2015. szeptember 4.
Dobrovits Mihály: Jurták és az EBESZ között. Iszlám és nemzetépítés a volt Szovjetunió szunnita többségű országaiban. Balassi Kiadó, Budapest, 2015. 173 lap.
Dobrovits Mihály könyve olvasása után ünnepi érzés töltötte el a recenzenst: Dobrovits végre megcsinálta. Megírta – igaz, egyelőre még csak kicsiben – a nagy művet. A történész-turkológus szerző – akit a Beszélő olvasói jó két évtizede ismerhetnek – a népvándorlás-kornak, vagy a dzsingiszidák történeteinek éppúgy avatott szakértője, mint a Közép-Kelet, vagy az Iszlám világ legújabb kori folyamatainak. Óriási filológiai, történettudományi, vallástörténeti tudás birtokában festi meg számunkra a szerző egy hatalmas térség jelenkortörténeti folyamatait úgy, hogy egyszerre ad meggyőző – s egyben továbbolvasásra serkentő – vallás-, eszme-, kultúr-, és politikatörténeti hátteret. Dobrovits könyve már csak tárgya okán is égetően aktuális – elég, ha ma kisétál valaki a Keleti pályaudvarra is, ott láthatja, mennyire az –, ám távolról sem a polito-mitológiai, zsurnáltörténeti konjunktúra terméke. Az interneten is hozzáférhető nemzetközi politikai (legfőképp angolszász) zsurnálközhelyek, a liberálisabb moszkvai – szintén internetes, és szintén harmadlagos frissességű –toposzok helyett Dobrovits a nemzetközi, és nem kizárólag angolszász, illetve moszkvai orosz historiográfiát használta könyve írásakor, szövege kontextualizálásakor. A hatalmas eurázsiai vidék jelenét és történetét képes egyszerre és párhuzamosan akár kínai, török, vagy éppen lengyel kontextusban is értelmezni az olvasók számára, miközben természetesen elsősorban az egykori szovjet (nem kizárólag közép-ázsiai) utódállamokra, és – ami hallatlanul izgalmassá teszi elemzését – a belső oroszországi régiókra fókuszál. A tárgyához mérten terjedelmében és méretében ugyan kicsiny, tartalmában azonban nagyonis gazdag könyv szerzője úgy képes nagyvonalú és bátor, de biztos ecsetvonásokkal vázolni olvasója számára lenyűgöző történeti pannót, hogy rendszeresen filológiai, nyelvészeti, kultúrtörténeti „finomságokkal” is operál. Ennek célja sosem az érdeklődő olvasó lenyűgözése (ez „csak” mellékhatása a könyv olvasásának), hanem rendre fontos és pontos adalékokat szolgáltat ezekkel, amikor a sokféle nézetet ütközteti, szembesíti egymással egy-egy részkérdés kapcsán. Irígylésre méltó nyelvtudása mellett biztos történeti, historiográfiai iskolázottsága teszi lehetővé a szerző, és eképp az olvasó számára, hogy egy-egy jelenség, kisebb-nagyobb térség történetének orosz, török, angol, amerikai, német, vagy épp lengyel párhuzamos olvasását. E sokféle nézőpontból áll össze az a sajátos prizma, amelyen keresztül mutatkoznak meg számunkra tőlünk látszólag térben és kihatásában is távoli folyamatok. Mert akár tetszik ez nekünk, akár nem, Közép-Ázsia, és az európai Oroszország egyes, a könyvben tárgyalt régiói lengyel eredetű kifejezéssel valójában közelkülföldnek tekintendőek.
