2016. április 22.
„Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi ily esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia.” Ezt írta Széchenyi István, a reformelkötelezett királyi biztos 1839-ben a Naplójába, amikor megnézte a Bánk bánt. Nagyon nem tetszett neki. Katona József a fennálló hatalom elleni megveszekedett indulatában teljességgel ellenőrizhetetlen magánéleti híreszteléseket hurcolt a színpadra, és legkevésbé sem volt tekintettel védekezésre képtelen, hiszen rég halott közszereplők magánéletére és magánéleti tragédiáira. Bánk feleségéről igazából nem tudunk semmit, még s nevét sem. Hogy Gertrud királyné öccse meggyalázta őt, erre az első, teljességgel megbízhatatlan forrásunk a királyné meggyilkolása után fél évszázaddal keletkezett. Mégis krónikák és szépírói művek sora terjesztette ezt a rágalmat évszázadokon át. Hiába keresztelte át Katona a cenzúra megtévesztése végett a megrágalmazott öccsöt Ottóra, teljességgel felismerhető volt az ő személyében a rágalom valódi tárgya, Gertrúd igazi öccse, Berthold, a kalocsai érsek!
A cenzúra először nem is engedélyezte ezen „esztelenség” előadását. De nem is tiltotta be eléggé. Nem játszhatták, de kinyomtathatták. A lejtőn pedig nem lehet megállni. Hamarosan ráengedték a színpadra, és aztán tudjuk, milyen szerepet játszott az 1848-as sajnálatos események során.
A Bánk bánt itthoni bemutatója előtt pár hónappal mutatták be Victor Hugo A király mulat című művét Párizsban. Legott be is tiltották. Két évvel azután, hogy az 1830-as forradalom folyományaként elvileg fölszámolták a cenzúrát. Hugo ment is a bíróságra a betiltó határozat ellen. Jól el is vesztette a pert, és a nyakába sózták a perköltséget.
A király mulat igen rossz színben tünteti fel I. Ferenc francia királyt és főleg eltorzítja, erkölcsileg lejáratja a királyi hatalomhoz lojális udvaroncok magatartását. I. Ferencet közügyek vonatkozásában nem nagyon tudja a szerző kikezdeni, hiszen az ő idejében Franciaország a fénykorát élte, és Ferenc a hatalmas V. Károllyal szemben is meg tudta védeni országa szuverenitását. Ezért aztán a szélsőségesen republikánus és antiklerikális szerző a katolikus egyház iránt mélyen elkötelezett király állítólagos nőügyeit állítja a középpontba, melyek beárnyékolták Habsburg Eleonórával kötött boldogtalan házasságát. De nem is a három évszáddal korábbi uralkodó emlékének meggyalázására hivatkozva tiltották be a darabot, hanem azért, mert fölfedezni véltek benne felismerhető utalásokat az akkor uralkodó uralkodóra, Lajos Fülöpre.
Húsz év sem telt el, amikor Giuseppe Verdinek Franciaország szomszédságában eszébe jutott éppen ebből a betiltott műből operát írni. Hiába, hogy akkor már Lajos Fülöp egy következő forradalom következtében angliai száműzetésben élt, ezt azért az osztrák hatóságok mégsem tűrhették. De ők sem voltak következetesek, és hosszas huzavona után megengedték, hogy az opera megszülessen és Rigoletto címmel elinduljon világhódító útjára. Csupán csak Ferenc királyt kellett lecserélni egy közelebbről meg nem határozott mantovai hercegre. Az ártatlan 16. századi mantovai hercegek becsületének sárba tiprása persze senkit sem zavart. És miközben A király mulat rendületlenül, fél évszázadon át be volt tiltva, a Rigolettot, melyről mindenki tudta, hogy igazából I. Ferencről és suttyomban Lajos Fülöpről szól, nyakra-főre játszották Franciaországban.
