2015. december 29.
A 130 ember életét kioltó párizsi terrortámadás úgy kellett a magyar miniszterelnöknek, mint egy falat kenyér.
A kormányfő már a januári Charlie Hebdo szerkesztői elleni merényletet követően elindította menekültellenes kampányát, de örökkévalóságnak tetszhetett számára, amíg a projekt eredményt hozott. Az autoriter rezsimeket többek között éppen az különbözteti meg a jogállami rendszerek kormányaitól, hogy legitimitásuk mindig csak pillanatnyi lehet, és halálos fenyegetésként élik meg népszerűségük átmenet visszaesését. A „NER” kódjelű szisztéma léte a politikai váltógazdaság tagadásán alapul, márpedig tavasszal a kormánypárt elveszített több időközi választást és nemcsak a kétharmados többsége olvadt el, de felrémlett annak a lehetősége is, hogy háromosztatúvá válik a politikai aréna. A „nemzeti konzultációt” követő első bornírt óriásplakát kampányt nyáron még közröhejbe fullasztották a Kétfarkú Kutyapárt – közadakozásból finanszírozott! – ellen-plakátjai. Régen nem látott spontán társadalmi szolidaritás kísérte a karitatív szervezetek menekült-segítő akcióit. A kormány idegenellenes uszításával csak még inkább felhívta a figyelmet arra a nyilvánvaló tényre, hogy képtelen emberségesen és a nemzetközi szerződésekkel összhangban kezelni a helyzetet.
A fordulat a szerb magyar határ, majd egy hónappal később a horvát magyar határ lezárása után következett be. A miniszterelnök úgy ítélte meg, hogy a menekültválság felértékelte az ország helyzetét, és sokéves párialétet követően személye és politikai pozíciója végre megkerülhetetlenné válik, bármennyire is iszonyodik tőle minden tisztességes európai politikus. Hiszen megteheti, hogy tízezrével szállítja a menekülteket az osztrák határra, mondván, a migránsválság „a németek ügye”. De egyoldalúan, egyeztetés nélkül le is zárhatja a határt, áttolva problémát a Szerbiára, Horvátországra, Szlovéniára, Ausztriára, és elégedetten nézheti, hogy a világsajtó immár nem a Röszkéről, hanem a horvát szlovén határról közöl elborzasztó képeket. Azt is politikája sikerének tarthatja, hogy a krízis megrendítette a schengeni szisztémát; az érintett országok egyre másra vezetik be újra a határellenőrzést, hiszen ezzel igazolva látja a magyar pengés kerítés felhúzását és azt, hogy paprikasprayt fújtak a túloldalon feltorlódott menekültek és a karjukban tartott kisgyerekek arcába.
A kormányfő igazi nagy elbeszélése persze arról szól, hogy a nyugat-európai közvélemény lassan felsorakozik politikája mögé, és a mag-országokban elkezdődhet az „illiberális” trendváltás. Rutinos politikusként persze tudatában van annak, hogy Budapestről nem fogja megbuktatni a sem a német kancellárt, sem az Európai Bizottság elnökét, de arra számít, hogy személye és politikája minta lehet a befolyásos, populista jobboldali pártok számára. Ebben azonban téved. A Magyarországon kiépült posztjogállami rezsim nem harmonizál egyetlen olyan európai politikai irányzattal sem, amelynek bármilyen befolyása is lehet döntésekre és nem illeszthető egyetlen politikai forgatókönyvbe sem. A budapesti „NER” rezsim anakronizmus az Európai Unióban, a nyugati fővárosokban pedig annak tartják a menekültválsággal kapcsolatos magyar politikát, ami valójában: egy kis ország átmenetileg némi zsarolási lehetőséghez jut, és azt kisstílű módon azonnal igyekszik kihasználni.
