2016. február 28.
Múlt század, 1980. Vagy ’81. Újpesti Derkovits Ifjúsági Klub. Érkeznek a vendégek a Térszínház húsvéti játszóházába. A játék előtt az én dolgom is, hogy fogadjam őket. Magas, sötét hajú férfi terelgeti befelé a folyosón kislányát-kisfiát. Újoncként számomra a legtöbb vendég ekkor még ismeretlen volt, mégis felőle érdeklődtem a többiektől: „Ki az a megnyerő megjelenésű és hangú férfi a két gyerekkel?”
Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]
A jelenlét
Múlt század, 1980. Vagy ’81. Újpesti Derkovits Ifjúsági Klub. Érkeznek a vendégek a Térszínház húsvéti játszóházába. A játék előtt az én dolgom is, hogy fogadjam őket. Magas, sötét hajú férfi terelgeti befelé a folyosón kislányát-kisfiát. Újoncként számomra a legtöbb vendég ekkor még ismeretlen volt, mégis felőle érdeklődtem a többiektől: „Ki az a megnyerő megjelenésű és hangú férfi a két gyerekkel?”
Névről már ismertem, sokat emlegették a többiek, mivel régi és mély barátság fűzte őt Hunorhoz, a rendezőnkhöz.
A jeles napokhoz kötődő játszóházaknak és a gyerektáboroknak óriási szakmai jelentőségük volt a társulat életében. A bevonásos-improvizációs játéktechnika keretei között partnerként együtt játszani a gyerekekkel talán a legnehezebb színészi feladat. Különleges érzékenységet kíván meg az animátor-játékosoktól. Minden érintésnek, minden gesztusnak a helyén kell lennie, az animátorok részéről koncentrált összjáték szükségeltetik, különben nem jön létre a bizalmon alapuló, bensőséges és önfeledt játékostársi kapcsolat a gyerek szerepjátszókkal: maga a játék. Gáborban – aki nem volt színész, formálisan nem volt tagja a társulatnak – megvolt ez a különleges érzékenység, ami ehhez az érzékeny játékhoz kellett.
Mindamellett kiváló szerepjátékosnak bizonyult. Szeretett játszani. Élvezettel-élvezetesen, szellemesen, sőt legendává vált humorral, de komoly odaadással működött közre, építette a játékot.
A társulatban megkülönböztettük a fluktuáció folytán a „kérészéletűeket” (akikre csak néhány hétig emlékeztünk távozásuk után), a „legendás volt tagokat”, a jelenleg (akkor) aktív „alapítókat”, az „újakat” és az úgynevezett „szimpatizáns baráti kört”. Gábor szellemiségével – bár fizikailag nem volt velünk a mindennapokban –, intellektusával, humorával, alázatával, empatikusságával, konstruktivitásával, emberségével, tapintatával, toleranciájával cselekvő részévé vált a színház életének.
Nyári gyerektáborainkban – amelyek egyszerre voltak dramatikus játszótáborok, szellemi műhelyek, nyaralások és félnomád túlélőtáborok – manifesztálódott úgy igazándiból Gábor jelenléte. Terep-előkészítések (mondjuk vécégödör ásása
a hegyoldalban), bevásárlások, cipekedések, főzések, gyerekpesztrálások, darabelemzések, próbák, rögtönzéses játékok, konfliktusok, örömök-bánatok, katasztrófaelhárítások (özönvizek, egyéb viszontagságok), kirándulások, nagy közös beszélgetések, éneklések (a Hullj csak csillag című népdalt tőle tanultuk), tragédiák és komédiák (persze, nem csak a táborokban) – mindezek velejárói egy társulat életének. Egy olyan társulat életének, amely úgy próbál valahogyan közösséggé válni a közös munka révén, hogy közben a tagjai között fényévnyi intellektuális, szociális és színészi adottságbeli különbségek vannak, és amely társulat az őt létrehozó, az irányítást vállaló, maximalista szakmai vezető köré szerveződik. Viszont mindannyiunkat ez érdekelt igazán, nem a világot jelentő deszkák: abban hittünk, hogy a közös munka révén közösséggé válhatunk. Ez volt a menedékünk. Akit nem ez tartott itt, az nem is maradt. (Immár múltba révedek, de hát Gábor ebbe a múltba ágyazódott bele, tetőtől talpig.)
