A 2009. júniusi iráni eseményeket közvetlen közelről szemlélve és tapasztalva, bátran állíthatom, hogy valami tényleg megváltozott az iszlám köztársaságban: egyrészt eddig nem látott társadalmi aktivitás bontakozott ki, százezrek, sőt milliók vonultak a teheráni utcákra, s adtak hangot elégedetlenségüknek; másrészt a forradalmi eliten belüli frakcióharcok korábban nem tapasztalt méreteket öltöttek, az ország jövőjét és a hatalmi pozíciókat illetően komoly csatározás kezdődött a konzervatív vezetésen belül. A vitatott elnökválasztási eredménynek és még inkább az eredményhirdetést követően alkalmazott túlzott erőszaknak köszönhetően a forradalmi rendszer diszkreditálódott, legitimációja pedig erőteljesen megkérdőjeleződött. Az iszlám köztársaság fordulóponthoz érkezett, amelyet követően már aligha lesz olyan, mint régen. A rendszer mindenképpen változni fog, a kérdés csak az, hogy milyen irányba?
A társadalmi apátia korszaka véget ért
Az, hogy valami megváltozott az iszlám köztársaságban, már a választások előtt szemmel látható volt. Az elnökválasztási kampányt ugyanis korábban nem látott társadalmi aktivitás kísérte, de akár azt is mondhatnám, hogy „voksolási lázban” égett az egész iráni társadalom. Emberek százezrei lepték el az utcákat, s kampányoltak hangosan választott jelöltjeik mellett, olykor teljesen megbolondítva a várost. A boltok bejáratain, az autóbuszok ablakain, az autók hátsó szélvédőin, de szinte minden talpalatnyi helyen politikai hirdetésekkel lehetett találkozni. Az iszlám köztársaság történetében először még televíziós vitát is rendeztek, ahol az elnökjelöltek páronként mérhették össze erejüket, s ismertethették választási programjukat. A lakosság ezt követően, számos tabut megszegve, nyíltan kezdett el beszélni a politikai kérdésekről, újdonságként pedig megjelentek a politikai falfirkák, karikatúrák és viccek is.1
Iránban a korábbi évek passzivitásával szemben most elképesztő méretű társadalmi aktivitást lehetett megfigyelni, amit utólag a rekordméretű választási részvétel is egyértelműen bizonyított (hivatalosan a szavazásra jogosultak majd 85 százaléka járult az urnák elé).2 De vajon miért ez a lelkesedés? Nos, egyfelől ne feledjük, hogy Mahmud Ahmadinezsád populizmusa és nacionalizmusa sokaknak tetszetős alternatívát nyújt, és aki éppen ezért megbízható és mobilizálható támogatói bázissal bír. Másfelől azonban sokan vannak azok is, akik elégedetlenek a regnáló elnök teljesítményével, s átgondoltabb politizálást várnak mind a gazdaság, mind pedig a külpolitika tekintetében. A reformerek pedig most úgy látszik, hogy rájöttek, nem szabad a négy évvel ezelőtti hibát ismét elkövetni, s bojkottálni a voksolást, mert az láthatóan „katasztrofális” következménnyel járhat.3
Szó, ami szó, az elnöki referendumot nagy felhajtás övezte, de az igazi meglepetést – természetesen Ahmadinezsád elsöprő győzelme mellett – az jelentette, amit az eredményhirdetés után Teheránban és a nagyobb városokban láthattunk.4 A végeredménnyel egyet nem értő tüntetők utcára vonultak, hogy kételyeiknek hangot adjanak, amire a vezetés a speciális rendfenntartó erők (a Forradalmi Gárda és a Baszídzs Milícia) bevetésével válaszolt. A tiltakozók és a biztonsági apparátus katonái között közel tíz napig menetrendszerűen zajlottak az összecsapások, amelyeket követően az iráni főváros olykor-olykor úgy nézett ki, mint egy igazi csatatér. Lángoltak a kukák és az autóbuszok, törtek a kirakatok és az orrok, a karhatalom könnygázzal és gumibotozással, majd pedig lőfegyverek bevetésével igyekezett véget vetni a „zavargásoknak”. De vajon sikerülhet-e megálljt parancsolni az elégedetlen tömegeknek?