A kormányfő narratívájával elsősorban belpolitikai hatást akar elérni, és nem is sikertelenül. Amíg a menekültek a röszkei határban, és a Keleti pályaudvar előtt várták a továbbutazás lehetőségét, vagy gyalog indultak el az autópálya szélén addig arcuk volt és személyiségük. A kisgyerekes családok elszántsága sok emberből váltott ki részvétet és szolidaritást. A magyar hatóságok tehetetlensége, az átmeneti táborok embertelen körülményei nemcsak külföldön keltettek széleskörű felháborodást, de itthon is. A határzár után a magyar társadalom ismét magára maradt központilag gerjesztett félelmeivel és szorongásaival, amelynek tárgya immár az absztrakt idegen. A borzalmas párizsi terrortámadás pedig végre visszaigazolta a többség számára a közel egy éve tartó ország-védő propagandát, és azok számára is hihetővé tette a fenyegetettség, akik korábban nem vették készpénznek, hogy a szíriai polgárháború elől menekülő családok éppen a magyarországi munkaerőpiacon igyekeznének tartós egzisztenciát teremteni maguknak. A fenyegetettség mindenhol, minden esetben a regnáló kormány népszerűségét növeli; a budapesti köztereken azonnal meg is jelentek a fegyveresek. A Terrorelhárítási Központ november végi kínos „dzsihadista-fogó” blamázsa, majd a kormányfő ellen tervezett merényletekről kiszivárogtatott rémtörténetek közmulatságot keltettek ugyan, de a félelemre építő kommunikációs offenzíva erősebbnek bizonyult.
A kormánypárt visszakapaszkodott a népszerűségi listákon oda, ahonnan a tavaly őszi nagy tüntetések után elindult a zuhanása. Sőt, a Medián felmérése szerint a Fidesz decemberben egyenesen rekord népszerűséget könyvelhetett el. Keveseket érdekelnek már a tavalyi címlap sztorik: a korrupciós botrányok sorozata, a NAV korábbi elnökének nyelvtudása, a Hír TV által inzultált tanárnő esete. De a gimnáziumok felszámolása, a felsőoktatási keretszámok ismételt szűkítése, a jóléti ellátások további drasztikus leépítése, a szegénység, a gyermekszegénység, és a jövedelmi különbségek növekedése, a rendkívül alacsony beruházási ráta, az ország folyamatos, megállíthatatlan regionális leszakadása sem képes áttörni az idegenellenes, Európa-ellenes nacionalista kormányzati kommunikációs offenzívát. Mintha csak a politikai marketing stratégia áporodott tankönyvi tételeit és gyakorlati receptúráját akarná igazolni a fideszes kommunikációs stáb, miszerint a politika lényege az lenne, hogy a választók igényeire – méghozzá részben kormányzat generálta igényeire – rezonáló „üzeneteket” fogalmazzon meg, nem pedig az, hogy az ország, a társadalom, a gazdaság legfontosabb problémáit fogalmazza politikai opciókká.
A látszat azonban csalóka. Nem egyszerűen a kormány vette vissza a „tematizációs” kezdeményezést, hanem az is kiderült, hogy a magukat „demokratikus ellenzéknek” tartó pártoknak sincs semmiféle érdemi mondanivalójuk a tavalyi tüntetések témáival kapcsolatban, rosszabb estben maguk az ellenzéki pártok is osztják a kirekesztő társadalompolitikai krédó bizonyos tételeit. De az ellenzéknek a menekültáradattal kapcsolatban sem volt hazai, vagy európai dimenzióban értelmezhető mondandója: egyetlen szóval nem utaltak arra, hogy a menekültválság összeurópai probléma, és az EU tag Magyarországnak egyeztetnie kellene politikáját partnereivel, és el kellene fogadnia Brüsszel felajánlott segítségét. Novemberben aztán Hiller István és Gőgös Zoltán MSZP alelnök is kiállt a pengés kerítés mellett, azzal az érvvel, hogy „mondjon valaki jobb megoldást”. A civilek egy részének volt ugyan lényegi és okosan megfogalmazott diagnózisa, de azt értelemszerűen nem lehettek képesek mozgósító politikai programmá fogalmazni, mert a protest megmozdulások hangsúlyosan antipolitikai jellegűek voltak, vagy pedig a képviseleti demokráciát és a piacgazdaságot egészében elutasító „rendszerkritikus” álláspontot fogalmaztak meg.
