Botcsinálta közéleti újságírói ténykedésem lényegében Révész Sándor figyelmének köszönhető. Annak idején a Szombat szerkesztői, barátaim rábeszéltek, hogy írjak blogot, amit ők a folyóirat oldaláról elérhetővé tesznek. Ebben a blogban kezdtem először hitközségpolitikai, majd országos politikai kérdésekről beszélni. A Mazsihiszt bíráló írásaimról egy ponton úgy éreztem, jó, ha nem zsidó médiatérben jelennek meg, fel kell mondani ezt az álságos szolidaritást, ami a zsidókat az egységesen fenyegetőnek elgondolt külvilággal szembeni véd- és dacszövetségként képzeli el. Felmondani a félelmi önigazolás politikáját. Ezért küldtem el először ez irányú írásaimat a Népszabadság Fórum-rovatába, Révésznek, ismeretlenül, ő pedig közölte őket. Aztán, nem kis mértékben azért, mert ebben az időben hangzott el az őszödi beszéd, és mutatkoztak meg első politikai következményei, elkezdtem más ügyekről is írni, elsősorban, persze, kultúrpolitikai vonatkozásúakról, aztán a honi publicisztikai és politikai közbeszéd bizonyos megszólalásainak, nagyképűen szólva, diskurzusanalízisét próbáltam meg. Legvégül pedig, ahogy romlott a helyzet, úgy mentem én is egyre messzebbre, nyíltan agitálni próbáltam egy politikai párt, az LMP mellett, ennek a sorozatnak a részeként. Alighanem ennek (talán: mindennek) okán keresett meg nemrég az LMP, hogy induljak a párt színeiben egyéni képviselőjelöltként, Angyalföldön. Végül, némi gondolkodás után, elvállaltam, ha úgy gondolják, tudok nekik segíteni, segítek, amennyit tudok. Mindezt azért meséltem el, mert a döntés után már más szemmel olvastam a lap szerkesztőinek, Ádám Zoltánnak és publicisztikai „pályám” elindítójának, Révész Sándornak a legutóbbi számban megjelent írásait. Révészt Magyarország egyik legkiválóbb publicistájának tartom, felkészültnek és becsületesnek, legutóbbi cikkével azonban mégis komoly vitám van, ahogy különben a két szerzőnek is egymással. A két cikkről leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy érvek gyűjteményei az MSZP és az MDF mellett. Azért volna némiképp leegyszerűsítő azt állítani, hogy Révész az MDF [2], Ádám Zoltán pedig az MSZP [3] melletti érveket sorakoztatja fel, mert Révész végül nem dönt a kérdésben, hogy – mindennek ellenére – tudja-e támogatni és – jobb híján – ajánlani az MDF-et, vagy nem. Azonban az összes többi párt vonatkozásában – talán az MSZP-t leszámítva, amit elgondolható, de taktikai és elvi okokból egyaránt még az MDF-nél is sivárabb lehetőségnek tart – úgy dönt, hogy azokat bizonyosan nem tartja támogathatónak. Minden egyéb opciót „liberális szavazó”, tehát önmaga és azok számára, akikhez szólni kíván – elgondolhatatlannak tart. Mielőtt belefogna a mérlegelésbe, megemlékezik arról a szerintem rossz kérdésről, hogy vállalható volt-e még éppen az SZDSZ, ismét csak, mindennek ellenére Retkes Attila színrelépéséig, vagy már éppen nem. Ennek a kérdésnek a feltevése már maga is hamis realizmus, hiszen mi okunk volna támogatni valamit, ami bizonyos szemszögből nézve talán még éppen elviselhető? Az, hogy van nála rosszabb (a már bizonyosan elviselhetetlen), és minél elviselhetetlenebbnek tűnik, annál alacsonyabbak lesznek az igényeink a még éppen elviselhetővel szemben. A még, mondjuk, éppen elviselhető párt pedig, ha ilyen kevéssé kérjük rajta számon viselkedését, nem talál majd okot arra, hogy azt megváltoztassa. Egyre szörnyűbben fog viselkedni, és mi egyre többet engedünk meg neki. Természetesen ellenfele szintúgy, hiszen, az, hogy a „mieink” az előbb leírt spirális mozgás okán egyre kevésbé elviselhetőek, a „másik oldal” híveit is kritikátlanná teszi, ott is megszüli a félelmi összetartást. Eközben egyre irracionálisabbnak, levezethetetlenebbnek fogjuk találni polgártársaink választását, akik mégis, mindennek ellenére ragaszkodnak a számunkra már eleve elviselhetetlenhez, egyre növekszik egymás iránti bizalmatlanságunk. Ezzel a demokratikus politikai közösség egységét (természetesen nem véleményazonosságát, hanem a közösségi tudatot, azt, hogy közös ügyeink állandó megvitatása összeköt bennünket) és a demokratikus politika minőségét romboljuk. Az adott – rossz – szituáción belül minden bizonnyal mindig megfontoltan és taktikusan választjuk ki a