A homo aestheticus és a homo pardonicus

(Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett: Kosztolányi Dezső életrajzához. Budapest, Equinter – Műút könyvek, 2014, 190 oldal, 2800 Ft)

Kosztolányi Dezső ázsiója sokat emelkedett az elmúlt években. Költői munkásságát ugyan most nem jegyzik olyan magasan, mint a prózaíróit, de kétségtelen, hogy megkülönböztetett figyelemben van része az irodalomtörténészek részéről – elég, ha csak életművének most folyamatban levő kritikai kiadására gondolunk. Ami bizony nagy munka, és a honi viszonyok között már az is nagy szó, hogy került rá pénz, paripa, fegyver – nem sok írói, költői életmű részesül hasonló megtiszteltetésben.

Ugyancsak nagy munkát jelent egy alapos életrajzi monográfia, aminek szintén nem nagyon kedveznek kelet-európai viszonyaink – egyebek mellett ezért is nagy öröm, hogy tavaly két nagy írói monográfia is napvilágot látott: Szilágyi Zsófiáé Móriczról, és Havasréti Józsefé Szerb Antalról. Kosztolányi Dezső, alias Desiré életét és műveit azonban még nem dolgozta fel senki egy nagy monográfiában. Ezt a jelen kötet írója is szóvá teszi, hozzátéve, hogy még a kritikai kiadás és az ünnepi év [2010-ben volt Kosztolányi születésének 125. évfordulója] sem tudott ezen változtatni. Az utóbbi évek nagy szenzációja Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezső című tanulmánygyűjteménye volt, csakhogy ez akkor sem monográfia, ha többen is akként tekintették. Valamint izgalmas adalékokat nyújt az író jelleméhez, életrajzához Veres András Kosztolányi Ady-komplexuma című „filológiai regénye”, mely a nevezetes affért tárja föl minden kis részletével egyetemben.

Szerzőnk, Bíró-Balogh Tamás kötetének első tanulmányában sorra veszi az összes olyan életrajzot, ami eddig Kosztolányiról készült, és azt a következtetést vonja le, hogy Kosztolányi pályáját tévesen értelmezték azok, akik próbálták csökkenteni a Pardon-rovatban betöltött szerepét, s így „nincs megbízható életrajz” (18). De azért sincs, mert a levelezés máig ismeretlen az olvasók előtt, másrészt pedig – és ez is nagyon fontos érv! – az író tudatosan alakította „az önmagáról a múltra hagyományozandó képet; ez lett végül a homo aestheticus álarca” (24). Ugyanakkor leírja azt a talányos mondatot is, hogy a „Kosztolányiról tervezett életrajz címe már megvan: Számadás a Semmiről. Kosztolányi Dezső élete és munkássága” (36). S mivel a monográfiacímek nem szoktak csak úgy, szabadon kóborolni az utcán, ezért arra gyanakodhat az egyszeri olvasó, hogy Bíró-Balogh már el is kezdett dolgozni a könyvön, a jelen kötetben található szövegeket pedig a készülő monográfia előtanulmányaiként olvashatjuk.

Nem könnyű vállalás ez így sem. Bíró-Balogh ugyanis demisztifikációra vállalkozott; a finoman polírozott „homo aestheticus” homlokzata mögött a „homo” érdekli, annak minden ellentmondásosságával, hibájával és bűnével együtt. Márpedig Kosztolányi népszerűségének oka s egyszersmind következménye is a legenda: a bohém költő-író-újságíró alakja, aki jeles barátjával, Karinthy Frigyessel számos tréfás anekdota főszereplője. A huszadik század egyik nagy kedvencéről van tehát szó, akinek a köpönyege alól írók-költők serege bújt ki, és aki manapság az irodalomtörténet egyik legnagyobb hőse. Csakhogy a műgonddal építgetett imázs mögött emberi gyarlóságok rejlenek – hogy mekkora súlyúak, annak megítélése már nem csak az irodalomtörténész dolga. Mielőtt továbbmegyünk, érdemes feleleveníteni a világirodalomban pár olyan esetet, amikor a nagy művészről kiderült, hogy emberként bizony kicsik voltak.