A kormánypárt népszerűségének visszaeséséből részben a Jobbik profitált, részben a bizonytalanok aránya növekedett. A politikai vákuumot senki nem volt képes kitölteni, ami persze azt is jelenti, hogy a választók jelentős része változatlanul támogatja az autoriter rezsimet, annak drasztikusan kirekesztő társadalompolitikáját, a szociális, és műveltségi különbségeket kasztszerűvé merevítő társadalom vízióját. A kormány olyan országot ígér, amely kifelé nyitott, befelé zárt, „etnikailag” homogén, a szolidaritást hírből sem ismeri, és az EU-hoz legfeljebb annyi köze van, hogy lehívja a forrásokat. Ennek a koncepciónak olyan nagy a vonzereje, hogy a kormánypárt visszaszerezte elveszített támogatóit, a Jobbik népszerűsége pedig visszaesett. Ha a Fidesz visszaesik, a Jobbik népszerűsége növekszik, ha a Fidesz erősödik, a Jobbik támogatottsága csökken í ez a libikóka az egyetlen számottevő mozgás a magyarországi pártpalettán.
A „NER” rezsimet választásokkal – csak választásokkal – nem lehet leváltani; a jogállami intézmények, és garanciális eljárások lerombolása már a korábbi ciklus derekán túljutott a kritikus ponton. Más kérdés, hogy ezt az állítást egyelőre nem lehet a gyakorlatban tesztelni mivel a választók támogatása éles helyzetekben évek óta töretlen, de az internetadót és a kitiltási botrányt követő hónapokban is csak átmenetileg rendült meg. És végül a kormánypárt népszerűségvesztésének idején vált egyértelművé, hogy nincs semmiféle jogállami és demokratikus politikai alternatíva. Kész Zoltán februári veszprémi győzelme antipolitikai jellegű protest-voksolás volt: a „demokratikus pártok” egy helyben jól ismert, de politikusként arctalan jelöltet támogattak a kétharmados kormánypárti többség lebontása érdekében. A Tapolca–Sümeg–Ajka körzetben már érvényesült a pártok erősorrendje. Illúziónak bizonyult, hogy a kormánypárt népszerűségvesztése nyomán keletkezett űrt betölthetnék a jogállam, a köztársaság és a befogadó, szolidáris társadalom iránt elkötelezett pártok – nincsenek ilyen pártok, és minden bizonnyal a kereslet is csekély az ilyen politikai opció iránt!
Vajon mi mozgatja a Fidesz-Jobbik libikókát? Feltevésünk szerint a második Gyurcsány kormány idején nemcsak a köztársaság intézményrendszerének legitimitása roppant meg. A választók elsöprő többsége 2010-ben mindenekelőtt drasztikus kirekesztő társadalompolitikára adott felhatalmazást. Öt és fél év fideszes kormányzást követően bízvást megállapíthatjuk, hogy a kormány jóléti politikája és oktatáspolitikája annyira brutális és következményeit illetően olyannyira tragikus, hogy a szélsőjobboldal aligha tudna erre ráígérni. A társadalompolitikai viták tehát nem lehetnek a két párt népszerűségi libikókájának okai, jóllehet mindkét párt társadalompolitikai krédója szélsőségesen kirekesztő. Vegyük komolyan egy pillanatra a Jobbik „pártprogramjának” primitív jelszavait. A jobbikos szavazók preferenciáit részben az különbözteti meg a fideszes hívőkétől, hogy azonosulnak a neonáci párt nyílt, gátlástalan cigányellenes rasszista elbeszélésével és üzeneteivel. Természetesen cigányellenes tartalma van az olyan ígéreteknek, mint az „iskolai erőszak” visszaszorítása, a „deviáns” családok gyerekei számára létesítendő bentlakásos kollégiumok hálózata, a „megélhetési gyerekgyártás” visszaszorítása – de hol van ez ahhoz, amit a Fidesz kormány regnálása idején rendszerszerűen megvalósított.
