Hét év – V. rész

Az itt bemutatott cikksorozat egy több mint tíz éves kulturális antropológiai kutatás tapasztatai alapján íródott, amelyet egy borsod megyei faluban végeztem elsősorban cigány-telepeken. A cikk négy lánytestvér sorsának alakulásán keresztül mutatja be cigányság mozgástereinek és identifikációs lehetőségeinek változásait e falusi közegekben. E változások egyrészt az adott lokalitás hatalmi viszonyai által működő asszimilációs „rezsim” gyengülését érintik, másrészt az éppen e helyi meghatározottságokból kivezető „identitáspolitika” erősödését jelentik. A cikkben nyomon követhetjük, hogy egy adott társadalmi kontextusban, amelyben egy-egy testvér mozog, miféle erőforrást és kiszolgáltatottságot jelent, akár az asszimilációt sürgető rendhez, a helyi hatalmi viszonyokhoz történő alkalmazkodás, akár a cigány „identitáspolitikai” önszerveződés működtetése. Mindeközben a cikksorozat több mint másfél évtized időtávlatában mutatja be, hogy a fentiekre milyen hatással vannak a rendszerváltáshoz köthető, mindmáig zajló strukturális és gazdasági átalakulások. 

 

Az előző részekben a szülők társadalmi beágyazottságával [3], legidősebb lány sorsát irányító kényszerekkel [4] és a rokonsági rendszerekkel [5], illetve az integráció útjaival [6] ismerkedhettünk meg.

---

Mikor Lilike csupán két éves volt, ő képviselte a választ egy generációk óta feltett kérdésre: „Hogyan szabadulj meg a cigányság jelentéseinek bántó hatásaitól?”. Ez a kérdés azonnali és némileg „kollektív”válaszokat követelt: értelmezési keretet, ízlést, bejáratott stratégiákat, és azok közös kijátszását. 

 

Lilikét szülei úgy öltöztették, mint egy „magyar lyányt”, úgy hordták, vitték magukkal, mint kvázi „magyarságuk” titkos és egyben nagyon is reprezentatív zálogát. Ez gyakorlatban nem jelentett mást, mint a cigánysággal stigmatizált, ugyanakkor oly otthonos megjelenés és viselkedés korlátozását. Egy cigánytelepen a gyerekek többé-kevésbé szabadon mozognak, egyik nagynénitől, nagybácsitól a másikig, sokszor mezítláb, a játékoktól bepiszkolódott ruhákban, tudják, hogy itt védve vannak azon magyar tekintet elől, amely őket ezekért megvető pillantással sújtaná. Ugyanakkor, mint fentebb láttuk, ezen „magyar” hatalma éppen abban áll, hogy tekintete akkor is kutakodik, amikor ő maga nincs is jelen, hiszen számtalan kis helytartója vízhangozza megkérdőjelezhetetlen ítéleteit. Lilike szülei ezen önjelölt helytartók egyikei voltak, legkisebb lányuk pedig szőkés hajával, világosabb bőrével elért státuszuk élő reprezentációja lett. 

 

Ám e „magyarság” „kvázisága” éppen azt jelentette, hogy e pozíció hatalmát és erejét a „cigány” viszonyokból, a „cigányság” bántó jelentéseit elkerülendő közös stratégiák működtetéséből nyeri, és nem azokból a magyarokkal fenntartott kapcsolatokból, amelyek esetenként reális erőforrásokat jelenthetnének. Másképpen szólva Jutkáék ezen előnyös pozíciójának szüksége volt a „cigányokra”, még inkább a rokonságra, akik folyamatosan visszaigazolták státuszukat. Ekképpen Lilike nővéreihez hasonlóan egy igen könnyen körülrajzolható kapcsolathálóban nőtt fel, Gömbalján belül a rokonság védelmet nyújtó szárnyai alatt. Lilike, akárcsak nővérei szinte minden szabadidejét unokatestvérei körében töltötte, de számára az is természetes volt, hogy nem viselkedhet teljesen úgy, mint a telepiek, nem „mezítlábazhat”, mindig ügyelni kellett megjelenésére. Azonban idővel ez a felügyelet nem pusztán enyhülni kezdett, de érvényét is vesztette, magára hagyva Lilikét a szegénység és a cigányság számára ismeretlen jelentései között.

 

Hogy Jutkáék pozícióját és annak erodálódását jobban megvilágíthassuk, ismertetnünk kell egy olyan esetet, amikor az asszimilációs stratégia által valaki kilép a fenti viszonyokból és „magyarságát” a „cigányság” és a rokonság fenti segítsége nélkül igyekszik elsajátítani. Erzsike és férje mielőtt megalapították a Gömbaljai Romákért egyesületet, majdnem egy évtizedig szinte lecsatlakoztak a rokonság oly sok erőt adó hálózatairól. Beköltöztek a faluba és minden erejükkel azon voltak, hogy „cigányságukat” valahogyan elrejtsék, elfogadtassák a szomszédokkal, hogy ők is „ugyanolyan emberek”, azaz joguk van élvezni a többségi lét jelöletlenségének kényelmét. Ezsikééket a „cigányok” körében különös csend vette körül. A rokonság és ezáltal a „cigányság” életében való részvételt a folyamatos beszéd, az információk folyamatos áramlása, a cigánysággal történő azonosulás állandó tárgyalása tartja fenn. Azokra az esetekre, mikor úgy tűnik, valaki „magyarnak teszi magát” rendelkezésre állnak az ezt megakadályozandó klisék, amelyek arról szólnak, hogy az illető hiába tagadná meg cigányságát, az csak nevetséges és álszent próbálkozás, ha kell, akkor a többiek látják el annak bántó jelentéseivel: „Még az az asszony/ember – mondják – még magyarnak teszi magát, ozt a tetvek csak úgy peregnek a fejiből” vagy „Még az az asszony/ember – még magyarnak teszi magát, ozt hemperegnek éhen!”. Jutkáék fokozatos elszegényedését is hasonló reakciók kísérték, még ha inkább csak suttogva és sokat mondó összenézések formájában is.

 

Erzsikééket azonban senki nem vonta felelősségre asszimilációs törekvéseik sikeressége miatt, talán éppen e siker realitása védte meg őket ettől. Az ő „jutalmuk” vagy „büntetésük” a csend volt. Erzsikéék igyekeztek a rokonsági kötődéseiket az elemi család szintjére redukálni, azaz leginkább csak szüleikkel és testvéreikkel tartottak fenn szorosabb kapcsolatot, a tágabb rokonsággal csak nagyobb eseményeken találkoztak, mint temetés, esetleg ballagás. Ilyenkor is rövid időre képviseltették magukat, fiaik „magyar gyerekként” megszeppenve, „szégyenlősen” ácsorogtak, míg a rokonok arra buzdították őket, hogy érezzék magukat otthon, vagyis legyenek „cigányosak”, szolgálják ki magukat, egyenek annyit, amennyi jól esik.