legkisebb rosszat, azonban magát a szituációt, ami arra kötelez minket, hogy a legkisebb rosszat válasszuk, valamiféle adottságnak vesszük, így minden alkalommal egyre rosszabb körülmények között kell mérlegelnünk a mindig egyre kevésbé elfogadható legkisebb rosszat, ahogy maga Révész is írja, aki abból indul ki, hogy a jelenlegi választékkal minden eddiginél nehezebb helyzetbe került a liberális szavazópolgár. Egy alkalommal egyenesen úgy poentíroz, hogy nekünk, sokat látott, rutinos legkisebb rosszat választóknak „a lopás nem akadály”. Eddig még akkor sem lehetne elmennünk megfontolásainkban, ha mondatainkat felettébb érthető erkölcsi elkeseredés szüli is. De, akadály, annyira az, hogy ha, úgymond, lopás esete forog fenn, akkor tovább nincs is miről beszélni. És nem csak azért, mert benne van a Tízparancsolatban, bár ez sem elhanyagolható szempont. Hanem azért is, mert a korrupció mértéke az egyik legfőbb oka húszéves szabadságunk kétségbeejtő népszerűségvesztésének. Ez nem purifikátori vagy inkvizítori düh, nem is erénydiktatúra iránti vágyakozás, jakobinus szenvedély. Az ember gyenge és esendő lény, ha nem kontrollálják totálisan, akkor kisebb és nagyobb bűnökbe téved olykor, márpedig aligha igazolható cél leszámolni az emberi természettel. Az azonban, ha a Tízparancsolat ilyetén megszegése nem kivétel, hanem a pártok működtetésének szabálya, ahogy Révész sokszor megírta, tolerálhatatlan. Ott nincs helye további mérlegelésnek, mert a legkisebb rossz is elviselhetetlenül rossz. Különösen akkor, ha lehet olyan pártot is választani, amelyiknek a költekezése tiszta és átlátható, amelyik nyílt kampányszámlát vezet, amelyik, röviden szólva, nem lop – az LMP ezt teszi.
Minden csata, amit ezzel a logikával „megnyerünk”, egyre közelebb visz minket a „háború” elvesztéséhez. Egy alkalommal eredményesen megfosztottuk hatalmától Orbán Viktort (én is, aki 1998-ban rá szavaztam a második körben, első szavazóként), majd 2006-ban ismét sikerült távol tartanunk a hatalomtól, szintén az én szavazatommal is. Most reális esélye van annak, hogy kétharmados többséggel tér vissza, és közben komoly politikai tényezővé vált a Jobbik. Mi pedig most azon gondolkozunk, hogyan akadályozzuk meg a kétharmadot. (Ez, a Fidesz kétharmadának megakadályozása Ádám Zoltán végső érve az MSZP mellett, az LMP-vel szemben, mert ő legalábbis „jó szívvel mérlegelhető alternatívá”-nak tartja a pártot. Praktikus síkon megmaradva: több mint egyharmadnyi parlamenti helyen nemcsak egy, több frakció képviselői is ülhetnek.) Ennek a jelenségnek a leírására nyugodtan alkalmazhatjuk az ismétléskényszer terminusát. Nem ismerjük fel, hogy rossz a kérdés. Pedig a demokráciában a politikai konstelláció nem olyasvalami, amit kényszerűen tudomásul veszünk, mint valami tőlünk függetlenül létrejöttet, amelyben cselekednünk adatott, hogy így politikai cselekvésünk arra korlátozódjon, hogy felelős mérlegelés alapján kiválasszuk a legkisebb rosszat. A demokratikus politikai szituációt a démosz hozza létre. A demokratikus szituáció a démosz képe és tette. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor mi vagyunk. Semmi okunk rá, hogy igazságtalanok legyünk velük. Ők mintegy esszenciái a magyar politikai állapotoknak, és semmivel nem rosszabbak társaiknál, saját közegükből kizárólag komoly kvalitásaik emelik ki őket. Ezért az ő démoni, sötét személyiségükről lefetyelni, ami az utóbbi években divattá vált, nem több üres vagy még inkább káros fecsegésnél, ami ahelyett hogy az indulatok okát keresné mérséklésük céljával, igyekszik „taktikusan” becsatornázni azokat. Ez az eljárás is, a mumusgyártás, a választópolgár infantilizálását célozza. A legkisebb rossz kérdésére keresi a választ később is Révész, amikor maga mögött hagyja a problémát, megérdemelte-e a néhai SZDSZ voksolói maradékának bizalmát, vagy sem; és a rossz kérdésre éles elméjű válaszokat ad. Aki meg akarja tudni, miért nem ajánlatos semmiképpen sem az MDF-re szavazni, az arányosan összefoglalt, alapos és pontos választ kap kérdésére Révész – igaz, legfeljebb félszívű – ajánlócikkéből. Az egykorvolt SZDSZ történetén merengve (mely pártnak a szerző egyszerre volt legkitartóbb és legrégibb bírálói és legutolsó hívei közül