A közhelyek kedvelőit Dobrovits páratlan színgazdagságú képpel lepi meg az általa vizsgált hatalmas térségről. Ebben a színvilágban még véletlenül sem a fekete-fehér (vagy ha tetszik: a vörös és a zöld) színek az uralkodóak. Ebből kifolyólag a kultúrharcot, a civilizációk összecsapását vizionálni kívánók számára akár éppenséggel zavaróak is lehetnek a szerző megállapításai. Történészként leírni, és nem le-írni akar, nem önmagát és szellemi környezetét akarja megismerni, hanem tárgyát. Elfogultságai – amelyek bizonyára vannak, sőt: e sorok írója ezek egy részét épp a szerzővel folytatott rendszeres eszmecseréi alapján ismerni is véli – a könyvből nem derülnek ki. Nem szurkol, nem minősít, megérteni próbál. Megpróbálja megérteni a (hatalmas) posztszovjet térség sokszínű, gyakran egymással harcban álló politikai elitjeit, azt, hogy ezek az elitek mit (és kiket is) képviselhetnek, és értelmezni próbálja a leginkább érintett nagyhatalom, Oroszország térségi politikáit, melyek, ahogya szerzőtől tudhatjuk a legjobban, egyben az orosz belpolitika szerevs részét is képezik. Ennek során még véletlenül sem használja a szerző a honi ruszisztika 19. századból örökölt (nemzetkarakterológiai) kliséit. Az oroszokról mint olyanokról közszájon még „csak” másfél évszázada forgó toposzok (vö. oh, those Russians – Boney M) helyett Dobrovits inkább a szovjet és a posztszovjet (főleg orosz) közjog, alkotmányjog, illetve a nemzetépítés felől rekonstruálja történeteit. Ennek, és irigylésre méltó hely- és tárgyismeretének köszönhetjük a könyv legizgalmasabb, és egyben a jövőt illetően nem túl optimista gondolatait. Ezek pedig, még amikor Belső-Mongóliáról, Afganisztánról, vagy épp az Észak-Kaukázusról, mint orosz perifériáról beszél is, mindig Oroszország belsejéről, a Volga és az Urál menti régiókról, azok belső feszültségeiről szólnak. Ennek megfelelően a könyv valódi főhősei nem a kézenfekvő csecsenek, afgánok, ujgurok (stb.), hanem a (volgai) tatárok, és a baskírok.
A szerző messziről, és az olvasót látszólag megnyugtatva közelít könyve legdrámaibb, s egyben legfontosabb kérdéséhez: „Az iszlám jelenleg, legalábbis Közép-Ázsiában, nem integráns része a hivatalos nemzetépítésnek. Hasonló kijelentést tehetünk Oroszország Volga-Káma-menti, muszlim gyökerű autonómiáiról is. Ezzel szemben viszont a Kaukázusban, vagy épp Afganisztánban – több esetben egymással párhuzamba is állítható módon – az iszlám a mindennapi politika fegyvertárának a része, ráadásul ezekben a törzsileg, nyelvileg és hagyományaiban tagolt régiókban nem is föltétlenül játszik negatív szerepet.” (11. l.)
Már a könyv elején tisztázza a szerző, hogy birodalomról (birodalmakról), illetve utódállamokról, népekről, nemzetekről, nemzetiségekről, törzsekről, és egy még távolról sem egységes vallásról fog tárgyalni úgy, hogy ezen bonyolult szövedékű vektorok eredőjeként állítsa elénk a ma is zajló nemzet- és államépítések folyamatát. Különösen izgalmasak a könyv azon részei, amelyben a – Dobrovits erről is meggyőzi olvasóját – sikeres szovjet típusú nemzetépítésről szólnak. A szovjet közjog felől is bemutatva az egykori folyamatokat azt állítja a szerző, hogy a szovjet civilizáció legnagyobb sikere volt egyben a rendszer (egyik) legfőbb sírásója is. A nemzetközi (és nevében még földrajzi entitáshoz sem kötött) Szovjetunió a maga birodalomépítésében Dobrovits szerint egyszerre volt doktriner és pragmatikus. A szerzőt szerencsére nem a doktrínák, és nem az egykori pártviták (vö. bolsevizmus és nemzetiségi kérdés) érdekelték, hanem az, hogy a szovjet unió (sic!) – a különböző elismert nemzetek, nemzetiségek eltérő hierarchiáinak bonyolult szövedéke – miként lett egyre kevésbé doktriner, és miként zajlott a máig befejezetlen pragmatikus nemzetépítés a szovjet keretek között. A könyv egyik legfontosabb, és a recenzens számára meggyőzően indokolt állítása, hogy ez a nemzetépítés volt a szovjet civilizáció legnagyobb sikere.