Márpedig ilyen példák vannak bőven. Karafiáth Judit kiváló tanulmányában Cèline esetét idézi föl, aki mindamellett, hogy a huszadik század egyik legjobb prózai életművét alkotta meg, pamfletjeiben heves antiszemita kitörésekre ragadtatta magát. Továbbá igen szkeptikus a parlamenti demokráciával kapcsolatban, és meggyőződése, hogy a zsidók uralnak mindent mindenütt: a sajtóban, a filmben, a politikában és az orvoslásban. Az író politikai nézetei azonban nem befolyásolják művei színvonalát, melyeket igen nagyra értékel manapság is a nagyközönség, ám senkinek nem jutna ma eszébe Franciaországban utcát elnevezni róla – ahogyan Karafiáth Judit is rámutat idézett tanulmányában. Hasonló a helyzet Luigi Pirandellóval, Knut Hamsunnal, Szolzsenyicinnel, és manapság, a hírhedt Schwarze Hefte kiadása után Martin Heideggerrel, aki maga is feljelentett egy müncheni zsidó professzort 1933 után, és elragadtatottan méltatta a Führer kezeit. Vannak, természetesen, akik szerint Heidegger egész filozófiája az eszmetörténet szemétdombjára való, a filozófustársadalom többsége azonban különbséget tesz a művek és az ember közé, és életművét a XX. század legfontosabbjai között tartja számon. Mellesleg, neveztek el utcát is róla, s ez is árulkodik arról, hogy mennyire kényes és nehezen megítélhető dolog egy nagy művész vagy tudós életművének a megítélése.

Visszatérve Kosztolányihoz, itt is hasonló kérdésekkel szembesül a jámbor olvasó. A kötetben Kosztolányi hírhedt Pardon-rovatbeli szerepéről olvashatunk részletekbe menő elemzéseket, a Vérző Magyarország című irredenta antológiáról, az író antiszemitizmusáról, s arról az irodalmi-társadalmi-politikai közegről, melyben mindezek megjelentek. Bíró-Balogh azonban nem „nagy leleplezéseket” tálal szenzációhajhász módon, hanem súlyozza, pro és kontra mérlegeli és kontextusba helyezi a tényeket, s mindeközben nem hagyja magát befolyásolni az író személye köré fonódott mítosztól. De nem csupán ilyen kényes kérdések merülnek fel a kötetben, hanem néhány olyan apróságnak tűnő filológiai adalék is, melyek új megvilágításba helyeznek néhány dolgot Kosztolányi életművével kapcsolatban. Kezdjünk ezekkel!

A tanulmánykötet utolsó tanulmánya, a Regény helyett novella. Világ vége, kétszer: Kosztolányi Dezső és Milkó Izidor ikernovellái című azért lehet érdekes, mert az alkotási folyamatra magára világít rá. A talán legtöbbet olvasott Esti Kornél kalandjai ciklus hetedik részeként a Tengerszem kötetben jelent meg Kosztolányinak egy Világ vége című novellája. Az ötlet maga nem új, sok író fantáziáját megmozgatta már a téma, többek között egy ma már rég elfeledett Milkó Izidor nevű íróét is, akinek 1929–32 között keletkezhetett A világ vége című novellája. S innentől kezdve a filológus találgatásokra van utalva, pontosabban egy detektív szorgalmára és éleslátására van szüksége, hogy a rendelkezésére álló adatokból rekonstruálni tudja a novella történetét. Bíró-Balogh akkurátusan felgöngyölíti a tényállást: Kosztolányi már gyerekkorában szívesen olvasta Milkó műveit, így egyáltalán nem kizárt, hogy ismerte a szóban forgó novellát is, és hatással is volt rá. A „közös ős” pedig egy Camille Flammarion nevű francia csillagász A világ vége című regénye lehetett, mely a Halley-üstökös miatti világvége-hangulatról szól, de az sem kizárt, hogy a mozgóképet amúgy megvető Kosztolányi láthatta az azonos című filmet, melynek témája szintén az üstökös fenyegetése. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy mindez valóban így történt, hiszen még maga az író sem biztos, hogy pontosan rekonstruálni tudná, hogyan született meg benne a novella ötlete, mindenesetre Bíró-Balogh egy igen valószínűnek tűnő alkotáslélektani és hatástörténeti folyamatot vázol.