 

Erzsike tehát némileg a rokonságtól, így a cigányságtól is elszakadva, úgymond ezen a talán szükséges kerülő úton tért vissza a rokonsági kötelékeken és fragmentumokon túl nyúló „cigány” közösség közéleti képviselőjeként. Jutkáék viszont soha nem tették meg ezt az utat, számukra a rokonság, a Balogh család biztosította a „rendes cigányság” pozícióját, ami viszont megakadályozta a rokonsági fragmentumokon túli cigány közösség működtetését. Így aztán Lilikének „egyedül” kellett védelmet találnia azon támadásokkal szemben, amelyek a cigányságot, mint kollektív közéleti szereplőt vették célba, tekintet nélkül annak nagyon is differenciált pozícióira. Lilike már gyerekként élhette át ezen új „közéleti” cigányság hatásait. A telepfelszámolás számára új reményekkel kecsegtetett: „He má’ itt laknak az utcánkba Vali nenéék, Erzsi nene, Egon bátyjáék, má’ majdnem az egész család, he. Elzavarjuk a magyarokat ozt, csak mink fogunk itt lakni, az egész család!” – lelkendezett.  

 

De vajon miért szeretné Lilike „elzavarni” éppen azokat a „magyarokat”, akiknek szülei még annyira meg akartak felelni? Honnan ered ez a gyűlölet, amelyet cseteléseinkben is számtalanszor tapasztaltam?  Sem Szinti, sem a többi nővér nem hangoztatott soha ilyesmit, ráadásul Lilikének, habár szülei kedvező pozíciója, ahogy idősebb lett, egyre csak erodálódott, mégis némi védelmet biztosított.

Lilikének hétköznapjai során egyáltalán nem volt alkalma helyi magyarokkal ismerkedni, az iskolában nem találkozott magyar gyerekkel, tudta, hogy „azokért” reggelente jön egy busz és elviszik őket a „jobb” iskolába. Szabadidejét unokatestvéreivel töltötte az utcán kószálva, vagy a „cigány” székházban különböző programokon. A szintén a falu utcáin játszó magyar gyerekekről leginkább nem vettek tudomást, ritkább esetben inzultálták őket így enyhítve a folyamatos frusztrációt. Lilike egyre feszültebb és feszültebb lett, sötét otthonából olyan helyekre menekült, ahol még van áram, miközben állandóan attól rettegett, egy családlátgatás alkalmával kiderül sanyarú helyzetük és őt intézetbe viszik. Ennek megfelelően vigyázott viselkedésére és tanulmányi eredményeire, de gyűlölte potenciális „elrablóit”, a tanárokat, vagyis azt a hatalmat, amit ő a „magyarsággal” kötött össze.

 

Lilike számára a gárdisták és a Jobbik létezése evidencia volt, nem tudni, mennyire figyelt oda legfiatalabb nővére Tasz-os tevékenységére, de Mózessel és a többi nagyjából vele egykorú unokatestvérével mindig értesültek az aktuális hírekről a szélsőjobboldal gömbaljai megjelenését illetően. 

 

Lilike haragjával és félelmeivel azonban senki nem törődött, szülei saját helyzetüket próbálták feldolgozni, nővérei pedig szintén igyekeztek talpon maradni. Habár Lilikét mindig, mindenhol szívesen fogadták, a tágabb rokonság körében is, unokatestvérei pedig a „életüket is feláldozták” volna érte, sorstársain kívül nem igen kapott iránymutatást az őt ért hatások között. Mire elérte a felső tagozatos kort, szülei már szinte „öregnek” számítottak, három felnőtt gyerekkel, unokákkal, apja esetében olyan fizikai állapottal, amely szintén nyugdíjért kiáltott, még ha a Magyarországon fennálló intézmények ezt nem is hallották meg. A 2000-es évek végétől, szülei tipikus asszimilációs stratégiáinak hiányosságai és rendszerszintű, strukturális elhibázottsága egyre nyilvánvalóbbá vált. A szocializmusból örökölt asszimilációs stratégia alapvetően az állam által garantált munkahelyek intergrációs erejére épült. Mikor ezek a munkahelyek a fenti formában gyakorlatilag megszűntek, a helyi viszonyok és a még létező állami vállalatok fenntartották azt a társadalmi illúziót, hogy a cigányság bizonyos erőfeszítések ellenében elhagyható. A 2000-es évek közepéig még a falu azon legfontosabb intézménye is működött, az iskola, amely képes volt a korábbi munkahelyekhez hasonlóan olyan színteret biztosítani, ahol a fenti illúzió még reális ígéretnek tűnhetett. Mikor ez az intézmény is összeomlott, olyan erőforrásokra, stratégiákra lett volna szükség, amelyekkel a korábbi „rendszer” nem látta el „alattvalóit”, így aztán Lilikét sem tudták szülei kimenekíteni az iskolából. 

 

Míg Erzsike és férje rendelkeztek azokkal a mind kapcsolati, mind anyagi erőforrásokkal, amelyek fiaik átíratásához szükségesek voltak, addig Jutkáék talán nem is ismerték fel a távozás szükségességét. De ha fel is ismerik, ők magukat egyedül képviselő „cigányként” kopogtattak volna a szomszédos falu iskolaigazgatójának ajtaján, felidézve annak a lehetőségnek a rémét, hogy őket majd még több „cigány” követi. Mivel e régióban az iskolák színvonalát a többségi lakosság a cigány tanulók arányában méri, minden iskolának elemi érdeke e diákok távoltartása. Így aztán Jutkáéknak nem pusztán a soha nem gyakorolt kommunikációs kódok ismeretére lett volna szüksége Lilike átíratásához – ennek használata még Erzsikét is sokkolta, inkább a kocsiban várakozott, amíg férje bent intézkedett az igazgatónál – hanem cigányságuk képviseletére is. Nem is beszélve azokról az anyagi terhekről, amelyeket a kislány iskoláztatása vont volna maga után egy „színvonalas” iskolában ( vö Berényi-Berkovits-Erőss 2008).