A segélyezés drasztikus visszaszorítása nem is szerepel a Jobbik jelszavai között. Az általános munkajogi szabályoktól és a minimálbértől elszakított kötelező, és a pénzbeli segélyezés feltételévé tett közmunkarendszer 270 milliárdos gigaprojektté vált. A Jobbik még „végzettség szerinti, főállású közmunkaprogramot” hirdetett. A gyakorlatban viszont a közfoglalkoztatás kötelező ugyan – hiszen feltétele a minimálisra zsugorított segélynek – de nem garantált; a szisztéma tehát totálisan kiszolgáltatja a munkanélkülieket a közfoglalkoztatást szervező, és „elosztó” települési önkormányzatoknak. A szélsőjobboldali párt a „megélhetési gyerekvállalást” visszaszorítandó azt javasolja, hogy a családi pótlék a negyedik gyerektől kezdve adókedvezménnyé váljon – ez egyelőre nem valósult meg, csak Gyurcsány Ferenc fogalmazott meg a Jobbikéval egyező koncepciót (illetve a parlamenten kívüli politikai csoportok közül a 4K.) (http://beszelo.c3.hu/blog/zolnay-janos/hidegverrel [3]) A családtámogatási ellátások elosztása mindig is a középrétegeknek kedvezett, ám nagyságrendje, jövedelemszerű és normatív jellege miatt lényegesen nagyobb a szegénység-enyhítő hatása, mint az elvben szegényeket célzó segélyeké. A posztjogállami korszakban az ellátások eloszlása még a korábbiaknál is igazságtalanabb lett.
A jóléti ellátások átalakításának hatása a jövedelmi szegénység súlyosbodása ellenére sem fogható a közoktatás átalakításának pusztító következményeihez. Az iskolák államosítása, a normatív finanszírozás megszüntetése, a tankötelezettségi felső korhatárának csökkentése révén a kormányzat kikapcsolta a középfokú expanzió motorját, és visszavette a központi középfokú keretszám-gazdálkodás 1991-ben megszűnt lehetőségét, tehát ismét közvetlenül a kormányzat határozza meg, hogy az általános iskolát végzettek közül hányan milyen intézménytípusban folytathatják tanulmányaikat. Megkezdődött a középiskolai, különösen pedig a gimnáziumi keretszámok, drasztikusan csökkenetése, ami azzal fenyeget, hogy a szegényeket, és mindenekelőtt a romákat teljesen kiszorítja a középiskolai képzésből.(http://nol.hu/belfold/kivaltsag-lesz-a-gimnazium-1495653 [4] ) Az első gimnáziumi halállista 32 intézmény felszámolását tartalmazza. (http://hvg.hu/itthon/20151111_krudy_gimnazium_klik_ngm_bezaras [5] ) A Jobbik „programjának”jelszavai és üzenetei még csak nem is érintik a közoktatás drasztikus átalakítását.
Félreértés ne essék, a Jobbik olyan neonáci párt, amelyhez hasonlót alig találunk az EU tagállamainak parlamentjeiben. Az érpataki, a gyöngyöspatai, a tiszavasvári, az ózdi lokális önkormányzati rémuralom pontosan jelzi, hogy mit tennének a kormányzati hatalom birtokában. Ám ellenzékben, illetve egyelőre csak néhány önkormányzati kulcspozíció birtokában, ezek csak pontszerű, eseti gyakorlatok, míg a kormány társadalompolitikája rendszerszerű és tömegesen támogatják olyanok, akiknek ez a politika saját elemi érdekeit is sérti.
A cigányellenes uszítás mellett a Jobbiknak két megkülönböztető jellemzője van még: az establishment-ellenesség, valamint a hungarista remake, tehát a nyilas szimbólumokkal otthonossá tett világ, amelyben magától értetődő természetességgel lehet 1938–1944-es antiszemita nyelven beszélni. A Jobbik még nem kormányzott, még ártatlan, és még el tudja hitetni, hogy „új fiúk” gyülekezete. A tavaly őszi kitiltási botránytól kezdve a „demokratikus ellenzék” és a kormányellenes civilek számára a korrupciós tematika volt az a mozgósító erő, amellyel tízezreket vittek utcára. De ez a taktika csapda is volt egyben. A választókat nem elsősorban a korrupció zavarja – az ügyek kenőpénzes elintézésének lehetősége fontos eleme a polgárok biztonságérzetének – hanem az a bacchanália, amit Szijjártó Péter családi összefogással vásárolt villája, a saját lábán álló Orbán Ráhel svájci tandíja, és férje, Tiborcz István vitorláskikötője; Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő sikersztorija, Habony Árpád ibizai bulizása jelképez. A korrupciós tematikára azonban nem lehet pozitív kampányt építeni, de még protest-mozgalmakat sem – a korrupció förtelmes tünete ugyan, de nem a lényege a posztjogállami rezsimnek. És ami témánk szempontjából a legfontosabb: a korrupció-ellenes mozgalmakból kizárólag a Jobbik építkezik. Ugyan ki hinné el Tóbiás Józsefnek, vagy éppen Gyurcsány Ferencnek, hogy az ő személyük és politikájuk lesz majd a tiszta közélet záloga. De többről is van szó: a szélsőjobboldali párt képes establishment-ellenes programmá átfogalmazni a korrupciós tematikát, és ez halálos veszélyt jelent a kormánypárt számára.