A Kortárs 1976. januári számában megjelent Karinthy Ferenc Házszentelő című kisregényének első része. Botrány lett belőle, ha nem is nyíltszíni, mert a diktatúrában a szín nem nagyon volt nyílt. A művet (amely nem éppen korszakos remekmű), az Élet és Irodalom akkori kritikusának, Szekrényesy Júliának a szavaival mutatjuk be: „A Házszentelő valahol Magyarországon játszódik, abban a bizonyos elképzelt típusvároskában./.../ A városka vezetői tévelygő emberek, akik a régi harci szövetséget a gyarló pajtáskodással váltották fel. Luxusvillában mulatnak, esznek-isznak, a műutat a házukhoz terelik. Üzelmeik károsan befolyásolják a közösség életét: az 'egyszerű dolgozók' nem jutnak májhoz, mert a vezetők folyamatos dolce vitája az egész szállítmányt felemészti. Ezenkívül szennyezik a vizeket, kezükben tartják, a magánérdek szerint irányítják a közlekedést, az elektromos műveket, a telefonhálózatot és természetesen a sajtót is. Mindeme visszaélés-sorozatra egy családi tragédia vet fényt.”
Ne higgyük, hogy nem lehetett a regény anyagát, a benne szereplő családi tragédiát valóságos személyekhez és eseményekhez kötni, még ha ezt a Kortárs főszerkesztője, Kovács Sándor Iván a kulturális miniszterhelyettesnek címzett igazoló jelentésében igyekszik is kicsit elkenni: „Noha nyilvánvaló, hogy a regényben megtörtént események, hiteles megyei korrupciók valóságanyaga is benne van, mégsem hinném, hogy oly felismerhetõen, mint Galgóczi Erzsébet némelyik írásában.”
Végül is nagy nehezen engedélyezték, hogy a folyóirat következő számában a második rész is megjelenjen, hiszen az első rész után azt már csak a betiltás nyílt felvállalásával lehetett volna a lapból kivenni. Ez a februári szám a huza-vona miatt késve jelent meg.
De nem elég, hogy a második részt a nyíltszíni botrány elkerülése végett lehozták, két évvel később a Thália Színházban be is mutatták a Házszentelő színpadi változatát. És nem elég, hogy bemutatták, de, amint arról Karinthy Márton az Ördöggörcsben beszámol, Kádár János és Aczél György is megnézte az előadást, és Kádár feltűnő buzgalommal tapsolt. „Az egész kissé emlékeztetett arra, amikor a cárt elvitték a Revizorhoz, és az elsőként, tüntetően tapsolt” - írta Karinthy Ferenc a naplójában.
Amikor KSI tanár úr abban az igazoló jelentésben megjegyezte, hogy Galgóczi Erzsébet írásaiban felismerhetőbbek a konkrét személyek, még nem tudhatta, hogy pár év múlva mekkora baja lesz Galgóczinak ebből a felismerhetőségből. 1984-ben jelent meg a Vidravas, melyben Simon Pálnak hívják Papp Simont, a MAORT-per fővádlottját. Simon Pál annyira Papp Simon, hogy még el is töpreng, megírja-e valaki, valaha a MAORT-per történetét. Galgóczi nem tagadta, hanem hirdette, hogy mennyit kutatta ezt a pert, mennyi háttéranyagot szerzett meg és olvasott el Papp Simonról. A „szakmai lektor” megsemmisítő szándékú vádözönére írt válaszában mégsem igazolja vissza, bár nem is cáfolja, hogy Simon Pál Papp Simon lenne – és ez a választalanság a pontos válasz, hiszen egy szépirodalmi műben senki nem lehet annyira beazonosítható, hogy azonosítható legyen. A fikció éppen azért fikció, mert a valóság elemeiből a valóságtól szabadon épít művet, s így tereli a valódit az igaz felé. Papp Simonnak az ÁVO által kézben tartott volt rabtárs írogatott leveleket meghalt felesége nevében a börtönbe, és ő fölismerte, hogy a levelek hamisítványok, Simon Pálnak pedig a „kuláklány”, Rácz Orsolya írta a hamis leveleket, és Simon nem ismerte fel, hogy hamisak. Galgóczi persze tudta, miként volt ez a valóságban. Ha Simon Pál Papp Simon lenne, Galgóczi hazug lenne. Mivel pedig Galgóczi nem hazug, hanem író, Simon Pál nem lehet Papp Simon. Ez ilyen egyszerű.
