Gáborral Csenyétére

Szelényi Iván [1] 2016. március 14.

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

Azt hiszem, Havas Gáborral először 1989 késő nyarán vagy kora őszén találkoztam. Valószínűleg előtte is összefutottunk már, de azok csak futó találkozások lehettek.

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején három szociológiai műhely működött Magyarországon. A rendkívül karizmatikus Kemény István köré szerveződött a fiatal kutatók egy csoportja, akik a magyar munkássággal, parasztmunkásokkal, szegényekkel, majd egyre nyomatékosabban a romákkal foglalkoztak. Ferge Zsuzsa népes táborába azok tartoztak, akiket szintén a szegénység és a szociális munka kérdései kötöttek le. Én 1968 óta vezettem szakszemináriumot a Közgazdasági Egyetemen, a szemináriumom népszerű volt, nemcsak a közgázról, de más egyetemekről is látogatták, és sokan írtak szakdolgozatot a szakszemináriumi munka befejezésekor.

E három műhelyt gyakran iskolának is nevezték: volt Kemény-iskola és Ferge-iskola, én többnyire mulatságosnak találtam, amikor a velem szakszemináriumot végzőket a „Szelényi-iskolának” nevezték. Én most, csaknem fél évszázad után befejeződött egyetemi oktatói pályám során nem törekedtem „iskolateremtésre” (vagy mert nem tudtam, vagy mert nem akartam). Megelégedtem azzal, hogy felkészülten mentem minden órámra, odafigyeltem a diákjaimra, s hagytam, kutassák azt, ami leginkább közel áll a szívükhöz. Így aztán a körülöttem működő műhely eklektikus közösség volt. Sok egykori tanítványomból kiváló tudós lett, gondolok itt mindenekelőtt Kertesi Gáborra, Lengyel Györgyre, Hegedűs Józsefre s Ladányi Jánosra, és még sorolhatnám a neveket, de Ladányi János kivételével – akivel egész életemben sokszor és sokat dolgoztam együtt – minden más „tanítványom” a szélrózsa minden irányába kanyarodott el. Ezért se nem kesergek, se büszke nem vagyok rá, mindössze ilyen volt és maradt a tanári habitusom, míg Pista és Zsuzsa valóban iskolateremtő egyéniségek voltak.

A három műhely között sok kapcsolat nem volt, békésen éltünk egymás mellett, versengés, irigykedés vagy együttműködés nélkül. Egy kivételt említhetnék. Valamikor a hatvanas évek legvégén meghívtak Essexbe vendégprofesszornak, nekem nem adtak útlevelet, s én magam helyett Ferge Zsuzsát javasoltam az állásra. Zsuzsa vonakodva bár, de elvállalta, s arra kért, amíg Essexben lesz, viseljem gondját két tanítványának, Szalai Julinak és Vági Gábornak. Gábor kutatási területe (területi igazgatás) ugyan közelebb került az én munkásságomhoz, de azért Juli és Gábor megmaradtak Zsuzsa tanítványainak.

Nos, Havas Gábor egyértelműen Kemény Pista köréhez tartozott, s a Kemény- iskola világosabban lehatárolt kutatási programmal dolgozott, nekem sok kapcsolatom Pista műhelyével, illetve konkrétan Gáborral nem volt. Akadt azonban néhány olyan kutatási téma, amelyben a Kemény-iskola munkássága és az én tevékenységem érintkezett, ezért aztán távolról sem volt véletlen, hogy 1989 után néhány évig szoros munkakapcsolatba kerültem Gáborral.

1971-ben az MSZMP Központi Bizottsága azzal bízta meg a Szociológiai Kutató Csoportot, hogy végezzen egy országos faluszociológiai felmérést egy pártkongresszus előkészítéséhez. Engem kértek fel, hogy legyek a kutatás vezetője (addigra már több falukutató tábort rendeztem diákjaimmal, s volt valami tapasztalatom a feladat elvégzéséhez). Véletlenszerűen kiválasztottunk száz falut Magyarországon, majd ott véletlen módszerrel családokat választottunk ki, s azokat meginterjúvoltuk. De nem akartuk a kérdéseket a felméréshez kitalálni, akkori legközelebbi munkatársammal, Manchin Robival az ő kis Volkswagenjével elmentünk mind a száz faluba, s ott mélyinterjúkat végeztünk a falu vezetőivel, tanácselnökökkel, téeszelnökökkel, lelkészekkel, tanítókkal s egyszerű emberekkel.