A menekültügy ellenben nem csak a korrupciós hírekről terelte el a figyelmet, hanem – ez volt a stratégiai missziója! – megbénította a Jobbikot, a kormánypárt egyedüli komoly riválisát. A Jobbik orosz és iszlamista pénzügyi forrásokból alapozta meg nagypárti infrastruktúráját, ideológiájának pedig központi eleme az antiszemitizmus. De a Jobbik nem egyszerűen antiszemita párt, hanem a zsidó állam létezését illegitimnek tartó radikálisan Izrael-ellenes narratívát szajkózza. Márpedig a menekültek zöme muszlim, és a Jobbik teljes arcvesztés nélkül nem állhatott ki a menekültellenes kormánypropaganda mellett. A november 13-i párizsi terrortámadás pedig – amely a madridi robbantások után a legvéresebb európai terrorakció volt – hirtelen rendszerbe foglalta és a többség számára a félelem pecsétjével hitelesítette a kormány menekültekkel kapcsolatos politikáját.
Nem kétséges, hogy a menekültválság súlyos és nehezen megoldható dilemma elé állította az Európa Uniót. Az iszlámizmus európai jelenlétével kapcsolatos félelmek sem alaptalanok és a terrorfenyegetés is valóságos. A Magyarországon közel egy éve tartó idegenellenes uszításnak azonban mindehhez semmi köze; a kormány igyekszik megtalálni a krízissel kapcsolatos narratívák közül azokat, amelyek révén saját politikáját igazolhatja. A párizsi merénylet után néhány nappal a magyar külügyminiszter Izraelben azt a verziót mesélte el kormánya politikájáról, amitől sikert remélt, és amivel sikert is aratott: a terror-elhárító verziót, a határvédelmi verziót, és azt az ajándék-verziót, hogy Magyarország – szembeszállva az Európai Bizottság határozatával – nem kívánja külön megjelölni a megszállt területeken készült árucikkeket. (Ekkor már hónapok óta folytak az izraeli civilek elleni merényletek, amit a mértékadó nemzetközi sajtó folyamatosan konfliktushullámnak, erőszakspirálnak nevez és következetesen nem hajlandó azokat terrorakcióknak minősíteni.) Bármilyen szemforgató és cinikus volt ez a bejelentés – a címzett részben Brüsszel volt, részben pedig a hazai szélsőjobboldali rivális – ismerjük el, hogy ez volt a magyarországi rezsim diplomáciájának első igazán hatásos taktikai húzása. Hivatalban lévő magyarországi politikus talán még soha nem aratott sikert Izraelben, Szijjártót viszont a tenyerükön hordozták vendéglátói.
A padlóra került Jobbik „újratervezheti” pozícióját. Meg is fogja tenni, de ehhez meg kell várnia, hogy alábbhagyjon a menekültügy és a terrorfenyegetés publicitása. Más potenciális váltópárt nincs a magyarországi politikai színpadon.
Józan elemzők számára nem kétséges, hogy Magyarország a vesztébe rohan: az országot végzetes leszakadás, nemzetközi elszigetelődés és társadalmi katasztrófa fenyegeti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a posztjogállami tekintélyuralmi rezsim nem képes tartósan konszolidálni helyzetét.
(A fénykép forrása: 168ora.hu)
- PoliBlog [6]