A bensőséges semmitmondás közösségformáló légkörében szokásos társasági kérdések egyikére, hogy tulajdonképpen miért váltunk azzá, amivé lettünk, mi volt az első impulzus (mintha valóban így épülnének fel az élettörténetek), nekem egy egészen különleges eset szokott az eszembe jutni. Az első biztató mondatok, amikor először megakad valakinek a szeme rajtunk, az ilyen elbeszélések kötelező kelléke. Urám, mágá költő, mondotta a fiatal Vas Istvánnak Kassák, mikor elvitte hozzá, nagykamaszként, ügyetlenül modoros „avantgard” költeményeit. És noha Vas pályája egész más irányt vett onnantól, ahonnan ő maga is valamilyen, problémás értelemben költőnek tekintette magát (ez a „szerepzavar” köti a leginkább össze Petrivel), a palócos dialektusú kíséret mégiscsak pályájának szimbolikus kezdőpontja maradt. Az én Kassákom még korábban jött, és alighanem még kevésbé illett hozzám, mint a Vashoz a magáé. Magyartanárnőm, alföldi parasztlány, becsületes, alapos, olvasott és lelkiismeretes pedagógus, erősen vonzódott, élettörténete okán is, a népi irodalomhoz, ezt a vonzalmát pedig meglepő eredményességgel adta át nekem, ha az érdeklődés természete sok tekintetben megváltozott is. Az ő férjétől tanultam meg eszperantóul öt nap alatt, szuperintenzív, bentlakásos tanfolyamon, attól a mélységes hittől vezérelve, hogy – erre még emlékeztem kisdobos vagy úttörő koromból – a népek barátságát és a békét szolgálom. Ennek az emancipatorikus hitnek volt kissé különc rabja a férj is, valószínűtlen szuggesztivitása összefüggött valamivel, ami megfogalmazhatatlanul riasztó volt benne. Úgy ismerkedtünk meg, hogy tanárnőm rábízott, tanítsa meg nekem Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című költeményét, amivel a nyolcadikosokat kellett búcsúztatnom, akik körül már az élet csörtetett a költő szerint. Ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz, hallik a tanulság, ami a búcsúünnepség fényét volt hivatott emelni, ámbátor az iskolát a világon semmiféle élet nem zengte be, legkevésbé épp az ilyen, mulattatóan formális ünnepségeken nem. A vers és az élet találkozásának groteszk humorából, úgy emlékszem, megéreztem valamit, amikor Péter bácsi – érezhetően Latinovits Zoltán hatása alatt – sztentori hangon, rajongó eksztázisban végigüvöltötte a költeményt, és utána magyarázó hangon ugyan, de még előbbi élménye hatása alatt megvilágította élet és iskola összefüggéseit, a Bildung nagy hagyományáról, ember és polgár és nemzet csinosodásáról, a magyar progresszióról szólva, kétséget nem hagyva afelől, hogy Ady Endre a legnagyobb magyar költő, említeni is csak József Attilát lehet vele egy napon. Nem mondanám, hogy mindez nem hagyott mély nyomot intellektuális fejlődésemen, nemigen tudok ennek emléke nélkül Adyt olvasni. Azt, hogy „pusztuljatok bilincses iskolák”, a gimiben, amikor anarchista voltam, sok egyéb kiragadott idézet társaságában felvéstem a padra, így szereztem meg első igazgatói intőmet, az iskolai tulajdon rongálásáért és a szalonképtelen eszmék terjesztésének kísérletéért. Iskolai szavalataim, akárcsak Péter bácsiéi, emelkedettek voltak, és dacos hittel teliek, a „mégismorál” felvetett fejű, enyhén túlintonált diadalmenetei, biztos második voltam az irónia regiszterén hárfázó Laczay Bálint mögött. Identitáskölteményeim között szerepelt – ’91-ben nem kis zavart okozva – kedvencem híres poémája, a Proletár fiú verse, ezt követte aztán az Üzenet egykori iskolámba. A dacos hittel teli szavalat az én hitbizományommá lett, és amikor magyartanárom meghívására Czine Mihály irodalomtörténész bácsi meglátogatta az osztályt, nem volt kérdés, kié lesz a megtiszteltetés, hogy Váci Mihály Nem elégjét előadhassa.