való) megjegyzi még, hogy „ha… a bejutási küszöb elérésére esélytelenként kezelnek egy olyan pártot, mely mindaddig minden választáson átugrotta a küszöböt, akkor az esély nem ettől az előlegezett kudarctól vész el, hanem azzal szoros összefüggésben, mondhatnánk, önbeteljesítő jóslatként”. Amikor kicsit később körbenéz, hogy számba vehesse az MDF-en kívüli lehetőségeket, az LMP-t azért zárja ki a lehetőségek közül, mert „ha az LMP nem képviselne markánsan antiliberális gazdaságpolitikát, és nem lenne az emberi jogi aktivitása olyannyira féloldalas, akkor sem hihetnénk komolyan, hogy a tavaly nyárinál sokkal magasabb részvételi arány mellett, az akkori szavazótábora megnégyszerezésével esélye lehet bejutni a parlamentbe”. Az LMP nagyon rövid ideje működött pártként, amikor azt a 2,6%-ot kapta, és számos elemző úgy vélte, hogy ez biztató indulás. Vagyis egy olyan pártról, amelyik három-négy hónappal megalakulása után szavazók tízezreit tudja maga mellé állítani, legalábbis nem lehet biztosan kijelenteni, hogy nem válhat parlamenti erővé. Az ilyen érvelés azonban, mint Révész is írja, akár önbeteljesítő jóslatként is működhet, és ez az önbeteljesítő jóslat eleve nem tenné lehetővé, hogy kilépjünk abból a rossz körből, hogy az „adott” pártok közül válasszuk ki az oly jól ismert legkisebb rosszat, hiszen mindent, ami kívülről érkezik, taktikai megfontolásokból ki kell rekesztenünk látókörünkből, addig nem szavazunk rájuk, amíg nem lesznek elegen mások, akik rájuk szavaznak. Ahogy a viccben: ha megtanulsz biciklizni, fiam, kapsz majd egy biciklit. Megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ami pedig a féloldalas jogvédelmet illeti, ez alighanem arra utal, amit én is bíráltam annak idején ezeken a hasábokon, a párt egyik fontos figurájának „monoki” szimpátiáira. Ez azonban soha, egyetlen pillanatra sem volt pártálláspont, a pártálláspont egészen más:
„A mostani válsághelyzetben az egész társadalmat terhelő igazságtalanság és kilátástalanság ölt testet. A szegények helyzetét rendkívüli módon megnehezíti a munkahelyek kiáltó hiánya, az otthonról hozott egyenlőtlenségeket tovább növelő oktatási rendszer és a hátrányos helyzetű térségek leszakadása. Roma honfitársaink esélyein az irányukban megnyilvánuló előítéletesség is ront. A körükben az átlagosnál nagyobb mértékben tapasztalható problémák (így a tartós munkanélküliség, alacsony iskolázottság, illetve az uzsora és a »megélhetési bűnözés«) társadalom alatti helyzetüknek és az ebből keletkező reményvesztettségnek, nem pedig kulturális szokásaiknak vagy pusztán egyéni hibáiknak a következménye. […] Az esélyteremtés az egyetlen út, amely társadalmi békéhez vezet. A kirekesztettség csapdájában vergődők kitörése mindannyiunk közös érdeke. Ők és gyermekeik jelentik azt a szunnyadó tartalékerőt, amely az öregedő országot talpra állíthatja. […] A közszolgáltatások további leépítése vagy privatizálása helyett ma arra van szükség, hogy az állam színvonalas programokkal és szolgáltatásokkal nyújtson kezet a magukra hagyott városrészeknek és falvaknak.” (http://lehetmas.hu/romakialtvany [4])
Ez tiszta és világos beszéd, elkötelezetten emancipatórikus szándékú, és a listavezető, Schiffer András jogvédő tevékenysége további garanciája annak, hogy a „liberális” voks ebben a tekintetben sem lesz rossz helyen. Schiffer kiállt azok mellett, akik a 2006-os, tömeges rendőri jogsértések áldozatai voltak, ebben a tekintetben összehasonlíthatatlanul jobban, sokkal kevésbé féloldalasan teljesített, mint az a párt, az SZDSZ, amelyet Révész akkoriban még – súlyos kritikája ellenére is – elviselhetőnek tartott. Annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy mekkora a különbség a Révész szerint ugyan már elviselhetetlen, de legvégső soron talán mégis támogatandó, a szociális kártya ötletét felkaroló MDF és az LMP között ebben a tekintetben is, újfent érdemes Révész cikkéhez fordulni. Tehát ha jogvédő alternatívát keresünk az aktuálisan szóba jöhető kínálatban, akkor alighanem Révész Sándor logikája szerint is az a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy bizonyosan az LMP a „legkisebb rossz”. Én azonban a föntebbi idézetet és Schiffer tevékenységét messze többnek tartom ennél.
