2016. április 6.
Ritkán olvasom az úgynevezett bulvársajtót, leggyakrabban a hírlapárusok pultjain és a boltok pénztársorában várakozva ötlenek szemembe címlapjaik. Lehet, hogy sokat vesztettem a mellőzésükkel, de mégis van egy olyan masszív elképzelésem, hogy a címsorokból már meg is értettem, mit is akarnak velem közölni.
A napokban történt, hogy e lapok szinte mindegyike azzal volt elfoglalva, hogy egy ismert szórakoztató zenész éppen Mexikóba tette át székhelyét. Ami a költözés okát illeti, az együttérző híradások kiemelték, hogy a szórakoztatózenei iparos neje szíve hasadt meg, mivel hosszú időt kellett szeretett férjétől külön töltenie. Éppen ezért úgy érezte, hogy a német ingatlanpiacon egyébként forintmilliárdokárt árult birtokot nem tudja már igazi otthonának tartani. Így kényszerült a házaspár Mexikóba költözni. Egyik másik híradás azt is kiemelte, hogy Mexikónak nincsen kiadatási egyezménye kis hazánkkal. Ez a látszólag érdektelen jogi információ rejti azt a tényt, hogy történetünk főszereplője holmi közüzemi számlacsalások okán kényszerült előzetes letartóztatásba. Ez a méltatlanság sebzé meg neje hő keblét is. Mely szív emígyen csak Mexikó földjén lelt, igaz, csak átmenetileg, vigaszra.
Nomármost, e történetből rögtön kiütközik a magyar néplélek jóhiszeműsége és spontán nagylelkűsége is. Elvégre, ha másutt kerül okkal vagy ok nélkül bajba egy celebritás, a nagyközönség nem átall hátat fordítani úgynevezett kedvencének. Magyarországon azonban, legalábbis, ha e híradásoknak hinni lehet, a bajba jutott közönségkedvenceket rögvest körülveszi a szolidaritás és a közszeretet védőburka. Jellemző erre a sajátos szolidaritásra, hogy az elkövetett deliktum általános megítélésével ellenkező irányban növekszik, mégpedig exponenciálisan. A magyar bulvársajtó képes volt, már-már a ultimátum határait súrolva még a korabeli köztársasági elnököt is figyelmeztetni, hogy egy ismert énekesnő rosszul érzi magát a számára kijelölt büntetésvégrehajtási intézet falai között. Arról e cikkekben természetesen szó sem esett, miért is szabták ki a jogerős ítéletet.
Ebből következik tehát az is, hogy a mulatós zene hőse valószínűleg továbbra is a közfigyelem s a sajtóbeli közszeretet fókuszában maradhat. Még azt követően is, hogy hazatért. Ezzel egyidőben bejelentette azt is, hogy az őt ért megalázatások okán nemzetközi bíróság előtt tesz majd panaszt. Ezzel párhuzamosan azért kötbért is utalt a neki kényszerből hitelező közműcégeknek, amivel, úgymond, elismerte adósságát. Mely magatartás szintén nem teljesen ismeretlen celebjeink világában. A legtöbbjük készségesen elismeri, hogy "hibázott", csak éppen nehézségeire hivatkozva kerüli a tényleges jóvátételt.
Ez az a pont, ahol végképp el kell ejtenünk a viccelődés fonalát. A történet ugyanis korántsem komikus. Már-már tragédiába hajlik, hogy a mai magyar társadalom milyen krónikus önbecsüléshiányban szenved. Szinte élvezni látszik, ha becsapják, illetve megalázzák, s szereti azt, aki a képébe röhög. A bulvármédia pedig nem tesz mást, csak többezerszeres nagyításban vetíti elé kifordított hősei árnyképét. Kérdéses, hogy ez ízléses avagy etikus‑e, de kétséget kizáró tény, hogy amiért fizetnek, az előbb utóbb megterem. Márpedig ezért minden kétséget kizáróan fizetnek. Pénzzel, nézettséggel, figyelemmel. Feltételezhető magyarázat, hogy akad, aki csak az elrettentő példát keresi ezekben az esetekben, de ő is támogatja őket a nyilvánosság figyelmének megszerzésében.
Igazi kérdésünk tehát az lehet, miért és miképp alakultak így a dolgok. Különösen, hogy a nyilvános sajtópiac illetve az alternatív média jelentős része ezekből áll. A fogyasztási szokások mellett közönyből és érdektelenségből. A magyar nyilvánosság, amennyiben nem a végeláthatatlan pártpolitikai csatározások terepe, akkor az üzletszerű tömegszórakoztatást szolgálja. Azt a folyamatot, amelyet Zbigniew Brzezinski nevezett el tittytaintment néven. Legjobb magyar fordítása talán a "cicóztatás" lehetne. A jelenség lényege, hogy olcsó tömegszórakoztatással terelje el a lecsúszó rétegek figyelmét valós helyzetükről. Bizonyos szempontból már maga a politika is részévé vált a nagy mutatványnak. Magyarországon ez a cirkusz eleve része volt a kádári szabadságpótlékainak. Az akkor létrejött magyar "Buliwood" pozíciói mind a mai napig megingathatatlanok, legfeljebb új erőkkel kiegészülve, új megrendelők mögé festenek hamis díszletet. A magyar nosztalgiaipar sem szól másról, mint a diktatúra szabadságillúziói visszasírásáról. Hősei nem az igazi ellenállók, hanem azok, akik a virtuális szabadságba vezető festett tapétaajtót mutogatták.
A Buliwood által elringatott bulitársadalom pedig folyondárként körülnőtte, majd – a kedvező széljárást kihasználva – legyűrte a diktatúrát. Ugyanakkor, s ez volt a magyar rendszerváltás sajátossága, önmagát tartotta a politikai rend letéteményesének. Ha azzá nem is vált, befolyása és torz értékrendje ma is töretlen. Ennek lényege pedig a Kádár korszakból oly jól ismert "kaparj kurta, neked is lesz" illetve a "két forintért szart is eszünk" jelmondataival írható le. Tartalmát tekintve a bármiféle társadalmi és erkölcsi normát tagadó, rövid távú személyes érdekérvényesítés volt, s ma is az. Így válhattak a Tribuszerné Margitkák, az akasztói áfaterelő juhászok, netán a szabályosan Rózsa Sándorrá vált "Whiskis rabló" s társaik egy átmenetinek induló, de zsákutcába futó korszak és egy eltorzult értékrendű társadalom torz hőseivé.
Írásunk végkifejletéhez közeledve megérthetjük, hogy történetünk hőse megintcsak korának tipikus és különös (e kettő most egyben) képviselője. Egyszerre terméke és fenntartója annak a torz társadalmi közegnek, ami a mai Magyarországot jellemzi. Ez természetesen nem menti őt fel az alól, hogy ha hibázott, akkor a valódi felelősséget vállalnia kell. Ugyanakkor segít megértenünk, hogyan jöhetett létre ez a jelenség, illetve miért remélheti, hogy a kellő tömegkommunikációs szolidaritás, netán fogyasztói óhaj segíthet abban, hogy minél kevésbé kelljen felelősen viselkednie.
(A kép forrása: 444.hu)
- E-közélet [3],