 

Lilike tehát magára maradt egy egész generációval együtt az immár csupán diszfunkcionáló, letűnt struktúrák romjai között. Jelenleg nincs felnőtt, aki e gyerekeket „kimentené” onnan, hiszen a fennálló oktatási rendszer szereplői vagy nem érdekeltek ebben, vagy nincs meg a változtatáshoz szükséges erőforrásuk. A magasabb státuszú, környező iskolák éppen azáltal tudják fenntartani kedvező pozíciójukat, ha a gömbaljai iskolában rekedt cigány gyereket sikerül távol tartaniuk, az iskola tanárai leginkább állásukat védik, a falu vezetősége sem szánta rá magát, hogy végleg bezárja egykor oly fontos szimbolikus intézményét, e tanulókhoz szabott oktatási módszerek iránt pedig nem mutatkozik túl nagy érdeklődés. A szülők minden erőforrás híján szintén nem képesek beleszólni a gyermekeik oktatásába, a cigány közösség érdekeit védő Egyesületnek pedig nincsenek meg az eszközei egy ilyen rendszerszintű probléma kezelésére (Havas 2008, Berényi – Berkovits - Erőss 2008, Kézdi-Kertesi 2005, Szalai, 2010). Lilike tehát azon generáció tagja, amelyben rejlő erőforrásokra úgy tűnik, nincs szüksége senkinek. Akiről, mind szülei, mind tanárai, mind az ő mozgásterüket meghatározó autoritások lemondtak. Lilike pedig dühében azt „üti”, akit ér, osztálytársait, tanárait, olykor a faluban játszó „magyar” gyerekek esnek áldozatul tomboló haragjának.

 

 

Mivel a gyerekek nem igazán számíthatnak a felnőttek segítségére, ezért leginkább a szüleik által rájuk hagyott stratégiákkal igyekeznek boldogulni, egy olyan helyzetben, amely alapjaiban különbözik az e stratégiákat életre hívó szituációktól. 

 

Az iskola, mint intézmény elvesztette azt a képességét, hogy egyszerre legyen a rajta kívüli társadalmi viszonyok leképezése és őrizze saját különálló intézményiségét, amely „játékszabályaiba” látszólag nem szólhatnak bele a rajta kívül álló tényezők, azaz bourdieau-i fogalommal élve, oktatási mező egyik helyi kirendeltsége legyen. Az iskolát, mint fentebb láthattuk, gyakorlatilag szétszedték az őt megkonstruáló és egyben fenntartó helyi viszonyok. A rendszerváltás utáni oktatás és település politika egyik alappillére a decentralizáció volt, vagyis a falusi vagy városi önkormányzatok viszonylagos függetlenségének védelme, mintegy reakcióként a létező szocializmus centralista és ezzel együtt diktatórikus politikájára. A másik fő alapelv szintén a szabadság védelmében született, figyelmen kívül hagyva a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek mechanizmusait: ez a szabad iskola választás lehetővé tétele. Az oktatás területén mindez azt jelentette, hogy a kisebb települések iskoláinak fenntartása a helyi önkormányzatok hatókörébe került, viszont a lakosokat semmiféle törvény nem kötötte lakhelyük intézményéhez, ők bármikor átvihették gyermekeiket egy másik falu vagy város iskolájába, ha azt színvonalasabbnak ítélték meg. Azonban nem csak ez az egy ellentmondás feszíti szét a helyi oktatás és közösségiség rendszerét. Miközben a település és oktatás politika elviekben erősítette a lokalitás hatalmát, addig a gazdasági átalakulás éppen, hogy gyengítette azt. A TSZ-ek megszűnésével a falvak már csak igen szűk rétegnek biztosítottak perspektívát és megélhetést, többnyire a fenti intézményeket működtető helyi elitnek. A munkaerőpiac átalakulása, vagy inkább átalakulásának folytatódása lassan elérte az oktatás szintjét is, a közeli városokban dolgozó szülők, immár a várost és annak intézményeit tekintették a boldogulás helyszínének és nem a falu társadalmi status qouját őrző helyi iskolát. Úgy tűnik, a falu habár a helyi vezetőség kezébe rendelt hatalom révén, ami a források újraelosztását jelenti, még jelentős erőt képvisel a politikai mezőben, a gazdasági erőviszonyok között egyre kevésbé őrizhető meg integritása.

 

A fent szétválasztott politikai és gazdasági aspektus éppen hőseink, a lokális viszonyok között ragadt cigányság esetében érhet össze, hiszen ők függnek leginkább a helyi politikai vezetés által irányított gazdasági erőforrások elosztásától. Az iskola pedig nem lett más, mint e függőség újratermelésének eszköze, a leendő közmunkások tömegeinek kibocsátója. 

Ugyanakkor éppen az iskola és a helyi társadalmi viszonyok közti, oly sokszor visszasírt harmónia megtörése állít akadályt ezen újratermelődés gördülékeny folyamata elé. Hiszen, míg a közmunka a cigány–magyar különbségtétel hierarchikus viszonyainak végletes kimerevítése, addig az iskolában a hétköznapok szintjén a „magyar” tekintély folyamatos kikezdése zajlik. 

 

Mivel a helyi iskola intézményi ereje és „autonómiája” a falu, mint integráns élettér viszonylagos autonómiájának tételezésétől függött, ez utóbbi megkérdőjeleződése az előbbi meggyengülésével is jár, így az iskola az azon kívüli viszonyok és jelentések csataterévé változott. Az „elcigányosodott” iskola intézményébe betörtek az addig a cigányság „privát szférájához” tartozó, ekként is stigmatizált viszonyok és azok működési módjai. Ezeket az iskola intézményének sajátos autonómiája sem integrálni, sem kiszorítani nem tudja. Habár e működési módok mindig is szabályozták a cigányság jelenlétét a falu intézményeiben, többségi pozícióból ezekkel nem kellett foglalkozni, hiszen éppen azt biztosították, hogy a cigány–magyar különbségtétel terhei a cigány viszonyokon belül maradjanak. A rokonság különbségtételei például hűen követték az iskola „képesség szerinti” szelekciójának megkülönböztetéseit, amely pedig szinte tükörképe volt az iskolán kívüli rokonsági viszonyoknak. Az iskola „elcigányosodásával” e különbségtételek fenntartása némileg funkcióját vesztette, de a gyerekek, mint általuk ismert és elérhető stratégiát a végletekig radikalizálják e különbségtételek kifejezését. Mindez állandósult „bandaháborúkat” és folyamatos csete-patét eredményezett órákon és szünetekben is. Főként a Balogh és a Pusoma gyerekek mentek egymásnak, de a rokonsági szolidaritás láncreakciói bármelyik családra kiterjedhetnek. Ezek folyamatos mozgásban tartása gyakorlatilag ellehetetleníti az oktatást. Lilike unokatestvérei, Mózesék oldalán asszisztált a verekedésekben, amelyeknek már sem a szülők, sem a tanárok nem tudtak megálljt parancsolni, hiszen a megkülönböztetések e radikális demonstrálásának már nem sok köze volt fragmentálódás előző fejezetekben leírt formájához. Ezek a folyamatos küzdelmek e stratégia önjáróvá váló, destruktív mímelései lettek csupán. 