Ez a több ezer kilométeres országjárás sokféle tapasztalattal gyarapított bennünket. Éppen ebben az évben közöltem a Szociológia című folyóirat első számában (én voltam a lap szerkesztője) Kemény Pista remek tanulmányát, amelyben a paraszt-munkás jelenségről írt (Márkus István ezt „utóparasztságként” emlegette). Falujárásunkon intenzív tapasztalatot szereztünk a paraszt-munkásokról vagy utóparasztságról, a magyar (s általában az európai szocialista) társadalom szerkezetének sajátos átalakulásáról. A szocialista iparosodás során „félproletarizáció” történt. Ennek két oka volt: egyrészt a szocialista gazdaság obsessiója az iparosítással arra vezetett, hogy a beruházási forrásokat „termelőberuházásokra” fordították, az infrastruktúra fejlődése (ezen belül is kitüntetetten a városi lakásépítés) elmaradt (ez következett Rákosi „elvtárs” bölcs megjegyzéséből: ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot… nem ettük meg… bár aranytojást aztán nem sokat tojt), a városi munkássá váló (főleg férfi-) tömegek megmaradtak falusi lakosnak. A paraszt-munkás lét kialakulásának (és tolerálásának) volt egy másik oka is: a szocialista mezőgazdasági termelőszövetkezetek nemigen tudták a lakosság élelmiszer-szükségletét megfelelő színvonalon ellátni. Erre viszont igencsak alkalmasnak bizonyult a „háztáji gazdálkodás” rendszere. Minden szövetkezeti tag kapott egy hold „háztájit”, ahol aztán azt termelt, amit akart, s azt olyan áron adta el a városi piacokon, ahogy tudta. A családi „munkamegosztás” egyszerű volt: a férfiak többnyire elmenekültek a kollektivizálástól, és beingáztak a városi ipari munkahelyekre, az asszonyok lettek téesztagok, főleg azért, hogy legyen létjogosultságuk a háztáji földekre, aztán este várták a férjüket a busz- vagy vasútállomáson, kapával a vállukon, hogy vigyék őket a „második műszakra”, a „sajátba”, a háztájiba, amiből a család megélt, s amivel a magyar városi családok aztán jóllaktak.

Bolyongásaink során felfigyeltünk a kis falvak sorsára is. Ez idő tájban lépett életbe az úgynevezett „országos településhálózat-fejlesztési terv”. A regionális tervezők a demográfiai adatokat vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az ezer fő alatti települések népessége csökken, előbb-utóbb a kihalás vár rájuk, ezért bölcs tervezőként vagy „redisztributorként” azt gondolták, hogy a legokosabb ezeket a kistelepüléseket nagyobbakba bekörzetesíteni, az akkor divatos „koncentrált decentralizáció” elve szerint a tanácstól a téeszen keresztül az iskoláig (és a plébániáig) az intézményeket az „életképes” nagyobb falvakba vagy kisebb városokba tömöríteni. A kis falvak pusztulása nyomban megindult, ahogy a téesz megszűnt, az iskolát bezárták, és a tanácsot áthelyezték. Aki csak tudott, elkezdett menekülni, próbálta eladni a házát, és beköltözni városokba vagy a több reményt nyújtó nagyobb falvakba.

Volt azonban valami, amire azt hiszem, mi figyeltünk fel először (bár a Kemény-iskolával és Gáborral nagyon hasonló dolgokon járt az eszünk, amint azt Gábornak az Alsószentmártonról szóló, 1976-ben megjelent dolgozata mutatja). Demográfus kollégáink akkoriban csak a népesség csökkenésére utaló adatokra hivatkoztak, de mintha nem vették volna észre, hogy közben főleg az „útvégi” kis falvakban egy népességcsere történt. Ahogy a magasabb státusú parasztnépesség elmenekült a körzetesítés rémálmától, helyükbe egy másik népesség kezdett beáramolni a faluszéli cigánytelepekről vagy a városi roma gettókból, egy olyan népesség, amelyiknek semmi esélye sehol nem volt, s akiket a zéró felé közelítő kis falusi ingatlanárak vonzottak a lakhatás reményét nyújtó települések felé. Már 1971-ben felfigyeltünk az „útvégi” kis falvak „elcigányosodásának” a tendenciájára. Gettók kezdtek itt is kialakulni, akárcsak a fekete gettók az Egyesült Államokban, csak ezek a gettók nem a város belső övezeteiben jöttek létre, hanem éppenséggel a regionális rendszer perifériáin…

Manchin Robival (s néha Konrád Gyurival) közös falujárásunk során gazdag etnográfiai tapasztalatokat szereztem arról, amit Kemény írt a paraszt- munkás (vagy „új munkás”) létről (néha nosztalgikusan elálmodoztam: mi lenne, ha haza se mennék Pestre, itt maradnék a fácántenyésztő csinos menyecskével…), a hazai kis falvak nyomorúságáról s a magyar cigányság várható katasztrófájáról.