Azt hiszem, akkor értettem meg lényegében, azelőtt, hogy hallhattam volna róla, a beszédaktus-elméletet. Amikor odaértem – fejemet felszegve –, hogy „nem elég akarni: de tenni, tenni kell”, biztosan tudtam, teszem is a jót. A kimondott és írott szó ethoszát lényegében ma sem gondolom másként, ezért lettem talán ilyen lelkes olvasói levelező.
Amikor befejeztem – óra végi attrakció volt, búcsúünnepély (vö.: mi mindig mindenről lekésünk) –, Czine könnyes szemmel hozzám ballagott, kezét a fejemre tette, és azt mondta, áldón, hogy „derék magyar ember lesz belőled, kisfiam”. Legalább egy percig álltam még utána mozdulatlan, persze motyogtam valamit, nyilván, de lényegében meg voltam illetődve. Az irodalomtörténész, a versek és szavalatok őrizője (hisz épp akkor tanultam a nép lelke szót) mintegy megbízott engem valamivel távozása előtt, valamivel, ami nekem és őneki egyaránt fontos, még ha csak ő értheti is egészen pontosan, mi is az. Az a dolgom, hogy én is pontosan megértsem.
Azóta is eszembe jut néha, mit gondolna Czine, beigazolódottnak tudná-e a jóslatát, és ha nem, az kinek a hibája volna – vagy ez az egész jóval bonyolultabb annál, minthogy valamelyikőnkre rá lehetne mutatni. Most, hogy hosszú és lényegében lesújtó kritikát írtam a napokban a Hitel folyóirat húsz évéből válogatást közlő antológiáról, végig ezen gondolkodtam. És ilyenkor – perverz módon, mert voltaképpen semmi köze nincs az egyik esetnek a másikhoz – egy másik kisfiú másik története szokott eszembe jutni. A kisfiút Kőhidai Miklósnak hívják, Moldova György A Szent Imre-induló című regényének főhőse. Kőhidai Szent Imré-s diák szeretne lenni, de nem lehet, mert zsidó. A legjobban – erre a jelenetre nagyon élesen emlékszem, noha azóta sem olvastam – arra vágyik, hogy azokkal együtt, akik lelkesednek a német fegyverekért, ő is elképzelhesse katonaként jövőjét, a Harmadik Birodalom és szövetségeseinek kötelékében, s ebben – hogy náci katonává válásáról álmodozzon – szintén megakadályozza zsidósága. Minden, ami erős, szép és bátor, minden, ami férfias, halálosan gyűlöli őt, nem tudni, miért, hiszen Miklós minden ilyesmiért lelkesedik, távolról, reménytelenül. De gyáva, gyenge, férfiatlan, zsidó. Mi más következhetik ebből, mint a Karate Kid és Rocky mítosza, a Túl a csúcson, a nagy visszavágás. A magányos hős kultusza, aki felülkerekedik a renden kitaszítottan is, végül mindenkinél erősebbé válva. A Rém mindig ott ólálkodik, a közösség mindig puhatökű és figyelmetlen, nem képes és nem is akar megvédeni. Úgy kell legyőzni az agresszort, hogy azonosul vele az ember. Elzengeni az Elbocsátott légió himnuszát és Che Guevaráét, ahogy Miklós-Moldova megtette, megtanulni gyűlölni a puha, férfiatlan liberalizmust, mégiscsak beállni, utólag, egy férfias, kemény közösségbe, amelyik még jobb is, mint az, amelyik el akart pusztítani minket. A Szent Imre-indulóval kezdtem (ugyanabban az évben jelent meg, mint a Sorstalanság), és aztán lassan elolvastam Moldova majdnem teljes életművét, a Negyven prédikátor dacos helytállásától