2015. december 8.
Hogy kinek állítanék én emlékművet? Fogós kérdés. Természetemnél fogva riasztanak az emlékművek, a szobrok, amelyek valamilyen személy kultuszára utalnak, mert ugyan az emlékezetnek, az egyéni és kollektív emlékezetnek szüksége van kapaszkodókra, de azt mindig az aktuális kurzus dönti el, hogy ki kap és ki nem kap, egyszóval engem nem inspirál az ötlet, kivéve, ha olyan zseniális emlékműre gondolok, mint Pauer Gyula és Can Togay elhagyott cipői a Duna-parton. Az felülírhatatlan és megfellebbezhetetlen. Ebben a városban az az én emlékművem. Ha egyszer látta őket az ember, már mindent tud a városáról. Beleértve persze a túlpart remekül kivilágított filmgyári díszletét, hajnalban és alkonyatkor. Egyébként megjegyezni kívánom, annak, hogy Nelson Mandelának még életében szobrot állítottak Londonban, annak például örültem. Annak volt bukéja.
Mindazonáltal elvállaltam a felkérést, bár egyetlen ujjamon sem tudom megszámolni, kinek is állítanék ma szobrot a szülővárosomban és a hazámban. De mert ennek a virtuális szobornak voltaképpen azt kellene elmondania, hogy miért nem szabad Hóman Bálintoknak ebben a városban és semmilyen városban szobrot állítani, mégiscsak találtam valakit.
Szobrot állítanék, igen, szobrot, az ismeretlen édesanyának.
De nem azért. És nem is azért. Gondoljon bárki bármire.
Hogy világosan kifejthessem, mire gondolok, szeretném rögtön bemutatni a szobortervemet is. A szobrot vagy inkább szoborcsoportot a Batthyány téren szeretném felállítani, egészen pontosan 2022. december 3-án. Aznap lenne anyám 100 éves.
Megvan a tervrajz is, édesanyám, Bruria Avi Shaul egyik gyönyörű hímzése, amelyik mindent elmond arról, hogy mi is volt a baj az előző évszázaddal, és mi lesz a baj azzal az évezreddel is, amelyik másfél évtizede ránk virradt.
A kép nagyon egyszerű. Az ismeretlen édesanya egész élete bele van hímezve. Egy gonosz (bár gyönyörű) sárkány fenyegetően lép föl a kép jobb oldalán, mondhatni, támadólag. Három asszony élete úgy látszik, komoly veszélyben forog – vagy ha nem, akkor tesznek róla, hogy veszélyben forogjon. Valamit valamitől meg kell védeni, viszont talán éppen azzal támasztjuk fel a veszélyt, hogy azt a valamit meg akarjuk védeni – azzal adunk életet neki, hogy el akarjuk pusztítani. Az asszonyok odadobják magukat, hogy intaktul megőrizzék azt az elérhetetlen világot, amelyet egy szinte minden jeruzsálemi képeslapon feltűnő templom személyesít meg. Kinek mit jelent ez a templom, nagy kérdés. És van még a szent hely fölött három felhőként úszó madár. Ők gondtalanul repülnek egyenesen a sárkány torkából kilövellő lángnyelvek felé. Ez idáig rendben is van. Ha odaérnek, megpörkölt szárnyakkal majd lezuhannak. Tökéletes mese. Ne legyen baj a világban. Haljunk bele, de ne legyen semmi baj.
Kik ezek az asszonyok? Akikkel a hímzőtűt kezébe fogó ismeretlen anya láthatólag azonosul. Ruhájuk és fejkendőjük alapján leginkább beduin asszonyoknak látszanak, vándorló lelkek, nem tudni, hogyan kerültek erre a finoman kettérepedni készülő hegyre. A kékruhás erővel felhívja magára a sárkány figyelmét, aki talán átaludta volna ezt az unalmas napot is, a pirosak közül a középső a két másik között akar valamilyen kapcsolatot teremteni, a tengerparton álló a nagyvilágba integet vadul, segítséget hív, mely nem érkezik. Nézzük csak meg: ez a tüzet okádó sárkány mosolyog. A nők vadul, igen, vadul és hisztérikusan hadonásznak. A távolban a templom, az aranykupolával, a sziklatemplom, a mohamedánok szent helye. Tőle elfordulva azt védelmezik ezek az asszonyok? Az volna a haza, amit védelmezni kell? A templomban a szikla, amelyen Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot. Nagy vallások fundamentuma Izrael de facto fővárosában. Azt védelmezik ezek az asszonyok? Vagy a várost, Jeruzsálemet, ahol az ismeretlen anya született? Vagy mindennek el kell pusztulnia amiatt, hogy semmi sem stimmel és irdatlan káosz uralkodik a világban? Mert ezek az asszonyok éppen annak a világnak a pusztulását kívánják, amelyet ugyanakkor meg akarnak védelmezni a sárkánytól? Az aranykupolás templomot, amelyik kié?
És máris benne vagyunk a sűrűjében. A madarak a sárkány felé repülnek, nem állíthatja meg őket senki. A templom elérhetetlen, végtelen tenger választja el a sziklafalon ágáló asszonyoktól. Baj van, és nincs megoldás. Nagy baj van. Nagyon nagy baj van. Miért olyan gyönyörű mégis ez a zűrzavar? Miért olyan mégis, mint a világegyetem? Van Gogh susogott az ismeretlen anya fülébe, miközben hímezte, a kozmosz susogott Bruria fülébe.
És most térjünk rá a konkrétumokra.
A Batthyány téren, a cipőkkel átellenben lévő Duna-parton állítanám fel az én emlékművemet. A jeruzsálemi sziklatemplom kupolája, ha megfelelő pontról nézzük majd, csodálatosan egybe fog esni a magyar parlament kupolájával.
De hogy érzékeltessem azt is, nem veszítettem el a realitásérzékemet, és a dolgot valóban megvalósíthatónak látom, megtaláltam a szobor kivitelezőjét is Niki de Saint Phalle francia képzőművész személyében. Niki de Saint Phalle 2002-ben meghalt ugyan, hetvenkét éves korában, de teljesen nyilvánvaló, hogy csakis ő készítheti el ezt az emlékművet. Megmutatom néhány munkáját, köztük az olaszországi Toszkánában, Capalbióban felállított hatalmas Tarot-kártya kertet, amely különben mindenestül önfinanszírozó volt, nem kellett hozzá semmilyen állami vagy önkormányzati támogatás.
Ilyen emlékművekről álmodom.
A rendezvényen elhangzott összes szöveg >>> [3]
A rendezvény kerekasztal-beszélgetése >>> [4]
A rendezvény a facebookon >>> [5]
Képbeszúrás
- Kultúr-part [9]