szempontból keresztbeszelte a párton belül jellemző frontvonalakat⁷ - , 2003-ban pedig Bauer a szavazatok 25 %-ával Kunczétól⁸. A Szabad Tanácskozás, a 2003 és 2005 között működő alternatív belső fórum, amelynek az ötlete Léderer Andristól és tőlem származott, ezt az alternatívát igyekezett hónapról hónapra bemutatni, kiváltva a párt vezetőinek hihetetlen és gyakran komikus felháborodását.) Fodor nem akart pártelnöknek indulni. Esélytelenségével tisztában volt, egy újabb vereségre nem volt szüksége. A Fodorral szembeni kritikák közül nem véletlenül hiányzik a politikai klímára való érzékenység és a higgadt mérlegelés képessége. Úgy érvelt, hogy a kontextusból leginkább az hiányzik, hogy az SZDSZ tagjai és küldöttjei felismerjék, hogy „helyzet” van. Amíg nincs „helyzet”, nem érdemes az induláson gondolkodni.

Egy kisebb „helyzetet” azért, ha nem is szándékoltan, sikerült teremtenünk. Néhány barátommal a Gyurcsány megjelenéséből fakadó dilemmáinkról cikket írtunk.⁹ Voltak benne szándékosan provokatív állítások, melyek teljesen észrevétlenül maradtak. Azt írtuk, végre szabad demokrata környezetvédelmi miniszterre van szükség Persányi Miklós helyett – miközben hivatalosan Persányit is a párt delegálta. Ezt a kritikai megjegyzésünket senki nem érezte sértőnek. Azt is írtuk, lejárt szavatosságú emberekkel a párt élén nem lehet választást nyerni. (Egy évvel később az SZDSZ Kuncze vezetésével javított 2002-es szereplésén, Demszkyt 2006 őszén pedig újraválasztották főpolgármesternek.) Sok mindenre számítottunk, de arra nem, hogy a legprovokatívabb állítás a nevünk lesz. Demográfiai okokból (mind fiatalok voltunk) a cikk szerzői közül hárman az SZDSZ ifjúsági szervezetének tisztviselői voltak, és ezt a cikk végén jelezték is. Az ifjúsági szervezet, az Új Generáció, nevének üzenetére némileg rácáfolva idegesen és rosszul reagált, attól félve, hogy a kritikus véleményt a szervezettel azonosítják – annak ellenére, hogy erre való utalás nem szerepelt sem az írásban, sem a végén. Az ÚG-tag cikkírók ellen aláírásgyűjtés indult, komoly lehetőségként merült fel különböző fórumokon a pártból való kizárásunk, elfogyott körülöttünk a levegő. Mindennek a jelentősége legfeljebb személyes életünkben volt nagyobb egy kis incidensnél, de jelezte, hogy a hangulat az SZDSZ-ben nem kellemes, a „helyzetet” pedig legfeljebb a kritikusokkal szembeni összezárás jelentette.

A szegedi küldöttgyűlés ebben a szellemben zajlott. A helyszínválasztás kapcsán általános volt a vélekedés, hogy a cél a szegedi Sándor Klára országos ügyvivővé választását célozta. (Az SZDSZ-t történetének túlnyomó részében egy pártelnök és a mellé választott országos ügyvivő testület vezette. Miután az ügyvivő testületnek jelentős formális súlya volt a pártot érintő leglényegesebb politikai döntésekben, a legfontosabb stratégiai cél a hivatalban lévő pártelnök számára a vele egyetértő ügyvivők minél nagyobb többsége volt a testületben.) Történelmi érdekesség, hogy a végül az indulásról meggyőzött, de kevés lelkesedést mutató Fodor mellett Kuncze kihívója volt Kis Zoltán is, aki egyfajta plebejus liberalizmust vegyített Kuncze kritikájával. Ezzel együtt Kis és Fodor nem versengtek, hanem kölcsönös idegenkedéssel és szimpátiával figyelték a másik mondanivalóját. Természetesen vereséget szenvedtek, ami azonban még inkább üzenetértékű volt, az a belső ellenzék ügyvivő-jelöltjeinek gyenge szereplése. Kiesett az ügyvivői testületből Fodor egyetlen ügyvivő támogatója – és a pártban addig általános népszerűségnek örvendő - , Béki Gabi, új támogatók pedig nem kerültek be. A megsemmisítő vereség után Gabi vitt haza autóval Pestre. Ahhoz még túl frissek voltak a sebek, hogy komolyabb következtetéseket vonjunk le. Gabi, aki valahol a Távol-Keleten szerezte a jogosítványát, néha tanácsot kért tőlünk, pontosan értelmez-e egy-egy KRESZ-jelzést. Egy nap alatt néhány hónapot öregedtem.¹⁰

2.

Kókát nem lehetett komolyan venni. Nyilvános szerepléseiben összekeverte a Rendszerváltás és a Korszakváltás Programját. Nem ismerte a terminológiát. Nem ismerte az embereket. Helikoptere volt.

Léderer Andrissal 2005-ben furcsa beszélgetésre voltunk hivatalosak. Már önmagában a mi meghívásunk is jelezte, mennyire ismerheti a párton belüli erőviszonyokat a szervező. A feladat: Kóka imázsát megtervezni egy fiatalok véleményét összegyűjtő workshopon. Az abszurd eseményre készülve megittunk egy sört a Terv presszóban. Nem tudtuk elképzelni, mire számítsunk. Emiatt persze késve érkeztünk, de amit láttunk, minden várakozásunkat felülmúlta. A táblán olyan szavak szerepeltek – a résztvevők vagy a facilitátor jóvoltából -, mint „vallásos”, „helikopter”, „gazdag”, „budai”, „konzervatív liberális”. Hasonlót korábban nem láttunk az SZDSZ-ben. Imázsépítést láttunk, politikai tervezést láttunk, az SZDSZ nem volt amatőr párt 2005-ben. De hogy egy üres lapra bármit ráírhatunk, mégiscsak példátlan volt. Ha nem késünk el, és feltűrjük az ingujjunkat, s ha bármennyire is érdekelt volna minket, mi történik, talán meggyőzően érvelhettünk volna amellett, hogy Kóka legyen mondjuk baloldali liberális, vagy szolidáris. Így készült a politikus, aminek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, csak annyit gondoltunk, hogy a miniszter valamire még készül.

3.