A közéleti-politikai kontextus már sokkal nagyobb szerepet tölt be egy másik tanulmányban, A pornográf műfordításért feljelentett katolikus író címűben. Megkapó a kezdő mondat: „Kosztolányi Dezső ifjú éveiben a századelő forrongó életébe kerül, a budapesti egyetem bölcsészkarának vegyes összetételű társaságába” (39). Ábrándos, romantikus lelkű ifjú bölcsészek számára még ma is aranykornak tűnik a „századelő forrongó élete” – amikor is a talán már kevésbé ábrándos és romantikus lelkű ifjú költő verseket fordított egy olyan regénybe, melynek egyrészt meglehetős sikere volt a maga korában, másrészt azonban szent megbotránkozásban is volt része a tárgya miatt, ugyanis a prostitúcióról szól. Volt, aki ismeretterjesztő, felvilágosító műnek látta, volt, aki tűrhetetlen pornográfiának. A regény recepciójához tartozik még az a nem csekély jelentőségű tény is, hogy az a Kunfi Zsigmond fordította magyarra, aki Kosztolányival több lap szerkesztőségében is dolgozott, s akit ma már leginkább csak szociáldemokrata politikusként és publicistaként tartunk számon. A Szent skarabeust rögvest a rendőrség figyelmébe ajánlotta a klerikális Alkotmány című lap, mely kivont pallossal kívánta óvni gyermekeink liliomfehér lelkét, a családi tűzhely békés boldogságát, a szent egyetértést stb. eme erkölcstelenségtől. (Szót sem ejtve természetesen ama urakról, akik a családi tűzhely mellől lépnek le pásztorórára egy liliomfehér lelkű kiskorúval.) A dolog pikantériája azonban abban áll, hogy az eredetileg 1910-ben megjelent regényt 1918-ban újra megjelentették, csakhogy Kosztolányi 1919 őszén már „szerződött munkatársa lett az Új Nemzedék című szélsőjobboldali lapnak. Egykori munkaadói és munkatársai ellenfelei, sőt ellenségei lettek. Nem volt kivétel ez alól Kunfi sem” (55). No, de hogyan kerül a csizma az asztalra, avagy Kosztolányi az Új Nemzedékbe?

Ez a kérdés lehet a legkínosabb Kosztolányi rajongói számára, és a legnehezebb az író kutatói számára. Az eligazodásban Veres András és Szegedy-Maszák Mihály könyvei is segítséget nyújtanak. Az előbbi így foglalja össze frappánsan és tömören az író 1919 utáni szerepvállalásait: „1919 őszén egyik szervezője volt a Szabó Dezső vezetésével alakult Magyar Írók Nemzeti Szövetségének, majd 1919 végén a berendezkedő keresztény-nemzeti kurzust harcosan támogató Új Nemzedék belső munkatársa lett, s annak hírhedt, vitriolos-epés hangon vádaskodó glossza-sorozatát, a Pardon-rovatot szerkesztette és részben írta. Saját kezdeményezésében irredenta antológiát is szerkesztett. Úgy vélte, hogy az irodalmi élet két nagy táborra szakadt: a magyarokéra és a zsidókéra, s eljött az ideje, hogy végre a magyarok vegyék át a vezető szerepet. Nem akármilyen kanyar ez írói pályáján: a korábbi liberális elveket valló, szabadkőműves újságíró és páholytag Kosztolányi teljesen azonosult új lapjának liberális-, szabadkőműves- és zsidóellenes álláspontjával.” Szegedy-Maszák Mihály pedig azt állítja, hogy „egyáltalán nem bizonyos, hogy létezett egységes politikai értékrendje”. Valamint: „annyi bizonyos, hogy 1919-re a sajtótermékek száma óriási mértékben lecsökkent, és az ország területének összezsugorodása az olvasóközönség megcsappanását idézte elő. Nagyon kevés lehetőség kínálkozott arra, hogy valaki munkatárs lehessen valamely lapnál. Kosztolányi egyedül az Uj Nemzedéktől kapott ajánlatot”, s azt is megjegyzi, hogy az írót „megélhetésének biztosítása is vezette újságírói tevékenységében”. Nehéz eldönteni, hogy melyik lehetőség ront többet a homo aestheticus imázsán. Az, hogy a finom és könnyed modorú, bohém író meggyőződéses antiszemita és a keresztény-nemzeti kurzus híve lett, vagy az, hogy eladta pénzért a meggyőződését. Szegedy-Maszák megélhetési problémákkal magyarázza Desiré elkurvulását, csak hát látott már olyat a világ, hogy valaki inkább szegény, ám elveihez hű maradt – mint ama József Attila példának okáért, akinek „havi kétszáz sose telt”.

Bíró-Balogh azonban rámutat, hogy itt aligha csupán anyagi dolgokról van szó, mert „Kosztolányi az ilyen jellegű szerepvállalásait nyilvánvalóan jól végiggondolta” (17). A Pardon-rovatban két éven át jelentek meg napi rendszerességgel glosszák, s „ezek jelentős részét maga Kosztolányi írta, más névtelen munkák, vezércikkek, belső cikkek mellett. Saját nevével csak pár színházi és irodalmi kritikát vállalt, és csekély számú verset – melyekért nyilvánvalóan nem kapott volna két évig olyan tisztes fizetést, amelyből eltarthatta családját” (18). Vagyis Bíró-Balogh azt állítja, hogy Kosztolányi nem csupán „szerkesztgette” a rovatot, hanem ő maga írta az itt névtelenül megjelent cikkek jelentős részét is. Azzal is érvel emellett, hogy már Szabó Dezső is Kosztolányit értette a „harcos »pardonok« félelmetes írója” alatt, s ez állítólag „mindenki” számára nyilvánvaló volt. A szerző azonban még egy érdekes módszerrel támasztja alá állítását, megszámolta ugyanis, hogy mikor hányszor fordul elő Kosztolányi szövegeiben a „pardon” szó. Ennek azért lehet ugyanis jelentősége, mert ha valóban sok köze van a glosszákhoz, akkor névvel felvállalt szövegeiben érthető módon igyekszik kerülni a pardon szó használatát, nehogy azonosítási lehetőséget adjon az olvasók kezébe. Bíró-Balogh számításainak eredménye az lett, hogy abban az időben, amikor Kosztolányi az Új Nemzedéknél volt, egyszer sem használta a pardon szót olyan írásban, mely a saját neve alatt jelent meg, és ő ebből arra következtet, hogy a szó kerülése gyakorlatilag bevallása annak, hogy az író számára korántsem ártatlan udvariassági formuláról van szó.