 

Míg a gyerekek közti viszonyokat a rokonsági különbségtételek szinte személyekig fragmentálodott radikalizálódása jellemzi, addig a tanár–diák kapcsolatot a „magyar” vagyis a tanári tekintély verbális eszközökkel történő kikezdése határozza meg a gyerekek részéről. A verbális erőfölény fitogtatása és bevetése szintén a cigány–magyar különbségtétel természetéből fakad, más szituációkban is használatos, mint a cigányság szinte egyetlen eszköze a domináns magyarsággal szemben. Ugyanakkor az ezzel elért „sikerek” inkább a cigány viszonyok között kaptak jelentőséget, mint a cigányság „bevállalásának” tipikus büszkeség történetei. 

 

Az iskolában azonban e cigány erőfölény a cigány–magyar viszonyok realitásává vált. A „magyarság” tekintélyének kikezdése a tanári pozíció ellehetlenítésével jár, amely egyébként sem túl stabil az ezekhez hasonló iskolákban. Lilike tanárai folyamatosan cserélődtek, legtöbben a szomszédos falvakból jártak át tanítani, maguk sem titkolva a feladat nehézségét. Így a gyerekek és a tanárok egyre kevésbé kötődtek egymáshoz, mindez még jobban kedvezett annak a trendnek, hogy a tanár, a „magyar” személytelen, hatalmát méltánytalanul fitogtató, legyőzendő figuráját testesítse meg. A gyerekek, köztük Lilike is, egyre csak kijjebb tolják a határokat, főként olyan „trágár” kifejezések használatával, amelyek korábban a belső „cigány nyelvezet” részét képezték, vicc voltuk éppen abból eredt, hogy magyar közegekben tabunak számítottak. Lilike olykor maga is „jeleskedett” a tanári pozíció megingatásában, főként akkor, ha valami sérelem érte, kiabáltak vele, vagy igazságtalanságot észlelt, de maga a tanári és ezzel együtt a „magyar” tekintély kikezdése csábító játékként is vonzotta őt. „Jaj de unalmas ez a nyár, várom már az iskolát.” – sóhajtott fel egy nap. „Na – kérdeztem kicsit gyanakodva – várod a sulit?” „Aha – felelte- hogy Danikáékkal kikészítsük a tanárokat, azon annyit nevetünk!” „Egy tanárod sincs, aki jófej, vagy, akit bírsz egy kicsit,” –kérdeztem. „Hááát, volt egy, a Sanyi bá’, de az is elment, ezeket meg má’ nem szeressük, csak ordítani tudnak, akár az állatokkal, feszt csak ordítanak!”

 

A tanárok e sérülékennyé váló helyzetét ezekben az ún. „elcigányosodott” iskolákban végül már kormányzati szinten is kezelni próbálták, főleg rendészeti eszközökkel. A rendőrök egyre gyakrabban látogatták a gömbaljai iskolát. Lilike egyszer feldúlva írt nekem, hogy Rudikát elvitték a rendőrök egy Pusoma fiúval folytatott verekedés miatt. Az efféle esetek csak megerősítették benne azt a képzetet, hogy a tanárok nem pusztán gyengék, de ha alkalmuk adódik rá, még a rendőrökkel is „elvitetik” őket, lógás esetén elvetetik tőlük a családit, tehát semmiképp sem lehet bennük megbízni. A „magyar” tehát egyre inkább személytelen, ellenséges hatalommá vált a szemében, aki nem marad meg vele egy iskolában, lenézi és kerüli őt, viszont bármikor visszaél erejével.

 

Ahogyan a „magyar” személytelen jelentéssé vált, úgy a cigány is egyre arctalanabb lett magyar perspektívából. A falubelieknek az iskola volt az utolsó olyan tér, ahol különböző társadalmi háttérből érkezők, „cigányok” és „magyarok” találkozhattak, e különbségtételeken túlmutató élményeket szerezhettek egymásról. „Én ezeket az embereket már nem is ismerem – mondja egy helyi asszony – nem ismerem őket, még az idősebbek közül úgy igen, volt, aki osztálytársam volt, de a gyereket! Ez a sok cigány gyerek, azt se tudom, ki kinek a gyereke, melyik család, régebben azért tudtam, de már nem, olyan egyformák nekem, sok cigánygyerek..” Akik közül Lilike csak az egyik, néha már nem is látszik, hogy ő a Vásárhelyi Tibi legkisebb lánya, az előnyös pozíció lassan eltűnt a cigány homogénné váló jelentésében. E jelentés azonban új mozgástereket nyitott, ahol Lilike szívesen időzött unokatestvéreivel és barátaival.

 

 

A 2010-es évek legelején úgy tűnt, a magyar közélet leköltözött egy addig cseppent sem frekventált környékre, a magyar faluba. Az emblematikus heves megyei település, Gyöngyöspata főterén a helyi figurák között már ott ácsorgott Pintér Sándor belügyminiszter, Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet, Githu Muigai ENSZ-megbízott és más közéleti szereplők. Tájékozódtak, egyeztettek, felmérték a helyzetet: Mi minden sűrűsödött össze éppen ebben a heves megyei faluban, ahol azelőtt Magyarországon soha nem tapasztalt etnicizált konfliktus generálódott? És vajon melyik település lesz a következő? Miről szólnak e falvak „etnikai” feszültségei? (Feischmidt- Szombati 2013)

 

A magyar falu, főként az észek-keleti régió települései hirtelen közéleti kérdések központjai lettek, nem pusztán politikusok és diplomaták fejezték ki érdeklődésüket, hanem megnövekedett a különböző civil szervezetek, önkéntesek, kulturális és társadalmi projektek jelenléte is. A főként budapesti kötődésű értelmiség elsősorban a cigány-tematikán keresztül kapcsolódott e helyekhez, hogy társadalmi felelősségvállalásáról tanú bizonyságot tegyen. Köztük én magam is, egy igen nagynevű budapesti színházi társulat és drámapedagógiai műhely színházi projektjének részvételi akciókutatójaként „tértem vissza” Gömbaljára 2010-ben.

 

A 2000-es évek végére már végképp úgy látszott, a „cigány” nem tartható abban a hagyományos antropológiai keretben, ahonnan annak idején munkánk elindult, hiszen éppen „ő” az, akin keresztül egy sor, széles rétegeket érintő társadalmi kérdés, problematika a közbeszédben felmerül. Úgy, mint az oktatási rendszer problémái, a rendszerváltás során kialakult tartós munkanélküliség és szegénység kérdésköre, a magyar falu, mint társadalmi színtér problematizáltága, az állam szerepe, pl. a segélyezések kapcsán, és nem utolsó sorban rend és biztonságérzet összetett témái. E rendkívül nagy súlyú társadalmi kérdések terheit úgy tűnik, jelenleg leginkább a cigány-tematika cipeli, ez a jelenség pedig, mint az előző fejezetekben láthattuk, a cigány pozícióban élők helyzetét is igencsak megnehezíti. 