Az efféle próbálkozásoknak – mint bármely természetes, önszerveződő közösség létrejöttének – a nyolcvanas évek elejének-közepének politikai légkörében is még minden ellene dolgozott. Gábor jelen volt a legnagyobb konfliktusok idején
is. Ezeknek az együtt töltött éveknek, a történéseknek a lenyomata mindenkiben mélyen megmaradt, hordozzuk magunkban mindannyian, akárhol vagyunk is, akárkik lettünk is.
Madarak
A Madarak tanácskozása című előadás megszületése Gábornak is nagyban köszönhető a fordításbeli, elemzésbeli segítsége folytán, amit természetesen ugyanolyan odaadással és szakmai igényességgel művelt, mint az említett rögtönzéses színházi játékokat. Úgy általában elmondható, hogy Gábor intellektuálisan, műveltségben magasan legtöbbünk fölött állt, talán fel sem tudtuk mérni, mekkora jelentősége van az ő alkotótársi közreműködésének, annál is inkább, mert végtelenül szerény is volt. Azt hiszem, mindenkivel pajtásias-bajtársias viszonyban volt, némelyekkel szorosabban.
A Madarak volt számomra talán a legkedvesebb darabja a társulatnak, és ezért külön köszönet minden közreműködőnek. Sokáig úgymond „tárgyadogatóként” lehettem részese az előadásoknak – nagyon szerettem –, egyetlenegyszer, a legutolsó előadáson játszhattam a Papagájt, és ez nem akárhol, hanem Borsiban történt, a Fejedelem szülőházánál.
Levél a föld alól
Időközben néhányan – Gábor is, vagy tán ő először – összebarátkoztunk Hervay Gizellával, az Erdélyből hazatelepült költőnővel. Fontos, komoly beszélgetések zajlottak vele hol egyikünk, hol másikunk lakásán, volt, hogy a költőnő otthonában. Sorsa jelkép volt: „Hazulról haza…” Felolvasóestet tartottunk verseiből belső körben, terveztünk egy előadóestet. Később Gábor hozta a tragikus hírt, Gizi öngyilkos lett. „Versben bujdosók valahányan meghalni haza hazatérők.” Rekviem címmel valósult meg az előadóest – emlékére. A Térszínház a Levél a föld alól című előadásával
ma is emlékezik és emlékeztet Hervay Gizellára.
Léthatáron
Persze Gábor közben elsősorban szociológus volt. Nekem az ő munkásságába azáltal lett betekintésem, hogy megnézhettem például a Nyugodjak békében, valamint a Kovbojok című dokumentumfilmeket, amelyek Gábor közreműködésével készültek. Mindkettőt többször láttam aztán, előbbit megrendítő hatása miatt, utóbbit pedig a rendkívül rokonszenves szereplők izgalmas és viszontagságos sorsa miatt. (Vajon mi lehet Csiki Dénessel?)
Persze a társulat szociális érzékenysége a színházi munkában is kifejeződött. Lakótelepi színházalásaink elsősorban a „kulcsos” gyerekeket célozták meg, többször táboroztattunk állami gondozott gyerekeket (ez nagy kihívás volt, Gábor természetesen ilyenkor is nyakig benne volt az eseményekben), Karácsonyi misztérium előadásunkat elvittük a főváros szinte összes hajléktalanszállójára (én ezeket szerettem a legjobban, mert a közönségnél itt ment minden a „legmélyebbre”).
1989-ben a Léthatáron című kiállítás apropóján Gábor jóvoltából több alkalommal játszott a társulat egy cselekményvázlat alapján rögtönzéssel létrehozott darabot. Ez arról szólt, hogy milyen lehet egy olyan család élete, amelyik a létfenntartáshoz minimálisan szükséges körülmények között él. Én egy rigorózus tanárnőt játszottam, aki cseszegeti a szülőket, mert a gyerek nem teljesít az iskolában. Ami a szülőcseszegetést illeti, a figura igencsak távol állt tőlem, a létminimum szempontjából azonban nem. Szerettem ezeket az alkalmakat, úgy éreztem, kicsit hozzájárulunk az együttérzés hiányának pótlásához.