1971 őszén Gyurival elhatároztuk: beugrunk a mély vízbe, és megírtuk addigi életünk legprovokatívabb tanulmányát, amelynek a címe ez volt: A késleltetett városfejődés társadalmi konfliktusai (Konrád és Szelényi, 1971). Provokálni akartunk, emlékszem, amikor kerestük a tanulmány címét, és ízlelgettük, mitől lesznek mérgesebbek. A „késleltetett” jónak tűnt, s ráadásul még odatettük a „társadalmi konfliktusait” is. A dolgozat érvrendszere nem volt egyszerű: oké, úgy tűnik, a szocializmus gyors városnövekedést hozott magával. Mi viszont arra figyeltünk fel, hogy a városi népesség növekedési üteme messze elmaradt a városi ipari munkahelyek növekedése mögött. Míg a „harmadik világban” – például Brazíliában az 1960-as években – ellenkező tendenciát lehetett kimutatni, vagyis többen áramoltak a városokba, mint akiket a városi munkaerőpiac fel tudott venni (ezt nevezték „túlurbanizációnak” – over-urbanizationnek), ennek az ellenkezője történt az államszocialista országokban, ahol éppenséggel a városi ipari foglalkoztatottság nőtt gyorsabban, mint a városi lakáshoz jutó népesség (ezt neveztük „alulurbanizációnak” – under-urbanizationnek). Volt ebben bármi megbotránkoztató? Tulajdonképpen ez egy politikailag majdnem irreleváns leíró dolgozat volt, de a folyamat főszereplőiként a „tervezők klubjának” tagjait neveztük meg, akik az országos településhálózat-fejlesztési tervben az optimális településnagyság ideológiáját művelték, és ez az „optimális településnagyság” eszme volt egyaránt felelős a nagyvárosok (Budapest, Varsó) növekedésének a korlátozásáért (ezek a városok „túl nagyok voltak”), illetve a kis falvak elsorvasztásáért (mert azokat „túl kicsinek” vélték, s adminisztratív szabályokkal elvonták tőlük a fejlesztési forrásokat, elkörzetesítették az intézményeiket, megtagadták az építési engedély kiadását). Lett is botrány. Sorozatban jelentek meg a tanulmányt támadó cikkek, voltak közöttük – gondolom – megrendeltek vagy önként megírottak (nem neveznék senkit meg, nem akarok senkit megbántani, ami elmúlt, elmúlt…), de tőlem ezek után több mint egy évtizedig semmit Magyarországon nem adtak ki.

Ebben a dolgozatban még nem foglalkoztunk a kis falvak nyomorúságával, s még nem esett szó a peremvidékeken kialakuló roma gettókról, de már megfogalmaztuk azt az elméleti keretet, amelyre a teljes településrendszert átfogó kritikai szociológiánkat fel tudtuk építeni. Mire ez a dolgozat nyomtatásban megjelent, már elkészült a dolgozatom a „településosztályok” rendszeréről. Ennek A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai körül kirobbant botrány miatt már ki nem adható dolgozatnak (amely csak 2000-ben lett publikálva: Konrád és Szelényi, 2000, pp. 63–115.) az alapján 1972-ben egy előadást tartottam egy pécsi konferencián, részletesen ismertetve a sorvadó, illetve hanyatló falvak osztályát és az ott kialakuló „csonka társadalmat”, illetve népességcserét. Életem egyik legsikeresebb előadása volt. Az előadás után Sipos Gyula költő jött hozzám gratulálni (szegény sok-sok éve fiatalon hunyt el): „Azután, hogy megírtátok a lakáselosztásról szóló cikketeket, nem lehetett a lakáskérdésről a régi módon beszélni. Ez után az előadás után nem lehet a magyar faluról a régi módon írni.” Mit mondjak, jólestek a szavai, de volt a hallhatóságban egy úr, aki kevésbé volt elragadtatva. A hallgatóim között ült Knopp András, aki akkor a pártközpont tudományos ügyekért felelős osztályán volt valami jelentős beosztásban. Egy héten belül bevonták az útlevelemet, s az 1972-ben megvédett kandidátusi fokozatomat is megpróbálta a pártközpont (Knopp?) leállítani (az Akadémia tisztességére legyen mondva, hogy mivel a fokozatot már minden tudományos fórum jóváhagyta, az MTA nem engedett a pártközpont nyomásának, s a fokozatomat megkaptam).