Ami pedig a mélyszegénység lehetőség szerinti mérséklésére tett komoly állami erőfeszítéseket illeti, úgy tűnik, ebben Révész Sándor egyetért az LMP programjával. „Két lehetőség van: vagy annak érdekében vállaljuk az antiszociális újraelosztás fölszámolásával járó konfliktust a középosztállyal, hogy a szegénységből kivezető utak építésére, szélesítésére sokkal több jusson, vagy úgy kívánjuk elfogadtatni az állami újraelosztás csökkentését a politikailag erős társadalmi rétegekkel, hogy kielégítjük a szegényeknek juttatott adóforintok megfogásával, megcímkézésével, a segélyezettek megregulázásával kapcsolatos igényüket.”
Vagyis a második esetben mérsékeljük a középosztály adóterheit, nem vagy nem annyira várjuk el tőle, hogy befizetéseivel lehetővé tegye, hogy több jusson „a szegénységből kivezető utak építésére”. Az első esetben viszont nem vethetik-e szemünkre, hogy büntetjük a teljesítményt, a sikert, nem motiváljuk a középosztályt arra, hogy vállalkozzék, hisz úgysem magának, hanem a Révész-féle állam emancipatórikus törekvéseinek keresi a pénzét, így aztán nem indul be a gazdaság fejlődése, és így tovább (most ne tegyük fel a különben döntő kérdést, hogy vajon ez a „siker” mennyiben személyes teljesítmény ilyenkor, és mennyiben a kiinduló társadalmi helyzet eredménye). A még éppen elfogadható Kóka János alighanem nagyon elégedetlen volna ezzel az elképzeléssel. Egy szó, mint száz, Révész nem következetes. Ebben a kérdésben is gyanúsan LMP-közeli az álláspontja. Az egyetlen dolog, amiben határozottan eltér az álláspontunk, az, hogy szerinte „kell egy párt, mely a realizmust, a racionalitást képviseli 2010 után a parlamentben”. „A” realizmusban és „a” racionalitásban nem hiszek, mi több, azt gondolom, hogy ilyesmi feltételezése nem is demokráciakompatibilis. Hiszen ha az igazság egyféle, nyilvánvaló és racionális módon elvileg mindenki számára egyformán belátható, akkor minden demokratikus processzus aligha más, mint hosszú és talán céltalan tévelygés, amit alighanem az magyaráz, hogy a nép még nem rendelkezik elég ésszel és önfegyelemmel a reális és racionális út megpillantásához és végigjárásához. Többféle lehetséges racionalitás, részigazság van, ezek között közvetít a politika, ha működik. „A” realizmus és a voltaképpeni racionális megoldás tételezése vitaképtelenséget és jozefinista hajlamokat szül. Azt hiszem, majd’ minden sokat gondolkodó embernek vannak ilyen késztetései, Révészt kivételes analitikus képességei különösen nagy veszélyeknek teszik ki.
Azt persze, hogy lehet-e más a politika, nem a vitánk dönti majd el, hanem – első körben – a tavasz, aztán az, mihez tud kezdeni az LMP a lehetőséggel, ha megkapja. Szép, havas telünk van mindenesetre, hátha szép tavaszunk lesz.
- Vendégkönyv [9]