Noha Iránban korábban is voltak már komolyabb „ellenzéki” megmozdulások egy-egy vitatott esemény kapcsán, a most formálódó társadalmi elégedetlenség lényegesen különbözik ezektől. A Mir Hosszein Muszavi körül szerveződő „zöld mozgalom” sokkalta szervezettebb, mint bármely korábbi kísérlet. S most nem csupán a vezetés pártalapítási törekvéseire gondolok, hanem arra, hogy milyen ügyesen és leleményesen szervezik a tiltakozó mozgalmakat (az interneten még tiltakozási kiskátét is küldözgetnek). A társadalmi mozgolódás a közhangulatot tekintve ráadásul aligha tűnik megállíthatónak. Ne feledjük, a lakosság közel kétharmada a forradalmat követően született, akiknek így nincs semmilyen emlékük az 1979-es eseményekről, s akiknek az iszlám köztársaság rendszere nem jelent mást, csupán „harminc év erőszakos elnyomást”, amire a júniusi események csak még inkább ráerősítettek.5
A vezetésnek ugyan sikerült eloltania a lángokat, a parázs azonban még izzik a fejekben, és nagyon úgy tűnik, hogy hosszabb távon kevés lesz az eddig használt „erőszakos oltóanyag”. Bizonyítja ezt az, hogy az ellenzék minden egyes alkalmat (legyen az pénteki beszéd, évfordulós megemlékezés vagy éppen gyászszertartás) igyekszik megragadni, s a tiltakozás szolgálatába állítani. Sőt éppen az erőszakos fellépés volt az, ami mozgalommá formálta a spontán tiltakozásokat. Radikalizálódásukat pedig jól mutatja, hogy az életüket kockáztatva utcára vonuló tüntetők ma már nemcsak az „ellopott” választást követelik vissza („Hol a szavazatunk?”), hanem gyökeres változásokat akarnak látni („Iszlám helyett köztársaságot!”). A választást követően kibontakozó eseményeket látva kétségünk sem lehet afelől, hogy a társadalmi apátia korszaka véget ért Iránban.6
Törésvonalak a forradalmi eliten belül
Az elnökválasztást megelőzően már sejteni lehetett, hogy a forradalmi eliten belül valami nincs rendben, s hogy a korábbi évek „reformer–konzervatív” szembenállása helyett most magán a konzervatív táboron belül folyik az érdemi vita. Mindezt nem csupán a tavalyi parlamenti választás (amikor is két nagyobb konzervatív tömörülés versenyzett a parlamenti helyekért)7 bizonyította egyértelműen, hanem az is, hogy Ahmadinezsádnak a mostani voksoláson három olyan elnökjelölttel kellett felvennie a harcot, akik mind meghatározó alakjai az iszlám köztársaság alapító generációjának: Mir Hosszein Muszavi az 1980-as évek miniszterelnöke, Mehdi Karrubi a reformpárti parlament (2000–2004) házelnöke, míg Mohszen Rezai a Forradalmi Gárda korábbi főparancsnoka volt.8 A kampányrendezvényeket és a televíziós vitákat szemlélve bátran állíthatjuk, hogy korábban nem látott intenzitású csetepaté bontakozott ki.
A frakcióharcok mindig is jellemezték az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedését, az elit ugyanis korántsem olyan egységes, mint azt elsőre gondolnánk. A vezetést – akárcsak magát a társadalmat – a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és a síita iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A politikai frakciók között jelentős nézetkülönbségek vannak abban a kérdésben, hogy hogyan kell az iszlámot értelmezni. (Ellentétben más diktatórikus rendszerekkel, itt nincs állampárt, amely összefogná az elitet, s mindez jól szemlélteti az iráni vezetés állandó megosztottságát.) Ezen felül a vezető elit tagjai között számos lappangó – olykor nyilvános – személyi versengés is fennáll.9 A mostani politikai acsarkodás azonban sokban különbözik a korábbiaktól. Nézzük csak, hogy pontosan miben is?