Ennek a talán túl hosszúra sikerült bevezetőnek csak az volt a célja, hogy illusztráljam, 1971–72 között már a levegőben lógott a gondolat, hogy a településrendszer perifériáin meghúzódó kis falvakban elkezdődött a falusi cigány gettók kialakulása. Gábor valószínűleg már 1971–72-ben írta Alsószentmártonnal foglalkozó, kitűnő tanulmányát, bár emlékezetem szerint a pécsi konferencián talán ott se volt, s bár A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai című cikkünket vélhetően olvasta, abból még a faluosztályok elméletét s a peremfalvak „elcigányosodásának” a hipotézisét aligha lehetett kiolvasni. Tehát körülbelül egy időben, egymástól javarészt függetlenül figyeltünk fel ugyanarra a jelensége. Még azt is hozzátenném, Gábor és Solt Ottilia (Havas, 1980, 1999; Solt, 1996, lásd továbbá Juhász Pál, 1988) nálam sokkal árnyaltabban jellemezték a kis falvak sorsát. Nevezetesen azt, hogy a periferikus kis falvak elpusztulnak vagy gettóvá válnak, a kis falvak népességének szerkezete határozza meg. Nem véletlen tehát, hogy Gyűrűfű, amelynek a lakossága módosabb volt, egyszerűen megszűnt (igaz, „mesterséges lélegeztetéssel” ökofaluként lelkes aktivisták újraélesztették), míg Csenyéte, amelyről a szólásmondás azt tartotta, „Csenyéte, nincsen benne kenyérke”, mára már gyakorlatilag teljesen roma településsé vált.

S itt érkeztünk el Csenyétéhez s a Gáborral néhány évre kialakult, intenzív munkakapcsolatom történetéhez. 1989 késő nyarán vagy kora őszén vagyunk, azokban a hetekben egy osztrák televízió stábja az észak-borsodi Csenyétéről készített dokumentumfilmet. Ebben az évben Csenyétén 307 ember lakott, ezeknek 81 százaléka volt roma, gázsó gyerek már évek óta nem született. A faluban már nem működött termelőszövetkezet, az iskolát bezárták, nem volt tanács, semmi nem volt, csak nyomor. Havas Gábor és Ladányi János keresett meg: „Iván, amiről te 1971–72-ben írtál, az történik sokfelé, de talán a legtipikusabb esete Csenyéte. Menjünk le Csenyétére, nézzük meg a helyet, hátha eszünkbe jut valami.” Én örömmel fogadtam el a meghívást, s néhány nap múlva már megérkeztünk Csenyétére, lógtunk a faluban, diskuráltunk parasztokkal, cigányokkal, elvegyültünk a kis patakot átszelő híd mellett tanyázó, gitározó fiatalokkal, összeismerkedtünk Rákay Karcsi bácsival, aki tanító volt Csenyétén, amíg volt itt iskola, elbeszélgettünk Pap Lacival, a felsőgagyi téesz elnökével (odatartozott Csenyéte is, bár a a csenyétei határt – gyenge földek voltak – többnyire nem művelték, a használhatóbb földeket aztán 1990-ben Pap Laci ügyesen „kiprivatizálta”, s az egykori téesztagok jó részét, akik között roma nemigen akadt, szélnek eresztette).