 

Munkatársammal ebben a helyzetben egyre többször érzékeltük, hogy a hagyományos kutatói szerep kiüresedett, szinte semmilyen aktivitásra nem ad lehetőséget, barátként, kvázi rokonként pedig gyengék és hatástalanok vagyunk. Ezekben az években új kutatói pozíciók után néztünk, elszántan kerestünk egy olyan lehetőséget, amely által feloldhatóvá válhat a társadalomkutatást sújtó ellentmondás a társadalmi aktivitás és a kutatói tevékenyég között. 

 

Egy cigány-témával foglalkozó társadalomkutató számára felértékelődik ez az ellentmondás, lépten-nyomon azzal a kérdéssel találja szembe magát, hogy milyenfajta aktivitást képviselhet? Hiszen ő, mint kutató mindenképpen előnyösebb társadalmi pozícióból szemlélheti a kutatottak vergődéseit béklyózó társadalmi viszonyaik között. Hogyan reagáljon, ha terepen szerzett barátai kétségbeesetten hívogatják pár ezer forintért hónap végén a gyereknek gyógyszerre, ennivalóra? Vagy nagyobb kölcsönt kérnek, hogy ki tudják fizetni újabb büntetésüket, amelyet mondjuk a főúton történő biciklizés „bűnéért” kaptak ? Mit tegyen, ha anyagi helyzete ezt megengedi, és mit, ha nem? Mihez kezdjen, ha azt látja, hogy anyagi és egyéb társadalmi erőforrások híján kvázi „testvérkéi” tehetségeik ellenére éppen azokba a zsákutcákba sétálnak bele, amit a cigányság, mint társadalmi pozíció felkínál nekik: otthagyják az iskolát, vagy lehetetlen, semmire sem jó szakmákat választanak?  

 

Több mint tíz éves pályafutásunk során a segítségnyújtás számtalan formáját kipróbáltuk már, mégis legtöbbször a maximális eredmény az ún. „tűzoltás”, tehát az aktuális, égető problémák elhárítása lett. Mindez azt bizonyítja, hogy egy személyes, bármilyen jóindulatú és átgondolt erőfeszítés kevés, ha egyrészt kívül áll a helyi társadalmi viszonyokon, másrészt strukturális problémákat kíván megoldani. 

 

E fentiekhez hasonló esetekben az a helyzet állt elő, hogy cselekvőként nem kutatók voltunk, hanem barát, rokon, kutatóként viszont nem tudtunk cselekedni. Fennállt még az a lehetőség, hogy kutatói szerepünket félredobva aktivistaként kezdünk el tevékenykedni, ezzel viszont elfogadtuk volna, hogy az aktivitás és a kutatás kizárja egymást.  

 

Az új kutató pozíció keresése az úgy nevezett részvételi akciókutatás irányába vitt minket, ahol a fenti ellentmondások aktivitás és kutatás, elmélet és gyakorlat között kevésbé szorongatóak. A részvételi akciókutatásban a közös cselekvésen keresztül találkoznak a szereplők: a kutató és a „terep”. E kettő viszonyát a klasszikus kulturális antropológiához képest sokkal inkább a folytonosság jellemzi. Elviekben mindkét szereplő részese és létrehozója annak a folyamatnak, amit a kutatás vizsgál, esetünkben a színházi előadásoknak. Így tulajdonképpen a közös cselekvés oldja fel a hagyományos kutatói pozíció határait, és e cselekvés lenne az, amely megváltoztathatja a társadalmi jelentések és gyakorlatok elnyomó és kizáró mechanizmusait   (Nielsen K.A. – Svensson L.G. 2006, Greenwood J.D. – Levin M. 1998, Leavy 2004).

 

Tehát e fenti elvárásokkal vágtunk bele az Újnéző részvételi színház programjának megvalósításába. Programunk közösségi színháza olyan teret igyekezett alkotni, amely helyet ad váratlan találkozásoknak, a társadalmi viszonyok ezen átrajzolt térképén pedig, a résztvevők ráláthatnak saját és egymás hétköznapi szerepeire. Mit jelent és milyen meghatározottságokkal jár cigánynak, vagy magyarnak lenni egy olyan faluban, ahol ez a különbségtétel kihat az élet majd minden aspektusára? Milyen tapasztatok halmozódnak fel egyik vagy másik pozícióban? E tapasztalatok milyen további cselekvéseket, „előítéleteket” generálnak. Feltételezésünk az volt, hogy a fentiek kibeszélése és felismerése eleve hozzájárulhat más típusú viszonyulások és tapasztalatok kialakulásához.

 

Ahogy a részvételi színházak általában, úgy az Újnéző program is, Augusto Boal  színház értelmezésére épített, mely szerint a színház a társadalmi cselekvések főpróbájának tekinthető, azaz az nem más, mint felkészülés az aktivitásra, az elnyomó helyzetek felforgatására. Ebben az értelemben nem nézők ülnek a közönség soraiban, hanem résztevők sétálnak fel a színpadra, akik egy-egy ötletükkel alakítják a jelenteket, maguk is szereplővé válva játsszák el hétköznapi életük perfomanszait, és az azokban rejlő szubverzív lehetőségeket (Boal 1979).

 

A részvételi színház megvalósításához elsősorban résztvevőkre van szükség, aktív, némileg kísérletező kedvű emberekre, akik életterüket valahogyan közösségként élik meg, és semmilyen viszonyokba kódolt gátlás nem tartja vissza őket attól, hogy e közösség nyilvános tereiben szerepeljenek.  Ezek a falvak azonban sokkal problematizáltabb terek annál, hogy e fenti kritériumok maradéktalanul teljesültek volna. Így az „előadás”, tulajdonképpen maga a közösségi színház, mint helyzet megteremtésével kezdődött, amely jó esetben kissé átrendezi, és nem reprodukálja a falu viszonyait.

 

Mivel Gömbalja tereit a cigány–magyar különbség tétel töri meg, félő volt, hogy mindez a programunkat is maga alá gyűri. Azaz választanunk kell: vagy „cigány” vagy „magyar” eseményt csinálunk, hiszen ahol megjelenik az egyik, oda nem megy el másik, ha ez így történik, színházunk nem felforgat, csupán ismétel. Habár ezt a veszélyt végül nem tudtuk kikerülni, a programon a falu elitje és vezetősége nem képviseltette magát, és a többségi lakosságból sem jöttek el sokan, mégis a falu iskolájában megrendezett előadások egyrészt a cigány–magyar különbségtétel lényegi elemeit tették szóvá, másrészt a cigányság nyilvános terekben történő megjelenésének is addig példa nélkül álló lehetőséget adott.

