Szabó Marcellnak
A székeket még délután, mikor még
nem jöttek a madarak, kivittük.
A levegőt, mint egy homokágyat
kisimítottuk, nem fulladtunk meg.
Aztán hirtelen beesteledett.
A madarak, mint muslicák
egy barack alatt, kitöltötték a teret.
Megegyeztünk, hogy osztunk
szerepet,
mindenkinek lesz funkciója.
Elkerüljük így az esetlegest.
Aztán ettünk szendvicset, hozzá meg
ittunk sört.
Figyeltük a nőket fehérben, a szőke
kisgyereket,
És beszéltünk a semmiről.
Egy asztalnak a sarkát, egy ajtón a
kilincset.
A végleteket. Egy napszemüveget egy
műanyag
fejre, inget egy nem is létező
mellkasra.
Most ezt képzelem.
Madarakat a kisimított levegőbe.
Csakis a szükség követi a pontokat.
Ahogy izzósorban vákuum a fényt.
Az elfáradt karlejtéseket, s a szorítást,
ahogy mosni ablakot, vagy sepregetni
otthon, el kéne felejteni.
- Kultúra [6]