Nem kellett Gábornak és Jánosnak sokáig győzködniük engem, hogy a legégetőbb probléma a faluban az iskola. Mind Gábor, mind János a roma gyerekek iskolai szegregációja ellen voltak, ebben az esetben mégis világos volt, itt káros, hogy nincs alsó tagozatos iskola. Csenyétére reggel és délután jött egy-egy busz. Ha a gyerek elmulasztotta a kora reggeli buszt (és bizony sokszor elmulasztotta), akkor hiányzott az iskolából, ha mégis iskolába ment, tanítás után gyakran sokáig kellett várakoznia, míg a hazafelé tartó buszra felkapaszkodhatott. Mindenki panaszolta az iskola hiányát. Karcsi bácsi különösen keserű volt. Ő annak idején harcolt az iskola megtartásáért, vesztett, s nekünk most azt mondta: „Fiúk, későn jöttetek.” Utólag belegondolva, Karcsi bácsinak alkalmasint igaza volt, bár nem tudom, mikor lett volna „idejében”. No, de ez 1989 őszén volt, s mi optimisták voltunk (Gábor és János talán valamivel nálam is optimistább), s elhatároztuk, belevágunk egy Csenyéte-„kutatásba”. Azért teszem a „kutatás” szót idézőjelbe, mert klasszikus értelemben amit Csenyétén elkezdtünk (s idővel befejeztünk), nem volt „tudományos kutatás”. A kutatás tudományossága feltételezi, hogy a kutató nem „szennyezi” be a terepét, a kutató objektív megfigyelő, aki kívül marad a tereptől, s a lehető legpontosabban és „legob- jektívebben” rögzíti, amit ott lát vagy tapasztal. Mi az ilyen típusú kutatásnak minden szabályát kezdettől fogva megszegtük.

Kezdjük mindjárt az iskolával. Fejünkbe vettük, hogy az iskolát „visszahozzuk” a faluba. Én ugyan az UC LA szociológiaprofesszoraként ez ügyben semmit nem tudtam tenni, no de Gábornak s Jánosnak kiterjedt kapcsolatai voltak, tudták, hogy hol milyen lépéseket kell tenni, hogy Csenyétén megint iskola legyen. Gábort 1990-ben még parlamenti képviselőnek is megválasztották. Nem tudom, mi volt ebben Gábornak, illetve Jánosnak a szerepe, de tény, hogy sikerült elintézniük, hogy 1990. szeptember 1-jével visszakerüljön az iskola a faluba. 1990-ben ehhez még politikai hátszelet is kaptunk. Ugyan egyikünk sem volt az 1990-ben megalakult MDF-kormány nagy híve, a kis falvak ügyét felvállalta a kormányzat, a kis falvak iskoláinak az újranyitása, ha úgy tetszik, jól beleillett a kormányzat politikájába. A kultuszminiszter, Andrásfalvy Bertalan jó etnográfus volt, annak idején Pécsett működött (valószínűleg jobb volt etnográfusnak, mint miniszternek, talán Berci maga is így gondolja), s valószínűleg pécsi előadásomon is ott lehetett. Közöttünk felületes, de jó viszony volt, s az bizonyos, hogy a kis falvak pusztulását ő is fájlalta, és a kis iskolák újranyitását ő is szorgalmazta.

Az iskolát nagy csinnadrattával 1990 szeptemberében nyitották meg. Ez alkalommal Baktakéken nagy ünnepséget rendeztek (azt gondolom, ez lehetett az első „kisfalusi” iskola, amelyet újranyitottak), s nem volt meglepő, hogy Andrásfalvy is lejött az ünnepségre. Ezzel nem akarom lebecsülni Gábor és János teljesítményét, a csenyétei iskolából országos ügyet csináltak, és nyertek.

Az én pozitivista tudományfelfogásomban ilyenféle beavatkozás a kutatási terület életébe elképzelhetetlen volt. De Gábornak egészen más élettapasztalata volt. Ő a SZETA egyik alapító tagjaként a szegénység kutatásán túl a szegények megsegítésére is vállalkozó programokban vett részt. Jánosnak is kézre jött az ilyenfajta kutatómunka. Én azzal nyugtattam meg háborgó pozitivista lelkiismeretemet, hogy itt „akciókutatást” végzünk. Mentségünkre legyen szólva, mi nem próbáltunk meg „idegen testeket” az általunk vizsgált közösségbe bevinni. Az elvünk az volt – s ezt jórészt követte a gyakorlatunk is (bár, mint Füst Milántól tudjuk, „csak az ökör következetes”) –, hogy mi nem találunk ki semmit a csenyéteieknek. Kérdeztünk és hallgattunk, s ha megvalósíthatónak tűnő ötletet hallottunk, próbáltunk segíteni megteremteni a feltételeket, hátha ezzel a csenyéteiek tényleg be tudnak indulni.