A 2006-os választási kampány hasonló hangulatban telt. Az SZDSZ országos listáját alapszabály szerint az SZDSZ Országos Tanácsa hagyta jóvá. A Liberális Házban tartott rendezvényre Kuncze eleve feldúlva érkezett. Puccsot gyanított. Míg az ő általa összeállított lista első három helyén Kuncze-Kóka-Sándor Klára szerepelt, Fodor pedig csak a hetedik helyre került, már az Országos Tanácsban is vélhetően többségbe került az az álláspont, hogy – a bosszantóan népszerű - Fodor ilyen koncepciózus mellőzése felesleges és káros. Kuncze megzsarolta az Országos Tanácsot: ha nem fogadják el az általa összeállított listát, akkor ő nem vezeti azt. Ennek ellenére az utolsó pillanatban az Országos Tanács elfogadta Fodor Gábor harmadik helyét Kuncze és Kóka mögött, jelezve, hogy mindent azért mégsem lehet. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Béki Gabi, aki Tölgyessy Péter elnöksége óta nem tartozott az SZDSZ mainstreamjéhez, meglepetésünkre a biztos bejutást ígérő nyolcadik helyet kapta az országos listán.)¹¹ Kuncze ultimátuma azonban nem ezért, vagy nem elsősorban ezért emlékezetes. A módosíthatatlan országos listáról összeállítói egyszerűen lefelejtették az egyik legsikeresebb, Kunczéhoz abszolút lojális politikust, a budaörsi polgármestert, Wittinghoff Tamást. A kínos helyzetet még kínosabb volt feloldani: az alig egy órája megváltoztathatlannak minősített listát mégis újra kellett nyitni. Kuncze tekintélyének ez nyilván nem tett jót. Ekkor ő már tudta, hogy nem fog újraindulni pártelnökként. Belefáradt az örökös belharcokba és a tevékenységét folyamatosan érő kritikákba. Kuncze elnökségeinek a mérlegét nincs itt mód megrajzolni, az azonban nyilvánvaló volt, hogy a 2006-os Kuncze árnyéka volt az 1994-ben a politikában felemelkedett energikus, joviális, nem öncélúan és nem otrombán szellemes, teljesen egyedi figurának. (A leköszönő Kunczénak a 2007-es küldöttgyűlésen Fodor egy kosárlabdát ajándékozott. A volt pártelnököt láthatóan meglepte ez a – békeidőben egyébként teljesen normális - gesztus.)

A 2006-os országgyűlési kampány emellett a relatíve bejáratott forgatókönyvet követte: a párt kampányfőnökévé és lassan mindenesévé avanzsált Horn Gábor által vezetett kampány vizuálisan érdekes és újszerű volt, erősen épített Kuncze népszerűségére, majd a két forduló között az úgynevezett koalíciós választók átszavazási hajlandóságára. A kormányalakítást követően pedig a sokadjára felmerülő Fodor-probléma szórakoztatta a párt vezetőit. Fodor természetesen ekkor sem jutott kormányzati pozícióhoz. A környezetében lévő politikusok és párttagok pedig, stratégia elképzelések híján művelték kertjeiket: országgyűlési és helyi kampányokban vettünk részt, különösebb lelkesedés és meggyőződés nélkül. Nem voltunk azonban pesszimisták sem: az országgyűlési választásokon elért relatíve jó eredmény s az a tény, hogy a belső ellenzék által régóta elvárásként hangoztatott egészségügyi reformot felvállalta a párt, azt mutatta számunkra, hogy az SZDSZ-t még nem kell leírnunk.

A Kuncze visszavonulásáról szóló pletykák és egyre konkrétabb hírek a régi dilemmákat hozták elő. Fodor most sem akart az elnökségért indulni. A két elnökjelölti vereség, a folyamatos kisebbségi lét jelentős pszichikai terhet is jelenthetett. Ám azok a hírek, hogy a pártvezetés valóban Kókát akarja Kuncze utódjának, Fodor kedvét is meghozta a versengéshez. „Az nem lehet, hogy Kókát ne tudjam megverni” – hangzott el egy megbeszélésen, néhány héttel az őszödi botrány kirobbanása előtt.

Mi lett volna, ha Kunczéék nem Kókában látják a megoldást? Mi lett volna, ha Kuncze nem vonul vissza 2007-ben? Mi lett volna, ha a visszavonulást ez esetben összekötik a kiegyezés kísérletével?

Őszöd, egészen pontosan a rendbontásokra és rendőri túlkapásokra adott egészen elképesztő liberális reakciók az utolsó összecsapást hozták a visszavonuló Kuncze-féle pártvezetés és a régi belső ellenzék között. Szent-Iványi István őszinte felháborodásában saját elhatárolódó közleményt fogalmazott meg.¹² A havi rendes Országos Tanácson Kunczéék álláspontjáról kiderült, hogy korántsem az SZDSZ általános véleménye. A belső ellenzék ezt kiszivárogtatta a sajtónak. Ezen a pártvezetés felháborodott – az egyre rövidebb játszmákban minden politikai vita a lojalitás kérdésévé vált. Az akkori SZDSZ becsületét nem menti, ha tudjuk, hogy léteztek kisebbségi álláspontok valamennyi esetben, amikor a többség nem éppen büszkeségre okot adó pozíciót vett fel. Ezek az álláspontok – a D-209-es, a 100 napos program, a gyűlöletbeszéd-törvény, a rendőri túlkapások ügyében – jelentették azt a közös platformot, amire az SZDSZ belső ellenzéke épült, és amely aztán visszavonhatatlanul erodálódott és megszűnt néhány éven belül.

4.

A 2006-os önkormányzati választások eredményét szintén a már bejáratott Liberális Házban várta a párt. Miután eldőlt a mindenkit érdeklő kérdés, hogy ti. megőrzi-e főpolgármesteri pozícióját Demszky, a szó szerint és átvitt értelemben is megrészegült aktivisták és támogatók mintha észre sem vették volna, hogy az SZDSZ olyan városokat vesztett el, mint Békéscsaba vagy Veszprém. A kognitív nehézség, amivel az SZDSZ-en belül újra meg újra szembe kellett néznünk, tudniillik, hogy a változás elindításához először meg kellene próbálni szembenézni a rossz hírekkel, ami ellen egyénileg és közösségileg is hihetetlen önfelmentő és hárító mechanizmusokat vagyunk képesek kidolgozni, számomra ebben a képben sűrűsödött össze: önfeledten táncoló emberek, miközben a háttérben a kivetítőkön településről-településre, megyéről-megyére szorul vissza az SZDSZ.

5.

Kóka stratégiája három elemre épült. Ezek külön-külön is hamisak voltak, együtt pedig szinte hihetetlenné tették, hogy bárki komolyan veheti ezt az embert.

Az első elem: Kóka Fodorral ellentétben a „megújulás embere”. Ezzel neki azt a Barba-trükköt kellett volna végrehajtania, hogy függetlenítse magát az őt kitaláló és felépítő Kunczétól és Magyartól, s hogy ne a folytonosság, hanem a változás képviselőjének tűnjön, aki új életet lehelhet a pártba. Ezt sem lehetett komolyan venni. A kívülről érkező Kóka stábját a régi pártvezetés embereiből állították össze, beleértve a kampányfőnököt, a kabinetfőnököt és a főbb támogatókat. Az sem tett jót az üzenetnek, hogy a kampány során gyakran elbizonytalanodó vagy hibázó Kókának a nyilvánosságban rendre a régi pártvezetés sietett a segítségére. A párt erőforrásai természetesen nem álltak egyenlő módon a két elnökjelölt rendelkezésére. Ezt Fodor érezhette tudatos esélyrontásnak. Részben valóban az volt. Részben viszont pusztán az okozta, hogy az SZDSZ-ben hagyományosan a megyei szervezők jelentették azt a hálózatot, amire a párt élete és az információáramlás épült. Ezek a szervezők egyben a párt alkalmazottai is voltak, ezért a rosszul értelmezett lojalitás gyakorta nem korrekt eljárásokat eredményezett.

