2016. március 13.
És megint vihar volt a biliben: a Magyar Állami Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter úgy tervezte, hogy az október 23-ai megemlékezést Kádár utolsó beszédére építi majd (amit amúgy Kornis Mihály dolgozott fel ragyogóan), mégpedig Ákos dalaival felturbózva. Nincs ebben semmi új: a vezér kedvence a vezér másik kedvencét futtatná. Épp csak Ákosnak felejtett el szólni. Az ákosos produkcióból tán nem is lesz semmi, de kíváncsian várjuk az újabb udvari kurzusdarabot. Bár szerintem ama utolsó beszédhez jobban illene Kozsótól a Szomorú szamuráj című nóta, de ez már ízléstelenség kérdése.
Ami szöget ütött a fejembe, az inkább a történelemtudásáról aligha ismert Ókovács argumentációja: unja, hogy Kádár János személye tabu. Azt hiszem, aki a Beszélőt olvassa, annak aligha kell elmagyaráznom, kicsoda Kádár, mit jelent a tabu fogalma, és mennyire lehet igaz, hogy Kádár személye tabu lenne. Mérget vehetünk rá, hogy nem az – már életében sem volt az. A párt meg a nép egy része ugyan éltette, akár a mai fővezért, de épp a Beszélőben mondódott ki, hogy Kádárnak mennie kell.
Fogalmam sincs, Ókovácsnak hogyan jutott eszébe ez a harcias, de annál semmitmondóbb, ráadásul egyértelműen igazolhatatlan kijelentés. Ha ma valami tabu – bár az is csak a nyilvánosság, a média egyes szegleteiben –, az éppen nem a Kádár-éra vezetőinek élete, a kor bűntettei. Hanem inkább pont a maiak meggazdagodása, az állami intézmények gazdálkodása, az oligarchák titkos élete, a közbeszerzések, az MNB csodás virágzása, sorolhatnánk. Persze nem tudunk Kádárról és rendszeréről mindent, ez eleve nem lehetséges, de ha Ókovács bemenne egy könyvtárba, és mindent elolvasna, amit már írtak róla, egyhamar nem jönne ki. Kb. életfogytiglan.
Másra hát nem tudok gondolni, minthogy Ókovács a kádározással szimplán komcsizott egyet, beállva a módiba, hogy mindenért Kádár, Gyurcsány, a kommunisták meg a szocialisták tehetnek (kivéve, ha azerbajdzsáni KGB-s/PB-s diktátorokról van szó). Jól megaszonta, kivágta a rezet, biztos jár érte majd köztársasági fakereszt. Innentől kezdve bolt bezárva, a téma érdektelen.
Nem is folytatnám, ha nem pont agymenésének napján nézem meg a Spotlight című filmet (amiről kollégánk itt írt: http://beszelo.c3.hu/blog/revesz-sandor/spotlight-%E2%80%93-light-es-pont [3] ). Ami a bostoni tényfeltáró újságírókról szól, akik egy több évtizedes tabut törtek fel: a pedofil katolikus papok ügyeit, a kiskorúak megerőszakolását, az abúzust. S hogy miképp védték őket a felsőbb egyházi körök, ügyvédekkel, városvezetőkkel karöltve, de a közösség hallgatólagos támogatásával, pontosabban azáltal, hogy sokáig sem a megfélemlített áldozatok nem mertek beszélni, sem a környezetük nem reagált. Az oknyomozók egészen az ötvenes-hatvanas évekig mentek vissza. Egy pszichoterapeuta szerint – legalábbis a filmben így hangzott el – a papok hat százaléka volt érintett. A bostoni püspök pedig végül lemondott.
Kiderült az is, többnyire olyan, igen szegény környezetből származtak a fiatal áldozatok, akik esetleg árvák is voltak, senki sem törődött velük. A papok vették őket szárnyaik alá, törődtek velük (a kiskorúak úgy érezték, ők is számítanak végre valakinek a szemében), aztán megtörtént, ami megtörtént.
Hogy hogyan jön ide most Kádár? A szocializmus? Hát valahogy úgy, hogy Magyarországon, de a környező országok katolikus magyar közösségeiben nem törtek ki botrányok, vagy ha igen, hát azt igencsak eltussolták – mindössze pár esetben nyomozott az ügyészség. Mostanság lebukott pár gyanús alak, pedofil, apátsági kollégiumi tanár vagy épp a tévéből is ismert tanár. De papra alig emlékszünk. Hangsúlyozom, távol áll tőlem, hogy ráhúzzuk a bostoni mintát a magyarra, és valamiféle hat százalékkal variáljunk, mert ott erre jutott egy orvos, vagy hogy ha az alappopulációban a homoszexuálisok aránya x, akkor törvényszerűen a papok közt is annyi, meg a pedofiloké is x százalék kell legyen, és még rakjunk rá egy lapáttal, mert ugye, ott a cölibátus (Ferenc pápa tavaly arról beszélt, a papok két százaléka lehet érintett pedofilügyekben). Azt is leszögezem, de tövig, hogy az, amit a szocialista rezsimek tettek az egyházakkal, az brutális, igazságtalan, méltatlan volt, sőt, gaztett. De mondjuk azt sose értettem, a 20. században minek kellettek az egyházaknak százezer holdnyi földbirtokok, ha alapszolgáltatásuk közel sem mezőgazdasági jellegű. Még a borászatot megértem, kell a misebor, vagy egy önellátó kolostor esetében az állattartás is igazolható.