A „szakmai lektor” a konstruált MAORT-per egyik főkonstruktőre, egykoron Péter Gábor véres jobbkeze, pályája végén pedig a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója,Tímár István volt, aki persze „fölismerte” magát a regény egyik szereplőjében, mindent megtett a regény megjelenése ellen, majd beperelte az írónőt, aki oly lelkiismeretlenül belegázolt az életébe.
A merániak elleni rágalmakat fölplankoló Katonából Pesten (is) színház lett. „A Katona olyat tud, amit rajta kívül egyetlen színház sem az országban: képes társasági eseményt, közösségi élményt csinálni a bemutatóiból.” „Az előadás során a közönség folyamatosan vette és honorálta a poénokat, a végén pedig bravók röpködtek, vastaps tombolt.” „A Katona – díjakkal egyébként nem igazán elhalmozott – színészei nagyon jók. A feleséget alakító Rezes Judit például nemcsak gyönyörű, de szépen is énekel, kiváló humora van és bármit képes eljátszani. Ugyanez mondható el Jordán Adélról is, még ha ez a mostani, fiúruhás szerepében nem is látszik annyira. Elek Ferencnek meg sem kell szólalnia, elég, ha felvesz egy fotósmellényt és egy kamerát a vállára, és máris vicces, hát még ha elénekli, hogy megvette a Fiat Pandát, de már el is adta, Nagy Ervin pedig bármikor magabiztosan hozza a nagyképű bunkót. Pintér Béla is méltán népszerű rendező, egyéni látásmóddal, most is valódi, jó ritmusban előadott poénokkal tűzdelte tele a darabját, a Puccini-dallamokra előadott dalszövegekben minden mondat ül.”
Ezt írja Sümegi Noémi a Heti Válaszban a Bajnok című előadásról. Ám nem örül néki, hogy a magyar kultúra ezzel a remek színművészeti alkotással gyarapodott, hanem helyteleníti, és helyesebbnek vélné, ha ennyivel is szegényebbek lennénk. A Heti Válasz a helytelenítés kitüntetett fóruma lett. A többi fórummal, lévén módfelett alpári fórumok, itt nem foglalkozunk.
Ha kritikát írnék, abban az állna, hogy korszakos jelentőségű, zseniális előadás született. A kaposvári Állami Áruházhoz fogható. Ez a prózai operajáték halálosan hatásos művészi fegyver a vérré vált képmutatás ellen. „A fennkölt zene és a profán tartalom kontrasztja szinte állandó humorforrást jelent” - ezzel ajánlja darabját szerényen Pintér. Szerényen valóban, mert ennél sokkal többről van szó. A fennkölt önkép és az alpári életgyakorlat szimbiózisának legadekvátabb megjelenítéséről.
De nyugodtan leszállhatunk a méltatásnak erről a szintjéről a Sümegi Noémiére, mert ezen írás érdeme szempontjából az is elégséges.
A művészettörténet számtalan alkotása épült valamely részben a jog, a tudomány, avagy a szeriőz sajtó normái szerint nem bizonyítható, de konkrét személyekhez kapcsolódó állításokra. Ezen alkotásoknak csak akkor van, de akkor van művészi erejük és létjoguk, ha releváns igazságok válnak általuk érzéki erővel evidenciává. Ez történt most a Katonában, és ez fáj, akiknek fáj, nem pedig a nem politikacsináló családtagok megalázása, már csak azárt sem, mert ők egyáltalán nincsenek is megalázva, a polgármesterné is, a kedvese is kifejezetten pozitív, rokonyszenves szereplőként jelenik meg.