A Kóka-imázs második eleme már nemcsak hamis, hanem káros is volt: Kóka sikeres ember, aki az SZDSZ-t a sikeres emberek pártjává teszi. Először érdemes tisztázni, miért volt egyáltalán szükség ilyen kijelentésekre, azok számára, akik nem ismerik az SZDSZ belső életét, ez pedig az első állításból következik. Kóka és támogatói számára fontossá vált, hogy átpolitizálják az elnökjelölti versenyt, azaz képesek legyenek felmutatni olyan érdemi politikai különbséget, ami releváns Fodor és Kóka között, és bemutatja, hogy az elnökjelölti verseny többről szól, mint aminek valójában a párt vezetői szánták: hogy Fodor ne legyen az SZDSZ elnöke. Ennek a politikai különbségnek a bemutatásához kellett Fodort úgy keretezni, mint rendszerváltó - tehát régi - és baloldali liberálist. Ez esetben nem számított, hogy Fodor kritizálta a 100 napos programot és gazdaságpolitikai kérdésekben az SZDSZ mainstreamjéhez tartozott. Minden ép ésszel gondolkodó küldöttet el kellett volna riasztania annak az ígéretnek, hogy az SZDSZ új szavazói a rendszerváltás nyertesei lesznek, akik Kókához hasonlóak, vagy hasonló aspirációkkal rendelkeznek. A „sikeres emberek pártjával” tartalmilag is súlyos problémák voltak. Az SZDSZ-nek szetás gyökerei voltak, a rendszerváltáskor még a szabadság és szolidaritás pártjaként határozta meg magát, a rászorultság-elvű szociálpolitika mellett állt. Mindezek azt voltak hivatottak képviselni, hogy az SZDSZ legfőbb állítása kapitalizmus és szolidaritás viszonyáról, hogy ezek nincsenek antagonisztikus ellentétben. Ezt húzta át Kóka megjelenésében, retorikájában, elnökjelölti stratégiájában. Bár Fodor nem baloldali liberális, de antiszolidáris, neoliberális pártot valóban nem csinált volna az SZDSZ-ből. Tetézte a bajt a kontextus, amelyben ez a stratégia megjelent. Az Őszöd után kialakult belpolitikai helyzetre kezdetben reformdühvel reagáló Gyurcsány mellett a politikában Kóka, a szakpolitikában Molnár Lajos testesítették meg a társadalmilag érzéketlen, őrült politikus képét. Nem véletlen, hogy a második Gyurcsány-kormány szimbolikus temetésén, a szociális népszavazás napján a Hír TV által készített felvételen, ahol a Horn Gábor által precízen megfogalmazott politikai elemzést¹³ hallhatta ország-világ, üres tekintettel állt Horn mellett Kóka. A kontextus megértéséhez nem kell különösebb politikai tehetség, de teljesen érzéketlenek iránta csak a teljesen alkalmatlanok tudnak lenni.

Kóka harmadik állítása, ami hamisnak bizonyult, Fodorról szólt, és az volt a lényege, hogy Fodor alkalmatlan a párt vezetésére, Kóka viszont operatív – a nagy öreg Rajk akkori megfogalmazásával élve, „csinálós” – ember. Ez akár igaz is lehetett volna, ha Kóka céget vesz magának. Az SZDSZ azonban párt volt, egy párt vezetőivel szemben pedig az az épeszű elvárás, hogy legyenek népszerűek, állhatatosak, győzzék meg a választókat, nem pedig az, hogy dolgozzanak 18 órákat irodáikban. A szembeállítás mégis jól működött, mindenki ismert egy-egy olyasféle történetet, melyben Fodor inkább gyereket fürdetett ahelyett, hogy fontos politikai eseményen vett volna részt. Nyaralni, olykor síelni járt, a hétvégéit a családjával és nem munkával tölti... Sok évet dolgoztam Fodor mellett, tudom, hogy ezek a komikusnak tűnő vádak sokszor valóban bosszantó szokásokat takartak, azt azonban kínosan elfedték, hogy az évtizede mellőzött politikusnak hol is kellett volna helyt állnia, ha évek óta nem hívták fel a pályára játszani. Fodor 2007-es Kóka elleni kampánya azonban – a résztvevők számára is – meglepően operatívnak bizonyult. Fodor mellett kialakult egy nagyobb stáb, melynek tagjai munkaszerűen, többé-kevésbé hierarchikusan dolgoztak a kampányban. Program született, szakértők tág körének a bevonásával, szakpolitikai fejezetekkel. A fejezetekből sajtótájékoztatók lettek, a párton belül cselekvési program készült, a programból rövidebb akcióterv, Fodor és a szövetséges politikusok szisztematikus országjárásba kezdtek. Mire az elnökválasztás napja elérkezett, ez az utolsó szembeállítás egyre érdektelenebbnek tűnt.

6.

Voltak azonban árulkodó politikai különbségek is. Az SZDSZ elnökválasztási kampányának idején, 2007 márciusában a Fidesz-frakció kivonult a Kossuth térre és lebontotta az utcai zavargások miatt ott álló kordont. Mi ezt a civil engedetlenség arányos megnyilvánulási formájának tartottuk, és Fodor ebben a szellemben nyilatkozott a történtekről. Kóka a rendszeressé váló utcai rendbontások március 15-i fordulója után sajtóközleményt adott ki, miszerint SMS-t írt Orbánnak, hogy vonja vissza embereit az utcáról. Ezt az állítását Kóka később az elnökjelöltek közti nyilvános vitán is megismételte. Fodor magához vette a mikrofont, és azt mondta: János, elárulok egy titkot: Orbán Viktornak nincs mobiltelefonja.¹⁴ Bár a válasz egyszerre volt szellemes és igaz, egy Fodorral szembeni erőteljes előítéletre is ráerősített, miszerint a kapcsolata Orbánnal korántsem ellenséges.

7.

A kampány megalapozásaként közvélemény-kutatást készíttettünk liberális szavazók körében. Ez egyrészt megerősítette, hogy a potenciális SZDSZ-szavazók tábora jóval tágabb, mint akiket az SZDSZ a korábbi években megszólított, másrészt más és több, mint a Kóka által definiált „sikeres emberek” közössége. Megvizsgáltuk a két elnökjelölt imázsát és népszerűségét is, ez utóbbiban Fodor jelentősen megverte Kókát. Végül azt a kérdést is feltettük, a közeledő elnökválasztásra való tekintettel, ha a válaszadónak 100 forintja volna fogadásra, hány forintot tenne Kóka és hányat Fodor megválasztására. Az izgatottan várt eredmény – a tömegek bölcsessége – mindannyiunkat lelombozott: a minta aggregát adatai végül pontosan 50-50 forintot mutattak a két jelölt mellett.

8.

Az agyonelemzett küldöttgyűlésről, melyen Kókát elnökké választották, sok emlékem nincs. A választás első fordulója döntetlenre végződött. A döbbenetet és rémületet, amit ez kiváltott, nehéz lenne elfelejteni, hiszen több hónap munkája futott ki a lábunk alól. (Gondolom, Kóka stábja is ezt érezhette.) A két forduló közötti felfordulásban nekem, aki általában szövegeket írtam és szerkesztettem össze, nem volt különösebb dolgom. Politikai meggyőzőképességemmel kapcsolatban nem voltak illúzióim. Az első forduló után a Fodor-stáb egyik tagja félrehívott a folyosón, és azt mondta: Fodorból környezetvédelmi minisztert kell csinálni. Sértésnek éreztem, hogy a csatát még el se vesztettük, máris a következőt akarjuk elkezdeni. Ráadásul egyáltalán nem is értettem, mi a jelentősége annak, hogy Fodor környezetvédelmi miniszter legyen. Fodor a második fordulót néhány szavazattal elvesztette. A kudarc ránk gyakorolt súlyáról sokat elárul, hogy a káromkodásra alkatilag teljesen alkalmatlan Fodor sem tudott mást mondani, mint hogy „a kurva életbe”.