az ávósokat mentő Pimpernel-figura történetéig, végül a Magyar atom szatíráit, Efrájim Kishon, Tabi László, Darvas Szilárd és Királyhegyi Pál nagyszerű humoreszkjeivel párhuzamosan. De ez már egy más történet, szellemi érdeklődésem teljes kamaszkori leállásáé, amikor kizárólag ilyesmit olvastam, ha nem próbáltam éppen focizni. Moldova másról szólt, és ha a gályarab prédikátorok helytállása vonzott is (előkészítette a terepet Kocsi Csergő Bálint megrázó könyvének, a híres Illyés-versnek, Max Webernek), a helytállás többi története egy idő után már inkább megijesztett. A szövegek – szerzőjük, ez egyre nyilvánvalóbb lett számomra, tulajdonképpen a reménytelenül vágyakozó Kőhidai Miklós volt – célkitűzése az volt, hogy bebizonyítsák, a kiközösítők tévedtek, aki beszél, és akiről szó van, nem gyenge és nem férfiatlan. Az állami erőszakban nem bízhat meg, csak a romantikus erőszak nyújt számára védelmet. A saját szakállára intézkedő, a nyomorult törvényt kijátszó rendőré például abban a könyvben, amitől végképp megundorodtam, a Bűn az életben. A kis zsidó fiú félelme agresszióba fordul, Kőhidai a puha Kádár-rendszer balos ellenzékeként megteremti a civil erőszak kultuszát, és a cigánybűnözés szorgalmas népszerűsítésével közvetlenül is ideológiai muníciót szolgáltat a majdani Magyar Gárdának. Kevés szomorúbb történet ismeretes ennél, azt hiszem, bármilyen tipikus és könnyen átlátható is.
Mindezt azért meséltem el, mert valami hasonló egyedüllétet én is éreztem, ha nagyon-nagyon más körülmények közt is, mint Moldova. Ez a jelenet mégis különös erővel maradt meg bennem, Kőhidai Miklós félszegsége, és amikor évekkel később analízisbe jártam, általános iskolás önmagamra gondolva egyre élesebb fényben rajzolódtak ki előttem Kőhidai Miklós vonásai. Végtelenül szégyelltem például, hogy nem tudok focizni, gimnáziumi éveim azzal a kétségbeesett erőfeszítéssel teltek, hogy valahogy mégis megtanuljak. Ha igazából válaszolni akarok, lényegében akkor döntöttem úgy, hogy bölcsész leszek, amikor rájöttem, hogy nem fog sikerülni. Az első lépés azonban, ami valamiféle hont ígért a hazában, az anyám meséi után, a Három nyulak és az Estejó, Petőfi és a János vitéz után mégiscsak Czine Mihály mondata volt. Persze, a nemzeti irodalom mindig úgy otthonos, hogy lényegében minden fontos sora örökre ismeretlen, hiszen a szent poézis néma hattyú, s hallgat örökre hideg vizekben. De mégis. Azt sem gondolom, amit annyian gondoltak Radnóti Miklóstól Orbán Ottóig, hogy a nyelv az egyetlen haza, ami kívüle van, a világ, már nem lényeges. Hiszen mindaz, ami történik, a nyelvvel és a költészettel is történik, nincs olyan értelemben „kívül”, ahogy ők gondolják, ha van, az vajon egy közösség nyelve-e, mi szólal meg rajta, ha ennyi mindent ki kell zárjon tisztasága érdekében? Az ilyen nyelv valóban néma lenne, és nem a Berzsenyi-féle értelemben. Általában itt szoktam megállni gondolatban. Semmi fontosabbat nem tudok, amiről gondolkoznom lehetne, de az, amit tudok róla, még nem elég. Jóformán semmi.
- Vendégkönyv [6]