 

E program tehát olyan kutatói pozícióval kecsegtetett, amelynek szükséges velejárója a cselekvés, valamint annak hatása a helyi közegre. 2010 nyarán igen tekintélyes szakmai és technikai apparátussal érkeztünk a faluba, életemben először nem házigazdáinknál szálltam meg, hanem a társulat többi tagjával együtt a falu több szobás, több szintes vendégházában. Feladatunk szerint, mi kutatók szállítottuk a helyi társadalmi jelentéseket a színház témáihoz, toboroztuk a közönséget, helyi kapcsolatainkat, tudásunkat mind a projekt szolgálatába állítottuk.

 

Azonban projektünk „kísérleti színházként” működött, amennyiben a „kísérleti” addig példanélküli és fenntarthatóságában kérdéses aktust jelent. Szükséges források híján a projektnek sem hatásvizsgálata, sem folytatása nem lett. Számomra úgy tűnt, a részvételi akciókutatás amilyen demokratikus, olyan tőkeigényes, fenntarthatóságához kiterjedt kapcsolati és anyagi erőforrásokra van szükség. Mindez némileg megkérdőjelezi demokratikusságát, ám bármennyire is vonzott ezen új kutatói pozíció kutató–kutatott közti különbségtétel hierarchiáját feloldó működésmódja, szükséges erőforrások híján, én a kevésbé „demokratikus”, ám számomra kivitelezhetőbb hagyományos társadalomkutatói tevékenységnél maradtam.

 

Azonban a fenntarthatóság kérdése nemcsak engem izgatott, Lilike gyerekként vett részt a projektben és várta annak őt érintő hatásait. Habár a színház elsősorban a felnőtteket szólította meg, mégis a gyerekek, vagyis a cigány gyerekek feltartóztathatatlan érdeklődésével kellett megküzdenünk, míg a felnőttek esetében éppen passzivitásuk okozta legnagyobb problémát.

Programunk egyik fő gyakorlati kérdése tehát így hangzott: mit kezdjünk a cigány gyerekekkel?

 

A „cigány gyerek” a gömbaljához hasonló falvak egyik főszereplője. Ő lett az, aki a falu életét meghatározó szabályozó mechanizmusok által többé-kevésbé irányíthatatlan. Átmászik kerítéseken, tiltott fák gyümölcseit eszegeti, bekukkant ablakokon, léte a szüntelen áramlás, olyan társadalmi energia, amit ritkán sikerül bárhova is becsatornázni. E fajta megjelenése a falu nyilvános terein a cigány-közegekben betöltött szerepéből is fakad. A telepeken, cigánysorokon és általában a rokonság hálózataiban a gyerekek nem pusztán szabadon mozoghatnak, hanem ők a viszonyok folytonosságának fenntartói is. Gyakran előfordul, hogy két testvér valamely konfliktus kapcsán megszakítja egymással a kapcsolatot, egy ideig nem látogatják egymást és más érintkezési formákat is kerülnek. A gyerekeikre azonban soha nem terjed ki ez a bojkott, ők továbbra is szabadon bejárnak szüleik haragosainak házába, szállítják haza a híreket, mint egy biztosítva az információk zökkenőmentes áramlását. A gyerek pozíció nem pusztán a szabad mozgást biztosítja, az nem jelent akadályt az élet fontos kérdéseit tekintve sem. Ezekben a közegekben a gyermekeket nem veszik körbe tabuk, amelyek leválasztanák őket a felnőtt léttől, ők látnak és hallanak mindent, ami körülveszi őket, csak legritkább esetben kontrolálja a felnőtteket jelenlétük. Olykor ők előbb értesülnek egy titkos viszonyról, mint szüleik, tudják ki mit főzött, van e pénze vagy sem, ki kivel miért veszett össze, észrevétlen és természetes szemlélői a felnőtt élet viszontagságainak. 

 

A gyerekek azok, akikkel a kutató, vagy a bármely más projekt nevében érkező idegen megismerkedhet, bármely nyitottság, amit érzékelnek, még feltartóztathatatlanabbá teszi áradó aktivitásukat. Terepmunkánk elején ki se tudtam úgy mozdulni a telepről, hogy legalább két-három gyerek ne csimpaszkodott volna belém, feltéve a szívszaggató kérdést: „mehetek veled?!Ugye mehetek?!”. Ha magányra vágytam, komoly logisztikára volt szükség, hogy kijátsszam szemfüles tekintetüket.

 

Projektünk hasonlóképpen küzdött a gyerekek folyamatos jelenlétével, miközben a felnőtteket igen nehéznek tűnt bevonni a programba. Ráadásul a cigány felnőttekhez még csak-csak utat lehetett találni a gyermekeiken keresztül, de a nem cigányok szemében e gyerekek jelenléte egyértelműen cigány programként stigmatizálta a színházat, ahol nekik következésképpen semmi keresnivalójuk nincsen. A szállásunk éppen a falu közepén helyezkedett el, a gyerekek pedig örülve a nyitott és érdekes pesti vendégeknek, letáboroztak a házunk előtt, füttyögtek, kiabáltak, a kerítésen lógtak, azaz az összes olyan viselkedési módot előadták, amit a helyi többségi lakosság igencsak helytelenít. A csapatból mindenkit aggodalommal töltött el ez az aktív jelenlét, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egyrészt a gyerekek részéről hatalmas az igény a bárminemű figyelemre, másrészt viszont az ő szinte provokatív aktivitásukkal egyenes arányban nőtt a magyarok passzivitása. Így aztán úgy döntöttünk, a gyereknek külön drámafogalkozást tartunk a Cigány Székházban, hátha ezzel szabályozni tudjuk szertelen érdeklődésüket.

 

Lilike maga is az élénk és érdeklődő gyerek csapat tagja volt. Egész nap ott sertepertélt a kedves pesti lányok és fiúk körül, amikor csak lehetett kikövetelte magának figyelmüket. Főként egy fiatal drámatanár lány, Hanna nyerte el a tetszését, igyekezett a közelében lenni, vagy csak távolról szemlélte ezt a számára oly érdekes jelenséget. Habár általunk már találkozhatott hasonlóval, mégis, a pesti társulat merőben új ingerként robban be a falu közepébe, drága autókkal, kamerákkal, különös szokásokkal, tárgyakkal és mindenekelőtt fegyelmező helyett érdeklődő és nyitott tekintettel vonzotta magához Lilikét. Lilike minden drámafoglalkozáson részvett, ám teste makacsul engedelmeskedett az asszimilációs stratégia fegyelmező erejének, csak ritkán lehetett bevonni a játékokba, többnyire egy széken ülve, mintegy abba kapaszkodva követte a foglalkozásokat. Csak ritka oldott pillanatban sikerült mozgásra bírni, míg telepi társainál éppen ellenkező problémákkal kerültünk szembe.