Nos, egyfelől a jelenlegi küzdelem már valóban nem csupán arról a klasszikus szembenállásról szól, hogy hogyan s miként kell értelmezni a fentebb említett kérdéseket, hanem arról is, hogy kik birtokolják a döntéshozatal főbb pozícióit. Azt mondhatjuk, hogy igazi hatalmi harc bontakozott ki a konzervatív táboron belül, ami már nem csupán a keményvonalasok és a pragmatisták között zajlik, hanem a forradalmi elit klasszikus generációja és az újonnan feltörekvő „neokonzervatívok” között.10 Az egyik oldalon állnak a forradalmi „öregek”, mint például a befolyásos Háshemi Rafszandzsáni, akik „kinőtték” forradalmi radikalizmusukat, és hajlanak a rendszer felülről történő megreformálására, a másik oldalt pedig, amely úgy gondolja, hogy az elmúlt harminc évben a vezetés „kisiklatta” a forradalmat, Ahmadinezsád képviseli. A kérdés tehát az, hogy vajon most sor kerülhet-e a teljes generációváltásra?
Másfelől, s talán számunkra ez érdekesebb lehet, úgy látszik, hogy az események alakulásával a politikai disputa újabb fordulatot vett. A társadalmi elégedetlenséget és a tüntetők radikalizálódását tekintve már nem csupán a politikai pozíciókért megy az adok-kapok, hanem maga az iszlám köztársaság jövője került napirendre.11 A legfőbb vezető pártválasztása súlyosan diszkreditálta a forradalmi berendezkedést, miként legitimációvesztést eredményezett a túlzott erőszak-alkalmazás is. Mindezt figyelembe véve úgy tűnik, hogy a vita hevében egyes egykori „forradalmárok” a demokrácia „élharcosaivá” váltak. Különösen igaz ez, ha a Muszavi körüli felhajtást tekintjük (a tiltakozók többsége most benne látja a változás lehetőségét), s még inkább, ha azt vesszük figyelembe, hogy a „zöld mozgalom” vezére a korábbi tabukat megszegve (így például a választási eredményt megkérdőjelezve) szembemegy a legfőbb vezetés akaratával.
Szó, ami szó, a forradalmi eliten belüli törésvonalak olyannyira kiéleződtek a júniusi választást követően, hogy aligha lesz majd könnyű betemetni a keletkezett árkokat. A jelenlegi diskurzust, még inkább a legfőbb vezetőnek címzett kritikákat és leveleket tekintve azt láthatjuk, mintha a forradalmi vezetésen belül a régi vita éledne újjá a politikai autoritást illetően, nevezetesen, hogy vajon az isteni vagy a nép-szuverenitásnak van-e elsőbbsége a politikában?12 Ez a kérdés az iszlám köztársaság megalakulása óta fontos vitatémának számít, ám az államalapítás óta eltelt harminc évben nem került ennyire hangsúlyosan az érdeklődés középpontjába. Mindent összevetve, most úgy tűnik, hogy az elnökválasztás az Iránban majd száz esztendeje zajló demokrácia–diktatúra párharcnak lett egy újabb fontos állomása. A kérdés csak az, hogy vajon ezúttal győzedelmeskedhet-e a parlamentarizmus és a demokratizmus eszméje?
Legitimációs válságban lenne a rendszer?
A júniusi elnökválasztást követően az iszlám köztársaság legitimációja erőteljesen sérült. Egyfelől megkérdőjeleződött a népi részvétel eddig megszokott formulája. Az iszlám köztársaságban ugyan mindig is voltak visszásságok a szavazások során, de a mostani „választási korrekcióhoz” hasonló mértékű beavatkozásra még nem került sor az elmúlt három évtizedben. A voksolási adatok empirikus vizsgálatát követően több olyan kérdés is felmerül, amelyekre nem lehetséges „demokratikus keretek között” választ találni. Így például, hogy vajon honnan jöhetett az a közel hétmillió extraszavazat, amelyet Ahmadinezsád a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest kapott?13 Az iráni polgárok többsége a választás után most úgy érzi, hogy elvették a szavazatát, ami az elmúlt évek gazdasági, politikai és társadalmi megpróbáltatásait követően könnyen meglehet, hogy az utolsó csepp lesz a pohárban.