Kosztolányi a rosszízű, a nemzeti-keresztény kurzus irányát tükröző glosszái mellett 1920-tól „nyíltan – és hivatalból is – volt irredenta” (112). Irrendentizmusa azonban némi magyarázatra szorul, hiszen tudjuk, hogy szabadkai születésű lévén az országrészek elcsatolása igen érzékenyen érintette, saját édesapját például hat évig nem látogathatta meg. Az antológia első kiadása – ahogyan Szegedy-Maszák írja – „a magyar szellemi élet képviselőinek elkeseredését fejezte ki”, ami akárhogyan is nézzük, jogos és érthető. Csakhogy született egy második kiadás is, amelynek esetében már teljesen más a helyzet. A körülményekhez tartozik többek között az is, hogy Kosztolányi 1927-ben lefordította Sarfatti Mussolini élete című könyvét, s Bíró-Balogh szerint „a feladat vállalása már önmagában jelzésértékű” (113). A második kötet idejére ugyanis a trianoni sokk már nem volt friss, mint ahogyan az irredenta ideológia sem volt új – vagyis a kötet feladata nem az ideológia életre keltése, hanem táplálása és életben tartása volt, amelynek meglehetősen alacsony irodalmi nívójú szövegekkel próbált eleget tenni. Továbbá hangsúlyeltolódás is megfigyelhető a két kiadás között; míg Kosztolányi alapkoncepciója az első kötetben az volt, hogy az írók irodalmi eszközökkel küzdenek „a szenvedő magyarság igazáért”, addig a második kiadás harcosabb és politikusabb, mint az előző.

Kosztolányinak azonban talán azok a cikkei a legnyomasztóbbak, melyeket nem is feltétlenül a pénzkeresés vagy az országgal történt igazságtalanságok miatt írt, hanem úgy tűnik, őszinte meggyőződésből: A magyar irodalom és az ő irodalmuk című cikksorozatról van szó, melyet a jelen kötet függelékben közöl. A cikksorozat valóságos gyűjteménye az összes olyan komplexustól, paranoiától elgyötört frázisnak és összeesküvés-elméletnek, amelyek már több mint egy évszázada szennyezik a magyar közéletet. Arról nem is beszélve, hogy látványos képmutatás érhető tetten abban, amikor Kosztolányi érzelmes és megrendült hangon ír Cholnoky Viktor nyomoráról, amibe a „tudjukkik” által birtokolt irodalmi ipar miatt került – miközben ő maga a barátai, Móricz és Krúdy között osztotta szét azt a pénzt, ami a Lord Rothermere által adományozott díjjal járt.

Kosztolányi Dezső, alias Desiré tehát korántsem volt az a homo aestheticus, amelynek a képét az utókorra akarta hagyni. Bíró-Balogh Tamás jelen kötetbe összegyűjtött tanulmányaiból az derül ki, hogy jócskán van makula ezen a képen. Jómagam, nem lévén filológus és Kosztolányi-szakértő, nem tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy vajon nem csúsztat-e a szerző, nem olvas-e rosszul dolgokat, hogy helyesek-e a következtetései, vagy netán már maguk a premisszái. Számomra mindenesetre lenyűgözőnek tűnik az az alaposság, amivel Bíró-Balogh a dokumentumok nyomába eredt, és megpróbálta rekonstruálni az egykor voltat. Valóságos nyomozómunkát végzett; nyomozást Kosztolányi Dezső sötét oldala után. Hogy ezzel egy mítosszal kevesebb lesz? Talán manapság, a huszonegyedik században már túlságosan is sok volt a mítoszokból, talán most már az tenne jót nekünk, ennek az országnak és ennek az irodalomnak, ha végre a mítoszok helyett lenne erőnk, késztetésünk és képességünk végre szembenézni az igazsággal. Attól még Kosztolányi Dezső alias Desiré nagy művész, hogy emberileg ő is gyarló volt.