(A történtek Velkey-effektus néven futottak be karriert a Fodor-stábban. Velkey Gábor, az SZDSZ tehetséges és Fodor-párti, békéscsabai politikusa, bár részt vett magán a küldöttgyűlésen, az első forduló előtt hazaindult egy esküvőre.¹⁵ Ha Velkey ott lett volna… - kezdetű mondatokból volt néhány a következő napokban és hetekben. Ez persze igazságtalan, hisz minden egyes szavazót megfordíthattunk volna, és számos otthon maradtat el lehetett volna vinni. A leckét tényleg megjegyeztük: a szoros küldött-fogás innentől prioritássá vált, legalábbis elméletben.)

Az estét az Ellátó különtermében zártuk, ahova alig néhány tucat ember, tulajdonképpen csak a stáb fért be. A hangulat egy darabig bosszús volt. Aztán valaki felállt egy székre, és meggyőződéssel beszélt arról, hogy a munka csak holnap kezdődik, és persze arról – ez mindenhol így lehet vereség után -, hogy a létrejött közösség önérték. A hangulat mindenesetre megváltozott. Az 50 százalék azt is jelentette, hogy sokan jöttek gratulálni, nem fértünk a különterembe. És azt is jelentette, hogy Kókáék sem ünnepelhettek önfeledten: egy végletekig megosztott pártot kellett másnaptól irányítaniuk.

9.

Az első feladat rögtön meg is érkezett: Molnár Lajos lemondott.¹⁶ A friss pártelnök nem használta sem korrekcióra, sem az SZDSZ kormányzati politikájának újragondolására a kialakult helyzetet. Molnár utódja saját államtitkára, Horváth Ágnes lett, a pártelnök egy szót sem vesztegetett Molnár lemondásának lényegi okára, arra, hogy a lemondott miniszter szerint az egészségügyi reform nem fog megvalósulni. Nincs itt mód annak kifejtésére, hogyan küszködött a reform problémájával az SZDSZ a következő egy évben, s mi lett volna a helyes stratégia abban a már-már végletekig elmérgesedett helyzetben. Fodor ez ügyben saját politikai megérzéseire hallgatott, szemben sokunk véleményével és tanácsaival. A következő egy évben kínosan kerülte azokat a szituációkat – közös sajtótájékoztatókat, támogató mondatokat - , melyekben szolidaritást kellett volna vállalnia akár a reformokkal, akár a reformokat képviselő SZDSZ-es politikusokkal. Ez, amellett, hogy újra a párttal nem-szolidáris Fodor képét erősítette meg a párt közvéleményében, borzasztóan kínos helyzetet eredményezett: ahhoz a feltételezéshez vezetett, hogy Fodor a saját népszerűségét félti a népszerűtlen politikusoktól. Ez nem volt igaz. Castells találó megkülönböztetésével élve más a bizonytalan és más az ambivalens politikus, és meggyőződésem, hogy Fodor az utóbbiak táborába tartozik. Ez azonban nem menti fel az alól a – szerintem súlyos – hiba alól, hogy nem tudott sem karakteres reformpárti álláspontot képviselni, sem meggyőző kiugrási stratégiával előállni ebben az időszakban.

10.

Ahogy írtam, egyáltalán nem érdekelt a környezetvédelmi minisztérium, 2007 májusában mégis ott találtam magam, a Fodor-stáb többségével együtt. Nekem ez a közeg volt a politikai otthonom, ha az otthonom a KvVM-be költözött, értelemszerű volt, hogy én is velük költözöm. Május végére átmeneti stratégiát dolgoztunk ki, ami a működésünk alapjait meghatározta. A minisztériumban a stratégiai szentháromság – Rába-habzás, német szemét, csepeli galvániszap – kiválasztása egyben egy liberális környezetvédő, zöld-kék profil kidolgozását jelentette, a párton belül pedig a „versengő együttműködés” elvének alapul vételét. Ez azt jelentette, hogy Fodor ellép a belső ellenzéki szereptől, egyszerűen csak jobb lesz Kókánál, miközben igyekszik együtt tartani azt a politikai közösséget, azt az 50 százalékot, mely rá szavazott a tavaszi küldöttgyűlésen. Ennek szellemében párton belüli konfliktusaink ebben az időben nem voltak. Fodor népszerűsége a vereséget követően és minisztersége első hónapjaiban – sokakat dühítve – hatalmas ugrásokban emelkedett. A minisztériumi tevékenysége sok mindenről árulkodott, csak arról nem, hogy ne szeretne dolgozni. Tüntetően jó viszonyt ápoltunk Sólyom Lászlóval és hivatalával, és ez az együttműködés konkrét eredményeket hozott. Olykor hatalmas hibákat követtünk el, melyeknek mégsem lett politikai következményük. Ez hihetetlen sokat árt egy politikus reagáló-képességének.

Ragaszkodtunk hozzá, hogy Fodor a parlament és a minisztérium között metróval közlekedjen, ha már környezetvédelmi miniszter. A Batthyány téren a metróból kilépve éppen a TV2-nek nyilatkozott, amikor egy hajléktalan sértegetni kezdte. Fodor, akit saját elmondása szerint nem ez háborított fel, hanem az, hogy az asszisztensét is sértegették, visszaszólt a hajléktalannak. Többek közt azt mondta, hogy lekever neki egy pofont.¹⁷ Amikor az asszisztens felhívott ezzel a történettel, háromszor kellett elismételnie, hogy elhiggyem, ilyesmi megtörténhetett. A stábban egyértelmű volt az álláspontunk: miután a TV2 felvette és leadni készült a jelenetet, Fodornak nincs más választása, mint bocsánatot kérni a hajléktalantól. Ő erről hallani sem akart. Órák alatt győztük meg, így végül az esti adásba a történtek már a bocsánatkéréssel együtt kerültek be. A történet az uborkaszezonban nagy port kavart. Egy akkori közvélemény-kutatásba becsempésztük a kérdést: romlott-e ettől az emberek Fodorról alkotott véleménye. Egyharmaduknak nem változott, egyharmaduknak romlott, egyharmaduknak javult. Ganz egal.

A nyár végére az átmeneti stratégiát felváltotta egy hosszú távú. A Balaton-felvidéken beszéltük ezt végig, immár valamelyes szakpolitikai tudással felvértezve. Az egyik kérdés az atom volt. Én magam és még sokan alapvetően atompártiak voltunk, nem beszélve az SZDSZ-ről mint pártról. Örültünk, hogy a számok is azt mutatják, hogy a magyar állampolgárok alapvetően megbíznak Paksban. Néhány héttel később az ismert magyar politológus mégis felvette az atomerőműről való népszavazás ötletét egyfajta lehetséges gumicsontként Fodornak. Bárhogy próbáltuk megakadályozni a szerintünk felelőtlen, üres ötletet, rémülten figyeltük, ahogy a gondolat megjelenik Fodor egyik nyilatkozatában.¹⁸ Ezt a népszavazási ötletet szerencsére és szerencsétlenségünkre elmosta egy másik.