Másfelől a frakcióharcok olyan méreteket öltöttek, amelyek után már aligha képzelhető el az, hogy a vezetés zárja sorait. Pedig éppen a bajban tanúsított egység az, ami az elmúlt harminc évben biztosította a rendszer fennmaradását az időről időre megfogalmazódó belső problémákkal és külső fenyegetésekkel szemben. S hogy valami nagyon nincsen rendben a forradalmi eliten belül, azt jól mutatja, hogy a régi-új elnök parlamenti beiktatási ceremóniáján több prominens személyiség sem vett részt. Így például a két exelnök (Rafszandzsáni és Khatemi) s a két reformpárti elnökjelölt (Muszavi és Karrubi), valamint az államalapító Khomeini ajatollah politizálással foglalkozó fia.14 Az elnökválasztási mizéria ráadásul már a vallási szemináriumokban is megjelent, ahol sokan gondolják most úgy, hogy a végeredmény körüli bizonytalanság és a hatóságok által alkalmazott erőszak súlyosan diszkreditálhatják az iszlám köztársaság rendszerét.15
Az elnöki referendum hatására az iszlám köztársaság legitimációja erodálódott, miként stabilitásának két fontos pillérén is repedések keletkeztek. A legnagyobb problémát azonban maga a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah generálta azzal, hogy Ahmadinezsád győzelmét szentesítve nyíltan állást foglalt az elnökjelöltek között zajló versenyben. Ehhez hasonló „aktivitásra” ugyanis eddig még nem volt példa, mivel a legfőbb vezető tartózkodott a mindennapos ügyekbe való beavatkozástól.16 Valójában a legfőbb vezetőnek az lenne a feladata, hogy közvetítsen a politikai frakciók közötti vitában. Csakhogy amíg az államalapító Khomeini ajatollah bölcsességének és karizmájának köszönhetően képes volt összefogni a vitatkozó csoportokat, addig utóda egyre kevésbé képes ezt megtenni. A politikai hátország gondjával örökösen küzdő Khamenei az elnökválasztással inkább csak saját hatalmát igyekezett bebiztosítani.
A válaszreakció pedig nem maradt el. A legfőbb vezető politikai pártválasztását követően a tiltakozók és a forradalmi elit tagjai is kritikával illették Khamenei ajatollahot. A korábbi évekkel ellentétben az utcára vonuló tüntetők rendszerellenes skandálása s a vezetésen belül megfogalmazott bírálatok most – közvetve vagy közvetlenül – mind-mind a legfőbb vezető ellen irányulnak. Az utcafalakon olyan Khamenei-ellenes graffitiket lehet látni, amelyhez hasonlóak eddig nem voltak láthatók. Mindez pedig azt jelenti, hogy a társadalom egyes tagjai, szakítva a korábbi évekkel, már nem tartják magukat az ún. „vörös vonalakhoz”, hanem azokon túllépve számos kérdést fogalmaznak meg a jelenlegi vezetés uralmának jogosságát illetően.17 A voksolás végeredményét kétségbe vonó tiltakozókkal szembeni brutális fellépés pedig csak tovább növelte a vezetéssel szemben már amúgy is meglévő ellenszenvet.
A nyári események láttán azt mondhatjuk, hogy valami valóban megváltozott az iszlám köztársaságban. Eddig egy olyan rendszer működött, amelyet leginkább a „korlátozott pluralizmus” jelzővel illethettünk, amely azonban most, úgy tűnik, hogy felszámolódott. A forradalmi eliten belül egy piciny klikk látszik elkülönülni, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a forradalmi vezetésnek is csak egy keskeny szeletét képviseli.18 Mindez pedig sem a lakosságnak, sem pedig a döntéshozatalból kiszoruló politikai erőknek nem tetszik, ezért tiltakoznak is hangosan. A helyzet pikantériája, hogy a konzervatív táboron belül kiéleződő viták már a választást megelőzően is léteztek, de a vitatott júniusi voksolás egyfajta „demokratikus gellert” adott az események folyamának, amely könnyen meglehet, hogy végül véget fog vetni a három évtizede sikeresen működő forradalmi berendezkedésnek.