Sümegi Noémi Pintér Bajnokával egy sorba állítja a Vígszínház „erősen átpolitizált” Revizor előadását. Ez az előadás ihlette Marabu karikatúráját a Népszabadságban, melyen a nézőközönség soraiban háborog egy önmagát felismerő polgármester: „Hallatlan, ha ez a Gogol már százötven éve meghalt, akkor honnan a fenéből tudhatta, hogy én polgármesterként zsebrevágom azt a kápolnafelújításra kiutalt pénzt?”
Sümegi Noémi lírai írását Szőnyi Szilárd férfias prózája követte. Fölidézte, mi minden jelent meg név nélkül, de beazonosíthatóan, a Katona igazgatójának magánéletéről. De csupán a Heti Válasz tulajdonosával egy körbe tartozó Nobilis Kristóf Indexéről tud, mely ezt nehezményezte. A „mainstream” „balliberális” sajtóban, ahol most érdeme szerint méltatják a Bajnokot, ennek nem volt nyoma. Miként azoknak a szóbeszédeknek sem, melyek most műalkotás alapanyagaként hasznosultak. Ezek a bulvársajtó szintje fölé nem jutottak, a szeriőz sajtó következetesen és etikusan tartózkodott tőlük, az érintett politikus ellen politikai ellenfelei nem is próbálták azokat fölhasználni.
„A művészi szabadság előrébb való, mint a magánélet szentsége – vágja arcunkba a Katona József Színház legújabb bemutatója [3]” - állítja Szőnyi Szilárd, és ebben igaza is van. Olyannyira, hogy a művészet általában is ezt vágja a szemünkbe évezredek óta. Hiszen a magánélet mindig is a művészet kitüntetett tárgya volt, és mindig úgy volt tárgya, hogy sokan magukra ismerjenek, másokra ismerjenek, magánélet és közélet egybefonódó viszonyai föltáruljanak. Már Szophoklész művészi szabadsága is előrébb való volt, mint Kreon és Oidipusz magánélete.
Ha a magánélet szentsége az lenne, aminek a Heti Válaszban vélik, nem férne össze a művészet létezésével. Azt viszont a politikus eldöntheti, hogy a család felmutatásával megszerezhető politikai haszon előrébb való-e a magánélet szentségénél. A politikusok egy része úgy dönt, hogy igen, más része úgy, hogy nem. Az ország jelenlegi vezetői többnyire az előbbiek közé tartoznak. Hiszen a színházban is, a valóságban is ez a magánéleti „botrány” kirobbanásának avagy hatástalanításának a tétje. Ezt magyarázza el oly remekül a politikai mindenes a polgármester feleségének. És a botrány eleve csak azokhoz a magánéleti normákhoz képest botrány, amelyeket a benne érintett politikusok közügyként, a politika tárgyaként kezelnek. Ha „a család szentségét” a politika tárgyává teszik, akkor a politikusok családjának élete sem lehet többé a politikától érintetlen „szentség”.
A Bajnokot az is nagyon élvezheti, aki semmit nem tud a benne szereplő dallamok eredeti helyéről és szövegéről. De aki tud valamit róluk, jobban élvezheti. Például azt, hogy a sajtós ribi a Tosca imájának dallamára („Tisztán éltem, tisztán szerettem...”) ajánlja föl magát a polgármesternek. Ha az efféle polgármesterek hívei hallanák a színpadi szöveg mögött az eredetit, kevésbé lennének idegesek. A darab végén ugyanis, amikor a vészes éjszaka után eljön a hajnal és a nagy botrány elhárul, a Nessun dorma (Turandot, III. felvonás, Kalaf áriája)) dallamával bocsájtja útjára a közönséget a polgármester kampányfőnöke. Az pedig eredetileg így végződik: all alba vinceró, vinceró, vinceró. „Hajnalban” – vagyis a játék végén - „győzni fogok, győzni fogok, győzni fogok”.
Csak nem?!
(A kép forrása: librarius.hu)
- KultBlog [4],