De hogy a lényegre térjek. Ismerek én csajozós papot, utaztam püspökkel együtt A-kategóriás, fekete autójában, sofőrrel – folyton a horgászásról beszélt meg együgyű vicceket mesélt. A Vajdaságban most az egyházak legfőbb gondja, hogy visszaigényeljék az 1945 után elkobzott földeket, épületeket. Ám ott helyenként a temetők még ma is az ő kezükben vannak, úgyhogy aki nem katolikus és nem fizeti az egyházközségi adót, hát nézelődhet (vagyis a családja), ha megmurdelt. Vagy állandó téma, ahogyan olykor a hívekkel bánnak, főleg a szegényekkel, akiknek ennivalóra sem futja, nemhogy egyházi adóra; hát az ő nyilvános megszégyenítésük sem épp elismerésre méltó. De hát nem jobbak ők sem, mint a politikusok, a vállalkozók, az egész világ. (Szerbiában amúgy a közelmúltban akadt egy óriási botrány, amikor egy, pravoszláv papok által működtetett intézményről, „kórházról” kiderült, mit műveltek az ott „gyógyított” kábszeresekkel.)
Van azonban egy különös ellentmondás, hogy – és akkor maradok az én vajdasági magyar közegemnél –, hogy sosem tört ki botrány, nem hallottunk katolikus papok pedofil ügyeiről, vagy a „kisebb” esetekről, a szimpla lelki terrorról, a visszaélésekről. Panaszkodás ugyan van, hogy na, ez a pap is milyen, húzzon már el máshová, de nagy ügy nincs. A közösségnek úgysincs joga, hogy más papot kérjen – legfeljebb üres lesz a templom (és lőn).
Hogy a szocializmusban kiverték a köznevelést (oktatást) az egyház kezéből, megszűntek az iskolák, a kollégiumok, igen bonyolult kérdés. A hittan maradt a templomnál, oda járhattak a gyerekek. De én például meg sem lettem keresztelve, tanárgyerekeknél ez necces volt (még ha szüleim nem is voltak pártvonalon), vasárnap pedig a templommal szemben ott állt a besúgó, aki jelentette, ki jár a nagymisére. A besúgás, szabad Jugoszlávia mítosza ide vagy oda, ott sem volt kisebb mértékű, mint Magyarországon. Természetesen az egyház is a célpontok közé tartozott.
Egyfelől meg ott volt a szocialista modernizáció, ami némiképp vagy inkább látszólag csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket (bár az új osztály, a vörös bárók kasztja hamar kialakult), másrészt ott volt a mérhetetlen szegénység, majd a relatív felemelkedés lehetősége a nincstelenségből. Kocsi, tévé, egykézés satöbbi. Szekularizáció, miközben a totalitárius rezsim, legyen az kádári vagy titói, figyelt mindenütt. Ez nem Amerika volt, a szabadság világa, ahol mindent lehet – jó, mindent nem, pedofilnak itt sem, ott sem, de lám, Bostonban az egyház keze messze elért. Errefelé akkor aligha. Nem azt mondom, hogy az ilyen totalitárius rendszerekben is volt akkor valami jó: mert „lám, a rendőrállam emberei mindent tudtak, mert volna akkor pedofil lenni, különösen, ha egyházi személy”. Rájuk úgyis külön vadásztak. És ezt nyilván a papok is tudták. Hogy nem a körzeti megbízott, hanem a téeszelnök meg a párttitkár fogják vasvillával elzavarni a faluból, ha bármi dehonesztálót megtudnak róla. Bostonban viszont úgy érezték a papok, nekik mindent lehet.
Így aztán nem is paradoxon, hogy a volt szocialista országok, legalábbis a többsége mentes a bostonihoz hasonló botrányokból. Az egyházak többsége akkor megkötötte a maga alkuját a szoci rezsimekkel, de a hallgatás fala máig áll – soha semmivel nem kell elszámolniuk, mit tesznek. Ez különösen érvényes a kisebbségi magyarok egyházaira, amelyek – a politikusokkal karöltve – ápolják és hitettetik el a „megtartó egyház”-ról szóló mesét. De aki a templomba járók adatait hozza fel, vagy hogy a fiatalokat mennyire nem érdekli sem a vallás, sem a hit, s főleg nem a templomba járás, vagy hogy mennyire problematikus az iskolai hitoktatás (Szerbiában az oktatási miniszter felvetette, hogy annak nincs helye az iskolákban – rögtön neki is estek), az rögtön keresztényellenes és nemzetáruló lesz. Vagyis ha van tabu, akkor ez az.
De gondoljunk bele, ha Kádár ma valóban tabu, ahogy Ókovács mondja, akkor tényleg csak egy Isten menthet meg bennünket, ahogy Heidegger mondta volt.
- KultBlog [4],