Vajon merre tovább, iszlám köztársaság?
Irán esetében sohasem volt könnyű előrejelzésekbe bocsátkozni, s nincs ez most sem másként. Az események kifutását igen nehéz lenne előre megjósolni. A frakcióharcok elmélyülését és a társadalom aktivizálódását látva szinte biztos, hogy a rendszer már soha sem lesz olyan, mint régen.19 Az elkövetkezendő időket illetően számos forgatókönyvvel számolhatunk, amelyeknek mind megvan a realitásuk, ám egyelőre nem tudni, hogy melyik fog érvényesülni a gyakorlatban. Vajon a „kínai utat” választja a legfőbb vezetés? Vagy a burmai példát követve egyfajta katonai diktatúra lesz Perzsiában? Netán a lengyelországi Szolidaritás mintájára szerveződik meg az iráni rendszerváltás? Esetleg a most formálódó iraki demokrácia szolgál majd példaképül, és a jövőben megvalósulhat Iránban a valódi iszlám demokrácia? Nos, igencsak sok a lehetséges változat, de nézzük csak őket szépen sorjában.
Húsz esztendővel ezelőtt a Tienanmen téri eseményeket látva sokan szinte biztosra vették, hogy a Kínai Kommunista Párt uralma a végéhez közeledik. Csalódniuk kellett. A párt két évtized elteltével jelentősen megváltozott ugyan („félretette forradalmi ideológiáját”), de ma talán még biztosabban őrzi hatalmát, mint bármikor korábban. A siker kulcsa éppen abban az új társadalmi megállapodásban keresendő, amely az elképesztő mértékű gazdasági növekedésre alapozódott. A párt engedélyezte a népi részvétel és a tiltakozás bizonyos formáit (például a helyhatósági választások és korrupciós ügyek esetében). A gazdasági jólét mellé pedig „nagyobb” szabadság is járt: korlátozásokkal ugyan, de informálódási és utazási lehetőségek nyíltak a polgárok számára. Mindez az ázsiai értékekkel összhangban, úgy tűnik, hogy valóban sikeres modellt eredményezett.
De vajon mennyire járható a „kínai út” Perzsiában? Az iráni vezetők már régóta tekingetnek Peking felé, s igyekeznek lelkesen másolni a távol-keleti mintát. A fegyveres erők – jelen esetben a Forradalmi Gárda – gazdasági hatalommá emelkedését és a politikai hatalom kemény megtartását tekintve már igazi éltanulónak számít a forradalmi vezetés, a gazdasági reformok terén azonban éppen hogy csak elégséges a teljesítménye.20 (Így például az inflációs és munkanélküliségi ráta rekordmagasságokban jár, a nemzetközi olajárcsökkenésből adódó veszteség pedig a több milliárd USD értéket is meghaladja.) Ráadásul a „kínai modell” megvalósíthatóságának számos feltétele is hiányzik. Így például az Egyesült Államokkal való kereskedelmi kapcsolat, valamint az országba érkező elégséges és szükséges külföldi tőkebefektetés. S persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen lényeges kulturális különbségek vannak a két ország között. Az irániak valósággal ki vannak éhezve a demokráciára.21
Lengyelországban az események egészen másként zajlottak le. Az 1980-as évek elején megszerveződő Szolidaritás mozgalmat ugyan először sikerült erőszakkal elnyomni, a biztonsági erők statáriumot hirdettek, s lojálisak maradtak a kormányzat (illetve a moszkvai vezetés) iránt. Egy évtizeddel később azonban a rezsim ereje olyannyira erodálódott, hogy már nem csupán a szakszervezeti munkások, az értelmiségiek és maga a pápa, hanem már a hadsereg is illegitimnek tekintette a vezetést. A fennálló rendszer leginkább „idegensége” miatt („egy szovjet implantátum volt”) omlott össze, no meg persze annak köszönhetően, hogy a biztonsági erők belátták, a Szovjetunió hanyatlásával elveszítették a patrónusukat. A túlélés érdekében úgy döntöttek, hogy jöjjön egy olyan kormányzat, amelyet a nép választ majd meg. Lengyelországban véget ért a diktatúra.