Repertoár
Az évek során kemény munka folyt. Ki-ki „tisztes foglalkozása” mellett vett részt ebben. Létrehozott előadásaink, a teljesség igénye nélkül: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad; Vásári képmutogatók; Weöres Sándor: A holdbeli csónakos; Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfia című könyve alapján: Töredék; Karácsonyi misztérium; Lezsák Sándor nyomán a Nyolcvan vödör levegő; Mária-siralom. Ezek mellett persze játszóházak, táborok, fesztiválok, turnék, klub, egyéb szakmai műhelyek, közben kétszer megkaptuk a Kiváló Együttes címet és egyéb díjakat. Azt Hunor elmondásából tudom, hogy Gábor minden helyzetben, a legnagyobb nehézségek közepette is fontos segítőtársa volt, aki mindenről tudott, bölcs volt, és megértő. Mostani rálátással értelmeződik igazán, hogy Gábornak mekkora szerepe volt akkori, igenis boldog, tartalmas és különleges életünkben.
Közszeméremsértés
Visszaugorva az időben: a társulat egyik tagja, Nagy Zsolt mesélte a történetet, amely vele és Gáborral esett meg, és amelyből, fájdalom, kimaradtam. Íme, a két férfi éjszakai kalandja, szó szerint, ahogy Zsolt előadta.
„1982, Kazincbarcika, A madarak tanácskozásának fesztiválbemutatója, éjjel 11 órakor. Félreértések félreértések hátán, emiatt kétórás csúszással kezdődött az előadás. Mindenki hullafáradt volt.
Zsűri: Nánay, Ascher Tamás, Keleti István, talán Ács János. Lemegy az előadás, megnyugvás: túl vagyunk rajta. Persze az egész program csúszik miattunk két órát. Utána megyünk át az Utcaszínház előadására Hegedűs Tibuékhoz. Ők akkor Kafka-darabot játszottak (Az Oklahomai Természeti Színház), tornateremben. Számomra döbbenet volt az egész.
Hajnali 5-6 óra magasságában sétálgatunk haza ketten Gáborral. Egyszer csak kicsúszik a számon, hogy mi lenne, ha úsznánk egyet. Kérdi Gábor, hogy hol, mondom, a strandon. Elmegyünk a strandra, látjuk, hogy egy pasi lubickol a meleg vízben. Bemásztunk a kerítésen, odamentünk a kisebbik medencéhez, levetkőztünk meztelenre, és beugrottunk a vízbe. Találtunk egy labdát, még labdáztunk is. A meleg vízben fürdőző – mint később kiderült, éjjeliőr – odajött, és megkérdezte, hogy mit keresünk itt. Mondtuk, láttuk, hogy ő fürdik, akkor mi is.
Megjöttek a rendőrök meg a fürdővezető egy német juhászkutyával. Felszólítottak, hogy jöjjünk ki, mert egyébként beküldik a kutyát. Mi meg mondtuk, hogy addig nem jövünk ki, amíg a kisöreg vissza nem hozza a ruhánkat.
Addig ment a huzavona, hogy végül a kisöreg visszahozta a ruhánkat. Kimásztunk, és akkor az egyik rendőr elkiáltotta magát: »Maguk meztelenek? Akkor ez közszeméremsértés is!«
Igazoltatás, senkinél nincs semmi. Már éppen veréshez készülnek, próbálják az adatainkat felvenni, amikor Gábor közli, hogy ő Londonban született, és a Műkukinál dolgozik. Na, akkor már nagyon nem hittek nekünk…
Hazavittek a szállásra, én megtaláltam a személyimet, de Gáboré nem lett meg, ha jól emlékszem. Hoztak valami határozatot, hogy büntetést kell fizetnünk. Én valahogy kibújtam alóla, de Gábornak fizetnie kellett.”
Hát, erre befizettem volna.
999 macska
Aztán a rendszerváltozás után – ha lehet mondani – kollégák lettünk, legalábbis egy újságnál dolgoztunk, Gábor újságíróként, én korrektorként.
Szokásos horrorlapzárta, éjjel beesik a három képviselő-újságíró, úr ír, én már menni készülök. Macskakergetés zajlik, mivel talált cicát viszek Veresegyházra, új gaz dához. Gábor szokatlanul ingerülten felmordul: nem lehetne felfüggeszteni a
macs kakergetést!?
Tudtam, hogy lehengerlő érvet húzok elő: „Ez Ottilia macskája.” Gábor azonnal kisimult.
Mert Ottilia kilencszázkilencvenkilencedik talált cicája is szent és sérthetetlen, ahogy maga Ottilia is.
Isten éltessen és tartson meg sokáig, Gábor.
- Emléknyom [5]