 

Lilike látszólagos passzivitását látva meglepetésként ért, amikor a program vége felé bejelentette nekem: ő színésznő szeretne lenni, „olyan, mint a Hanna”. Távozásunk után szinte naponta érdeklődött új barátnőjéről, hogy tudok e róla valamit, mikor jön újra Gömbaljára, felhívnám e megkérdezni. Ismerve Hanna időbeosztását és életritmusát, tudtam, egyhamar nem kerülhet sor gömbaljai látogatásra, igyekeztem tehát Lilike előtt kimenteni. Pár hónap után aztán úgy tűnt, Lilike érzelmeiben drasztikus változás állt be, Hannáról ugyan még mindig érdeklődött, de éppen ellenkező előjellel: „Ugye nem gyön a Hanna?! Ki nem bírom állni, ha gyön még Gömbaljáról is elmegyek inkább!”.  „Most mi ez a nagy utálat, hát eddig szeretted, mi történt?” – kérdeztem, de Lilike csak görcsösen ismételgette magát: „Én nem szerettem, ki nem bírom állni, utálom, gyűlölöm!” – hangoztatta. 

 

Miután Lilike teljesen magamra hagyott az eset értelmezésével, nélküle próbáltam megfejteni, mi is történhetett. Programunk Lilikének nem pusztán egyszeri akció volt, hanem vele együtt egy új perspektíva jelent meg látóterében, új emberek, új mentalitással, amihez hasonlóval a helyi viszonyok között nem találkozhatott. Mindezt számára Hanna testesítette meg, aki Lilikét annyira fojtogató helyi jelentések fölött áll, ha kedve van, felszabadultan cigány táncot lejt a főtéren, vagy alkoholt iszik, miközben helyes fiúja van, akivel drága kocsijukkal bárhova eljuthat, a munkája pedig puszta szórakozás. „Színésznő szeretnék lenni” nem szól másról, mint Lilike abbéli vágyáról, hogy Hanna kézen fogja és kivezesse őt a helyi viszonyok szűk mozgástereiből. Hanna azonban jött és ment, programunk egyszeri akcióként lezárult, Lilike pedig újfent magára maradt körvonalazatlan vágyaival, miszerint ő „színésznő szeretne lenni”. 

 

E testetlen vágy körvonalazatlansága, amely Hanna személyében kapott formát, éppen annak strukturális „otthontalanságából” ered. Lilike fantáziájában életre kelő új perspektíva nem támaszkodhatott a pozícióját meghatározó helyi társadalmi viszonyok történetiségére, előzménynélkülisége pedig a „puszta álmodozás” irreális aktusává tette a kislány vágyait. Lilike úgymond túl sokat várt Hannától, személyétől remélte a strukturális kényszerek nagy ívű átrendeződését, amit e fiatal lány nyilvánvalóan nem tudott beteljesíteni.

 

Bár a program, mint egy jó cirkusz a búcsúban, felszedte sátorfáját és tovább állt, de jelenlétének nyomát mégsem lehetett teljesen kitörölni, főleg mert megjelenése egy általános trend része volt, a vidéket látogató civil szervezetek és projektek sorában mi pusztán az elsők, de nem utolsók lettünk. A Lilike „álmodozását” kiváltó, egyszeri akciók lassan ismerős társadalmi gyakorlatokká rendeződtek. 

 

A 2010-es években a folyamatossá vált a különböző civil szervezetek, elkötelezett önkéntesek jelenléte. Ezek a projektek, a fenti okokból is, főként a gyermekeket célozták meg.

 

E programok a legkülönfélébb háttérrel érkeztek a faluba. Voltak szervezeti támogatás nélkül érkező pesti önkéntesek, akik saját erőből és forrásokból tevékenykedtek, mások a világ messzi tájairól érkeztek, hogy bizonyos tervüket éppen ezekben a falvakban valósítsák meg. Egy indonéziai diák dokumentum filmjéhez keresett terepet, így talált rá Mózesékre. Előfordult, hogy nemzetközi kapcsolatokkal működő szervezet vonta be a gyerekeket projektjeibe. Máskor pedig cigány/roma kötődésű alapítványok támogattak programokat. Azonban nem csak „kívülről” érkező segítők igyekeztek programokkal levezetni és némileg hasznos mederbe terelni a fiatalok lekötetlen és olykor pusztító energiáit. Erzsike fia színjátszó kört szervezett ifjú unokatestvéreinek a Székházban, holott tanulmányait tekintve pénzügyi pályán mozgott. A Gömbaljai Romákért Egyesület is folyamatosan igyekezett jelen lenni a gyermekek életében.

 

Tehát mint látjuk, kezdeményezések széles skálája jelent meg a faluban, kezdve az egyénitől a nemzetköziig, a cigány alapon szerveződőktől a nem cigány szervezetekig, helyi aktoroktól „külsősökig” sokféle új szereplő bukkant fel a cigány gyerekek és fiatalok hétköznapjaiban. Két típusú, talán hatásában a legjelentősebb erőt képviselő cselekvő azonban nem képviseltette magát e kezdeményezések között. Az egyik a helyi, többségi vezetésű intézmények, tehát az iskola, önkormányzat, vagy a gömbaljai civil szervezetek bármelyike, a másik pedig a Magyar Állam. E két, talán legbefolyásosabb szereplő nélkül pedig a fenti kezdeményezések ereje is kérdéses.

 

 

Mindenesetre Lilike járt kézműves foglalkozásra a székházba, angol nyelvet tanult önkéntes tanároktól, végigkövette idősebb unokatestvérei, Mózesék filmes programját és végül, de nem utolsósorban szerepelt egy kis színházi előadásban.

 

Lilike jelenléte a programokon azonban korántsem volt problémamentes, olykor dacos viselkedése kezelhetetlen destrukcióba csapott át, máskor gátlásossága tűnt legyőzhetetlen akadálynak. Leginkább Erzsike fia, Dávid értett vele szót. 2012 őszén hosszú hónapokig egy kis karácsonyi előadással készültek. Az előadást kétszer mutatták be, egyszer az iskolában, másodszor a Székházban léptek fel. A Székház akkoriban már csak vegetált, alkalmazottak nem voltak, a fűtést is alig tudta a szervezet kifizetni, így ezen télen csak azokra az órákra nyitott ki, amikor Lilikéék kis csapata az előadásra készült. Az előadások nagy megmérettetést jelentettek a gyerekek számára, hiszen sem szüleik, sem tanáraik, sem cigány közösségük többi tagja előtt nem léptek még fel olyan színpadra, amely kiemelte volna őket megszokott gyermek szerepeikből. Ugyanez a felnőttek számára is kihívást jelentett, ismeretlen helyzetet, amely ismeretlenségében szinte láthatatlan és értelmetlen marad. 