Nos, az iráni esetet vizsgálva láthatunk bizonyos hasonlóságokat, ha az iráni civil szféra élénkségét és az érdekképviseleti csoportok fontosságát tekintjük. Csakhogy ez kevés! Az iszlám köztársaság rendszere ugyan most megroggyant, de közel sem olyan törékeny, mint amilyen a lengyel rezsim volt a nyolcvanas években. S mi több, a társadalom sem alkot olyan elsöprő méretű egységet. A fennálló rendszernek ugyanis szép számmal akadnak támogatói továbbra is.22 A klerikális vezetést ráadásul sok mindennel lehet vádolni (így akár választási csalással is), de iráni származásukhoz nem férhet kétség. S míg Lengyelországban az ellenzék sikerrel használhatta ki a nacionalista kártyát, addig Iránban úgy látszik, hogy ezt a forradalmi vezetés teszi meg, méghozzá igencsak sikeresen (az ellenzéket külföldi ügynökökként állítják be).23 Na és azt se feledjük, hogy éppen harminc éve volt a forradalom, amely véget vetett az Egyesült Államok által támogatott Pahlavi-monarchiának.
Most tekintsük meg a burmai modellt, amely az erőszakos elnyomás hosszú távú sikerességére lehet példa. Burmában a jelenlegi katonai vezetés (egy triumvirátus) az 1988-as lázadásokat követően került hatalomra, amikor is a társadalmi forrongások közepette a hadsereg bizonyult a legszervezettebb erőnek, amely nemcsak rendet tudott teremteni, hanem a hatalmat is magához tudta ragadni. S a „burmai szocializmus” diktatórikus éveit követően egy nem kevésbé elnyomó s nem kevésbé ideologikus katonai uralom következett. Nem is olyan régen pedig láthattuk, hogy a katonai junta milyen stabilan áll a lábán. A társadalmi elégedetlenség folytán két esztendeje kirobbant tiltakozásokat elképesztő keménységgel számolta fel a vezérkar (még a buddhista szerzeteseket sem kímélték), s hatalmát még a természeti csapások (például a Nargisz ciklon) folytán előállt szükséghelyzet sem kezdte ki.
A Forradalmi Gárda növekvő gazdasági szerepvállalását és politikai aktivizálódását tekintve ugyan nem elképzelhetetlen, hogy a forradalmi gárdisták a későbbiekben átvegyék az ország irányítását a klerikális kormányosoktól, és egy ideológiai alapú katonai diktatúrát hozzanak létre Perzsiában,24 csakhogy Irán nem Burma. Egyrészt társadalma sokkalta képzettebb és tájékozottabb, mint a délkelet-ázsiai országban, másrészt az iráni „csapatok” korántsem olyan egységesek, mint azt gondolnánk. (A gárda egyes tagjaiban minden bizonnyal ég a politizálási vágy, a hatalmas katonai-gazdasági behemót azonban igencsak töredezett, mert több egymással rivalizáló frakcióból épül fel.) Nem is beszélve arról, hogy Perzsia történetében eddig még nem volt példa katonai uralomra, az iráni hatalmi felépítmény különleges pluralitását tekintve pedig nehezen képzelhető el egy – a szíriaihoz vagy egyiptomihoz hasonló – autokratikus rendőrállam kiépülése. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár a Forradalmi Gárda komoly érdekeltséggel bír a gazdaságban, de az mégsem függ teljesen a fegyveres erőktől.25