Fontosnak tartotta kiemelni a szerző – könyve drámai kulcsfejezete erre alapszik -, hogy a szovjet (és előtte az orosz) kolonizáció, birodalomépítés alapvetően különbözött más európai birodalmak kolonizációs modelljeitől. Ahogy Churchill egyszer Sztálinnak udvarolva kijelentette: míg az angolok tengeri állatok, az oroszok inkább szárazföldiek. Erről Dobrovits így ír: „Oroszország számára még csak jelképesen sem volt hova elhajózni, s továbbra is számos olyan terület van, amely, ha a maga külön életét éli is, továbbra is a föderáció része. Azaz a hagyományos anyaország – külső perifériák/gyarmatok viszony helyett itt a birodalom testébe ékelődő ’belső periférákról’ beszélhetünk, amelyek először 1917 és 1937 között, politikailag megszervezett keretek közé kerültek, majd e szervezeti keretek mentén kezdődött meg azoknak a területeknek a politikailag gyors, gazdaságilag és biztonságpolitikailag lassú leválási folyamata, amelyeket a leendő Oroszországi Föderációterületéről le kellett választani.” (15. l.)
A doktriner „szocialista (világ-) nemzet”, és a „szovjet nemzet” konstruálása helyett hamar arra a pragmatikus útra lépett az új rendszer, amely végső soron önnön pusztulásához vezetett. Dobrovits pontosan bemutatja, hogy az „1926-os össz-szovjet népszámlálás nemcsak a létező népcsoportok, nemzetiségek leírására irányult, hanem egyértelműen magában hordozta az ezek elhatárolására való szándékot is. A Szovjetunió (…) többnemzetiségű állammá lett.” (19. l.) A nemzetek börtönéből a nemzetek felettiség helyett így lett a Szovjetunió a nemzetek konstruálásának terepévé, és maradt az annak ellenére is, hogy – erre több példát hoz a könyv – az 1930-as évektől nem is egy visszaoroszosítási kísérlet zajlott a regionális hatalomban. Azt is jelzi szerzőnk, hogy minden elképzeléssel szemben a szovjet rendszeren belüli nemzeti szuverenitás igenis nagy (nemzeti) élmény volt a gyakran titulárisból valódi nemzetté váló népek, nemzetiségek számára.
Mivel a szovjet rendszerben háttérbe szorított iszlám és a nemzet (-állam) kapcsolata a tárgya Dobrovits könyvének, egy igen vázlatos, gyakran iskolás módon redundanciákban gazdag összefoglalóját adja szerzőnk mindannak, amit az iszlámról történetileg, vallástörténetileg a magyar olvasó számára fontosnak tart. Vázlatos összefoglalója legfontosabb tétele szerint az iszlám már csak gyökereinél fogva is „jószerivel szekularizálhatatlan és alapjaiban modernizálhatatlan vallás.” (34.) Ebből (is) következő módon szembesíti olvasóit azzal, hogy a posztmodern posztkolonializmusban „(a) társadalom (amely nagyrészt a gyarmati félperiféria beszállítójaként szerveződött) gyakorlatilag levetkőzni látszik a rákényszerített nyugati, sőt, a nyugat előtti iszlám mezt is. Márpedig úgy, hogy számára a legfőbb hivatkozási pont éppen egy maga által sem ismert iszlám lesz.” (37.)
Az oroszországi iszlám reneszánsz, és a befejezetlen nemzetépítés posztkolonialista állapotáról is évezredes történeti kontextusban beszél szerzőnk: „a kereszténység és az iszlám, bár korszakonként eltérő sikerrel és intenzitással, de a kezdetektől fogva együtt alakította ama táj képét, melyet ma Oroszországnak nevezünk.” (41. l.) Ebből következik az a fontos tétele, amelyet még moszkvai (liebrális!) értelmiségiek sem mindig tudatosítanak magukban, miszerint „(a)z oroszországi muszlimok alapvetően szerves részét képezik az ország lakosságának, melyben nem bevándorló idegenek, hanem őslakosok.” (42. l.)
E sorok írója ismerni véli a témával kapcsolatos moszkvai diskurzusokat, és csak megerősítheti Dobrovits pontos tézisét: „Aki az iszlám oroszországi jelenlétével foglalkozik, óhatatlanul másképp kell, hogy lássa ezt a hatalmas országot azoknál, akik kutatásaikat főképp a moszkvai központi államhatalom működésére irányítják. Történeti képzeteinkben, melyeket az orosz politika önmagáról kifelé sugárzott képe is megerősít, Oroszország valamiféle végtelen, de mégis monolit tömbként tűnik fel, amelyet, bárha lassan és nehézkesen, de egyetlen központi akarat fog össze és irányít. A valóságban viszont a kifelé sugárzott kép ellenére Oroszország sosem volt monolit hatalom. Az ország történelmének kezdete óta régiók és nemzetiségek halmaza volt, melyek adott korok és helyzetek függvényében mindig rendelkeztek egyfajta saját, önálló élettel.” (45. l.)