11.

Nekünk, akik az SZDSZ-ből jöttünk, a politikai semmittevés nem tett jót. A nyári rendszeres koalíciós egymásnak feszülést komikusnak tartottuk. Kóka János lenyilatkozta, milyen témákhoz ragaszkodunk koalíciós partnerként, s egy nappal később feladatul kaptuk, hogy a Fodorhoz kapcsolódó témákban határozzuk már meg, mi is az az álláspont, amiből nem engedünk.¹⁹ Miközben a szakértői álláspontokat gyűjtögettem, arra gondoltam, belső ellenzékben mégis jobb volt, mert még csak nem is tudtam róla, hogy a dolgok valóban így működnek.

2007 végén egy salgótarjáni OT ülés után kilépett az SZDSZ-ből Bauer Tamás. Bár Fodor környezetéből sokan, főként fiatalok a Bauerrel való beszélgetéseken, vitákon szocializálódtunk az SZDSZ-ben a 2000-es évek elején; és az is tény, hogy Bauert a Kóka-vezette SZDSZ-hez valóban semmi nem kötötte, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kilépését csak részben okozta az SZDSZ vezetésének politikája - legalább ennyire motiválta az, hogy csalódott a Fodor-féle alternatívában, pontosabban annak hiányában.

Az év végére az SZDSZ vergődése nyilvánvaló volt. Kóka lemondott a miniszterségről, hogy a pártelnökségre koncentrálhasson. Mi házon belül arról beszéltünk, jobb lenne kiszállni a koalícióból, mielőtt kirúgnak onnan minket. Komoly vita alakult ki köztünk arról, nem tenné-e helyesebben Fodor, ha időben otthagyná a süllyedő hajót, és új párt alapításába kezdene, vagy csatlakozna egy újonnan alakuló párthoz. Az SZDSZ-párti elemzést én írtam. Arra gondoltam, vagyis arra akartam gondolni, hogy a brand értékes és még menthető. Valószínűleg nem az érveim meggyőző erejének, sokkal inkább saját tehetetlenségi erőnknek köszönhető, hogy Fodor maradt a pártban.

Karácsonyra Fodor egyik tanácsadója a The Black Swan című pop-társadalomtudományi könyvet kapta, és miután olvasni nem szeretett, nekem ajándékozta. A könyv fő állítása szerint a fekete hattyú az a jelenség, amit előre senki nem lát – mint szeptember 11., vagy az internet felfedezése -, utólag viszont mindenki teljesen természetesnek és logikusnak tekinti, hogy megtörtént²⁰. Amíg a felfedezések során nem találkoztak fekete hattyúval, Európa meggyőződése volt, hogy csak fehér hattyú létezik. A felfedezéseket követően mi sem volt természetesebb a fekete hattyú létezésénél. Betettem a könyvet a minisztériumi fiókomba, arra gondolva, hogy még néhány évig maradok a munkahelyemen. De a fekete hattyú-hatás minket is elért.

12.

2008 januárjában a Hír TV legendás „oknyomozó” műsora, a Célpont az ajánlójában hatalmas leleplezést ígért: beszámolót az SZDSZ-en belüli 2007-es csalásról. Megdöbbenve hívogattuk egymást, nem tudva, mire számítsunk. Egyikünk lakásán néztük végig a péntek esti műsort, amiből az derült ki, hogy egy Köteles Péter nevű Borsod-Abaúj-Zemplén megyei küldött érintett volt a küldöttgyűlésen való csalásban.²¹ A műsor jelentőségéről nem voltak elképzeléseink. Egyfelől a figurát komolytalannak tartottuk. Másfelől viszont a körülmények – tudniillik, hogy a küldöttgyűlés eredményét akár egyetlen szavazat is befolyásolhatta – minden egyes anomáliának súlyt adtak. Ha bárkiben felmerült volna a gyanú, hogy a Célpont leleplezését az SZDSZ-en belüli valamelyik erőcsoport organizálta volna, azt a következő hetek káosza elmosta. Kezdetben úgy tűnt a nyilatkozatokból, hogy a csaló vagy a csalók Kókára szavaztak. Így a látszat az volt, mintha a botrányt mi robbantottuk volna ki. Később a nyilatkozatok már arról szóltak, hogy az SZDSZ megyei szervezője, egy közismert fodorista irányította a csalást – így az ügy súlya átlendült a másik oldalra. Később újabb megyékből újabb csalók kerültek elő, különböző történetekkel. Az ügy egyszerre vált követhetetlenné és megállíthatatlanná. Fodor legelső nyilatkozatainak minden szavát alaposan végiggondolta: az SZDSZ-ben nincs legitimációs kérdés. Ez fontos volt, elsősorban a párton belüli legendás szolidaritáshiány miatt. Ennek ellenére a kölcsönös vádaskodásokat és a konfliktus elmérgesedésének folyamatát nem lehetett leállítani. Fodor és támogatói az őket ért méltánytalan támoadások miatt lemondtak ügyvivői testületi tagságukról.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az SZDSZ legendásan szervezetlen párt volt. Ha egy küldöttgyűlésen nem küldöttként vettem részt, kölcsönkérhettem valakinek a küldöttkártyáját, ha ebédelni akartam, vagy beülni egy szekcióülésre. Nem jutott eszembe visszaélni ezzel. Szavazni pedig pláne nem. Ezzel, láthatólag, nem mindenkivel volt így. Amikor például a 2007-es küldöttgyűlésen egy ismerős küldöttnek ki kellett mennie a teremből, a kártyáját Zagyvai Marci barátomra bízta, hogy szavazzon helyette egy nem különösebben izgalmas kérdésben. Marci szavazott, az esetről fénykép is készült, ami az akkori hirszerzo.hu-n meg is jelent. A képet láttuk, a dolognak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, de a csalási ügy kellős közepén a Kóka-stábból valaki ezt felfedezte, s ezzel Marcinak 15 perces hírnevet szerzett.²² A történetet címlapon hozta a Népszabadság, vezető hír volt a Tényekben, mivel Marci a Fodor-stáb tagja volt. Ez a történet apróságnak tűnik, de számunkra egyfajta határátlépést jelentett a normaszegések és háborúskodások sorozatában. Mindenki tudta, aki ismerte az SZDSZ-t, hogy Marci a pártban nőtt fel, annak lelkes és okos aktivistája és szereplője volt, aki nem hamisított aláírást, nem vett részt senkinek a megválasztásában, különösen nem szisztematikus csalásban. Amikor azt mondom, hogy mindezt mindenki tudta, úgy értem, hogy Kóka stábjának tagjai is. Kóka kabinetfőnöke, az azóta elfogadhatatlanul fiatalon elhunyt Kátai Gábor SZDSZ-es karrierünk végén maga is megírta ezt Marcinak egy levélben: politikai karrierje során ez az a lépés, amit szégyell, és amiért bocsánatot kell kérnie.

