2015. december 8.
Én viszont a gyengéd szobrokat szeretem. A gyengéd hatalom, a soft power gyengéd szobrait. Nem hatalmasodik felém, nem zuhan rám, nem büntet, nem vádol, nem oktat, nem kelt lelkiismeretfurdalást. Nem tank, nem kard, nem ló. Csak ember, emberi. Odaül mellém. Ő ül mellém, mert együtt vagyunk, az én testem is kelljen ahhoz, hogy ő létezzen.
Mert a soft power, a gyengéd hatalom gyengéd szobrai nélkül nőttem fel, küzdelmes, örökké bántalmazott közterekben. Szülővárosom főterének hatalmas, öt alakos szobrát, a Mátyás királyét, a jó öreg Fadrusz-művet végső soron máig csak a csoda tartotta meg a helyén, vagy nem a csoda, ha nem hisztek benne, hanem az átírhatóság. Mátyás büszke, arany – az én gyermekkoromban még nem volt arany – koszorús fejével s négy vezérével uralja a főteret városomban.
Mátyás magyar király szobrát 1902-ben avatják, az impériumváltás után kap román feliratot, amely szerint mintha román király lett volna, aztán a bécsi döntés után a magyarok leveszik, jön az újabb imprériumváltás, rákerül a „Mathias rex” latinul, elvégre az egy eszperantó, abból nem lesz etnikai vita, latin szöveget a szovjetek illesztik rá 1945-ben. Nekem ez a szovjet-latin kapcsolat kissé meglepő, de még tanulnom kell a múltról. És végül 1992-ben visszaállítják az 1932-es román nyelvű, Mátyás magyar identitását megkérdőjelező táblácskát.
Mert ezek az impériumváltások mindig át- meg átírták a teret, 1919-után, aztán 40 után. 1941-ben például Hóman Bálint kultuszminiszter is vendégeskedik a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitóján, az épületet pazarul felújítják, Horthy Miklós portrét ajándékoznak a színháznak, egyenesen kettőt, biztos, ami biztos. Hóman Bálint kultuszminiszter ugyanekkor megnyugtatja Kolozsvár közönségét, hogy „a hatályban lévő törvények figyelembevételével" mindazok a kolozsvári színészek, akik eddig „érdemleges kultúrmunkát” végeztek, helyet kapnak az új társulatban. Azért kell megnyugtatni „Kolozsvár közönségét”, mert kicsit aggódik a hatályba lépő zsidótörvények és kedves színészei miatt. Meg is alakul gyorsan a Zsidó Színház Kolozsváron, ezek szerint azokból, akik nem végeztek elég érdemleges kultúrmunkát. Horthy Miklós képviseletében Hóman Bálint a jobboldali proszcénium páholyból nézi végig a Nemzeti megnyitó előadását, az épületet úszik az aranyban, elsősorban hála a kormányzónak, mondják a beszédek.
Megint jön az impériumváltás, Horthy-portré el, Nemzeti Színház is el, lesz belőle ismét román Nemzeti Színház. És íródik át a tér, köztér, szobrok el, újak fel, feliratok le és fel, utcák neve el és fel.
Mintha a múltat nem bevallani, hanem csak átírni lehetne. Sokáig úgy gondoltam, még a szégyenletes történelemórák idejében, hogy nincs semmi, de semmi, ami megtörtént, mert ami múlt, az megbízhatatlan, csak az átírások vannak. Posztmodern kor ugye. Sokáig egyáltalán nem gondoltam, hogy mégis meg lehetne egyezni valamiben, ami történt. Ma már optimista vagyok. Valami mégiscsak történhetett a múltban, az átíráson kívül.
Az épp 10 éve elhunyt Eörsi István (finom, lágy szobrok állíttattak most neki, szavakból, emlékestekből, emléktestekből, ha tetszik) mondta, amikor meg akarta vásárolni egy erdélyi költő verseskötetét: „Megnézem, milyen verseket írt 1956-ban és aztán eldöntöm, hogy megveszem-e a kötetét”. (Az illető költő Székely János volt és Eörsi végül megvette a könyvet.) Jó fogódzó ez nehéz időkre, megkérdezni: mit csináltál, barátom, 1956-ban vagy 1944-ben? Valóban? Ilyen bátor voltál? Akkor szobrot neked. Vagy épp vesztes? Akkor főleg! Bár Hóman csakis a vesztesek közé tartozik az én szememben, mint mindenki, aki a gyűlöletkeltésben részt vesz vagy jóváhagyja. És hogy ellentmondásba keveredjek magammal: engem csakis a vesztesek érdekelnek ma. Szobrot kap tehát a vesztes.
