[1]Először és utoljára Budapest VIII. kerületében, az Üllői út és a Szabó Ervin tér sarkán találkoztam Cseh Tamással, három év körüli fiam társaságában: épp újságot akartunk venni. Az énekes egy nővel – talán a feleségével – jött velünk szemben, kezében orgonacsokorral. Rámosolyogtak a fiamra – hatalmas göndör hajfürtjei gyakran váltották ki a járókelőkben ezt a reakciót –, aztán talán egymásra néztek – ez rendszerint hozzátartozott a szituáció koreográfiájához –, egyéb interakció nem volt. Arra gondoltam, hogy tenni kellene valamit, hiszen mégiscsak itt a Cseh Tamás, orgonacsokorral a kezében, akinek eddig csak a dalait ismertem közelről, Európát átszelő magányos autóutak zenei aláfestéseként. Az otthont jelentették nekem akkor azok a dalok: hallgattam őket, és úgy éreztem, tudom, ki vagyok, honnan jövök és hová tartok, mondjuk valahol Észak-Franciaországban, Lille és Calais között. Ismertem a múltat és a jövőt, azoknak a sorsát, akik előttem éltek, és akik utánam fognak majd, keletet és nyugatot, hogy ki vagyok, és hová tartozom. Arra gondoltam akkor ott az Üllői úton, hogy talán énekelni kellene valamit, mondjuk azt, hogy „fejembe nyomva apa kalapját megyek, egy telken átvágva a megálló felé veled”, ami azért lett volna különösen jó, mert a fiam is tudta, gyakran énekeltük otthon, és milyen vicces lett volna, ha ő énekli ezt a nagy göndör fürtjeivel Cseh Tamásnak, az Üllői úton átvágva. Akkor biztos nemcsak rámosolyognak, hanem Cseh Tamás a keblére öleli a fiamat meg talán engem is, ahogy a dalaival ölelte valahogy mindig a keblére mindazokat, akik hallgatták, és ugyanazt gondolták meg érezték közben, mint én. Legalábbis én mindig azt képzeltem, hogy mások is ugyanezt gondolják, ami persze egyáltalán nem biztos, de ahhoz, hogy az ember összetartozónak érezze magát másokkal, elég ezt hinnie, és akkor valamiféleképpen tényleg összetartoznak.
Cseh Tamás-lemezük még a szüleimnek is volt, akik egyáltalán nem voltak valami nagy beatnemzedék-tagok, bár korban éppenséggel jól passzoltak a beatnemzedékhez, de a beattel szemben Verdit és Mozartot részesítették előnyben, Antoine-t és Désirét azonban ők is készek voltak befogadni a lemezgyűjteményükbe. Valami furcsa, nehezen értelmezhető szöveg emléke tapad ehhez gyerekkoromból, dallam nem nagyon, inkább csak a két kalapos figura képe a borítón, amit törökülésben nézegetek a nagyszoba szőnyegén. A zene és a szöveg csak később kapcsolódott hozzá ehhez a távoli, bizsergető szorongásélményhez, hogy itt valami fontos dolog történik, aminek nem ismerem a jelentését.
Cseh Tamást hallgatni azóta is némiképp szorongató érzés maradt. Egy távoli, idegen világ megismerésének pillanata; egy távoli, idegen világé, amelyik bennem lakik, de csak ritkán ad hírt a létezéséről. Ez az identitás megélésének ősi, ünnepélyes, csak a beavatottak számára hozzáférhető kultusza. Valami olyasmi, mint amit Freud – más kontextusban – óceáni érzésnek nevez.
– Valamikor a nyolcvanas években tanultam meg csehtamásul – mondta a londoni magyar tanszék vezetője, akinek a diákjaival egy évig heti három-négy órában magyarul beszélgettem, cserében ezért a többi időt saját közgazdasági kutatásaimmal tölthettem. Ez a heti három-négy óra új perspektívába helyezte számomra az anyanyelvi önkifejezés lehetőségeit, köztük Cseh Tamás történelmileg és társadalmilag beágyazott kifejezésmódját. Ekkor tudatosult bennem, hogy a Cseh Tamás-dalok milyen meghatározó szerepet játszottak a történelmi folyamatokra adott nyelvi-zenei reflexió lehetőségeinek újraformálásában a hetvenes évektől kezdődően, és hogy nélkülük ma másképp gondolkodnánk és éreznénk magunkról és a világban elfoglalt helyünkről.
A dal a pillanat – és ha jó, a benne foglalt örökkévalóság – zenéje. Egyszerű struktúrája, rövidsége s előadásának minimális infrastrukturális feltételei a legszélesebb befogadói igények kielégítésére teszik alkalmassá. Cseh Tamás dalai ugyan mindig egyfajta, az átlagosnál erősebb lírai érzékenységű és a társadalmi valóság metapolitikai értelmezésére nyitott rétegigényt elégítettek ki, de ez a réteg a nemzeti kulturális tradíció újrateremtése szempontjából legfontosabb értelmiségi közeget jelentette, amin keresztül jelentésük – mint minden, a magaskultúrához tartozó művészeti teljesítmény – továbbszivároghatott a társadalom szélesebb rétegei felé. A Cseh Tamás-dalok a hetvenes–nyolcvanas évek nagyvárosélményének egyik legautentikusabb hordozói – nem véletlen, hogy ma is az 1977-ben Másik Jánossal együtt előadott Budapest az életmű egyik leggyakrabban idézett darabja. Politikailag egyfajta befelé forduló, de jól érzékelhető ellenzékiséget tükröznek, a politikai valóság fölött lebegve, de mégis nagyon politikus világértelmezést nyújtva. A Bereményi-szövegek a létezett szocializmus letűnését követően is megmaradtak ennél a nagyon is rendszerkritikus tradíciónál: a rendszerváltás előtti valóság értelmezésére kidolgozott technika a rendszerváltás után is működőképesnek bizonyult.
Cseh Tamás a negyedszázadot átívelő késő Kádár-kor egyik legjellegzetesebb előadóművésze volt. Dalai az amorális rendszer és a viszonylag élhető életvilág kettősségének lenyomatai, akár 1989 előtt keletkeztek, akár azután. Egy fájdalmasan hosszú, lélekölő korszak interpretációi; egy korszaké, amelynek meghatározó társadalmi törekvése az apró magánszabadságok köré emelt emocionális védőfalak erősítése volt. A Cseh Tamás-dalok ezért egyszerre sugároznak befelé fordulást, és kínálják fel az uralkodó magatartásmóddá vált befelé fordulás empatikusan önironikus értelmezését. Tudomásul veszik a játékszabályokat, de a tudatossá tett tudomásulvétel mozzanatával egyszersmind el is rugaszkodnak tőlük. Egyszeri és megismételhetetlen művészi gesztusnyelvet hoznak létre, kitörölhetetlen nyomot hagyva az emlékezetben – mint egy váratlanságában meglepő, mulandóságában reflektálatlan, orgonacsokros találkozás az Üllői úton.
- Búcsú [6]