A szerző ezzel a megállapítással ugyan finoman, de következetesen szembemegy a honi ruszisztika közel másfél évszázados hagyományával ám közjogi szemlélete, és megértő viszonya tárgyához – nem beszélve meggyőző kultúrhistoriográfiai és filológiai adalékairól, adatiról – arra engednek következtetni, hogy valószínűleg igaza van. Sőt! Éppen ezért hisszük el neki, hogy a moszkvai közbeszédben is központi veszedelemként fungáló csecsen és dagesztáni kérdés valójában tényleg „csak” periferiális jelenségei egy birodalomnak, olyanok, amelyek magát a birodalmat és annak állását nem veszélyeztetik. Mert földrajzilag is periferiális jelenségek ezek még akkor is, ha a kaukázusi eredetű terror – amelyet a szerző természetesen történeti, és nemzetközi kontextusban ismertet – gyakran az ország szívében hallatt magáról. Elismeri a szerző, hogy ezek folyamatosan károkat, veszteségeket okozhatnak a birodalomnak, de alapjaiban nem veszélyeztethetik azt. Ám a részletesen ismertetett, és a hazai olvasók számára is ismerős csecsen stb. terrornál – ez a legmeggyőzőbb, és újszerű eleme a könyvnek – sokkal nagyobb veszélyt lát Dobrovits azokban az Oroszországi Föderáció szívében, gyakran a felszín alatt zajló nemzet- és államépítési folyamatokban, amelyek Tatárföldön és Baskíriában két és fél évtizede erősödtek fel szovjet örökséggel. Alapvetően más itt a helyzet, más az iszlám és a nemzet (-állam) építés szövedéke, ahogy az iszlám is más ebben a régióban, mint akár a Kaukázusban. Tatárföld és Baskíria minden jel szerint a putyini Oroszországban is államok az államban. Nem hangosan, nem terrorral, nem látványos (harci) gesztusokkal, hanem intézményes alkuk óvatos sorozataival emelkedtek ki Oroszország szívében ezek az államosodó régiók. Dobrovits ugyan nem győzi hangsúlyozni, hogy orosz viszonylatban is még stabil, még világi régióról van szó, másfelől azonban rámutat arra, hogy e régió (baskír) déli határa nyitott a kazah világ, és Közép-Ázsia felé. A szerzőre nagyonis figyelniek lellene a keleti nyitóknak (meg nekünk is), amikor azt fejtegeti, hogy: „... a XXI. Század elején az iszlám vallási régiók valódi kihívást jelentenek a Szovjetunió bukása után mintegy Csipkerózsika-álomból feltámadt új orosz államiság számára. Ugyanakkor a muszlim lakosság, sem demográfiai súlya, sem a nemzetiségi, rituális és fejlettségbeli heterogenitása okán sem tekinthető olyan tényezőnek, amely a föderáció létét veszélyeztetni tudná. Arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy bár az ország iszlám többségű területei közül a Kaukázusvidék archaikus viszonyai között virágzó törzsi-iszlám keveréktársadalom, illetve ennek a helyi és a központi hatalommal szemben elkövetett egyes akciói látványosak ugyan, de végül is egy, katonailag és politikailag kézben tartott, periferikus határvidék történéseiről van szó. (...) Ezzel szöges ellentétben, a Föderáció szívébe ágyazott Volga-Urál-vidék két nagy muszlim társadalma, a tatároké és a baskíroké, éppen a szervezettségük és szívós, erőszakmentes és az alkotmányos jog határain belül maradó nemzet- és államépítő tevékenységével már most komoly kihívás elé állítja Moszkvát. Amennyiben a föderációt valóban fenyegetné a ’muszlim veszedelem’, akkor a sosrdöntő csapásra ebből az irányból kellene számítani.” (80-81. l.)