A gyengéd hatalom gyengéd szobrait szeretném látni, szavakból, vasérc helyett lágy testekből, homokból. Lágy szobrokat, ami mellé oda lehet ülni. Nemrégen színésztanoncok tartottak egy flashmobot a Mátyás szobor előtt Kolozsváron. Tíz percnyi gyengéd, múlandó köztérfoglalás. Múlandó, de visszavonhatatlan.
A szobor tehát, a szobrom, ha tetszik, testből, homokból, szóból, azt mondja: ez történik. Ez történt.
Mert például itt van az 5 éves Robika. Még nincs szobra, de most már egy gyengéd szobra születik, itt, szavakból, hisz most mondom ezeket a szavakat, a homokot, lágy szobrát máris faragom. Egy öt éves gyermek. Nem magas talapzaton áll, csak akkora, amekkora az öt éves gyerek lehet, még szinte neve sincs, ott még nem tartunk. Olyan szobor, ami mellé szívesen ülsz, örülsz, hogy gyermeknek is lehet ma itt, Magyarországon szobra, nem csak a hősöknek, a példaképeknek, a felnőtteknek, de annak is, aki még semmi óriásit nem alkotott. Nézem jobban, kisfiú. A gyerekem is megnézi, örül neki, hogy gyermeknek is lehet szobra, Ez egy kisfiú?, kérdi lelkesen s kihúzza magát, hej, be jó gyereknek lenni, szobrot is kap az ember, pedig még semmit nem csinált, csak oviba járt. Talán egy homokozóban áll ez a szobor, bár ahol Robi játszhatott, ott nem volt homokozó, még kisvárosban is csak elvétve akad, nem hogy faluban, kicsit máris csalni kell talán, miközben állítjuk a szobrot Robinak. Nem látom a szemem előtt – hisz lágy szobor, szavakból van, nem kell leírnom nektek a pózt, amiben Robika áll, ül, játszik, labdázik, óvodában játszik az ovistársaival. Majd ti elképzelitek. Járt egyáltalán óvodába? Vagy lehet, hogy épp alszik. Alszik? – kérdezné a gyerekem, ha Robika feküdne, és mondom neki, alszik, vagyis hogy lehetne elmondani egy gyereknek, hogy mit lát, mondanám tehát, hogy alszik, örökre, hacsak nincs feltámadás, bár neki mindenképp járna. Nem látom magam előtt, mert szavakat írok, lágy szobrot, máris fújja szét a szél, de tudom, hogy Robika roma kisfiú, tudom s most tudatom veletek, bár nem tudom, miből látszik vagy látszódjon, ha egyáltalán, talán egy gyengéd felirat segítene, hogy aki olvasni tud, értse, akinek van füle, hallja, de nem szeretném látni, a bőrszínén se, ha egyáltalán, mert nem a különbözőségét akarom látni, de mégis megkerülhetetlen a származása. Az öt éves gyereket látom, lágy szoborban, legalább szavakban, nyomként egy túl gyorsan felejtő emlékezetben, ha már maradandóbb szobra nincs, mert ő az ifjú Csorba Róbert, élt 5 évet. S a lágy szobor azt mondja: ez történt, megkérdőjelezhetetlenül, átírhatatlanul ez történt, Tatárszentgyörgyön, 5 éve, immár 6, ifj. Csorba Róbert az édesapjával együtt a gyűlölet áldozata lett. Vagy 10 éve történt, vagy 50 éve, vagy amennyit erre a szoborra tényleg várni kell, amíg felépül, köztéren láthatóvá válik, addig a lágy szobrok vannak, mondom, szavakkal építjük, rajzoljuk homokba.
A rendezvényen elhangzott összes szöveg >>> [3]
A rendezvény kerekasztal-beszélgetése >>> [4]
A rendezvény a facebookon >>> [5]
- Kultúr-part [6]