 

Ennek megfelelően az iskolai premierre a diákokon és a tanárok kívül nem sokan voltak kíváncsiak, a többségi lakosság eleve nem jött szóba, hiszen ők „cigány” programokat nem látogatnak, a cigány szülők sem tolongtak, őket többnyire teljesen lekötik a mindennapi megélhetés küzdelmei, sokuknál a figyelmet és a gondoskodást a megfelelő mennyiségű ennivaló és ruházat előteremtése jelenti. Lilike szülei sem jöttek el, mondván majd megnézik lányukat a második „premieren”, a Székházban. Én magam is erre az előadásra utaztam le, Lilike folyamatosan tájékoztatott cseten a fejleményekről, hogy izgul e vagy nem, jön e Hanna vagy nem, mert, ha jön, akkor ő bizony fel nem megy a színpadra, olykor pedig abban reménykedett, hogy „anyuék most már biztos ott lesznek”. Én inkább ez utóbbi elmaradásától tartottam, hiszen ismertem Jutkáék anyagi helyzetét, így hát megérkezésem után kisebb toborzásba kezdtem. Először Rudiékat győzködtem, hogy semmiképp se hagyják ki fiaik előadását. „Haggyá’ mán Cili, majd a Rudi megnézi – szerelt le Savanyú – nincs én most nekem ehhez kedvem, itt a karácsonyt, ozt még enni se eszünk! Menjenek ozt Rudi majd felveszi a telefonján, megnézem ozt úgy akkor!” Már Rudi érdeklődését is sikernek könyveltem el, de még Jutkáék hátra voltak. Végül a család női szekciója egy emberként képviseltette magát, Jutka, Kisjutka, Betti és Szintike, mind az unokák is eljöttek, az előadás kezdetére pedig Hanna is befutott több zsáknyi ruhaadománnyal kocsijában. 

 

Este hatra megtelt a Székház legtágasabb szobája, 20-30 néző gyűlt össze a kezdés időpontjára. A székház szerény kis vendéglátással fogadta az érkezőket, pislákoló fűtés, vajas párizsis szendvics, alma és némi üdítő várta a vendégeket. Fél hét körül mindenki elcsendesedett és kezdődhetett az előadás. A több egymástól független jelentben Lilike csak kisebb szerepeket játszott, ezek többnyire zenés-szerelmi történetek voltak, a gazdag királynéról és ágrólszakadt szerelméről, akik számos viszontagság ellenére egymásra találnak. Lilike azonban utolsó jelentben testhez álló szerepet kapott, ez a jelenet beteljesítette a közösségi színház elvárásait, mely szerint a színpad nem elválaszt, csupán a közönség tere az őt foglalkozató kérdések szóvátételéhez:

 

Egy kisfiú jelent meg a sötét színpadon égő gyertyával a kezében: „Én vagyok a Béke!

De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni” – suttogta és egy kis fuvallattal eloltotta a lángot.

 

Hamarosan egy kislány sétált be mellé:

– Én vagyok a hit! – mondta – Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem” – eloltotta hát ő is égő gertyáját.

 

„Én a Szeretet vagyok – jelent meg a harmadik gyerek – Nincs már erőm tovább égni.

Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám.” – így az ő lángja is kialudt

Hirtelen egy egészen pici fiúcska bukkant fel a sötétben szomorúan nézegetve testvéreit.

„De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!”- kiáltott fel sírva.

„Ne félj! – toppant be Lilike – Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Mert én vagyok a Remény!” – jelentette ki, majd kézen fogva kis pajtását újra élesztette a Béke, a Hit és a Szeretet lángját.

 

A közönség kitörő tapssal jutalmazta az előadást, míg Lilike anyja könnyekkel küszködve ünnepelte legkisebb gyermekét, aki annak idején az ő reményeik megvalósítására született. De Lilike immár nem más, mint saját és generációja reményének hordozója, a „beteljesülés” pedig nemcsak messze van, hanem formája is nehezen kivehető.

 

 

Kisjutka, Betti, Szinti és Lilike sorsán keresztül nem pusztán saját „generációjuk” mozgástereit tudtuk bemutatni, hanem annak határait is, hiszen ők a fennálló lehetőségekből mindig a legtöbbet ígérő úton indultak el. Kisjutka valósággá tette a mobilitásról szőtt leányregényeket, egy olyan időben, amikor a „kiházasodás” számított az egyetlen lehetőségnek a cigányság degradáló jelentéseinek legyőzésére. Betti a rokonság és a hely védelmét duplázta meg a párválasztásával. A harmadik lány, Szintia egészen új utakon haladt: egyrészt a cigány-tematikán keresztül bekerülő erőforrásokat használta, másrészt kikerülve a korai családalapítás közegében oly elterjedt szokását, rátalált a cigány–magyar különbségtételen túl működő viszonyokra. Lilike pedig, mint „hátrányos helyzetű cigány gyermek” vesz részt aktívan az erre a célcsoportra fókuszáló programokon. Történetük és sorsuk tehát egyszerre tipikus és rendhagyó, hiszen mind a négyen rendkívül fogékonynak tűntek az adott társadalmi helyzetben felmerülő lehetőségek kiaknázására. 

 

 

Berényi Eszter- Berkovits Balázs- Erőss Gábor (2008): Iskolarend. Kiváltság és különbségtétel a közoltatásban. Gondolat Kiadó, Budapest

 

Boal, Augusto (1979): Theatre of Oppressed. Pluto Press, London.

 

Greenwood J. D. – Levin M. (1998):  What is the Actoin Research In: Introduction to Action Research: Social Research for Social Changes. London sage Publication

 

Havas Gábor (2008): Esélyegyenlőség és deszegregáció In: Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért. (szerk): Fazekas Károly- Köllő Júlia- Vajda Júlia. Ecostat, Budapest.

 

Kertesi G, Kézdi G. (2008): A roma és nem roma fiatalok középiskolai továbbtanulása: Első eredmények a TÁRKI-Educatio Életpálya-felmérése alapján In: Kolosi Tamás, Tóth István György (szerk.) Társadalmi riport 2008 Budapest: TÁRKI. 344-362. 

 

Leavy, Patricia (2009): Social Research and the Creative Arts: An Introduction In: Methods Meet Arts. Guilford Press, New York

 

Nielsen K.A. – Svensson L.G. (2006): Action Research and Interactive Research: Beyond practice and theory. Shaker Publishing, Maastricht. 

 

Szalai Júlia (2010): A szabadságtalanság bővülő körei. Az iskolai szegregáció társadalmi „értelméről” Esély. 2010 21/3 3-22 

 

Zolnay János (2008): Hiányzó ágens Educatio 2008/4 549-556.