A kötet következő nagyobb egységének a tárgya Közép-Ázsia, ami Dobrovitsnak valódi hazai pálya. A szerző valósággal lubickol a kultúrtörténetben, a néprajzban, a filológiában. A népvándorlás korától a szovjet korszak nemzetépítésén át a posztszovjet zavaros jelenig vázolja fel nagyívű „táj-képét”. Mindeközben az efemer jelenségeket nemcsak történetileg, de földrajzilag is igen tág kontextusban tárja elénk a szerző. A földrajzi (és egyben kultúrtörténeti) kontextus Kínától Bagdadig, a tajgától Indiáig terjed. Itt is meggyőzően hangoztatja a szovjet nemzetépítés civilizációsan sikeres, és maradandó voltát. Valamint azt, hogy ez a sikeres „termék” jelentheti egyben a legnagyobb veszedelmet a közjogilag a Szovjetunió örökösének számító, ám politikailag manifeszt módon a leginkább szovjetellenes állam, Oroszország számára. Mert, mint Dobrovits mondja a közép-ázsiai szovjet utódállamokról: „Tudomásul kell vennünk, hogy ezek az adott országok pillanatnyi belpolitikai viszonyainak függvényében bármikor megváltozhatnak. (...) Igazán aggodalomra az adhat okot, hogy egyelőre nem látszik semmiféle politikai erő a térség egyetlen országában sem, amely akárcsak a legcsekélyebb alternatívát nyújthatná a lassan kiöregedő posztszovjet elitek leköszönését követő időkre.” (115-116. l.)
Nem túl biztató helyzetkép, különösen akkor, ha elhisszük Dobrovits meggyőző okfejtését arról, hogy a világ eme legingatagabb biztonságú régiója kulturálisan, vallásilag is nyitott Oroszország szíve felé északra. Közép-Ázsia olyan válsággóc, amelyiknek nincs határa, nincs „lefolyása”, és ezért etnikai, földrajzi, vallási okokból mindenfelé terjedhet. Például Afganisztántól Kazányig, illetve az ujgurok miatt Kínáig. Dobrovits a válsággóc szerves részeként értelmezi a kívülről nyugodt, és gazdaságilag, bár most épp nagyon gyengülő, de a térségben legerősebbnek számító Kazahsztánt is. Kazahsztánnal szemben egyértelműen kudarcként mutatja be Dobrovits könyve az üzbég, kirgiz, tádzsik (szovjet) szekularizációt. Kevésbé látványos, de kulcshelyzete miatt annál fontosabb a Dobrovits által vázolt kazahsztáni iszlám reneszánsz, ami gyakorlatilag egybeépült a Volga-Urál-vidék iszlám reneszánszával.
Dobrovits könyvében Mongólia az egyetlen biztos pont. Rövid afganisztáni kitérőt követően Dobrovits újból csak azt hangsúlyozza, hogy az iszlám mennyire töredezett, sokszínű mozaik, gyenge belső kohézióval. Imígyen a nemzet (-állam) építése és az iszlám reneszánsz találkozása komoly világpolitikai problémákat fog még okozni. A könyv – bár reményeket is megfogalmaz – azzal a jóslattal zárul, hogy inkább a válság káosszá alakulása várható a térségben, amiből csakis az iszlamizáció jelent majd kiutat. Ha ez megtörténik, akkor ez az iszlamizáció Közép-Ázsián (és a Kaukázuson keresztül) eléri majd Oroszországot. Tatárföld pedig Oroszország földrajzi szívében fekszik.
Nem vidám olvasmány ez a könyv. A szöveg (szerencsére legnagyobb részt) nagy ívű kultúrhistoriográfiai esszé és (szerencsére csak nagyon kis részben) kötelezően letudandó kutatási beszámoló keveréke. Olyan beszámolóé, amelyet a szerző a recenzens számára ismeretlen döntéshozóknak írt. Csak remélni tudom, hogy Dobrovits könyvét valódi döntéshozók is elolvassák. Így esélyt kaphat a magyar közönség arra, hogy a nagyszerű, és hallatlanul izgalmas könyvecske szerzője végre megírja azt a nagy kultúrtörténeti monográfiáját is, amelyet ez a könyv mintegy megelőlegez. Dobrovits Mihály mellett az olvasók is megérdemelnék, hogy a szerző tovább dolgozhasson ezen a témán.
- E-közélet [3],