Ennek az intézményes keretét a Csenyéte Alapítvány alkotta. Az alapítványnak ugyan én voltam formálisan az elnöke, de se létrehozatalához, se működéséhez szinte semmivel nem járultam hozzá. Gábor és János találták ki az alapítványt, s írták a pályázatokat, amivel pénzt lehetett szerezni különböző kezdeményezésekkel való kísérletekre (azokról részletesen beszámoltunk A társadalmi kirekesztettség változó formái című könyvünkben: Ladányi és Szelényi, 2004). Túl keveset voltam itthon, hogy fel tudjam mérni a Gábor és János közötti munkamegosztás mértékét és jellegét. Én akkor úgy gondoltam, s ma is úgy gondolom, a csenyétei kezdeményezésekből egy se indult volna be Gábor segítsége nélkül. Gábor a maga fanyar humorával valószínűleg mindegyik kísérletről sejtette, hogy úgysem lesz belőle semmi (az iskola és az óvoda kivételével valóban mindenbe beletört a bicskánk, volt itt ruhaprogram, kosárfonó projekt, koszorúfonó szövetkezet, földprogram, s mindez egytől egyig alighogy beindult, már be is fulladt).

Hadd írjak viszont valamivel részletesebben az egyik programról legalább (bár ez is elolvasható a Ladányival közös könyvünkben). Ugyanis ebben a programban nekem volt valamennyi szerepem, legalábbis ami a program finanszírozását illeti: ez a „mintafarm” története.

Egy holland fiatalember, Jan Riemersa, aki közösségszervezői képesítéssel s valamelyes afrikai tapasztalattal rendelkezett, olvasta valahol a holland sajtóban, hogy mi történik Csenyétén, s írt az alapítványhoz, hogy őt érdekelné egy közösségszervezői állás a faluban. Nekem éppen akkor volt egy elég jelentős kutatási támogatásom a McArthur Alapítványtól, Gábor és János rábeszéltek, költsem ennek egy részét Jan fizetésére. Abban állapodtunk meg: az alapítvány megvásárolja a falu talán legrangosabb, nagy kertes parasztházát, Szendrey Józsi bácsi házát. Azt felújítottuk, még fürdőszobát is kialakítottunk benne. Az volt a tervünk, ideköltözik majd Jan, s én azért fizetem, hogy a kertben mintafarmot alakítson ki, ami mintegy példát mutathat a község romáinak – az idevalósiak között nagyon kevesen értettek a földműveléshez – arra, hogy parasztkodásból/farmerkodásból miként lehet megélni (vagy legalábbis a legszükségesebb élelmiszerekkel a családjukat ellátni). Azt reméltük, hogy a holland úr majd elpolgárosítja a csenyétei romákat.

Nos, az első év nem sikerült túl jól. Bár Jan könnyen – talán túl könnyen – illeszkedett be új környezetébe, gyorsan megtanult magyarul, s úgy tűnt, jól ki fog jönni a helybeliekkel, de az látható volt, a kapáláshoz neki se fűlt különösebben a foga. Így aztán Gábornak és Jánosnak – megint csak nem tudom, ki volt ebben a kezdeményező – az jutott az eszébe, miért nem próbálkozunk borsmentával, azzal kevesebb a gond, mint a krumplival vagy a kukoricával, s a környék termőföldje is alkalmasabb a termeszté- sére. Ha jól emlékszem, Gábor volt, aki beszerezte a borsmentapalántákat, és a megadott időben leszállította Jan rezidenciájára. Jannak azonban – bár a találkozót megbeszélték – éppen akkor más dolga akadt, nem is volt a faluban, ezért a palántákat nem lehetett elültetni, hanem a biztonság kedvéért a fürdőkádban tárolták… ahol aztán szép lassan elrohadtak. Úgy tűnt, Jan könnyebben illeszkedett be a helyi kultúrába, s kevésbé sikerült neki a holland kultúrát vagy a protestáns munkaetikát meggyökeresítenie Észak-Borsodban.

Sok ilyen kalandunk volt. Én évente háromszor-négyszer utaztam Gáborral és Jánossal Csenyétére, a napi terepmunkát aztán a forrói Holdfény Panzióban pihentük ki, többnyire barátságos beszélgetés és borozgatás közben.