Úgy tűnt, a csalási ügyről senkinek sincs kedve, sem energiája újabb bőrt lehúzni. Bogád Zutyu, akkor az Index újságírója még annyit megtett, hogy elment a Fővárosi Bíróságra, ahol a küldöttgyűlés jegyzőkönyveit őrzik, és összeszámolta a jelenléti ívet aláíró valamennyi küldöttet. Ezt a számot összehasonlította az elnökválasztás eredményével. A megdöbbentő különbség minket már kevésbé lepett meg: az urnákban huszonhattal több szavazat volt, mint ahányan a küldöttgyűlésen regisztráltak.²³ Hogy ez az általános slendriánság, vagy a koncepciózus csalás következménye volt-e, soha nem derült ki. Két nappal később ugyanis Gyurcsány Ferenc kidobta az SZDSZ-t a koalícióból.

13.

Alább az MSZP-SZDSZ koalíció felbontásának jóhiszemű olvasata következik. Létezik rosszabb hiszemű olvasat is, miszerint a koalíció felbontása az MSZP és az SZDSZ vezetésének koordinált lépéssorozata volt, nem pedig Gyurcsány egyoldalú akciójára adott válasz. Eszerint az MSZP-nek és az SZDSZ-nek is jól jött, hogy a szakítással megválhattak a népszavazáson megbukott egészségügyi reform terhétől. Az SZDSZ vezetése azt remélhette, hogy a párt zavaros belügyei helyett „önálló” profiljával tud majd szerepelni a nyilvánosságban. Az MSZP pedig azt, hogy az SZDSZ a fontosabb parlamenti szavazások alkalmával kívülről támogatni fogja a kormánypártot, a koalíció felbontásának tehát valódi veszélye nincs. Ez az interpretáció a történtek fényében sokkal logikusabb az én jóhiszemű olvasatomnál. Logikusabb, de nem tudok róla, hogy igazabb lenne.

A személyes kapcsolatok nem mindig követték a párton belüli egymásnak feszülés logikáját. Gyurcsány legendás bárszékes monológját megelőző estén – Marci „ügyének” kipattanása után néhány nappal – egy asztalnál ültünk a Kóka-stáb egyik tagjával a legendás Sirályban. A pártelnök munkatársa ott felejtette a táskáját. Ironikus helyzet volt több szempontból is. Nem merült fel sem benne, sem bennünk, hogy a táskát ki is nyithatnánk. De mire másnapra a táska visszaadását megbeszéltük, a köztünk lévő különbségek, az elmúlt hetek csalási vádjaival együtt jelentéktelenné váltak. Horváth Ági kirúgása új helyzetet teremtett, melyben a párt egy emberként mondott nemet Gyurcsány egyoldalú lépésére.

Egy emberként – írom, de az igazság bonyolultabb. Míg Fodor a határozott fellépést nem ellenezte, és Kókával közös sajtótájékoztatón támogatta a párt álláspontját, a miniszterségtől már egyáltalán nem akart megválni. Fodor politikai ösztönei azt diktálták, hogy ne támogassa a koalícióból való kilépést.²⁴ A párt vezetése pontos menetrendet dolgozott ki. A párt kormánypolitikusai egy hónap alatt adják vissza a tárcáikat, a tényleges kilépésről pedig a küldöttgyűlés dönt. Fodor, aki valóban megszerette a miniszterséget, komoly politikai kockázatot látott a kilépésben. Azt, hogy a párt a politikai senki földjére való navigálja magát. Bár ezzel a diagnózissal visszatekintve is nehéz vitatkozni, az ebből fakadó habozást és ambivalens nyilatkozatokat egyre fogyó türelemmel figyeltem. Horváth Ági egyoldalú kirúgása példátlan gesztus volt. Az a tánc pedig, amit az MSZP és Gyurcsány járt az egészségügyi reform körül, szégyenletes. Az ezzel kapcsolatos megértő vagy féloldalas nyilatkozatok dühítettek. Az a terv pedig, hogy Fodor a kilépés ellen érveljen a rendkívüli küldöttgyűlésen, katasztrofálisnak tűnt számomra. Hirtelen felindulásból a „csaló” Zagyvai Marcival Párizsba utaztunk. Amikor négy nap múlva hazaérkeztünk, alternatív küldöttgyűlési stratégiát és beszédet javasoltunk, ami az „akkor és csak akkor” logikáját követve összekötött két döntést az SZDSZ életében: a koalícióból való kilépésről és az elnökválasztásnak - a legitimációs válság miatt elkerülhetetlenné váló - megismétléséről való szavazást: Szavazzatok a kilépés mellett, de akkor és csak akkor, ha ti is képesek vagytok a megújulásra!²⁵ Fodor küldöttgyűlési beszéde sikeres volt és, ami ennél is fontosabb, meglepő. A párt nagy öregjei, Pető és Magyar már Fodor felszólalása előtt jelezték, szeretnének rá reagálni. Az elhangzott beszéd után mindketten visszaléptek. Az utolsó összecsapás elmaradt.

14.

A második elnökválasztó küldöttgyűlésre már jóval nehezebb volt megírni Fodor beszédét. Ő is, mi is, hiányoltuk a stratégiai elemeket. Mi fog történni a koalíción kívüli SZDSZ-szel? Hogyan fog az MSZP-hez viszonyulni? Megszavazzuk-e a költségvetést? Megszavazzuk-e az adótörvényeket? Az utolsó utáni pillanatban került bele a beszédbe a Fodor által felvázolt ív: a kint-is-bent-is politika nem hozhat eredményt se az ország, se az SZDSZ számára. Az MSZP-től cselekvési programot kell kérni, ha ezt kívülről tudjuk támogatni, a stratégiai szavazásokon ott tudunk lenni a kormánypárt mellett. Ha nem tudjuk támogatni, kísérletet kell tenni egy szakértői kormány létrehozására. Ha ez nem tud megvalósulni, le kell ülni a Fidesszel tárgyalni az előrehozott választásokról. A tárgyaláson meg kell állapodni arról, hogy a Fidesz nem módosíthatja az Alkotmányt, a kétharmados törvényeket, az állampolgárságról szóló törvényt akkor sem, ha az előrehozott választás eredményeként megválasztják.²⁶ Úgy tűnt, ez olyan álláspont, amiben egyet tudunk érteni. Nemcsak mi, hanem akár az SZDSZ is. A küldöttgyűlésen Fodor nagyon szűk többséggel elnök lett. Az egy évvel ezelőtti helyzet, fordítva bár, de megismétlődött: helyzetbe került, de hogy a stratégiája mögött ott lett volna a párt, túlzás lenne állítani.

(Az elnökjelölti kampány idején a Munkácsy utcában volt egy kis irodánk. Felelevenítve az egy évvel korábbi kampányt, kiadványt terveztünk, amihez megbízható főszerkesztőt kerestünk. A kiadvány ma már beszédes neve: Együtt. A főszerkesztőé szintén: Retkes Attila.)

Kóka kabinetfőnöke, Kátai Gábor a küldöttgyűlés után odajött hozzám gratulálni. A Marcival szembeni eljárás miatt még mindig dühösen nem fogtam vele kezet. Ezt borzasztóan sajnálom.