S mi a helyzet Irakkal? 2003-ban a szövetséges csapatok beavatkozásának köszönhetően összeomlott a Szaddám Huszein irányította diktatúra, helyébe pedig egy demokratikus „alapokra” helyezett iraki köztársaság lépett. S noha a rendszer még közel sem stabilizálódott, miként azt a sorozatos merényletek is bizonyítják, de valami mégiscsak megkezdődött. S mindez miért fontos? Nos azért, mert a formálódó iraki köztársaságban, úgy tűnik, hogy „működőképes” válasz született a síiták történelmi kérdésére, nevezetesen, hogy milyen szerepet is játsszon a vallás a politikában? Irakban a vezető klerikálisok a klasszikus iskola kvietista tanításaihoz visszatérve kivonultak a politikából, és a Khomeini-féle modellel szemben nem törvényi felhatalmazásoknak köszönhetően bírnak befolyással, hanem a presztízsükből adódóan népszerűek, s bár a döntéshozatalban valóban nem vesznek részt, de vallási rendeleteik olyanok hívő követőik számára, mint a szentírás.26
Egykor az iráni forradalmárok kívánták eszméjüket exportálni Irakba, sikertelenül. Ironikus módon most könnyen meglehet, hogy az iraki „demokraták” fogják befolyás alá vonni a szomszédos Perzsiát. Az elnökválasztási mizériát követően ugyanis az egyházi fejekben ismét felütötte fejét a politikától való távolmaradás gondolata, és sokan gondolják azt, hogy csak így lehetséges megmenteni a júniusi fejlemények (csalás és erőszakoskodás) eredményeként lejáratódott forradalmi rendszert.27 Csakhogy az egyházi vezetőkön talán még nagyobb állami-ideológiai nyomás van, mint az aktivistákon, mivel a vezetés erősen tart attól, hogy egy-egy nagy ajatollah „kritikus” szava felboríthatja az eddig megszokott rendet. (A Muszavit támogató klerikálisok közül sokan a választást követően el is tűntek a pénteki „szószékről”.) Mindazonáltal sokatmondó az a hír, hogy a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül látogatást tenni, ahol kollégáikkal egyeztetve könnyen meglehet, hogy új forgatókönyv és szereposztás születik majd. S ki tudja, talán az is megeshet, hogy mindez a valós iszlám demokrácia megvalósulását eredményezi majd.
Epilógus: Fény az alagút végén
Az iszlám köztársaság helyzete most bizonytalanabb, mint eddig valaha. Rövid távon mindenképpen az erőszakos elnyomás fokozódásával számolhatunk, sőt a letartóztatások nagy számát és a koncepciós perek megkezdődését látva már most úgy fest, mintha az 1979-es forradalom utáni „thermidori korszak” ismétlődne meg. Csakhogy a jelen körülmények között aligha lehet tovább fokozni az elnyomást, mert az politikailag és gazdaságilag is igencsak költségesnek bizonyulhat. Túl sok a gazdasági és megélhetési probléma, a tájékozott és érdeklődő emberfő, a depressziós és szeleburdi fiatal, és most már talán az elszenvedett sérelem és a felgyülemlett düh is ahhoz, hogy a rendszer komolyabb változtatások vagy, ha úgy tetszik, engedmények nélkül átvészelje az elnökválasztást követően kibontakozott „válságot”. S ha most nem is, de hosszú távon mindenképpen felcsillan a remény, hogy valódi demokrácia lesz Iránban!
Jegyzetek
1 Abbas Djavadi: Iran Has Already Changed. Iran & Beyond: Abbas Djavadi’s Blog, 2009. június 12. http:// www.djavadi.net/2009/06/12/iran-has-already-changed [2]
2 Leader Hails Record Turnout in Presidential Vote. Press TV, 2009. június 13. http://www.presstv.ir/ detail.aspx?id=98010§ionid=351020101 [3]