1995 körül valami nagyon félresikerült a mi csapatmunkánkban. Önkritikusan be kell vallanom: kutatócsoportok egyben tartása nem tartozik az erősségeim közé. Nem ismerem fel elég korán, ha a csoport tagjai között konfliktusok támadnak, s ha jó későn tudomásomra juttatják ezeket a konfliktusokat, nem túl eredményesen kezelem azokat. A csenyétei kutatócsoport esetében többszörösen hibáztam. Későn tudatosult bennem, hogy a csoport felbomlóban van, s utána két félelmetes hibát követtem el. Akkor éppen Bécsben voltam egy egész éves kutatói szabadságon, ezért valami módon – telefonon, levélben, nem tudom már, miként – megkerestem Gábort, hogy találkozzunk egy bizonyos napon, amikor Pesten leszek a Tátrai utcai lakásomban, hátha sikerül békét teremtenem. Amilyen marha vagyok, az általam javasolt randevú időpontjáról gondosan elfelejtkeztem. Gábor hiába jött, nem voltam otthon. Utána pedig csak hagytam, menjen a felbomlás a maga útján, talán még csak meg se kerestem Gábort, hogy elnézését kérjem. Mea culpa, mea maxima culpa. Ezúton kell tehát kérnem elnézését. Azt hiszem, azóta nem találkoztam Gáborral, amit őszintén sajnálok, mert társaságát mindig inspirálónak találtam.

2000-ben Jánossal befejeztük a kutatást, átadtuk a Csenyéte Alapítványt is az önkormányzatnak, s azóta én alig-alig fordultam elő a településen. De éppen néhány hete Jánossal megint arra keveredtünk. Hadd számoljak be itt most röviden a falu jelenlegi helyzetéről.

Mielőtt kimentünk Csenyétére, Felsőgagyon hosszú ideig diskuráltunk a polgármester asszonnyal. Túl sok jó híre nem volt. Bár az iskola és az óvoda még működik – mondhatnám, csenyétei akciónk egyetlen igazi sikere –, de mindkét intézmény túlzsúfolt. A népesség számottevően megnőtt és erősen fiatalodik. A polgármester asszony a népesség számát mintegy ötszázra becsüli, abból valószínűleg háromszázan 16 év alattiak. Évente mintegy húsz gyerek születik, s nehézségbe ütközik ennyi gyereknek az óvodában helyet találni. Míg a népesség csaknem megduplázódott 1989-hez képest, a házak szép lassan eltűnnek, a hideg, téli estéken az emberek bontogatják saját házaik faszerkezetét, hogy meg ne fagyjanak, a vályogházak pedig, ahogy a tetőszerkezet rongálódása miatt átvizesednek, idővel összeomlanak. Munka nincs. A polgármester asszony beszámolója szerint mindössze három asszony dolgozik, azokat is az iskola, illetve az óvoda fizeti.

A nem éppen szívderítő eligazítás után átmentünk a faluba. Sétálgattunk a házak között, körülöttünk rajzottak a gyerekek. Régi, jól bevált trükkel dolgoztam, fotóztam a gyerekeket, és mutogattam nekik a fotókat. Erre körém sereglettek: „Tessék engem is lefényképezni, engem is, engem is!” Még egy-két menyecske is előkerült, hogy barátnőik és gyerekeik társaságában róluk is hadd készítsünk fényképet. Így jó alkalom nyílt egy kis közvetlen beszélgetésre. Hadd számoljak be két ilyen eszmecseréről.

Egy öt-hat év körüli, gyönyörű kisfiúval beszélgettem. A diskurzus végén azt kérdeztem tőle: „És öcsi, mi leszel, ha nagy leszel?” A kisfiú készen volt a válasszal, nem kellett gondolkodnia: „Semmi.” (Igaz, volt egy másik, optimistább fiúcska, aki rendőrnek készül…)

Aztán hozzánk csatlakozott egy valamivel idősebb, mondjuk hét-nyolc éves kislány. Kérdezi: „Énekeljek neked?” Mondom: „De jó ötlet, persze.” Erre a kislány: „De mit énekeljek?” Én sok nótát nem ismerek, ennyi jutott az eszembe: „Énekeld talán, hogy az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” Mintha ahhoz nem lett volna kedve, ezért biztattam, énekelje csak azt, amihez kedve van. Vékonyka hangon adta elő a nótáját (nem tudom szó szerint idézni, de valahogy így hangzott): „Van nekem egy hálóingem. Fel is mentem Pestre. Meglátták a bugyimat. A rendőr meg azt mondta: elviszlek a dutyiba.”

Talán nincs szükség kommentárra.