A választás után néhány nappal újra a Balaton-felvidékre utaztunk néhányan megbeszélni a teendőket. A kiégés azonban mindannyiunkat elért. Ahelyett, hogy a valóban lehetetlen belpolitikai helyzetre kerestünk volna megoldást, órákon át terveztünk egy soha meg nem valósuló kampányt, ami arról szólt volna, hogy az SZDSZ – Nyitva. Az üzenet kedves volt, a kampányból nem lett semmi: a kontextust mi sem feltétlenül értettük.

15.

Nyáron be kellett költöznünk a párt székházába, a Gizella utcába. Ez nehezebb volt, mint gondoltuk, tíz év belső ellenzékiség után. Egy pillanatig sem éreztem magam jól az irodában, és megkönnyebbülés volt, amikor következő tavasszal elmehettem. Mielőtt azonban a politikai szezon ősszel beindult volna, azt csináltuk, amihez értettünk: a Fodorhoz illő ambivalens politikát. Ennek keretében Fodor meghirdette a párbeszéd programját, melynek jegyében valamennyi pártelnökkel leült tárgyalni. Lehet, hogy a szándékolt üzenet az volt, hogy az új SZDSZ nyitott a párbeszédre más pártokkal is. Vagy az, hogy feloldjuk a belpolitikai válságot. A szavazóink számára mindez inkább azt jelentette, hogy Fodor gyanús figura, aki még a jobboldallal is szóba áll. Számunkra pedig gyakran kisszerű gag-eket. Például, hogy egy Fodor-Orbán doorstep jelentősége abban áll, hogy Fodor mennyivel magasabb lesz majd a sajtótájékoztatón.

Augusztusban megkaptuk a kért cselekvési programot az MSZP-től, Megegyezés címmel, ami lényegében a welfare alternatívájaként kidolgozott és eredetileg az amerikai republikánusok által Nixon idejében felkarolt workfare koncepciót adaptálta volna Magyarországra.²⁷ Nem feltételezem, hogy visszautasító válaszra számítottak volna, de ez a program mégiscsak szembement az SZDSZ számára legfontosabb alapértékekkel, a rászorultság-elvvel és a legszegényebbek megbélyegzésének határozott elutasításával. Válaszunkban leszögeztük, hogy az SZDSZ számára ez a koncepció elfogadhatatlan. Cskhogy mindez augusztusban történt, szeptemberben pedig munkába állt a frakció.

16.

Az SZDSZ frakcióvezetője továbbra is Kóka János volt, aki a frakcióban többséggel rendelkezett. (Frakcióvezetői és általában vezetői tevékenységét gyakran elkerekedett szemmel néztük. Amikor Molnár Lajos nem vett részt valami fontosabb parlamenti szavazáson, Kóka a frakció nyilvánossága előtt vonta kérdőre. Molnár ekkor szemproblémáira hivatkozott, aminek a hitelességét Kóka – maga is orvos lévén – megkérdőjelezte. Megalázó folyamat vette kezdetét: Molnár Lajosnak orvosi igazolást kellett hoznia Kókának arról, hogy joggal maradt távol a szavazástól.) Kóka nem a „versengő együttműködés” útját választotta, hanem egészen mást csinált. Szeptemberben két egymást követő eseményen – az ügyvivői testület stratégiai ülésein, majd a frakció-hétvégén – frontálisan megtámadta Fodor stratégiáját. Nem Kóka, hanem Fodor bűne, hogy a stratégia bukásához ennyi elég is volt. Ehhez hozzájárultak lélektani okok is. A frakció-hétvége első napján hosszú interjú jelent meg a Népszabadságban Kis Jánossal, akinek a véleménye döntő jelentőségű volt Fodor számára. Itt Kis úgy nyilatkozott: hiba volt az MSZP-től cselekvési programot kérni. Ez lesújtotta Fodort. A frakcióban kisebbségbe kerülni pedig elnökként egészen mást jelentett, mint korábban belső ellenzékiként.²⁸ Hatalomtechnikai és igen kisszerű játszmák végeláthatatlan sora következett, melyek során Fodor és támogatói próbálták a frakciót megszerezni a maguk számára. Olykor akár az általuk képviselt politikai irány feláldozása árán is. Ezek a próbálkozások rendre kudarcba fulladtak. Fodor úgy érezte, nem maradt számára más választás, mint átvenni a frakció többségi álláspontját, hogy ne váljon kétfejűvé a párt. Így szavazta meg Fodor és több támogatója az adótörvényeket, illetve a költségvetést is később.²⁹ Ez a gyakorlat végül is teljesen feleslegessé tette Fodor elnökségét, így értelemszerűen a mi munkánkat is. Az úgynevezett stáb nagy része és Fodor között a beszélő viszony formálissá vált. Már csak a kapcsolat lezárása volt hátra, amire a Gyurcsány-korszak utolsó belpolitikai botránya szolgáltatta az alkalmat.

17.

De előtte még meg kellett próbálni komolyan venni a 2009-es EP-kampányra való felkészülést. Az ambivalencia jegyében Fodor ugyanazt a Horn Gábort tette meg kampányfőnökké, akinek a támogatása legalábbis ingadozott a Fodor elnökségét megelőző években. A kampány mögött álló humán-erőforrás sem változott. A kampány hangneme sem. Úgy képzeltem, az SZDSZ választási szereplése a politikán múlik, nem a szellemes, vagy szellemesnek szánt szlogeneken. Ha testben részt is vettem ezeken a megbeszéléseken, nem emlékszem, hogy bármivel, akár csak egy vesszővel is hozzá járultam volna a kampány kidolgozásához. A kampány az SZDSZ-t tette meg az egyre erősödő szélsőjobboldal ellenpólusává és lehetséges ellenszerévé. Nem hiszem, hogy bármelyikünk egy pillanatig is komolyan vette volna ezt az üzenetet, bár az a diagnózisunk, hogy a Jobbik komoly veszélyt jelent a magyar politikára, később pontosan beigazolódott.

18.

2009 tavaszán az SZDSZ újra helyzetbe került, miután Gyurcsány Ferenc lemondott. Ez akár lehetőséget is jelenthetett volna az ősszel elhagyott stratégia visszacsempészésére az SZDSZ politikájába: próbáljunk meg létrehozni egy szakértői kormányt, és ha ez nem sikerül, ne álljunk az előrehozott választások útjába. Teljesen abszurd, két hétig tartó színjáték vette kezdetét. Míg Gyurcsányék újabb és újabb, komolytalannál komolytalanabb neveket dobtak be a közbeszédbe, pontosan tudták, hogy a végső, valódi jelölt Bajnai Gordon lesz. Azt is tudták, hogy a szakértői kormány ötletével játszó Fodor-féle SZDSZ számára ő csak arcvesztéssel lesz vállalható. De azt is tudták, hogy mondjon Fodor bármit, „a végén a frakció nyomja meg a gombot”, az a frakció, amelynek vezetője, Kóka, természetesen szintén támogatta Bajnait. Először azonban az SZDSZ „hivatalos” vezetésének, az ügyvivői testületnek az áldására volt szükség. A kisebbségbe kerüléstől rettegő Fodor ugyanúgy járt el, mint korábban: inkább átváltott a többségi álláspontra, hogy megőrizze arcát és pozícióját. Ezúttal azonban az ügyvivői testületben a hagyományos fodoristák nem követték Fodort, sőt, csatlakoztak hozzájuk olyanok is, akiknek kisebbségi álláspontja meglepetést jelentett. A „sorsdöntő” – a frakció szerepét és álláspontját ismerve persze csak formális – szavazásra egy vasárnap került sor a Gizella utcában. A ház földszintjét egész nap ellepték az újságírók. Mi néhányan, akik nem voltunk ügyvivők, de vártunk a döntésre, a tárgyaló melletti irodában ültünk. Én tudtam, hogy már így is túl sokáig maradtam az SZDSZ-ben, és személy szerint Fodor mellett is. Tulajdonképp kapóra jött a szavazás, ami után azt mondhattam, eddig és ne tovább. Sokan voltunk ezzel így aznap este. Ebben csak megerősített minket néhány komikus, olykor tragikomikus jelenet. A fontoskodó fővárosi főtanácsadó idegesen szaladgált fel-alá a szobában: „De hát értsétek meg, a fővárosi fejlesztések, mi lesz a Margit híd felújításával? Nem értitek? Ez a politika!” Nem értettük. Végül az SZDSZ ügyvivői testülete Fodor és Kóka támogató szavazatával együtt Bajnai támogatása mellett döntött.