3 Vali Nasr: The Conservative Wave Rolls On. Journal of Democracy, Vol. 16, No. 4 (2005), pp. 9–22.
4 Letter from Tehran: With the Marchers. A Resident Reports from the Streets and the Rooftops. The New Yorker, 2009. június 29. http://www.newyorker.com/reporting/2009/06/29/090629fa_fact [4]
5 Scott Peterson: Once Apathetic, Young Iranians Now Say They’ll Vote. Christian Science Monitor, 2009. június 10. http://www.csmonitor.com/2009/0610/p06s05-wome.html [5]
6 Karim Sadjadpour: The Islamic Republic Will Never Be the Same. Carnegie Endowment, 2009. június 26. http://www.carnegieendowment.org/publications/index.cfm?fa=view&id=23325 [6]
7 Wagner Péter: A 2008-as iráni parlamenti választások. Magyar Külügyi Intézet Tanulmányok (T-2008/18): http://www.kulugyiintezet.hu/MKI-tanulmanyok/T-2008-18-Wagner_Peter-Irani_valasztasok.pdf [7]
8 Golnaz Esfandiari: Four Candidates Approved to Run Presidential Vote. Radio Free Europe, 2009. május 20. http://www.rferl.org/content/Four_Candidates_Approved_To_Run_In_Irans_Presidential_Vote/1735949.html [8]
9 Mehdi Moslem: Factional Politics in Post-Khomeini Iran. New York, 2002, Syracuse University Press, pp. 3–6.
10 Michael Slackman: Former President at Center of Fight Within Political Elite. The New York Times, 2009. június 21. http://www.nytimes.com/2009/06/22/world/middleeast/22rafsanjani.html?_r=1 [9]
11 Iran Election Dispute Escalates to New Phase. MSNBC, 2009. július 21. http://www.msnbc.msn.com/id/ 32005180/ns/world_news-mideastn_africa [10]
12 Asghar Schirazi: The Constitution of Iran. Politics and the State in the Islamic Republic. New York, 1997, I. B. Tauris Publishers, pp. 8–21.
13 Ali Ansari: Preliminary Analysis of the Voting Figures in Iran’s 2009 Presidential Election. Chatham House, 2009. június 21. http://www.chathamhouse.org.uk/files/14234_iranelection0609.pdf [11]
14 Jon Leyne: Defiant Iran President Takes Oath. BBC, 2009. augusztus 5. http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/8184240.stm [12]
15 Iran’s Debate over Theocracy: Why the Turbans Are at Odds. The Economist, 2009. június 25. http://www.economist.com/displayStory.cfm?story_id=13927326 [13]
16 Ramin Jahanbegloo: Iran’s Crisis of Legitimacy. The Huffington Post, 2009. június 17. http://www.huffingtonpost.com/ramin-jahanbegloo/irans-crisis-of-legitimac_b_216742.html [14]
17 Fareed Zakaria: Theocracy and It’s Discontents. Newsweek, 2009. június 20. http://www.newsweek.com/id/ 202979 [15]
18 Karim Sadjadpour: The Evolving Situation in Iran. Carnegie Endowment, 2009. július 16. http://www.carnegie endowment.org/publications/index.cfm?fa=view&id=23401 [16]
19 Shaul Bakhash: Iran’s Political Crisis Is Far from Over. Council on Foreign Relations, 2009. július 22. http:// www.cfr.org/publication/19881 [17]
20 Afshin Molavi: Buying Time in Tehran. Iran and the China Model. Foreign Affairs, Vol. 83. No. 6 (2004), pp. 16–17.
21 Michael Hirsh: Can the Clerics Stop the Protests? Tiananmen in Tehran. Newsweek, 2009. június 16. http://www.newsweek.com/id/202159 [18]
22 Jon Lee Anderson: Can Iran Change? The New Yorker, 2009. április 13. http://www.newyorker.com/reporting/2009/04/13/090413fa_fact_anderson [19]
23 David E. Sanger: Understanding Iran: Repression 101. The New York Times, 2009. június 28. http://www. nytimes.com/2009/06/28/weekinreview/28sanger.html [20]
24 Muhammad Sahimi: Showdown between Khamenei and the IRGC? Tehran Bureau, 2009. július 28. http:// tehranbureau.com/looming-confrontation-khamenei-irgc [21]
25 Ali Alfoneh: The Revolutinary Guards’ Role the Iranian Politics. The Middle East Quarterly, Vol. 15. No. 4. (2008), pp. 3–14.
26 Anthony Shahid: A Shiite Schism on Clerical Rule. The Washington Post, 2009. július 17. http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2009/07/16/AR2009071604264.html [22]
27 Roger Hardy: Iran Vote Dispute Moves to Seminary. BBC, 2009. július 7. http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/8137076.stm [23]
- Játéktér [28]