Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Megjelentek!
Egy olyan férfi szobrát avatjuk ma itt, aki egyszerre küzdött szóval és tettel mindkét XX. századi totális ideológia és állam – a bolsevista Szovjetunió és a náci Harmadik Birodalom – ellen. Aki egyszerre küzdött szóval és tettel. Aki egyszerre terjesztette a XX. századi tudomány rendkívüli eredményeit, és figyelmeztetett veszedelmes mellékhatásaikra. Aki egyszerre alkalmazta regényeiben a XX. századi mélylélektan tanulságait, és folytatott parapszichológiai kutatásokat. Aki legalább három XX. századi világpolitikai játszmában is részt vett újságíróként, szervezőként és titkos küldetésekben – de mindvégig megőrizte a becsületét. Aki a bolsevizmus iránt táplált illúzióival csak évek után, de akkor a legkonzekvensebben és másokat a leghatásosabban meggyőzve számolt le. Aki olykor szinte prófétaként jósolt meg későbbi történelmi folyamatokat: a harmincas években a „zöld” iparágak felfutását, az ötvenes években a tömegmédia globalizációs hatását. Aki többször folytatott szemtől szembe – egyik műve címét idézve –„párbeszédet a hallállal”, de életerejével mindig legyőzte azt. Aki három világnyelven írta híres műveit, de magyarul álmodott. Aki kíváncsi pesti értelmiségi maradt világpolgárként is egész életében.
Arthur Koestler néhány sarokra innen, a Szív utcában született – későbbi barátjával, a bécsi sajtóban általa nagy költőként elsiratott József Attilával egy évben –, és itt volt gyerek. Ebben a pár száz négyzetméter sugarú teréz- és erzsébetvárosi körben született vagy járt iskolába az emigrációba kényszerült zsidó származású magyar zsenik egész sora. Itt született ugyancsak 1905-ben és lakott például Szilárd Leó, apja Városligeti fasori házában. A Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt Neumann János, a Nobel-díjas Wigner Jenő és Harsányi János. Koestlerben is hozzájuk hasonló, örökké kutató szellem vibrált.
Azok tehát, akik antiszemitaként manapság újra „csomagolásra” biztatják a budapesti zsidókat, egyben magyarellenesek is. Hiszen ha ezek a tudósok, írók Budapesten is járhattak volna egyetemre, és itt is dolgozhattak volna, mennyivel erősebb és gazdagabb lehetne Magyarország!
Koestler középpolgári, nem politizáló vállalkozó apja is a fehérterror antiszemitizmusa miatt emigrált. Fia így került a bécsi Politechnikumba. Bár hamarosan újságíró, majd író lett, tudományos-technikai érdeklődése és érzéke végigkísérte pályáját. A friss Nobel-díjas De Broglie – látva, hogy Koestler érti is, miért tüntették ki – háromórás exkluzív interjút adott neki. Huszonöt évesen így lett az Ullstein-lapok tudományos szerkesztője Berlinben. Riporterként északi-sarki felfedező útra repült egy Zeppelin fedélzetén. Polihisztori tekintélyt szerzett – de csak újabb 25 év múlva támadt fel benne a tudományos ambíció, mert a harmincas évek elején a történelmi-politikai cselekvés vágya más irányba sodorta.
Amint önéletrajzában írja: „az abszolút utáni áhítozás” az „ügyek Casanovájává” tette: „a Végtelent mint célpontot az Utópiák különféle válfajai váltották fel” nála. Hét évig előbb hithű, majd egyre kiábrándultabb kommunista lett. Sok más neves külföldi baloldali íróhoz, riporterhez hasonlóan őt is meghívták, hogy utazza be a Szovjetuniót, és írjon róla propagandakönyvet – amelyet azután „frivolsága” miatt nem adtak ki, és Párizsba küldték Komintern-propagandistának. Többszörös szerencséjére. Megmenekült a bizonyosan rá váró lágertől, és anyagot gyűjthetett a szovjet bolsevik terror globális hatású leleplezéséhez, a Sötétség délben című kulcsregény megírásához.
Előzőleg is jelent meg már néhány hasonló munka. Koestler regényéhez hasonló hatást azonban csak egyik legjobb barátja, George Orwell 1984 című műve, később pedig Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja gyakorolt a világ közvéleményére. A regény egy moszkvai koncepciós pert mutat be – kihallgatásokat és kihallgatókat, az áldozat belső állapotát, a börtön szenvtelen tárgyi világát, majd a tárgyalást; kizárólag főhőse, a főként Buharinról mintázott Rubasov tudatán keresztül. Nemcsak a szovjet valóságot és a bolsevik hatalomgyakorlást leplezi le, hanem a bolsevizmus erkölcsi alapjainak megsemmisülését is. A háború kitörése előtt Ördögi kör címen kezdett, a francia internálótáborból szabadulva német nyelven elkészült regény Londonban 1940 végén, Hitler európai hódításainak csúcspontján jelent meg angolul. Első kiadásai hetek alatt elfogytak; a példányszám 1948-ban már 300 ezernél tartott. Fejtő Ferenc e regény elemzésével győzte meg a párizsi baloldali értelmiség egy részét a Rajk-per koncepciós voltáról. A prágai Rajk-perben, a Slánsky-perben halálra ítélt Otto Katz, Koestler egykori kominternes barátja pedig, az utolsó szó jogán, a regényhős Rubasov utolsó szavaival üzente meg kódoltan, hogy csak kényszer hatására vallott. A legvalódibb életből és halálból merítő fikció visszahatott az életre és a halálra.