19.

Keveset tudok arról, mi történt az SZDSZ-ben ezután. Miután felmondtam, még egyszer kérdeztek meg, mit kellene Fodornak mondania, ha az EP-választáson – ahogyan az meg is történt –, nem jut be az SZDSZ.³⁰ Azt válaszoltam, hogy négy szót: Rossz politikai döntések sorozata – ez vezetett idáig. Fodor ezt a beszédet már nem mondta el.

20.

Egy ilyen alulnézeti perspektívából született és beismerten elfogult elbeszélés nem alkalmas arra, hogy az SZDSZ sorsáról szóló, fontos elemzésekkel vitatkozzon. Amire viszont reményeim szerint alkalmas, hogy illusztráljon néhány olyan jelenséget, amely hozzájárult a párt eltűnéséhez, és így segítse a történtek megértését.

Fontos elemzés viszont Kis János átfogó és nagyszerű leírása az SZDSZ történetéről és annak végéről, amely a párt bukásának okaira vonatkozó számos magyarázatot vitat, s ezek helyett más értelmezést kínál.³¹

Kis szerint a bukás okai röviden úgy foglalhatók össze, hogy a jobboldal magatartása lehetetlenné tette az SZDSZ számára, hogy – eredeti orientációjának megfelelően – a politikai színkép közepén találjon helyet, emiatt viszont a felvett balközép pozíció, az ezzel együtt járó természetes szövetség az MSZP-vel súlyos identitászavarokhoz vezetett. Ebben az ellentmondásos helyzetben, írja Kis, „valamikor épp az ezredforduló tájékán a liberális párt identitása lassan, ellentmondásosan, de azért félre nem érthetően elkezdett jobbra tolódni”. Ez jelent meg az MSZP-vel való sokéves szövetségi viszonyra adott ellenreakciókban és identitáskeresésben, ez vált manifesztté az egészségügyi reformhoz való viszonyban, ezt fejezték ki a párt vezetésére hatással lévő csoportok attitűdjei is.

Ez az interpretáció szerintem, bár közelebb van a valósághoz, mint valamennyi Kis által elvetett magyarázat, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

Ha a jobbra tolódás az ezredfordulóra tehető, mi magyarázza azt, hogy az akkor elfogadott pártprogramok – a Szabadelvű Hitvallás és a Korszakváltás Programja – korántsem jobboldali, neoliberális felfogást képviseltek az állam szerepéről, hanem a beavatkozó-fejlesztő, aktivista állam mellett foglaltak állást? Természetesen igaz az, hogy ezeknek a programoknak a jelentősége részben abban áll, ami megvalósul belőlük, csakhogy az SZDSZ 2002-2006-os kormányzati szerepvállalása – a fejlesztő-beavatkozó-megóvó felfogásnak megfelelő tárcaválasztásokkal, továbbá a kormányzati költekezés támogatásával – hűen tükrözte ezeknek a programoknak a mondanivalóját. Félreértés ne essék: ezek a politikai lépések nem annak az emberi jogi és esélyegyenlőségi hagyománynak a szellemét követték, amelynek eltűnéséről Kis János ír (bár méltánytalan volna említés nélkül elmenni amellett, hogy a rendszerváltás utáni legfontosabb esélyegyenlőségi törekvés, a közoktatás deszegregációjának kísérlete éppenséggel a Magyar Bálint által vezetett minisztérium nevéhez fűződik ezekben az években) – de hogy az SZDSZ jobbra tolódását jelezték volna, azt nehéz lenne igazolni.

Igaz, ahogyan Kis írja, hogy az SZDSZ folyamatos térvesztésével az évek során alapvetően megváltozott a pártért élők és a pártból élők aránya, ebből korántsem következik a jobbra tolódás, a konzervatív, vagy a progressziót elvető fordulat. Sőt, éppenséggel érvelhetnénk ezzel ellentétesen is: a '90-es években a tölgyessysta szárny kisebbségben maradásával, képviselői többségének távozásával, illetve háttérbe szorulásával, majd az 1994-es MSZP-SZDSZ koalícióval a szabad demokraták éppen azokat a támogatóikat, véleményformálóikat veszítették és idegenítették el, akikhez közelebb állt egy jobboldali-konzervatív - az emberi jogok és az esélyegyenlőség kérdéseire kevésbé érzékeny - liberális hagyomány.

Valószínűbbnek tartom, hogy a párt környékén maradó, illetve a pártot különböző testületekben hivatásszerűen képviselő liberálisok nem annyira az SZDSZ gyökereinek egyes szálai között ingadoztak, mint inkább érdekeik megítélésében. Felváltva gondolták az, hogy személyes érdekük, hogy az SZDSZ-MSZP szövetség fennmaradjon, illetve azt, hogy az SZDSZ megmutassa önálló arcélét és így biztosítsa fennmaradását. Nem véletlen, hogy az SZDSZ önállósodási kísérletei minden olyan esetben, amikor valódi tétjük lett volna – a D-209-es ügy, a száznapos program, az őszödi beszéd, a kisebbségi kormány fenntartása 2008 tavaszától -, rendre kudarcba fulladtak, nem utolsó sorban azért, mert az SZDSZ belső közvéleményét meghatározó politikusok gyakran maguk sem voltak érdekeltek egy ilyen önállóságra törekvő politikai stratégiában. Az a sajátos dialektika, amelyben a kritikátlan felsorakozás és a demonstratív megkülönböződés gesztusai váltották egymást az SZDSZ megnyilvánulásaiban, valóban létezett abban a formában, ahogyan Kis János leírja – ezek azonban meggyőződésem szerint nem a jobbra tolódás, hanem pusztán a kiüresedés megnyilvánulásai voltak. Bár igaz, hogy az SZDSZ összetett hagyományainak integrálása kudarccal végződött, ez a kudarc azonban nem az egyik vagy másik szál megerősödését jelentette, hanem valamennyi szál eltűnését abban az ideológiai és belpolitikai zűrzavarban, amelybe a liberálisok az ezredforduló utáni első évtizedben kerültek.

Jegyzetek

 

• E-közélet [25],