Kerestük a régi ismerősöket, nem sokat találtunk. A legidősebb Kis Elek, aki valaha a Rigó banda prímása volt – finom úr –, már halott. Kukajt, az önkinevezett vajdát is magához szólította néhány éve az Úr. De Szerén és férje, Pakó beinvitáltak a házukba. Ott most is példás rend fogadott, a kertjüket is rendben tartják. Horváth Józsiról hallottuk, beköltözött Baktakékre. Fel is kerestük. A felső templom melletti, valamikor takaros parasztházakkal övezett utcában lakik (mára szinte minden házban roma család él). Józsi már húsz éve se volt sovány, azóta is felszedett magára egypár kilót, de továbbra is annyira ambiciózus, mint mindig volt (gyakorlatilag minden roma család, amelyik próbált egy kicsit előbbre lépni, beköltözött Baktakékre, ha ugyan nem még tovább). Jóska az ősszel elindul az önkormányzati választásokon, szeretne polgármester lenni. A gázsó polgármester asszony nincs különösebben megijedve. Csenyétén aligha választanak romák romát polgármesternek. Mi is így gondoljuk, de azért sok szerencsét kívánunk Józsinak.

Ha csak egy Csenyéte lenne, de sok van, és egyre több lesz belőle. S gomba módra fognak szaporodni, ha Miskolchoz hasonló politikát folytatnak más városok is. Egy-kétmilliót ígérnek roma családoknak, hogy költözzenek el a városból, hiszen már vannak falvak, ahol annyiért akár házat is vehetnek maguknak. Innen már ismerjük a történetet: a hanyatló falvakba, ahol megürülnek a házak, összeesik az ingatlanpiac, a jóformán ingyen eladott házakba a városokból kivándorló (elűzött?) legszegényebbek költöznek, erre azok a családok, akik még képesek, elmenekülnek, további házakat ürítve ki, amíg be nem teljesedik a falusi gettósodás teljes folyamata. Amerikában ezt nevezték/nevezik „red-lining”-nak.

Mi a teendő? Nekem fogalmam nincs. Néhány napja Demszky Gáborral vacsoráztam, Gábor mondta – Havas tanítványának tartja magát –, szeretne visszatérni oda, ahonnan elindult, a romakutatáshoz. Örültem neki, mondtam, szükség van rád. Aztán Demszky kérdezte: „Mit gondolsz, elképzelhető, hogy a tudományos munkám végén azért szociálpolitikai javaslatokat tegyek?” Kínban voltam. Csak így tudtam válaszolni: „Húsz évig voltál polgármester. A politikacsinálás a génjeidbe van kódolva, persze hogy mindenben lesz politika, amit csinálsz.” De azt is be kellett vallanom neki, hogy én több mint ötven évet az Akadémia elefántcsonttornyában töltöttem (ahol többnyire jól éreztem magamat), s Max Webertől azt tanultam, hogy a tudomány és a politika két különböző hivatás. A társadalomtudománynak nem dolga, hogy megmondja az embereknek, mit kell csinálniuk, tárgya a Sein, és nem a Sollen. De beszélgetésünket lezárva gondoltam, visszatérek ahhoz, amit az ő mesterétől, Havas Gábortól tanultam: „Persze Csenyétén mi is akciókutatást végeztünk. Ugyan nem politikát műveltünk, de különböző akciókkal próbáltuk kipuhatolni a lehetséges határvonalait.”

Demszky így búcsúzott: „Finom volt a vacsora, de még hasznosabb az akciókutatás gondolata, ezért hálás vagyok.” Én is hálás vagyok érte Havas Gábornak és a SZETA más harcosainak.

Gábor, boldog 70. születésnapot!  

Hivatkozott irodalom

Havas Gábor: A munkásgyerek, a munkásszülő és az iskola. 1973, Valóság, No. 4.

Havas Gábor: Faluba, faluvá növekedés – egy kivételről.In: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. 1976, Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézetének Kiadványai

Havas Gábor: Ibafa. 1980, Kultúra és Közösség, No. 4.

Havas Gábor: A kistelepülések és a romák. 1999.In: A cigányok Magyarországon, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia

Juhász Pál: Településfejlesztési koncepció és a faluosztályok elmélete. Tér és Társadalom, 2. évf., 1988/2. 3–18. p.

Konrád György és Szelényi Iván: A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. 1971. december, Valóság, pp. 19–35.

Konrád György–Szelényi Iván: Urbanizáció és területi gazdálkodás. 2000, Szeged, JGYF Kiadó

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. 2004, Budapest, Napvilág Kiadó

Solt Ottilia: Dél-zselici burzsoázia. 1996, Beszélő, No. 4.

Csenyéte. Vásárhelyi Bálint felvétele

• Emléknyom [6]