Koestler humanizmusát és halált megvető bátorságát mutatja, hogy pár évvel korábban újságírónak álcázva, Franco sevillai főhadiszállásán gyűjtött bizonyítékokat a falangistáknak a fasiszta Olasz- és Németország részéről nyújtott katonai segítségről. Lelepleződött, elmenekült, de visszatért és elfogták. Száznégy napot töltött kivégzésére várva, míg ki nem cserélték. Ezt a száznégy napot írta meg Párbeszéd a halállal című művében.
Humanizmusa és bátorsága okán állt be 1940 végi, kalandos Londonba menekülése után azonnal a brit hadseregbe. Szerencsére – antifasiszta munkáspárti értelmiségi és új politikus barátainak köszönhetően – hamarosan inkább náciellenes propagandával bízták meg. Így került kapcsolatba azzal a haláltáborba bejuttatott lengyel ellenállóval, aki elsőként számolt be szemtanúként Nyugaton, a BBC-ben a zsidóság tömeges kiirtásáról. Karsky beszámolójából Koestler Vegyes szállítmány címen novellát írt, majd barátjával, John Strachey íróval, későbbi hadügyminiszterrel együtt memorandumban kérte a brit kormányt az Auschwitz felé vezető vasútvonalak és gázkamrák-krematóriumok bombázására – hiába. A katarzis és a kudarc felélesztették szunnyadó ifjúkori cionizmusát, amely ebben a történelmi pillanatban megkérdőjelezhetetlen legitimitást kapott. Kontaktusban volt Izrael alapítóival, sokat írt az ügyről, többször járt Palesztinában, az 1947–48-as háború idején egy hónapot volt Izraelben. A cionizmust akkor is igenelte, amikor a judaizmust – igencsak önkényesen – elavultnak ítélte. Intellektuális lelkiismerete azonban nem engedte, hogy elfeledkezzen zsidóságáról. Ennek dokumentuma híres könyve, A tizenharmadik törzs.
A hidegháború első évtizedében – kulcsregénye, világhíre, kapcsolatai és szervező tehetsége révén – Koestler antikommunista szociáldemokrataként még fontosabb szerepet töltött be, mint addig antifasisztaként. A sztálinista „békemozgalom” ellensúlyaként, a nyugati baloldali értelmiségben élő „szovjet mítosz” leleplezése céljából többekkel megszervezte a Kongresszust a Kultúra Szabadságáért. Ez a szervezet – barátja, Bertrand Russel, Croce, Jaspers és mások védnökségével – az 1950-ben megrendezett első berlini tanácskozásától kezdve finanszírozta egyebek közt a lengyel emigráció fő orgánumát, a Kultúrát és 1956 végétől a londoni Irodalmi Újságot.
A magyar forradalom leverésekor angol értelmiségiekkel tiltakozó gyűlést, a menekülteknek sikeres gyűjtést szervezett; ő szervezte a háttérből az Igazság halálra ítélt két szerkesztője, Gáli József és Obersovszky Gyula életét megmentő nyugati értelmiségi tiltakozást.
Ugyanebben az évben másfél évtized alatt sikerre is vezető kampányt indított az Angliában akkor még hatályos halálbüntetés eltörléséért. Ezzel át is tért a politika pályájáról az élet és halál határkérdéseire. A természettudomány, az intuíció és az utópia ihlette pályája utolsó negyedszázados munkásságát. Kiváló monográfusa, az ’56-ban Párizsba emigrált Márton László joggal írja e korszakáról, hogy Koestler – József Attila szellemi rokonaként – „az értelemig és tovább” próbált hatolni. A Kitekintés és belátás, az Alvajárók – fókuszban Kepler életművével –, az Élet a halál után a kvantumfizikára és a mélylélektanra alapozva indult a metafizika és a parapszichológia ismeretlen világa felé. Szerzőjük egyszerre mozgott otthonosan a természettudományban és a humán kultúrában. Egyaránt tagjává fogadta a Királyi Irodalmi, valamint a Csillagászati Társaság. Malraux, Raymond Aron és Joliot-Curie után Londonban és Amerikában egyszerre volt közeli barátja a természettudósból világhírű társadalomtudóssá lett Polányi Mihály, Neumann János, Gábor Dénes és Ludwig von Bertalanffy, valamint Szabó Zoltán, Ignotus Pál és Mikes György. A tudományos közvélemény szkepszise dacára Polányi és Gábor Dénes inspiratívnak tartották kései munkásságát.
Időskorában ugyanúgy a bátorság, valamint a szó és tett egysége jellemezte, mint egész életében. Az eutanázia általa régóta felkarolt elméletét 1983-ban a gyakorlatba ültette át. Gyógyíthatatlan betegként feleségével együtt vetett véget életének.
Tisztelt Megjelentek!
Koestler Artur csak egyszer járt felnőttként, íróként Budapesten: 1934-ben. Ekkor barátkozott össze a Szép Szó körével: Németh Andorral, Fejtő Ferenccel, József Attilával. Magyarul is csak egyetlen rövid, fontos cikket írt: 1956-ban a londoni Irodalmi Újságba. Élete vége felé még látta a Sötétség délben Budapesten készült illegális magyar fordítását.
Szobrának mai felállítása jelezze, hogy ez a mi városunkból indult, az igazságért annyit harcoló zseniális férfi végleg hazaérkezett közénk. Harcoljunk egyszerre és olyan bátran a baloldali, valamint az itt és most nagyobb veszélyt jelentő, újjáéledő fasiszta totális eszmék és gyakorlat ellen, mint ő harcolt. És merjünk olyan nyitottak lenni minden új előtt, és olyan elszántak lenni minden hazugsággal és erőszakkal szemben, mint ő volt.
Ezekkel a gondolatokkal leplezem le Koestler Artur szobrát.
Elhangzott Arthur Koestler szobrának avatásán a Terézvárosban, a Lövölde téren, 2009. október 20-án.
- Játéktér [6]